A gyűlöletem a város felé kezd felfoghatatlan méreteket ölteni. Az egész hely undorító. Bűzlik a pénztől, drogtól, prostiktól és a maffiától. Na és persze engem mindenki szívből gyűlöl. A rendőrség azért, mert dílerkedtem, drogot -birtokoltam és fogyasztottam, de az apám egyre nagyobb summákat fizetve kihozta a seggem, annak ellenére, hogy határozottan kértem, hogy ne tegye. Mert rühellem őt. Mindegy. Tudom, hogy a zsernyákok előszeretettel meresztik rám a szememet, és próbálnak átlátni rajtam, lebuktatni, de pechükre nem hazudtam. Már nem kereskedek droggal, és nincs is nálam soha. El sem tudom képzelni, mekkora csalódás lehetek nekik, te úr isten. Csak el ne felejtsem sajnálni őket. Veszek egy doboz cigit, és kiülök az egyik szökőkút mellé füstölni. A Hold tükörképést nézem, míg körülöttem nyüzsögnek az emberek. Nem szeretem őket. Zajosank, sokan vannak, útban vannak. Jó, én is az vagyok, de... ennyire azért nem megyek a másik agyára, nem kiabálok, ugrálok, vagy zavarom mások köreit. Undorítóak. Legszívesebben a kis, nyervogó tündérkéknek tépném ki a haját tinncsenként és lógatnám fel őket fél lábuknál fogva fejjel lefele... Már zsibbadok a hidegben, de csak gyújtok egyik szálról a másikra folyamatosan. Otthon kéne ülnöm, zenét kéne írnom, hogy a megrendelő fizessen végre, én meg  passzolhassam a pénzt akiknek lógok, és lezárhassam a múltamnak a mocskosabbik felét. De nem jönnek a szavak a számra,a  dallam a fülembe... Szerelmesdal... soha nem voltam szerelmes, mégis értem az érzést, sablonos, nyálas dolgokat kerítek róla. De nem most. Kínoznak az elvonási tünetek, még a kezeim is remeg, sápadt vagyok, kiver a víz is, pedig mocskos hideg van.
Na jó. Mégis megyek, különben meg fogok fázni. Felállok, a cigimet a szökőkútba hajítom, majd megigazítom kötött sapkámat, és megindulok hazafele Dannyhez, közben újra rágyújtva. - Mi a szar van már?! - Morgom, mert a redvás öngyújtó szarik rám, nem hajlandó begyulladni, a cigi meg árván lóg ajkaim közt. Unott, gurgoládzó érzés rohan végig gerincemen. Az élet szar. Körbepislogok, hátha látok valakit, aki cigizik, vagy egy doboz gyufával, esetleg öngyújtóval parádézik. Sokat segítene egy kis tűz. Végül is mi a p.csáért vannak az emberek, ha még azt se tudnak adni?! Már az ősembernek is volt. Shit.

Sajnos véget ért lassan a szabadságom. Illetve most még per pillanat nem, de viszont máris van egy feladatom. Behívtak, de nem csak a főnököm támadott meg azzal, hogy fel kellene keresnem valakit. Két oldalról kaptam „parancsot”. A rendőrség felől, hogy drogozik-e még, és azért engem kértek, mert én az utcán vagyok, ott kint élek, és talán adtam is el neki drogot régebben. Ők tudták, hogy ha ismerem, és ha látom, hogy visszaszokott, mehet a hűvösre, vagy nem tudom én hova. Nagyon nem érdekelt. Másik részről viszont rosszabb feladatot kaptam, ugyanis a kölyök tartozott valakinek, aki egy közös ismerősünk, és ideje lenne visszaadni azt a bizonyos tartozását. Hát igen, néha ezt is bevállaltam, magamnak azt mondva, hogy muszáj volt az álca miatt, de én magam tudtam az igazat. Élveztem ezt a részét, és hagytam, hogy magával ragadjon ez a sötétebb része. Nem mindig voltam büszke magamra, ilyen esetekben nem.
Anyám valószínűleg forgott a sírjában, ha látott engem, de már nem érdekelt. Már abban a percben tudtam, hogy a pokolra jutok majd, mikor elfogadtam az első kenőpénz összegét közel három évvel ezelőtt. Azóta tettem már mindent a fickónak, hogy eljuttasson a legnagyobb ellenfeléhez, és már egész jól haladtam, mikor majdnem elbuktam mindent. Azóta nem igazán dolgoztam együtt senkivel. Sőt tulajdonképpen többet voltam terepen, mint benn, mert annyira kerültem a kollégáimat. Persze tisztában voltam vele, hogy ezen túl kell lépni, hogy ez már a múlté, valahogy mégsem tudtam elfelejteni. Talán el kellene járnom pszichológushoz... De ez ma lényegtelen, és holnap is az lesz, most dolgom van. Olyan dolgom, amit a rosszabbik végéről fogok megközelíteni.
Sok helyet bejártam Nico-t kutatva, és már kezdtem feladni. Már ott voltam, hogy az a kölyök tuti felszívódott, vagy kinyírta magát, bármit, ami miatt nem kell visszaadnia azt a pénzt. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz ráakadnom valakire, pedig én könnyen megtalálok bárkit. Na de mindegy, végre megpillantottam őt. Közben a számba vettem egy cigarettát én is, és hátulról közelítettem meg őt. Először neki nyújtottam a vihargyújtóm zizegő lángját, majd a magamét izzítottam fel. Mélyet szívtam a cigarettából, amit persze ritkán teszek, de most valahogy a helyzet hozta.
- Azt hittem sosem talállak meg... - sóhajtottam, mintha rohantam volna az utcákon át, hogy rá leljek. Közben egy gúnyos mosoly terült szét arcomon, ahogy végigmértem őt, és kifújtam a füstöt tüdőm mélyéről.
- Állítólag tartozol valakinek egy kevéske összeggel, ugye mond, hogy nálad van, és könnyen meg tudjuk beszélni? - váltottam át egy mézes-mázos hangra, ami sosem sejtetett semmi jót. Elvégre senki nincs szinte a közelünkben, de ha akarja el is sétálhatunk az alig húsz méterre lévő kihalt utcába is. Bár nem akarok erőszakoskodni, tudom, hogy akkor milyen vagyok, így jobb, ha igyekszem megőrizni a hidegvéremet...