Las Vegas, 1993. 07. 29. 20 Festő Clients Jake Cooper

Karakter személyisége

  Alapjáraton egy csendes srác, aki szereti kiélvezni szobájának nyugalmát. Ott senki sem tudja zavarni, amikor fest. Senki, na persze, ekkora mázlija nincsen. Macskája állandóan körülötte teng-leng, s mikor megpillantja a cica az ecsetet, akkor Marcus kénytelen odaadni azt neki. Legalább Robert addig is elnyugszik. Ha a papagája kurjongat, akkor szimplán letakarja a kalitkát, és Marcus boldogsága abban a pillanatban teljessé válik.
  Szereti a csendet, nyugalmat. Ha esik az eső, sokszor kimegy a kis udvarára, és csak úgy áll. Gondolkodik az élet rémes dolgain. Kísérti a múltja, próbálja megfejteni, hogy miért is bántak úgy vele, ahogy.
  Érdeklődő. Kíváncsi mások története, szívesen beszélget emberekkel. Nagyon jó megfigyelő, s hallgató. Tud titkot tartani, attól függetlenül mennyire is izgalmas egy-egy titok. Legtöbb esetben el is felejti ezeket. Legalábbis azt mondja.

---

Pozitív tulajdonságok:

Tisztelettudó, engedelmes
Empatikus
Jó titoktartó
Okos, de nem tudálékos
Egyedül is feltalálja magát
Szereti ha rend van körülötte


Negatív tulajdonságok:

Túlságosan kíváncsi
Megalázkodó
Túlságosan ragaszkodó típus
Pesszimista
Sokszor zavaróan csendes
Hangulatingadozásban szenved
Néha hamar agresszívvé válik

---

Kisfiús külseje sokszor megtévesztő lehet mások számára. Marcus számára ez csak egy álca. Sokszor megsajnálják, és nemegyszer úszott meg már pár lopást. Nem, ezt nem a rendőrök nemlétező jóindulatának köszönhette, sokkal inkább önmagának. Amikor gázba keveredik, rettentően jó színésszé tud válni. Lehet szakmát tévesztett?

---

Egyebek:
- Két háziállata van ([You must be registered and logged in to see this link.], a birman macska, és [You must be registered and logged in to see this link.], a kék-sárga ara papagáj), akiktől nem tud megválni. Nem is akar, hiszen túlságosan ragaszkodik hozzájuk.
A papagájt a nagyanyjától örökölte és káromkodni tanítja, több-kevesebb (de inkább kevesebb) sikerrel.
- Múltjáról gyűlöl beszélni. Ez az a téma, amit szeret elkerülni.
- Fél a hirtelen mozdulatokról. (Hamarosan kiderül, miért.)
- Állítása szerint a cigarettától tud megnyugodni, ezért is szívja előszeretettel a kis méregrudacskákat, ahelyett, hogy egy tábla csokit tömne magába.
- Megveti az alkoholt. - Ezt csak úgy mondja. Az igazság az az, hogy nem igazán bírja, hamar be tud rúgni.
- Szereti a nála idősebb nőket. Mivel önmagára nemigen költ, ráadásul barátai sincsenek, képes azért fizetni, hogy valakivel eltöltsön pár röpke órát. Ha arra a kis időre is, valaki a haverja lehet...
Nem akar mindig testiséget, ellenben hátszik a gondolattal, hogy kipróbálja egy férfival is a szexet. Egyszer él, ugyanúgy mint a többi ember. Akkor meg miért ne?

---

// ,,Eredeti" Marcus [You must be registered and logged in to see this link.]. Rachel áldását adta arra, hogy hozhassam őt...és kisebbfajta módosításokkal meg is érkezett a fiú. //

Történet vagy szerepes példa

---

---

  Nem ismerem a vér szerinti szüleimet. Sosem fogom látni őket. Állítólag anyám a szülés közben meghalt, apám lelépett anyámtól, amikor megtudta hogy érkezem. Szerintem egyszerűen nem volt ő felkészülve az apaságra, és inkább elmenekült a ,,probléma" elől.
Probléma. Ez lenne a legtalálóbb becenév a számomra.
Örökbe adtak egy fiatal párnak. Gondolták az okosok, hogy jó lesz, ha fiatalokhoz kerülök, legalább tudják gyakorolni a papás-mamást.
Meg a francokat. Kétszínű dögök lehettek akkoriban és a legbájosabb oldalukat mutatták. Másképp hogyan is lehetne meggyőző egy ember, nemigaz?
  Azt, hogy csecsemőként hogyan bántak velem, nem igazán tudom elmesélni, mivel nem emlékszem. Lehet jobb is.
Amint elkezdtem cseperedni, és ovis korszakomat élni, talán akkor vált pokollá az életem. Mint minden kölyköt, engem is érdekelt minden, ami kézzel fogható. A gond csak az volt, hogy azok a szemétládák, akiket anyának és apának hívtam, egyáltalán nem fogták fel, hogy egy kisgyerek vagyok, akit minden érdekel. Bármi olyanhoz értem, ami az övék volt, megütöttek. Szó nélkül kaptam egy-egy pofont. A jobbik esetben. Legtöbbször ott csattant a kezük, ahol csak értek. Előfordult, hogy ha a földön rajzolgattam - bizony, már akkor érdekelt a rajzolás, festés -, belém rúgtak. Csak azért, mert útban voltam.
Kicsiként mégis hova a viharba mentem volna panaszkodni? Kénytelen voltam ezt eltűrni, nem volt más választásom.
  Rengeteget sírtam a sok ütés miatt. Fájt, égetett a sok ütlegelés. Tele voltam kék-zöld-lila foltokkal. A bőgések eredményeképp beállítottak a sarokba, abban bízva, hogy észhez térek. s legközelebb viselkedni fogok. - Hát ez nem igazán jött össze. Bűn lett volna az, hogy kicsiként rosszalkodni szeretnék?!

  Ovi után jött a suli. A lehető legszigorúbb iskolába írattak be, mondván ,,a gyerek nevelhetetlen, állandóan sír." Persze, ha állandóan ütnek, vernek, övvel, fakanállal csapkodnak, akkor azt várták hogy mosolyogni fogok?

---

---

  Minden egyes nap remegve léptem be az iskola ajtaján. Első utam a budira vezetett mindig. Hányom kellett, ideges voltam, rettegtem. Mindent megtettem volna azért, hogy el tudjak szökni. Ám ez lehetetlen volt, állandó megfigyelés alatt voltunk. Mint egy börtönben. Biztonsági őrök is voltak. Igen, egy általános iskolában.
Vajon mi rosszat tudna tenni egy kisgyerek?! Menekülni a ,,gonoszok" elől, igen.

  Az évek során az otthoni veréssorozat nem állt le.
Véletlenül leejtettem a poharat, kaptam is egy sallert.
Öt másodpercig néztem apura, odajött, fülemnél fogva a jól ismert sarokhoz cibált, ,,ne nézzé' engem" alapon.
Az is rossz volt a szüleimnek - már ha az ilyen vadállatokat lehet szülőnek nevezni -, ha már pislogtam. Mégis mi jogon mertem pislogni, vagy akár csak levegőt venni?
Miért nem fojtottak meg, vagy öltek volna meg máshogy, ahelyett, hogy kínoznak?!

  Egy nap váratlanul behívtak az iskolapszichológushoz. Tizenkettő éves voltam. Észrevették rajtam, hogy tele vagyok sebekkel, kisebb-nagyobb foltok lepik testem szinte egész felületét.
Kérdem én utólag; MIÉRT CSAK PÁR ÉV UTÁN VETTÉK ÉSZRE?!
Az agyturkász néni elkezdett faggatni. Kérdezte mi történt, én pedig nem mertem elmondani az igazat.
,,Játszottunk, elestem." - mindig ez volt a válaszom. Aztán jött a többi förtelmes kérdés:
Mi szeretnék lenni, ha nagy leszek, mik az álmaim. Annyit mondtam, hogy egy bunkerben szeretnék lenni egyedül, elvonulva mindenkitől. Rajzolni akartam. Otthon nem tehettem meg, mert máris ordítottak, hogy miért nem a leckét írom. - Miért, miért...talán mert volt tanulószoba, ahova kötelező volt beülni?! Ha igazán törődtek volna velem az otthoniak, tisztában lettek volna ezzel és talán megúsztam volna pár tenyér-, és lábmintázatot magamon.
Az már csak hab a tortán volt akkoriban, hogy kaját sem adtak nekem. Az iskolában kunyeráltam az osztálytársaimtól, akik megszántak egy-egy falattal. Lefogytam. Kiálltak a csontjaim, alig bírtam mozogni. Ha akkor még nem is tudtam hogy mi is az a halál, így utólag belátom, hogy annak a szélén járhattam.
  Minden délután egy órát a pszichológusnál töltöttem. Faggatózni próbált, teljesen esélytelenül. Mutogatta az idióta tintapacáit is. Az összesben a rosszat láttam. Volt, amelyiken apám árnyékát véltem felfedezni, ahogy éppen kezet emel rám, én pedig összekuporodva voltam mellette.
Nem bírtam már, hogy minden délután elpocsékolok egy órát a semmire. Bevallottam mindent az utolsó évem során a nőcinek, s megláthatta az összes sérülésem. Mert azokból ugye sosem szenvedtem hiányt.
És ha eddig azt hittem, hogy pokol az életem...


  Elvettek nevelőszüleimtől, és beraktak egy nevelőotthonba. Gyűlöltem ott lenni, én voltam a kis újonc fiú. Zavarba ejtően bámultak és megdobáltak szeméttel az udvaron. Ápolatlan, büdös és mocskos voltam. Egy púp mindenki hátán. Senki nem akart velem barátkozni. Megtanultam, hogy jobb kussolni, elkerülni mások tekintetét, és akkor semmi bajom nem eshet.
  Elvileg iskolába kellett volna járnom, de én nem tettem. A napjaim jó részét az utcán töltöttem. Mentem jobbra-balra, előre-hátra, fel-le, átlósan, keresztbe. Néha kaptam egy kis pénzt a járókelőktől, azt hitték koldus vagyok.
Éhes voltam, szinte zörögtek már a csontjaim, olyannyira vékony voltam. Bementem a helyi szupermarketekbe, és a péksütis részlegnél elkezdtem falatozni, mígnem valaki a vállamba csípett. Egy izomagyú barom, óriási security feliratos cuccban. Sápadt arcomon, kiálló csontjaimból leszűrte mi a helyzet, és kifizetett nekem pár kaját. Csillogó szemekkel, pár apró könnycsepp kíséretében köszöntem meg kedvességét.
Ekkor elhatároztam, hogy a többi boltban is ezt fogom tenni, és akkor ingyen kajálhatok.
Jaj, mekkora zseni voltam én már akkor is! - Na jó, egyáltalán nem.

  Tizenhat éves koromban megszöktem az otthonból, majd bementem abba a kórházba, ahol megszülettem. Faggatózni kezdtem a nagyszüleim után. Valahogy éreztem, hogy tudnak segíteni, és össze is hoztak egy találkozót az én nagyimmal. Pontosabban csal a címét adták meg, és én azon nyomban útnak is indultam.

---

---

  Megérkeztem a megadott címre. Bekopogtam, majd egy édes öregasszony (közel a 90 fele), könnybe lábadt szemekkel pillantott rám és megölelt. Mintha tudta volna, hogy kicsoda is vagyok valójában. Elárultam neki az egész életem, már ha az ilyet életnek lehet nevezni. Közölte velem, hogy nagyapám tíz éve nincs köztünk. Abban a pillanatban nemigen tudott meghatni a dolog, elvégre nem is ismertem őt.

  Befogadott. Éjjel-nappal etetett, s napról napra gyarapodott a súlyom.
Gatyába rázott, és kezdtem úgy kinézni, mint egy korombeli srác. Hosszú, loncsos hajam levágatta rövidre. - Tetszett, azóta így hordom.
Elküldött ruhát vásárolni, mert szegénykém nem igen tudott sétálni, csak egy bot segítségével. A szívével is problémák voltak, jobb is, hogy nem tette ki az utcára a lábát.
  Rengeteget beszélgettünk. Elárultam neki, hogy nem jártam középiskolába, ennek ellenére híres festő szeretnék lenni. Le is festettem kettőnket neki, amit rögtön be is kereteztetett, s felfúratta velem a képet a nappalija közepére.

  Két évvel ezelőtt nagyim beadta a kulcsot. Feladta a szíve a szolgálatot.
Vagyona felét az egyházra hagyta, a másik részét pedig rám. Furcsálltam. Elvégre két évig voltam csak az unokája. Nem csak a nehezen összespórolt pénzét, de a kis házikóját is rám hagyta.
,,Remélem elég segítség lesz ez neked, drága kis unokám. Sok sikert kívánok céljaid elérésében! Remélem a régi sebeid begyógyulnak minél hamarabb, s elfelejted azt a rosszat, mi veled történt.
Viseld gondját a kis Miminek." - írta meg végrendeletében.
Megkönnyeztem. Nem akartam elhinni, hogy tényleg megtörtént az, ami. De az élet megy tovább, még ha magamra maradtam, akkor is.

---

---

  Magányos vagyok. Két állatot nevezhetek igazán a barátomnak.
Egész álló nap csak festek vagy fekszem az ágyamon és könyveket bújok. Képeim nagy részét felteszem az internetre, és ha szerencsém van, akkor egy-két művészlélek meg is veszi őket. Ajándékba, tűzifának, vagy bánom is mire és hogyan használják fel. Nem leszek híres, nem is vágyom hírnévre.
Élvezni akarom az életet, ha már az elmúlt tizenakárhány évben csak szenvedés ért. Ki merem jelenteni, hogy jól érzem magam a bőrömben immáron. Egy kis löketet adnak azok a lányok, akikkel néhanapján eltöltök egy-egy kellemes estét, éjszakát...nagyon ritkán egy teljes napot is.
Bárcsak ne kellene fizetnem azért, hogy egy parányit is boldog legyek.

  A nagyis festményem még mindig ott virít, ahova felfúratta velem az öregasszony. Örök emlék marad...neki köszönhetek MINDENT.