- Késtél! Már megint…
Egy vállrándítással reagálok csak a főnököm túlzott kiakadására, ahogy a fülem kezdi megszokni az emelkedett decibelt. Ó, ha csak tudná, hogy éppen arról fantáziálok, micsoda élvezettel égetném ki a szemgolyóját az ujjam között tartott cigarettával. De nem teszem. Még akkor sem, ha a késztetés megvan rá. Egy ilyen idióta, semmirekellő alak miatt elég szívás lenne rács mögé kerülni, és ahhoz meg eléggé élvezem az ide kinti életet, hogy ne kockáztassam. Akkor se, ha Mr. Faszagyerekvagyokról van szó. Ehelyett csak hanyag mozdulattal a számhoz emelem a cigit, és miközben mélyet szippantok, élvezve, ahogy az erős füst lekúszik a tüdőmbe, pillantásom a nyakkendőjére téved. Mindig tökéletesen beállítja, gondolom órákig képes a tükör előtt állni, és addig igazgatja, míg egészen pontosan nem áll, elérve a teljes szimmetriát a csomó résznél, hogy aztán a kendő nyelve minden egyes nap azonos hosszúságával hulljon alá ugyancsak tökéletesen vasalt ingére. De a mai nap mégis más volt, és sokkal inkább ez volt az oka annak, hogy homlokomat ráncolva szippantottam még egyet a cigimből, mielőtt a csikket ujjra ujjaim közé fogva le nem engedtem. A képem érdektelen, mint mindig, és éppen azt vágja a fejemhez, megint be vagyok-e tépve, mikor én csak tovább figyelem az apró jeleket. A „tökéletes” nyakkendő most merőben másképp áll, mint szokott, mintha… mintha másképp lenne kötve. A nyelve most rövidebben lóg alá, és apró szálak kandikálnak ki belőle. Az ing hébe-hóba gyűrött, melyet javarészt azért domborodó potrohával persze el tud takarni, de a vállainál, és a nyakánál, különösen a galléron, igenis látszik. Éppen elég felkent burzsuj sznobot láttam már életemben ahhoz, hogy sejtsem, minek a jele ez, és meg se hallva, ahogy még mindig szapul engem, halvány vigyorra kanyarul szám sarka.
- Mégis mi a picsát vigyorogsz ezen? Vedd tudomásul, hogy nagyon is veszteséges vagy nekem, te rohadék! Ha mindig késel a kiszállítással, ráfizetésessé válik az üzletem, ez pedig már nem az első alkalom, hogy előfordul!
Persze, tovább vigyorogtam. Túlságosan élveztem a helyzetet a látottak alapján ahhoz, hogy abbahagyjam, akkor is, ha tudtam, hogy az étteremben már mindenki minket néz. Hiába választ el minket a lengőajtó, melyen át csak a személyzet közlekedhet, az nem szigetel lószart sem, a bentiek tekintete pedig akkorra már ránk szegeződött, ahogy vélhetően az odaát üldögélő vendégeké az ajtóra, mely mögött a vitát sejtették.
- Csak nem vitái vannak a kedves feleségével, főnök? – szólaltam meg végül túlontúl nyugodt, már-már hűvösen halkan. Mégis ott bujkált egyszerre szavaimban a csipetnyi kíváncsiság, és a fölényesség, melyet eszem ágában sem volt kifelejteni hanglejtésemből. A hatás aztán nem is maradt el. Noha fekete a fickó, esküdni mernék rá, hogy azokban a pillanatokban elsápadt.
- Ne tereld a témát, és különben is, honnan… - megint csak vállat vontam, mielőtt még befejezhette volna a mondatot. De aztán meggondoltam magam. Az élet rövid, akkor meg minek hagynék ki egy ilyen lehetőséget?
- Ugyan már… maga, a tökéletességre törekedő maximalista szarházi, ilyen satnyán hagyja a nyakkendőjét? Hacsak eleven nem maga köti meg, hanem az asszony maga helyett, aki… ha elnézem a rendezettségét, egy kissé mintha berágott volna magára. Na meg persze az ing! Értem én, hogy maga csak egy pattogó mitugrász itt, de a vasalót igazán megtanulhatná egymaga bekapcsolni, nem olyan bonyolult az. Ja, és… a gyűrűvel szórakozik az ujján, ez a házasoknál nem ritka, ha a másikon jár az eszük. Szóval, mi a baj, Bobby? Ugye, nem bánja, ha így hívom?
Láttam ugyan, hogy nagyon is bánja, de már késő volt, nem tudtam leállni.
- Csak nem bűntudata van? Mi lehetett az… felöntött a garatra és helyrerakta a szukáját, mert az nem akarta bekapni a lomposát? Vagy csak szimplán unja már a nőt? Várjon, mondok jobbat! A nejének nagyobbak az elvárásai, amiket maga nem tud teljesíteni, ezért keresett egy olyat, aki… nos, lead bizonyos igényekből. Jól mondom?
Remegni kezdett, én pedig úgy hajoltam el az érkező balos elől, mintha csak egész nap arra vártam volna, hogy megüssön. Ami nincs messze az igazságtól. Jól esett provokálni.
- KI VAGY RÚGVA! – ha ez lehetséges egyáltalán, még az asztalokon pihenő tányérok is megrezdültek a hangja hatására. Én mégis csak vigyorogtam, és rá is kacsintottam, mielőtt kisétáltam volna a hátsó ajtón.
A szűk sikátor hűvös volt, ahogy a szél keresztülsüvített rajta. Ekkor ért utol Jimmy, az egyik szakács.
- Elment az eszed? Mégis mi a fenére volt ez jó?
Rápillantottam, de nem válaszoltam. Tapasztalta már, milyen vagyok, akkor meg minek tesz fel ilyen idióta keresztkérdéseket? Inkább felelet nélkül hagyom. De neki nem is kell a válasz, ezt is megérti.
- És most hol fogsz dolgozni?
Újabb kérdés. Egyik a másik után, mégis mindegyik unalmas, kivétel nélkül. Az unalmas kérdésekre, mint mindig, most is a szokványos vállrándításommal felelek.
- Persze, miért is izgatnád magad, hiszen csak a megélhetésedről van szó…
Nem értem, miért dramatizálja mindig túl a helyzetet, mikor az nem is olyan komoly, mint amilyennek kinéz.
- Hallottam, hogy a Lectronics-nál is keresnek embert, és mivel nem vagyok képzett, hülyék lennének nem felvenni, hisz elég kevesebbet fizetniük, mint egy szakavatottnak. – szólaltam meg még mindig higgadtan. Ahhoz képest, hogy most rúgtak ki, szartam az egészre. Hisz már századjára történik, mit izgassam magam. Plusz ebben a tényben igazam is van, ezt pedig Jimmy is tudja. Mivel nincs semmi rendes képesítésem, az ilyen cégek, vagy épp vállalkozók, mint Köcsög Bobby, vagy mi a tököm a neve, mindig keresik majd az olyanokat mint én. Olyanokat, akik hulladékok az ő szemükben, hisz irányíthatják. Csak éppenséggel én eléggé elbaszott lettem ahhoz, hogy köpjek a kötöttségekre, a szabályokra.
- Meddig akarod még ezt csinálni?
Kivettem a számból a cigit, végre valami érdekesebb kérdés.
- Ez az életem, élni pedig még szeretnék egy jó pár évet… - flegmán feleltem, mégis érdekelt a reakciója, mely jelen esetben egy lemondó sóhajtás volt.
- Tudod, hogy nem így értettem.
Honnan kéne tudnom? Egy szóval sem mondta, tehát a kikötése irreleváns, de ebbe nem kötök bele.
- Ki tudja, talán előző életemben is épp ezt csináltam. Tudod, mi a szép ebben, Jimmy?
Természetesen fejrázást kaptam, de nem ért váratlanul.
- Az, hogy mindannyiunk élete egy kibaszott kelepce. Meghalunk, majd visszakerülünk ugyanabba az életbe, csak mivel újraindul, nem tudjuk, mit tettünk azelőtt, így nem is tudjuk befolyásolni a folyam csorgását. Helyette csak… élvezhetjük.
Erre láthatóan nem is tudott mit mondani, én pedig unatkozni kezdtem, és amúgy is ideje volt már indulnom. Így aztán csak egy laza mozdulattal elpöcköltem a csikket, majd kezet nyújtottam felé némán. Szemében látszott, mintha latolgatná, mivel tudna még meggyőzni, pedig ő is pontosan tudja, hogy lehetetlen. Esélye sincs. Velem szemben nincs. Így aztán csak kezet rázunk. Markáns a kézfogása, a dolgos évek megkeményítették őt. Elengedtük egymás kezét, én biccentettem, majd elfordultam tőle.
- Van hová menned? – szólt utánam. Egy pillanatra elmosolyodtam, és csak bólintottam egyet, mielőtt elindultam. Igen van, nagyon is. Erre pedig bevillannak agyamba az emlékek. Az ijedt, mégis kíváncsi pillantása azon az első éjszakán, a hő, amit bőre ontott felém, ahogy ajkai elnyíltak, mikor ujjaim lába közé siklottak, és elérve vágyai forrását, reszketegen sóhajtott, szemeit lehunyva. Elkezdtem cirógatni, és ezzel meg is törtem őt. Addig összezárulni igyekvő lábai remegve tárultak szét, Rose pedig halk nyögéssel vetette hátra a fejét.
Igazság szerint… tényleg unatkozom, és az utóbbi időben nem is jártam felé. Azt hiszem, épp ideje tennem egy „szívélyes” látogatást…