Ez a nap egészen különleges lesz számomra. Már most tudom, pedig csak nemrég kelt fel a nap. Nagy terveim vannak. Már napok óta újra Vegasban vagyok és minden kapcsolatomat megmozgattam, ami ugyan nem sok, de a lényeg, hogy célt is értem. Lily címe egy papírdarabkán pihen a zsebemben. Be is csúsztatom a kezem és ellenőrzöm, hogy biztosan ott legyen, fontos, sokat jelent számomra, jelenleg mindent. Hiszen ez a feleségem címe. Akit évek óta nem láttam, nem beszéltem vele, igazi bunkó módjára viselkedtem, de nekem sem volt egyszerű. Most itt vagyok, készen arra, hogy mindent jóvá tegyek, ha hagyja. Csak rajta múlik. Már napok óta megvan az infó, mégsem szántam rá magam a lépésre. Nem mertem. Hiszen mi van, ha azóta talált magának valaki mást? Ez egyáltalán nem elképzelhetetlen, ő a legszebb nő, akit valaha láttam. Csak akkor nincs mellette férfi, ha ő nem akarja, ha engem akar és még mindig vár rám, mert úgy szeret, ahogy én őt. Szeretném már látni, érinteni, újra biztos akarok lenni abban, hogy az enyém, csak az enyém. Azt már most tudom, hogy nem lesz könnyű menet, de jelenleg úgy érzem, bármire képes vagyok érte. Most eljött a nap. Ma végre odamegyek, elé állok és... hát nem tudom mi lesz. Annyi minden kavarog a fejemben, sok kimenetele lehet a dolognak és a legjobban annak örülnék, ami a legkevésbé valószínű. Ha a nyakamba ugrana. Ennyire azért nem vagyok telhetetlen, megelégszem azzal is, ha nem dob ki egyből, ha meghallgat és... teljesen tanácstalan vagyok, tudom, hogy rosszul döntöttem, de nekem ő a legfontosabb és szeretném visszakapni. Már pénzem is van, igaz nem annyira sok, mint a családjának, de van. A munkám viszont nem merem bevallani neki, fogalmam sincs mit fogok mondani, ha rákérdez mit csináltam eddig, miből éltem. Nem éppen olyan a munkám, amivel dicsekedni lehet, de jól fizet és azon kívül, hogy beszélgetek és szívdöglesztően mosolygok, mást nem nagyon kell csinálnom. Még legalább százszor meggondolom magam, mire elindulok, de azt a kis visszatartó erőt is legyőzöm magamban. Kinyitom az apró bársonydobozt, amit már egy ideje beszereztem. Végre át is kellene adnom annak, akinek szánom. A benne levő gyűrű, egyszerű, nem szeretem a túl feltűnő dolgokat, de ez már nem az az olcsó műanyag, amivel annak idején feleségül vettem. Ez már igazi ékszer, amit akkor nem engedhettem meg magamnak, de most sem nagyon. Ezért dolgoztam többek között, hogy végre egy rendes gyűrűt húzhassak a feleségem ujjára. Ha még ő is akarja. Lecsukom a kis dobozt és megszorítom, mintha tőle várnék erőt vagy azt, hogy hozzon szerencsét, majd a zsebembe mélyesztem. Remélem már nem sokáig marad a dobozban, hanem végre oda kerül, ahova való. Lily puha, nőies ujjára. Nem kell utánanéznem merre lakik, pontosan tudom, hiszen meg sem tudnám mondani hányszor néztem meg az útvonalterveőzben, na meg ismerem is a várost. A percek óráknak tűnnek, amíg végre odaérek, de ahhoz még mindig nincs bátorságom, hogy be is csengessek. Csak álldogálok, nézelődők kicsit, erőt gyűjtök, de tudom, hogy meg kell tennem, ha tényleg akarom őt. Erre a gondolatra a lábaim szinte önálló életre kelnek és máris az ajtó előtt találom magam. Még a csengőt is megnyomom és várok. Abban sem vagyok biztos, hogy itthon van és ez a pár perc hosszabbnak tűnik, mint az elmúlt idő, amit külön töltöttünk. Jó nagy túlzással persze. Aztán kinyílik az ajtó, bár még csak résnyire és nagyon remélem, hogy akit mögötte találok, az nem egy új pasi.

Hannah a bolyhos, élénkzöld szőnyegen ücsörög a lila kanapé előtt és játszik a plüss figuráival. Hirtelenszőke haja két copfba van fogva kerek arcocskája körül. Bézsszínű kantárosnadrág és egy rózsaszín pólót adtam ma rá.
Épp a reggeli nyomait tüntettem el az ebédlőasztalról, mikor megszólalt a csengő. A Spongya Bobos műzlistálkát, ami természetesen Hannah ízlését dicséri, beteszem még a mosogatóba. A pöttömnél a csokis gabonapehely listavezető helyen áll, bezzeg a spenót.
Fogalmam sincs ki lehet az ilyen korán.
- Nagyi! – lelkesedik fel Hannah egyszeriben a csengő hallatán. Felugrik a szőnyegről, és fehér, puha nyuszijával a kezében megiramodik a bejárati ajtóhoz. Aprócska, szapora lépteit elnyeli az előszobán végignyúló barna futószőnyeg, ahogy kiszalad a nappaliból.
- Kicsim, a nagyi délután jön. – mondom vigyorogva, és utánamegyek, hogy ajtót nyissak.
Anyám keményen dolgozik azon, hogy része legyen a családomnak. Régen amennyire ellenezte Hannah megszületését, most annyira nem szeretné, hogy kizárjam a lányom életéből. Gyakran vigyáz rá apámmal, szeretnek vele lenni, és gyakran elviszik kirándulni magukkal.
Én koptatott sztreccs farmert, és fölé hosszú, fehér ingblúzt viselek. A hajam selyemzuhataga szabadon engedve omlik a vállaimra.
- Jövök! – felelek hangosabban, hogy a küszöb előtt várakozó illető jól hallja. Néhány másodperc múlva azt is hallhatja, ahogy a kulcs elfordul és fémesen kattan a zárban. Lehajolok Hannahoz. Megfogom a kezét, hogy eltereljem a nyíló ajtó elől, amit a másik kezemmel tárok ki.
Amint feltekintek a vendégünkre, a mosoly az arcomra fagy, és a szívem kihagy egy ütemet. Még a szám is tátva marad résnyire. Csak bámulok Danielre. Vadul zakatolni kezdenek a fogaskerekek az agyamban. Vajon délibáb? Igen, minden bizonnyal az így reggel. Akkor sem vágnék meglepettebb arcot, ha igazi szellemet látnék. Ez az az ominózus pillanat, amikor tényleg azt látok.
Évekig nem tudtam róla semmit, aztán hirtelen felbukkan. Nem tudom mit gondoljak. Olyan érzés söpör végig rajtam, mintha jéghideg és tűzforró zuhany szakadna váltakozva a nyakamba.
Hitetlenkedve ráncolom a homlokom, miközben a fél szemöldököm feljebb vándorol égkék szemem fölött.
- Daniel?! – kérdezem értetlenül. Ez az egyetlen szó, amit ki tudok nyögni hirtelen.
- Szia! - csacsog élénken Hannah. Fogalma sincs arról, hogy az apja ugrott be hozzánk.
Az elmúlt két és fél év összes gondolata és érzelme, amit róla gondoltam és iránta éreztem; szerelem, vágy, harag, csalódottság, magány, lemondás, és beletörődés egyszerre áraszt el.
- Ööö... Szia... - úgy szuszakolom ki a torkomon. Hannah térít magamhoz, hogy köszönni kéne.
Alig tudom elhinni, hogy előkerült. Hisztizhetnék, hogy mit keres itt, mit akar, és elzavarhatnám. Mikor elhagyott rengeteget sírtam miatta, azt hittem beleroppanok a fájdalomba, de idővel aztán elfogadtam; Daniel nincs többé. A pocakomban növekvő élet miatt döntöttem úgy, hogy inkább összeszedem magam. Hannah még meg sem született, de belőle hatalmas erőt meríthettem. Ő volt az ösztönző erő, hogy miért legyek boldog, és miért érezzem jól magam ott, ahol vagyok. Nem akartam a bennem fejlődő csöppséget megmérgezni a saját negatív érzelmeimmel. Elvégre ugyanazon a testen osztoztunk, még ha csak átmenetileg is. A kislányom miatt nagyon odafigyeltem az érzelmeimre és a gondolataimra. Hannah-nak hála, sokkal érettebbé és tudatosabbá váltam. Boldog, harmonikus környezetet szerettem volna teremteni neki, és jó édesanyja akarok neki lenni.
Hatalmasat sóhajtok, ahogy elhessegetem a fejemben duruzsoló, gonoszdi hangot, ami egyre azt ismételgeti, hogy ne is vegyek tudomást az utcán posztoló srácról.
Meg kell hagyni, Daniel a sármjából semmit sem veszített. A francba. Ugyanolyan jóképű maradt, mint ahogyan az emlékeimben élt. Arcának csibészes vonásai megmaradtak a réginek. De ez most csöppet sem számít enyhítő körülménynek.
Félreállok az ajtóból, mire Hannah felkéretőzik az ölembe. Felveszem, mire kis karját a nyakam köré fonja, aztán Danielre nézek. Az arcomon trónoló döbbenetet időközben sikerült eltüntetnem, s a helyére halvány mosoly ül.
- Gyere be. - invitálom be a lakásba barátságosan. Elvégre felnőtt, értelmes nő vagyok, nem egy idegbeteg, sértődött hárpia.
Daniel lerúghatja a cipőjét az előszobában, aztán bevezetem a napfénnyel átjárt, színes, tágas nappaliba, hogy hellyel kínáljam.
Biztosan felmerül benne a kérdés, vajon kié a kislány, van-e valakim, de még nem közlöm vele a nagy hírt. Megvárom, míg elmondja, miért keresett fel, aztán majd én is bedobom a meglepi bombát. Pont úgy, ahogy most ő. Ez a legkevesebb, ha már ide fújta a szél.
Lehet azért jött, hogy érvénytelenítsük a házasságot. Az évek alatt biztosan becsajozott, és meg akar szabadulni tőlem. Áldásom rá, nem fogok az útjába állni. Ha válunk, akkor békében váljunk el. Nem akarom ezt jobban megnehezíteni, mint amennyire amúgyis az.
- Megkínálhatlak valamivel? – tudakolom, és Hannah-t leteszem a játékai közé, amik szanaszét hevernek a szőnyegen.

Ez volt a legnagyobb meglepetés, amiben valaha részem volt. Ahogy kinyílt az ajtó, toporgó kis lábacskákat láttam meg, aztán ahogy feljebb emeltem a tekintetem, egy szőke, bájosan mosolygó kislányt pillantottam meg. Láthatóan nem ijedt meg attól, hogy egy ismeretlen áll az ajtóban, mert barátságosan csacsogott. Én meg reménykedtem. Ebben a pillanatban az lett volna a legjobb, ha téves infót kaptam volna és ez nem Lily lakása. Nem, az nem lehet. Mégis... A kislány mellett egy felnőtt nő alakja rajzolódott ki, oda sem kellett pillantanom, tudtam, hogy jó helyen járok. Aztán mégis ráemeltem a tekintetem és legalább olyan meglepődöttséget láttam rajta, mint ahogy én nézhettem ki. Ezer gondolat váltotta egymást a fejemben, egyik ötlet elképesztőbb volt, mint a másik. A kislány teljesen olyan, mint Lily és... Nem tudom mi lenne a legjobb megoldás. Ha másik férfi gyereke lenne, attól szétszakadna a szívem. Ha az enyém, akkor is. Hiszen elhagytam a terhes feleségem, nem voltam jelen a kislány születésénél és... ez olyan dolog, amit nem lehet bepótolni. Legszívesebben egyszerre tenném fel neki az összes kérdést, de nem lehet, még nem. Az sem biztos, hogy szóba áll velem. Csak állunk egymással szemben, mindketten teljesen ledöbbenve és én is csak fáziskéséssel szólalok meg.
- Szia... vagyis... sziasztok – a tekintetem hol Lilyre, hol a kislányra emelem. Nagyon bízom benne, hogy minél előbb elárul valamit róla, de nem történik semmi. Illetve mégis. Nekem már ez is valami, hogy láthatom. Akkor is, ha talán már másé, ha már mást szeret, most akkor is itt áll előttem és ebben a pillanatban semmi más nem számít. Elveszek a pillantásában, azokban a szemekben, amit annyira szeretek rajta, többet között. Kedvem lenne beletúrni a puha hajába, hallani akarom a nevetését, érinteni finom bőrét. Talán fogom, talán... Mintha csak tegnap léptem volna ki az ajtón, Lily semmit nem változott. Ugyanolyan szép és fiatal, mint akkor, amikor beleszerettem. Külsőleg még mindig az a nő, de vajon belsőleg is? Meg tud nekem bocsátani vagy akkor, amikor elhagytam, mindent elrontottam? Ezeket a kérdéseket már annyiszor feltettem magamnak és most végre talán neki is feltehetem. Viszont csak állok az ajtóban, egészen addig, amíg kedvesen be nem invitál. Gyere be... ez az egyszerű két szó visszhangzik bennem, jelenleg többet jelentenek ezek a szavak mindennél. Egy apró remény, hogy legalább szóba áll velem, de az is lehet, hogy a gyerek miatt nem akar jelenetet. Talán meghallgat, aztán mehetek, amerre látok. Nem fogom könnyen annyiban hagyni a dolgot, ebben biztos lehet. Egy kissé szakadt farmer van rajtam, pedig a múlt héten vettem, fura dolog ez a divat. Hozzá egyszerű fehér pólót kaptam magamra, állítólag egy ilyen szerelésben is szívdöglesztő vagyok a sok pénzes, társaságra kiéhezett nő szerint. Hát most tényleg nem ártana, ha akár egy kicsit is vonzó lennék. Az előszobába lépve lerúgom az a bizonyos magasszárú edzőcipőt a lábamról és lopva a lányokra pillantok. Kicsit sem úgy viselkedek, ahogy szoktam, jelenleg nyoma sincs a menő, nagyszájú, csajozós énemnek. Jelenleg inkább meghúzom magam, hiszen tényleg nincs is okom arra, hogy jártassam a szám. Sok van a számlámon és azon leszek, hogy ledolgozzam. Az, hogy behív, az a kis mosoly az arcán mind sokat jelentenek nekem. Apró reménysugarak, de azt is tudom, hogy nem szabad elbíznom magam, mert nagyot eshetek. Próbálom kitalálni ő mire gondolhat, de talán számított rá, hogy egyszer megjelenek. Én viszont biztos nem ilyen fogadtatásra számítottam. Leülök oda, ahova mutatja, igazán jól viselkedek.
- Szóval itt laktok... szép hely – pillantok körbe. A kérdéssel feldobom a labdát, hátha kapok valami infót, de Lily okos nő, biztos vagyok benne, hogy átlát rajta. Úgyis akkor válaszol, amikor akar, addig kínoz, ameddig akar. A legjobb az egészben, hogy meg is teheti, nekem meg semmi kifogásom nem lehet.
- Nem, köszi. Inkább csak beszélgessünk, azt hiszem van miről – utasítom vissza magamra erőltetett mosollyal a kérdést. A legkevésbé sem menne le semmi a torkomon, még egy korty ital sem. A gyűrű a zsebemben lapul, szinte éget, talán nem is kerül ma elő, pedig annyira vágytam rá, hogy végre az ujjára húzzam.
- Hogy vagy? – semleges kérdés, pedig tényleg érdekel a válasz. Nagyon. Mennyire jó érzés kimondani a nevét... Hátradőlök a kanapén, már kicsit kényelmesebben helyezkedek el, a kezdeti feszültség nem tűnt el, de legalább leplezni tudom. Beletúrok a hajamba és mosolyogva fordulok a kislány felé.
- Nagyon hasonlít rád, gyönyörű kislány... mint te. Szép vagy Lily – a végén már csak suttogok elgondolkodva. Jó nagy hülye voltam, amikor kiléptem az ajtón és magam mögött hagytam. Mindent tudni akarok most azonnal, de azt is tudom, hogy nem lehet. Soha nem voltam türelmes, de most az leszek. Várok rá, ameddig csak kell. Hiszen ő is ezt tette. Határozott célom van és meg is akarom valósítani. Egyszerű, szerintem ő is tudja, hogy csak magamnak akarom.

- Igen, az. – felelem mosolyogva arra, hogy Daniel szerint is szép a lakás, és ráülök a kanapéval szembeni fotel puha kartámlájára. Nem bocsátkozom felesleges magyarázatokba.
Érdeklődve fürkészem rég látott férjem vonásait, aztán a tekintetem megállapodik a szemén.
Nem tudom hogyan értelmezzem a helyzetet, vagy egyáltalán mire gondoljak, milyen ok vezérelte ide. Látom Danielen, hogy izgul és zavarban van. Az ő helyében én is így tennék.
Észreveszem, hogy a pillantása Hannah és köztem cikázik. Igen, félelmetesen hasonlít rám a kislány.
Az a gyanúm, hogy találgat, vajon az övé e. Ez a gondolat halvány mosolyt csal az arcomra. Mondhatnám, hogy Hannah egy másik férfitől van. Szemrebbenés nélkül megtenném, de ezek a fájó múltban ragadt sértett énem szavai lennének. Egyelőre nem kötöm Daniel orrára, hogy a kislány, akit méricskél, valójában tőle van.
Tudomásul veszem, hogy nem kér semmit, pedig a látogatókat mindig szívesen megvendégelem üdítővel, kávéval és rágcsálnivalóval. Még az olyan szökevényeket is, mint ő.
- Bizony, van miről. – bólintok, majd felsóhajtok. – Kösz jól. Megvagyok.
A bókra, csak megrándul a szám sarka, mintha vigyorogni akarnék.
- Ugyan, Daniel, hagyjuk a formaságokat. Miért jöttél vissza? Egyáltalán merre jártál? – érdeklődöm a tárgyra térve. A hangom nyugodt, és kimért. Egyáltalán nem ellenséges. Egyszerűen csak tudni akarom mi szél fújta erre. És az is szörnyen érdekelne, miért ment el? Ám ezt a kérdést majd csak később teszem fel, mert most félő, túlságosan éles lenne. Sok a miért.
Megölt valakit és üldözi az igazságszolgáltatás, vagy válni akar, esetleg bűntudatot érez és jóvá akar mindent tenni? Vagy valakitől mégis megtudta, hogy született egy gyereke, és hirtelen feltámadtak az atyai ösztönei? Egyelőre csak találgatok.
Talán túlságosan távolságtartóan viselkedem, de okkal. Daniel egyik napról a másikra szépen elpárolgott az életemből. Egyszerűen elhagyott, mint egy darab megunt holmit. Ennyi. Egyetlen búcsúszóra sem méltatott. Ezt kár szépíteni. Évekig semmit sem hallottam felőle, most meg hirtelen beállít. Igazság szerint nem ismerem ezt a férfit. Két és fél év telt el azóta, hogy utoljára láttam. Számomra olyan, mint egy idegen.
A tette ellenére soha egyetlen rossz szóval nem illettem, még azt sem tűrtem el, hogy anyám pocskondiázza, de minden akaraterőmmel és kitartásommal azon voltam, hogy kiverjem őt a fejemből. Danielnek a leghalványabb fogalma sincs róla mennyire megkínzott. Nagyon szerettem, és mikor elment, azt hittem beleőrülök.
Mára megnyugodtam, és a szerelem lángjai is kihunyóban. Nem állíthatom, hogy nem érzek iránta semmit, akkor hazudnék. Daniel és a köztünk dúló szenvedély mély nyomot hagyott bennem. De távol kell tartanom magam a hozzá fűző gyengéd érzésektől, nem szeretnék megint csalódni.

Ez az... az én feleségem. Ebben nem változott semmit. Nem hagyja, hogy mellébeszéljek, finoman, de határozottan a lényeg felé terelget. Én sem szeretem húzni az időt, hiszen türelmetlen vagyok a legtöbb dologban, de nekem ez most így pont jó. Végre látom, együtt vagyunk, de még nem kell szembesülnöm az igazsággal. Lehet, hogy más gyereke, lehet, hogy az enyém... Lehet, hogy ő is szeret még, lehet, hogy nem... Örül, hogy újra lát, de az is lehet, hogy nem. A remény még megvan. Nem akarom még tudni az igazat, jó ez még így kicsit, de tudom, hogy sokáig nem húzhatom, a lényegre kell térnem. Nem tudom levenni a szemem róla, ha mégis megteszem, akkor a kislányt nézem, aki láthatóan jól elvan a játékokkal. Vajon mennyi idős lehet? Talán két éves... talán... Azt hiszem bármi is lesz a válasz, erre nem készültem fel. Sok a kérdés és nincs még válasz, de ideje feltenni őket, különben nem is tudom meg az igazat. Mosolyra húzom a számat, de ebben semmi vidámság nincs.
- Ez nem formaság, hanem tény. Tudod, hogy csak azt mondom ki, amit úgy is gondolok – húzom még kicsit az időt, felsóhajtok, aztán kénytelen vagyok válaszolni a kérdéseire is.
- New Yorkban voltam, az elég messzinek tűnt. Azért jöttem vissza, mert már nem bírtam tovább nélküled – jön ki belőlem az igazság, úgy érzem most csak az egyenes beszéd vezethet célra. Szinte tudom mi lesz a következő kérdése, így elejét veszem a dolognak, mesélni kezdek.
- Nézd Lily... Tudom, hogy amit tettem, arra nincs bocsánat. Azt is megértem, ha látni sem akarsz többet. Én egyszerűen csak... Nem bírtam már, látnom kellett téged – tartok egy kis szünetet, soha nem voltam ilyenben jó, egyszerűen csak éreztettem vele mindig, hogy szeretem, de nem voltam eddig sem a szavak embere. Most viszont kénytelen vagyok elmondani, mi is volt. Hülye voltam, de nem tudok mást tenni, mint azt, hogy megpróbálom jóvátenni. Ha ő is akarja.
- Azt hittem soha nem kell elmondanom, nem fogod megtudni, de... Azt akarom, hogy tisztán láss. Nem önszántamból mentem el Lily... – nehezen jönnek belőlem a szavak. Ez viszont szinte kitör belőlem, élesebben, mint akartam. Annyira élesen, hogy a kislány ijedten pillant fel, én meg egyből halkabbra veszem a hangom. Szinte szenvedek, hiszen az is lehet, ha előállok az igazsággal, hazugságnak fogja hinni. Hiszen mégiscsak az apja az, aki erről az egészről tehet. Kicsit előredőlök, mintha ezen bármi is múlna, mintha valami bizalmas dolgot árulnék el. Végülis ez tényleg bizalmas, hiszen senkinek nem mondtam el és valószínűleg az apja sem dicsekedett vele, milyen módon tett félre az útból.
- Az apád... pénzt akart nekem adni, hogy eltűnjek. Hallani sem akartam róla, összevesztünk, teljesen kiakadtam. Én téged szeretlek, nekem te kellesz és nem a pénze. Erre ő is rájött. Aztán taktikát váltott. Rájött, hogy én tényleg szeretlek. Ezzel próbálkozott és be is talált. Elhitette velem, hogy neked jobb nélkülem. Én csak hátráltatlak mindenben, a karrieredben, a magánéletben... és lássuk be, van benne egy kis igazság. Én nem tudtam volna neked megadni ezt... – mutatok körbe. Hiszen nem vagyok szegény, van pénzem, de nem sok, közel sem annyi, mint az ő családjának. Azt hiszem többek között ezért nem fogadtak el.
- Csak jót akartam neked, azt hittem, ha nem állok az utadba, könnyebben eléred a céljaidat és... nem tudom, akkor úgy gondoltam, ez lenne neked a legjobb. Ha kilépek a képből és te szabad leszel, nem foglak vissza – vonom meg a vállam, tudom, hogy nem döntöttem jól, bár... végülis ki tudja, még mindig nem mondta kitől van a kislány és látszólag ő is rendben van, nem tűnik sem rosszkedvűnek, sem magányosnak. Talán az apjának volt igaza.
- Nehéz volt, nagyon. Ha csak feleakkora fájdalmat okoztam neked, mint magamnak, akkor megértem, ha nem tudsz megbocsátani. Mégis... szeretném, ha... megpróbálnánk. Tudom, ez gyors, csak... Legalább néha találkozzunk. Visszajöttem, mert nem bírtam már tovább nélküled. Újra a városban lakom – osztom meg vele a gondolataim. Legalábbis azoknak nagy részét, mert van, amit magamnak sem tudok megfogalmazni.
- Nem érdemlek még egy esélyt. Mégis erre kérlek. Legalább gondolkodj el rajta... ha egyáltalán... szóba jöhet – pillantok ismét a kislányra. Hiszen még mindig nem tudom, mi a helyzet. Nagyon izgulok, ami nem jellemző rám. Le sem veszem a szemem róla, próbálok az arcáról olvasni, hogy mi lesz a válasza. Csak egy esélyt kérek. Az élete része akarok lenni és jóvátenni mindent, amit elcsesztem. Őt akarom.

Egyenesen Daniel szemébe nézek. Tudom, hogy sosem vert át, nem az a fajta férfi, és azzal is tisztában vagyok, hogy nem a pénzért volt velem. Ez sosem volt kérdés köztünk. De az nagyon bánt, hogy minden magyarázat nélkül elment és magamra hagyott a kételyeimmel. Magamra hagyott a gyerekével. Szükségem lett volna rá. Egyedül szültem. Mikor éreztem, hogy itt az idő, bevitettem magam egy taxival a kórházba. A szüleimnek sem szóltam, csak napokkal később tudták meg, hogy Hannah világra jött.
Amit Daniel apámról mond, nem lep meg. Akkoriban éles viták és hatalmas csaták dúltak köztem és a szüleim közt, amik mára csak a kis Hannah-nak köszönhetően rendeződtek apránként. Persze nem teljesen. Maradtak bennem tüskék a múlt miatt. Ezeket a tüskéket pajzsként használom, és nem engedem, hogy rám telepedjenek.
- Tudom, hogy le akart fizetni, hónapokkal később bevallotta. Arra nincs szó milyen mérges voltam rá. És rád is. Lehet, hogy nem fogadtad el a pénzt, de… engem meg sem kérdeztél, én mit akarok. Helyettem döntöttél. Soha, egyetlen pillanatra sem merült föl bennem, hogy hátráltatnál. Soha. – megindultan beszélek a rám törő érzések alatt, s megremegnek az ajkaim. Csak azért nem fakadok ki, és engedem áttörni a gátat a lelkemben, mert Hannah is a helyiségben van.
- Megértem, hogy nehéz volt a szüleimmel. Elhiheted, nem csak neked volt az, nekem is, mert azt bántották, akit a legjobban szerettem. Minden áldott nap ugyanazt kellett hallgatnom, de nem érdekelt mások véleménye, mert nekem csak te számítottál.
Méghogy visszafogni?! Daniel meg miről beszél? Mellette boldog voltam. Igazán boldog. Amit iránta éreztem, több volt puszta föllángolásnál. Számomra akkoriban a kettőnk szerelme volt az ihlető, kreatív energia. Azzal, hogy elment, összetört egy darabot bennem. Megváltoztatott. Többé már nem voltam ugyanaz a lány. És kár tagadnom, szörnyen hiányzott. Ha magamba nézek, és őszinte vagyok, még most is hiányzik. Az iránta érzett szerelmem nem múlt el nyomtalanul. Ráadásul a kis Hannah nap mint nap emlékeztet arra a férfira, akinek odaadtam a testem és a lelkem.
Hatalmasat sóhajtok. A kezeim az ölemben pihennek. Érzem Danielen, hogy küzd a szavakkal. Most én is.
- Már régen megbocsájtottam, Daniel. Mikor elengedtelek két és fél évvel ezelőtt. Hannah is… pont ennyi idős... Hannah… a te lányod. – bököm ki halkan végül.
Kutakodva fürkészem Daniel szemtelenül jóképű arcvonásait. Biztosan meglepi a hír, hogy idő közben apa lett, vagy már tudta, csak nem akart ajtóstul rontani a házba. Majd kiderül.
- Nem is tudom mit mondjak… - vallom be, mikor Daniel egy újabb esélyt kér. - Bármikor láthatod Hannaht, ha szeretnéd, de… ez nekem túl gyors. Olyan hirtelen bukkantál fel. Nem tudok úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Időre van szükségem.
Nem becsülöm le a gyerekek eszét, de Hannah talán még fel sem fogja mi zajlik körülötte épp. Később, ha majd kettesben leszünk, megpróbálom neki elmagyarázni, hogy Daniel az édesapja, és a jelek szerint innentől része lesz az életének. Nem akarom Danielt távol tartani a lányunktól. A pöttömnek szüksége van apára.
- Ha te is úgy gondolod, - folytatom. – itt a lehetőség, hogy jóvá tedd a dolgokat. Szabad a pálya, de kettőnkkel kapcsolatban nem ígérhetek semmit.

Amit mond, teljesen ledöbbent. Szóval tudta? Utólag visszagondolva nekem sem cselekednem kellett volna, hanem előbb beszélni Lilyvel. Persze erre is volt egy jó indoka az apjának, hogy miért ne tegyem.
- Igen, de mit mondtál volna? Azt, hogy ne menjek, mert neked is jó velem és nem foglak vissza. Legalábbis apád szerint, mert a rózsaszín ködtől egyikünk sem látott. Ami mondjuk igaz is... Nem tudok mit mondani, rosszul döntöttem, nagyon rosszul és próbálom jóvá tenni, ha egyáltalán lehet... – teszem hozzá csendesen, tényleg nem tudok mit mondani. Erre nincs magyarázat. Hülyeséget csináltam, ma már biztosan másképp tenném. Tudom, hogy neki sem volt egyszerű, mindig kiállt mellettem a szüleivel szemben, de ez is zavart. Nem akartam, hogy választania kelljen köztünk. Akkor így láttam a legjobbnak, ha helyette döntök és hagyom, hogy élje azt az életet, ami neki való, amit én nem tudtam biztosítani, csak a családja. Akkoriban még annyi pénzem sem volt, mint most. Azt is tudom, ha esetleg akkora szerencsém lesz és visszafogad, ezt a munkát abba kell hagynom. Nincs az a nő, aki ezt jó szemmel nézné, még akkor sem, ha ez nem szex. Én meg nem akarom ennek kitenni, nyugalmat akarok és... őt. Felcsillan a szemem, amikor azt mondja, hogy megbocsájtott. Mégis, amit utána mond... Minden félelmem egyszerre valósul meg. Az összes szóba jöhető megoldás közül ez a legjobb, mégis félelemmel tölt el. nem tudok megszólalni, kínos csend telepedik a szobára. A tekintetem a kislány és Lily között cikázik. Szerintem egy pillanatra levegőt is elfelejtek venni. Megkapaszkodok a kanapé szélében, nem sok kellene, hogy elájuljak vagy valami ilyesmi. Nem, ez... csodálatos és ijesztő egyben.
- Hannah... szóval így hívják... és az én... az én lányom – kiszárad a szám. Úgy érzem forog velem a szoba. Egyrészt megnyugtat, hogy Hannah nem más gyereke, bár ez még nem zárja ki, hogy ne legyen más férfi Lily életében, de legalább a kislány... az enyém. Másrészt viszont még jobban utálom magam. Egy nagy marha vagyok.
- Ez most... azt jelenti, hogy én... terhesen hagytalak el? Hogy akkor már te...? Jézusom... Lily... ne... – teljesen elképedek, le merném fogadni, hogy a bőröm is egy árnyalattal világosabb lesz. Nem csak a szoba forog már, hanem vele együtt a gyomrom is. Elhagytam a terhes feleségem. Nem voltam ott a kislányom születésénél. Ez már tényleg megbocsájtatatlan, de nem tudtam... Ha tudtam volna, minden egészen másképp alakul.
- Te akkor már tudtad? Hány hetes volt? – nem mintha számítana ebből a szempontból. Nem könnyít a helyzetemen, de tudni szeretném. Lendülök, fel akarok állni, de meggondolom magam és visszahuppanok. Nem lenne jó ötlet felkapni a kislányt és megölelni, hiszen ő maga sem jött ide hozzám, mint a gyerekek az apukájukhoz. A lányomnak én egy idegen vagyok. Nem ismer. Fájó pont, mintha tőrt döftek volna a szívembe. Talán még az sem fáj ennyire.
- Igen, úgy gondolom. Semmit mást nem akarok jobban, mint jóvá tenni mindent. A része akarok lenni a kislányom és a feleségem életének – felállok, végre van elég erőm hozzá és közelebb lépek Lilyhez. Majdnem elégedett vagyok, de csak majdnem. Mégis mire számítottam? Azt hittem, hogy megjelenek, ő egyből megbocsájt és a nyakamba borul, mintha semmi nem történt volna. Ez majdnem megvalósult. Megbocsájtott nekem, de nem borult a nyakamba. Talán kapok esélyt, de nem biztos. Az viszont igen, hogy ki fogom használni.
- Tudod, hogy mindig is zavart, hogy annak idején azt a műanyagdarabot húztam az ujjadra, amikor elvettelek feleségül. Megfogadtam, hogy amint lesz pénzem, veszek neked egy rendes gyűrűt. Kicsit későn jött el ez a pillanat, de talán nem túl későn – még közelebb lépek, megállok előtte és a zsebemből előveszem a kis dobozt. Kinyitom, megmutatva Lilynek a tartalmát.
- Lily... szeretném, ha tényleg komolyan vennél. Nekem ez fontos... Kérlek fogadd el ezt a gyűrűt. Az, hogy hordod vagy sem, a te dolgod, nem szólhatok bele. A gyűrű a tied, azt csinálsz vele, amit csak szeretnél – kinyújtom a kezem a kezéért, ha felém nyúl, akkor az ujjára húzom a gyűrűt.
- És most... szeretném megölelni a kislányom. Mit gondolsz, szerinted... hagyni fogja? – pillantok rá kissé tanácstalanul. Nincs sok tapasztalatom a gyerekekkel, ráadásul ez most más, hiszen az én lányomról van szó. Nem akarom elijeszteni, de tudom, hogy nem lesz kis munka, mire elfogad majd. Érte is meg kell dolgoznom, én meg vállalom boldogan a feladatot.
- Ezt nem hiszem el. Apa lettem - pillantok a kislányra boldog mosollyal.

Csak hallgatom Danielt, miközben a tekintetem levándorol az arcáról a szőnyegen játszó Hannah-ra.
Megértem az álláspontját. Vagyis, próbálom megérteni, próbálom a helyébe képzelni magam, ő min mehetett keresztül akkoriban, ami miatt megtette, amit.
Ha magamba nézek, be kell valljam, még mindig vonzódom hozzá, és nagyon is hiányzott, csak igyekeztem tűzzel-vassal harcolni az érzés ellen. Tudomást sem akartam venni a saját érzéseimről, amik hozzá fűztek. Azzal, hogy előkerült, Daniel felkavarta az állóvizet. Megrohannak az emlékek. A kedvesek és a kevésbé szívderítőek egyaránt. Daniellel remek páros voltunk. Sokat nevettünk, szórakoztunk, lángolt köztünk a szenvedély, és rengeteg őrültséget elkövettünk együtt. Minden remekül ment addig a napig, míg a szüleim bele nem avatkoztak az életünkbe.
Jól látható jelei vannak annak, hogy Danielt mennyire meglepi a hír, a szőke kislány az övé.
- Igen, a te lányod. – erősítem meg. Nincs okom, sem kedvem hazudni, vagy viccelődni azzal, hogy nem tőle van.
- Rég történt, Daniel, most már mindegy. Az után derült ki, hogy elmentél. Akkor kéthetes voltam.
A kis Hannah megfoganása jó nagy fejtörést okozott. Főleg, hogy biztonságban éreztem magam a bébitabi szedése mellett. Akkor még nem akartam gyereket, de az égiek mindenről gondoskodtak. És ha már így alakult, nem volt szívem elvenni az életét. Okkal kaptam őt. Már nem voltam egyedül.
Elmosolyodom.
- Elhiheted, én is meglepődtem... Azóta csak neki, és a festészetnek élek. – duruzsolom, és Danielre emelem a pillantásom, hogy elkapjam a tekintetét.
Voltak férfiak, akik körberajongtak és udvaroltak volna, de nem voltam képes közel engedni őket magamhoz. Féltem, hogy megint elhagynak és megbántanak. A férjem iránt érzett szerelem sem múlt el teljesen. Nem akartam másnak helyet adni a szívemben, ráadásul sértett is voltam. Páncélt növesztettem, amit senki nem volt képes áttörni.
Sokáig minden férfiban Danielt kerestem, de egyikőjük sem volt hozzá fogható. És fele olyan jóképűek voltak. Meg aztán papíron még házas vagyok, bár nem hiszem, hogy ilyen körülmények közt megcsalásnak számított volna, ha mégis összemelegedem valakivel
- Szóval, itt maradsz Vegasban? – tudakolom. Szeretném Danielt komolyan venni. Ha másért nem, hát Hannah érdekében. Apára is szüksége van.
Ahogy Daniel feláll és közelebb lép hozzám, kénytelen vagyok felemelni az arcom, hogy rá nézhessek, elvégre magasabb nálam. A gyűrű emlegetésére meglepetten megugrik a szemöldököm. Nagyon elszánt lehet. ha így felkészült.
A szemem megállapodik a kis dobozkán, amit Daniel előhúz a zsebéből. Nem szakítom félbe a férjem mondandóját. Amúgysem tudok megmukkanni, igazából nem térek magamhoz. Minden olyan gyorsan történik.
Daniel felnyitja a dobozkát, és a kis ékszer megcsillan benne.
- Igazán szép. – mondom halkan, miközben a gyűrűre meredek. A kezeim az ölemben pihennek még mindig. Hirtelen ólomsúlyúnak érzem őket. Csak pislogok magam elé.
Daniel ajándékkal készült, és győzködöm magam, hogy miért is fogadjam el. Nem akarom megbántani azzal, hogy nemet mondok, és abból nem hiszem, hogy baj lesz, ha elfogadom.
Lassan felemelem a kezem, és várom, hogy az ujjamra húzza az ékszert. Érzem az arany hidegét a bőrömön, ahogy rásimul. Halvány vigyor bújuk a szám sarkába.
- Azt a műanyagot is szerettem. Még mindig megvan. – vallom be, miközben az élesen csillámló követ csodálom. – Köszönöm. Viselni fogom. – pillantok fel a szemeibe ismét. Igazán kedves gesztus volt tőle, hogy gondolt erre.
Azt hiszem, ebből már érti, hogy szeretnék neki adni még egy esélyt. Nem veszíthetek semmit. A szüleim véleménye meg nem érdekel. Ez az én életem. Mindig is az volt.
Kár tagadnom, én is szeretném, ha újra együtt lehetnénk, és minden olyan lenne, mint régen. Vagyis majdnem olyan. Jó lenne.
A kérésre, hogy megölelné Hannah-t, felegyenesedem a fotel kartámlájáról, és odasétálok a pöttömhöz. Leguggolok hozzá, és a hóna alá nyúlok, hogy felvegyem.
- Figyelj csak, kicsim… - magyarázok Hannahnak, miközben Daniel felé fordulok vele. – Ő itt Daniel... ő… az apukád. Az az érzésem, hogy innentől gyakrabban fogjuk látni. – folytatom szélesen mosolyogva, majd nyomok egy apró puszit a kislányom halántékára.
Hannah hatalmas kék szemekkel néz Danielre.
- Átmész hozzá? – tudakolom tőle, mire Hannah szégyenlősen elfordul, és az arcát a vállgödrömbe temeti. Onnan kukucskál kínácsian Danielre.
Kurta nevetést hallatok, miközben megsimizem a hátát.
- Jól van, nincs semmi baj, kicsim. Daniel nem harap.
Hannah nemlegesen rázza a kis fejecskéjét.
- Oké, világos. – sóhajtok mosolyogva. – Majd legközelebb.
Azt hiszem, a kislánynak is kell némi idő, hogy hozzászokjon Daniel jelenlétéhez.

Nem hiszem el még mindig, pedig Lily meg is erősíti. Az én lányom. Olyan gyorsan történt minden, hogy még időm sem volt felfogni. Értem, hogy az enyém, de szerintem később fog igazán tudatosulni bennem, hogy ez mit is jelent. Nem csak öröm, hanem felelősség. Jó nagy felelősség is.
- Szóval kéthetes...Én meg... mindenről lemaradtam, ami igazán fontos az életben. Nem voltam melletted – sóhajtok, bár ezzel már nem segítek semmin, legalább látja rajtam, hogy tényleg bánt a dolog. Mert ez most nagyon bánt.
- Bármit odaadnék érte, ha ezt visszacsinálhatnám és az első perctől veletek lehetnék – teszem hozzá. Teljesen őszinte vagyok, vele mindig is az voltam és ez nem fog változni. Az viszont, hogy csak a kislánynak és a festészetnek él, megnyugtat. Ezekszerint nincs másik férfi az életében, akivel meg kell küzdenem, mert megtenném, de így a legjobb. Ebben is egyformák vagyunk. Nem mondom, hogy nem lett volna lehetőségem az elmúlt időben akár hosszabb, akár rövidebb kapcsolatba bonyolódni. Kedvem nem volt. Néha erős volt a csábítás, de mindig ellenálltam, hiszen nekem Lily jelent mindent. Ha ezt bárkinek be kellene vallani, biztosan kiröhögne, de az egyéb testi szükségleteimet megoldottam magam. Nem a legjobb megoldás, de határozottan jobb a lelkifurdalásnál. Én hagytam el, de nem önszántamból. A nap minden percében rá gondoltam, képtelen lettem volna mást ölelni.
- Itt. Miattad jöttem vissza és... miattatok maradok – pillantok a kicsilányra egy mosoly kíséretében, aztán a dohányzóasztalon heverő toll után nyúlok.
- Ez a címem... ez meg a számom... – az egyik újság szélére írom az információt. Tudnia kell, hogy az ajtóm mindig nyitva áll előtte és remélem, hogy az az ajtó egyszer közös lesz. Nem siettetek semmit, várok, más úgysem tehetek. Most az egyszer tényleg türelmes vagyok. Viszont a szándékom rendesen ki akarom fejezni, akarom, hogy tudja, ez most más, soha többé nem fogok lelépni. Mást sem akarok, mint vele, velük lenni. A családommal. Előveszem a gyűrűt és majdnem biztos vagyok benne, hogy még várnia kell a sorára, még a dobozban marad. De nem. Szinte látom Lilyn, hogy vívódik, végül mégis a kezembe adja a kezét, én meg boldog mosollyal húzom fel az ujjára a gyűrűt. Olyat, amilyet megérdemel. Ez már nem egy műanyagdarab, bár kétségtelen, annak a műanyagnak a szememben nagy értéke van.
- Igen, nekem is megvan... – a felsőm alól előhúzok egy láncot, amin ott lóg az a kis műanyag, ami akkor, életünk legboldogabb napján a jeggyűrű szerepét töltötte be. Vissza is süllyesztem a ruhám alá.
- Mindig velem van – vallom be, nem vagyok egy romantikus alkat, de ennyi nekem is jár. Elvégre ez a bizonyítéka annak, hogy házas vagyok. Az, hogy Lily elfogadja az ékszert, nagy boldogsággal tölt el. Ígéretnek veszem, célzásnak, hogy megpróbálhatom jóvá tenni, amit tettem.
- Szép... de nem annyira szép, mint a feleségem – jegyzem meg halkan, Lily szemeibe nézve. Egy pillanatig fogva tartom a tekintetét, egyszerűen nem tudom levenni róla a szemem. Ekkor veszem észre, hogy még nem engedtem el a kezét, egyszerűen csak jó volt érezni bársonyos bőrét, szinte égette az enyémet. Mégis vonakodva, de elengedem. Talán ez már túlzás, még nem merek ennél mélyrehatóbb érintkezést kezdeményezni. Nem akarom, hogy úgy tűnjön, nekem ez a fontos, mert egyáltalán nem. Úgy tűnik Lily mellett megismerem végre a türelmet is és még csak nem is érzem tehernek. Minden apró mosoly, minden apró jel, amit tőle kapok és azt bizonyítja, hogy talán van esélye a kapcsolatunknak, örömmel tölt el. Annyira vágyom rá, hogy végre legalább a kislányom magamhoz öleljem, de fogalmam sincs, hogyan kellene közelíteni felé. Hiszen most lát először és azt sem tudom, hogy a saját lányom mennyire barátkozós típus. Így aztán Lily segítségét kérem, aki szó nélkül feláll és nagyon tudja, hogy mit kell tennie. A próbálkozásnak mégsem lesz eredménye, Hannah egyelőre távolságtartó, amit meg tudok érteni. Neki én csak egy idegen vagyok. Felsóhajtok. Ha már így alakult ez az egész, legalább jókor jöttem vissza. A gyerekek főleg bölcsődében és óvodában szembesülnek azzal a kérdéssel, amit szerencsére mi már el fogunk kerülni. Akkor jött volna a kérdés, hogy a többieknek miért van apukája, az övé hol van... Hannah még kicsi, jó eséllyel nem is fog emlékezni arra, hogy nem voltam a kezdetektől az élete része. Kicsit késve kapcsolódtam be, de innentől nem fogom magára hagyni, ebben egészen biztos vagyok.
- Nagyon jól bánsz vele, látszik, hogy mennyire jó anya vagy. Azt hiszem nekem van mit ellesnem tőled... És ha már itt tartunk meglesnék pár képet a kicsilányról, ha már lemaradtam az első legfontosabb két és fél évéről, én idióta, legalább... látni szeretném. Te mit gondolsz, melyikünkre hasonlít jobban? – méregetem a feleségem és a kislányom. Kiköpött Lily, főként a szőke fürtök és a bájos arc miatt. De így, hogy már biztos vagyok benne, az én kislányom, egyre többet vélek felfedezni magamból is benne.
- Biztos nem jössz ide egy kicsit hozzám hercegnő? – próbálkozok a kislánynál, mire újabb fejrázás a válasz. Nem tagadom, kicsit szíven üt a dolog, de neki is nehéz lehet.
- Mondd, hogy máskor is ilyen, ha olyan valakivel találkozik, akit még nem ismer – mosolyodok el, remélem nem csak engem tüntet ki ezzel.
- Egyébként... szép névválasztás. Ezekszerint emlékeztél rá... kevés dolog van, ami számomra megható, de ma sikerült több ilyen hírrel is meglepned – mosolygok a feleségemre. Hiszen egyszer, még a kapcsolatunk elején én mondtam, hogy majd, ha lányunk lesz, mindenképpen Hannah-nak fogjuk hívni. Akkor még nem gondoltam, hogy erre nem is kell olyan sokat várni. Nem gondolkodok, csak cselekszem. Közelebb lépek és átölelem a családom. Egyik karom szorosan fonom Lily köré, a másikkal a karjaiban tartott Hannah-t ölelem, persze őt nem túl szorosan, éppencsak hozzáérve, hiszen az előbb nyilvánította ki a véleményét, miszerint tartsam magam távol tőle. Kicsi háta a mellkasomhoz nyomódik, az egész olyan... szokatlan és elképesztően jó érzés. Végre együtt vagyunk.

- Már mindegy mi történt régen. Az a lényeg, hogy most itt vagy. – felelem szelíden mosolyogva.
Nem fogok kiabálni, sem dühöngeni. Teljesen felesleges lenne a múltban elkövetett hibákkal dobálózni. Fejben sem szeretném újra élni azokat a napokat.
Hannahval a karomon figyelem, ahogy Daniel elfirkantja a számát és a címét az újság szélére.
- Köszi. Apropó, honnan tudtad meg, hogy hol lakom? - tudakolom kíváncsian.
Arra, hogy mi a műanyag gyűrű sorsa, szélesen elmosolyodom.
- Sokáig én is ott hordtam, de Hannah folyton le akarta tépni, vagy a szájába venni, úgyhogy kénytelen voltam megválni tőle, de most is jó helyen van.
A bókra, hogy szép vagyok, fülig vörösödöm. Érzem, hogy lángol az arcom. Daniel sosem fukarkodott a szép szavakkal, és én sem vagyok egy szégyenlős tini, de most valahogy olyan nagy hatalmuk van fölöttem ezeknek a szavaknak. Bevallom, jól esnek.
A tekintetünk összeolvad, és hosszú percekig csak nézzük egymást. Nem is tudom, mit látok Daniel szemeiben. Őszinteséget és bűnbánatot mindenképp.
Kurta nevetést hallatok aztán, ahogy Daniel jó szülőnek titulál.
- Te inkább ne akarj jó anya lenni… - tréfálkozom. Értem, hogy Daniel mire céloz. - Szerintem rám mindenképp jobban hasonlít. – nézek vigyorogva Hannah arcára, hogy közelebbről is meggyőződjek az igazamról, pedig már vagy többmilliárdszor láttam azt a kis arcot, amióta megszületett.
A hercegnőre enyhén félrebillentem a fejem. Daniel szemébe mosolygom. Milyen szépen becézi a kislányt. Megragadó. Egészen elérzékenyülök.
Hannah ennek ellenére hajthatatlan. Kis karját makacsul fonja a nyakam köré.
- A férfiakkal mindig ilyen távolságtartó. Főleg azokkal, akiket még nem látott azelőtt. Pedig elhiheted, nem hangoltam ellenük. – nevetek fel. Nem feltétlenül bánom, hogy Hannah ilyen. El tudja ő dönteni, hogy kit enged a bizalmába és mikor.
- Persze, hogy emlékeztem a névre. Nem volt kérdés, hogy Hannahnak fogom hívni. – duruzsolom.
Kár tagadni, Daniel akkor is fontos helyet töltött be a szívemben, miután elment. Hiába tagadtam le, és nyomtam el magamban az érzést.
Arra nem számítottam, hogy Daniel megölel, de nem rettent meg egyáltalán. Nem is hátrálok el, nem hárítok. Hagyom, hadd fonja körénk a karjait. Régen nem érintett így senki. Teljesen beleveszek a testéből áradó melegségbe. Olyan jó így. Szabad kezem lágyan a férjem derekára fekszik. Elmosolyodom az orrom alatt. Érzem az arcvizének az illatát, nagyon kellemes. Mámorító.
- Örülök, hogy… visszajöttél. – suttogom a fülébe halkan. Kár lenne tagadnom, nem vagyok már gyerek, hogy mérgesen dacoljak, hanem egy felnőtt, intelligens nővé váltam, aki általában tudja, hogyan kezelje az embereket és a felmerülő helyzeteket. Daniel pedig még ennyi idő után is képes megdobogtatni a szívemet.
Ha engedi, hogy a bensőséges pillanat után kibontakozzak az öleléséből, idehoznám az albumot, hogy megnézhesse, és legalább a múlt egy töredékét bepótolhassa.
- Persze, semmi akadálya. – bólintok, és Hannaht leteszem a puha szőnyegre, hogy odamehessek a szekrényhez. Felágaskodom, és a felső rekesz ajtaját kinyitva előhúzok egy nagy, sötétkék, bőrborításos fotóalbumot.
Visszasétálok, az albumot pedig lefektetem a kis üveglapos kávézóasztalra, majd leülök a kanapéra Daniel mellé.
Kinyitom előtte az albumot, mely régi, pótolhatatlan emlékképeket őriznek.
- Ezek az után készültek, hogy hazajöttünk a kórházból. – bökök a fotókra. Hannah dús, szőke hajjal születet, hatalmas, tányérnyi, tengerkék szemekkel. Az arca olyan pufi volt, mint egy kis labda.
- Ez itt pedig Hannah első találkozása a festékkel és az ecsettel. Amikor járni tanult, az volt az első dolga, hogy mindent magára rántott az asztalról ez a kis Picasso. Teljesen kikente magát vele. Az ecset pedig egyből a kezére állt. Igaz, hogy fordítva fogta, de becsületesen összepingálta vele a padlót. Elég csak ránézni, alaposan kitett magáért. Ki sem látszik a festék alól. – magyarázom nevetgélve, miközben a fényképeket nézegetem.

Az is örömmel töltött volna el, ha egyáltalán szóbaáll velem, de arra nem számítottam, hogy Lily láthatóan szívesen fogad. Tudom, hogy nem teljesen igaz, hogy nem számít, mi történt régen, de jól esik, hogy megpróbál így hozzáállni a dolgokhoz. Sokat jelent nekem, hogy ad nekem egy lehetőséget, hogy jóvá tegyem, amit elcsesztem. Rendesen. Lily viszont higgadt és nem hisztizik, pedig megtehentné, minden oka meglenne rá. Felnőtt nő lett. Bár ami a hisztit illeti, soha nem volt rá jellemző. Aztán felteszi a legalapvetőbb kérdést, amire számítottam, de persze ebben is az igazat mondom. Neki mindenben.
- Nem volt egyszerű, elhiheted. Minden kapcsolatomat megmozgattam a cél érdekében, több hétbe telt, mire legalább annyi infóhoz hozzájutottam, hogy már nem a családoddal laksz. Aztán végre megkaptam ezt a címet, de egészen addig, amíg meg nem láttalak az ajtóban, nem voltam biztos benne, hogy jó helyre csengettem be. Főleg, amikor először a kicsilányt láttam meg az ajtóban… nem tagadom, kihagyott egy kicsit a szívverésem – kuncogok, hiszen el tudom képzelni, milyen fejet vághattam, amikor megláttam Hannaht, aztán egyből utána Lilyt is. Az első megérzés volt a helyes, hiszen az én lányom, de kellemetlen perceket éltem végig, amíg el nem árulta és biztos nem lettem benne. Ahogy visszateszem a műanyag gyűrűt a helyére, újból mosolyra húzódik a szám.
- Már nem gond, ha eltűnik az a műanyag, van helyette másik. Bár én semmi pénzért nem válnék meg tőle – kötöm ki, nekem ehhez sok emlék fűződik és jó helyen van ott, ahol van. Az a pillanat, amikor átölelem a családom, a legszebb az életemben. Lily nem hátrál, nem tol el. Ahogy a keze a derekamra kerül, érzem, hogy nincs ellenére a dolog, így aztán én sem sietek elhúzódni, nem akarom megszakítani a pillanatot. Érintését felhatalmazásnak veszem. Amikor megszólal, elmosolyodok.
- Ha tudnád, én mennyire örülök… De azért rossz hírem is van. Innentől le sem tudsz majd vakarni – vigyorodok el ismét. Erős késztetést érzek, hogy leteszteljem, vajon még mindig annyira puha Lily haja, mint ahogy emlékszem, de visszafogom magam, ha minden jól megy, bőven lesz még lehetőségem újra felfedezni a feleségem álomszerű idomait. Leülök a kanapéra, amikor Hannaht visszateszi játszani, mi meg remélhetőleg fényképeket fogunk nézegetni. Kíváncsi vagyok.
- Nem, azt hiszem, ha akarnék sem tudnék jó anya lenni. De azért jó apa megpróbálok, de már most látom, nehezebb a feladat, mint gondoltam. Először a hercegnő bizalmát kell elnyernem – veszem a lapot és vele együtt vigyorgok. Ez jó jel, hogy máris tudunk viccelődni. Azt hittem kínos csend lesz, esetleg a fejemhez vágja a sérelmeit, de azt, hogy jókedvűen nevetünk, nem gondoltam volna. Persze ismerem Lilyt, tudtam, hogy nem lesz jelenet, de abban nem voltam biztos, mit is váltott ki belőle az elmúlt időszak. Nagyon örülök, hogy úgy tűnik, várt rám.
- Igazad van, teljesen olyan, mint te… De azért kicsit rám is hasonlít. Mondjuk az orra. Viszont mindenképpen jobban járt, hogy rád hasonlít – megfigyelem a kislány arcát, sokadjára, mióta beléptem a lakásba. Mióta megismertem.
- Kimondottan örülök neki, maradjon is meg ez a jó szokása. Egyáltalán nem bánom, ha a pasikat még jó ideig távoltartja, kivéve persze engem… úgy érzem kemény munka lesz, de meg fogok dolgozni a kishölgy bizalmáért – kacsintok rá a kislányra, mintha értené, miről is van szó. Vagyis biztosan érti, csak a dolgok jelentésével nincs még tisztában. De most már… Végre rendes családban fog felnőni, én pedig mindent meg fogok tenni azért, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt. Igen, tudom, hogy Lily eddig is megadott neki mindent, de ez így most… más. A feleségem nézem, ahogy a fotóalbumért nyújtózkodik. Tudom, hogy nem igazán illene, de képtelen vagyok másfelé nézni, ahogy arra is, hogy ne nézzek végig a formás testén. Igen, még Lily fenekén is elidőzik a tekintetem. Megállapítom, hogy a szülés semmilyen nyomot nem hagyott a testén, jobb formában van, mint valaha. Igazán nőies, karcsú, pont olyan, amilyennek szeretem. Hiszen mindenhogyan szeretem. Ahogy leül mellém, igyekszem észrevétleül kicsit közelebb csúszni hozzá a kanapén és érdeklődve nézem a képeket, na meg figyelek minden szavára.
- Szóval még a festészethez való vonzódást is tőled örökölte. Már most tehetséges… igaz rajta kicsit több a festék, mint a papíron, de valahol el kell kezdeni. Lehet, hogy ruhákat fog tervezni, szép színeseket – nevetek vele, hiszen valóban vicces, ahogy az apró lány tiszta festék. Én nem bánnám, ha Lilyt követné ebben, ami az én munkám jelenleg, hát… kizárt, hogy erre a pályára engedjem, ha ezt egyáltalán lehet annak nevezni. Nekem sem ez a célom. Most, hogy Lilyvel újra megpróbáljuk, kell végre egy rendes állás.
- Nehéz volt? – csak úgy kijön belőlem a kérdés, a hangom is komolyabb lesz. Tudni akarom, mekkora szenvedést okoztam. Tudtam, hogy fájni fog neki, ha elhagyom, de azt hittem jót teszek vele. Eszembe sem jutott, hogy még rosszabb lesz a helyzet, mint ahogy gondoltam. Nem csak Lilyt hagytam el, hanem a gyerekünket is.
- Úgy értem a szülés… és utána… ezt az egészet végigcsinálni egy kisgyerekkel… Annyira csodállak Lily… Hannah egy apró csoda, pont olyan, mint te, piciben – mosolyodok el halványan. Nem értem mi ütött belém, nem voltam romantikus, most viszont annyi érzelem van bennem, hogy nem bírok vele. Ha egyáltalán van még köztünk hely, azt is lecsökkentem és most végre felemelem a kezem, hogy ujjaim elmerüljenek Lily puha hajzuhatagában. Finoman a hajába túrok és tovább közelítek.
- Köszönöm ezt a csodálatos kislányt Lily – suttogom érzéki hangon szinte az ajkai közé. Az egész olyan, mintha lelassulna az idő, mintha csak mi léteznénk. Ajkaink között már alig van távolság. Érzem a bizsergést, ami körülvesz minket, szinte levegőt sem veszek, úgy várom a pillanatot, amikor puha ajkai végre az enyémhez érnek. Ha hagyja. Nem akarok ajtóstól rontani a házba, de ellenállni sem tudok. Hagyom, hogy az érzelmeim vezéreljenek. Végre megcsókolhatom a feleségem. Mindig is erre vágytam. Arra, hogy csak az enyém legyen.

Arra a rossz hírre, hogy innentől nem fogom tudni majd levakarni Danielt, elvigyorodom.
- Majd megbirkózunk vele valahogy. – döngöm.
Örülök, hogy Daniel ilyen lelkes az apaság felvállalása terén. Arra sem nagyon számítottam, hogy valaha felbukkan, hát még erre. Ha valóban jó apja szeretne lenni a lányunknak, ki vagyok én, hogy megfosszam ettől?
- Dehogy nehéz! – kuncogok. – Meglátod, menni fog, nincs ebben semmi ördöngösség, ha szívvel csinálod. Csak adj Hannah-nak is egy kis időt. Képzeld magad a helyébe. Mi lenne, ha egy totál ismeretlen férfi egyszer csak a nyakadba borulna azzal, hogy ő az apád. Lehet, hogy még nem töltötte be a hármat, de nagyon sokat ért. többet, mint hinnéd.
Ahogy elnézem Danielt, az arcát, a pillantását, egy melengető érzés jár át. Szerintem jó apa lesz belőle. Velem mindig szépen bánt. Nem csak míg udvarolt, az esküvő után is ugyanúgy körberajongott és szeretett, mintha én lennék a mindene ezen a világon. Ha Hannah csak negyed ennyi szeretet és figyelmet kap tőle, máris el lesz kényeztetve a kisasszony.
- Igen. – nevetek Daniellel a fényképek fölött. – Minden bizonnyal új divathullámot indít majd el.
A kérdésre, hogy nehéz volt-e a szülés, ismét Daniel felé fordítom az arcomat, és megrázom a fejemet.
- Hannah császármetszéssel jött a világra. Orvosi okok miatt nem tudtak gerinc közelben érzésteleníteni, ezért elaltattak. Mire felébredtem, megvolt a pici. Ami utána jött, hááát… az sem volt vészesebb. – magyarázom mosolyogva. Tényleg nem. Panaszkodni meg különben sem szeretek. – Valahogy mindig megoldottam, és a szüleim is segítettek, sokat vigyáztak Hannahra, mikor előadásra mentem, vagy dolgoztam. És most is sokszor beugranak. Nem szeretik, ha bébicsőszt fogadok Hannah mellé. Kész sértésnek veszik. – tárom szét nevetve a kezeimet.
Feltűnik, hogy az a semmi kis távolság is kettőnk közt eltűnik, ahogy Daniel közelebb csusszan hozzám a kanapén. Megborzongok, amint az ujjai fésűként szántanak végig a hajamban. Forró lehelete a résnyire nyílt ajkaimat cirógatja. Megmukkanni sem merek, pedig már nem először kerültem Daniellel ilyen intim közelségbe, most mégis olyan más minden. Úgy érzem magam, mint egy tapasztalatlan tini az első randi végén az ominózus csók előtt. A szívem kihagy egy ütemet. Szinte kővé dermedek. Az időt úgy érzékelem, mintha megfagyott volna.
Végül észhez térek, és elhúzódom Danieltől, még mielőtt az ajkain végleg összeolvadhatnának. Zavartan megköszörülöm a torkom.
- Ne haragudj. Erre… erre még nem vagyok kész. – pislogok bűnbánóan rá, miközben a fülem mögé tűröm a hajam.

Azzal, amit mond, végülis egyetértek. Legalábbis elméletben egyszerűnek tűnik a feladat, de az a gyanúm, hogy a gyereknevelés közel sem olyan könnyű, mint ahogy az hangzik. Velem sem volt éppen könnyű az élet. Szerettem ellentmondani, bár szerintem azért tudtam, hol a határ. Többé kevésbé legalábbis.
- Nem azért mondom, nem vagyok türelmetlen. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem így megy. Hannah most először lát életében, akkor lennék meglepve, ha máris közel engedett volna magához. Végülis ez így normális. Talán még ebben a korban könnyebben megszokja a jelenlétem és azt, hogy... az én lányom – jelentem ki teljesen nyugodtan. Tényleg meg lettem volna lepve, ha minden simán megy. A gyerekek amúgy is ilyenek és Lilynek igaza van, én magam sem reagálnék máshogy, ha egy idegen ezzel a kijelentéssel közelítene felém. A kislány ezt a részét még fel sem fogja a dolognak, neki egyelőre egy idegen vagyok, aki magához akarta ölelni. Talán ennyi idősen könnyebb megszoknia a jelenlétem, mint később, amikor azt is el kellene neki magyarázni, h én vagyok az apukája. Talán ennek a jelentőségét most még nem érti. Kicsit megszakad a fényképnézegetés, amikor Lilyt a szülésről kérdezem.
- És te ezt egyedül csináltad végig... Nem voltam melletted a legszebb pillanatban, amikor világra jött a kislányunk... Azt hiszem sokminden pótolható a világban, de ez a pillanat, ez az érzés... ez a csoda biztosan nem. Erről lemaradtam és csak magamat okolhatom. Ha tudnád mennyire utálom magam ezért... – sóhajtok fel. Kár lenne tagadni, ezt a pillanatot nem tudom átélni már vele. Esetleg később, ha születne még egy babánk, de akkor sem lenne ugyanaz. Az nem Hannah születése lenne.
- Gondolom odáig vannak Hannah-ért... és azt is el tudom képzelni mi lesz, ha megtudják, hogy visszajöttem – sóhajtok fel az információra, hogy Lily szülei sokat vigyáznak Hannah-ra. Fogalmam sincs mi lesz, ha újra találkozunk. Nem hinném, hogy változna a kapcsolatunk és én ezért az egészét, amiért lemaradtam a lányom születéséről, Lily apját hibáztatom... mégis, ha úgy alakul, rajtam nem múlik, én jó képet fogok vágni mindenhez a lányom miatt.
- És most dolgozol valahol? Vagy itthon vagy a kicsilánnyal? – érdeklődök, hiszen fogalmam sincs, mit csinál most. Viszont innentől mindenről tudni szeretnék. Amikor közelebb csúszok Lilyhez, még nincs konkrét szándékom, az csak akkor lesz, amikor már szinte egymáshoz érünk. Annyira elveszi az eszem, hogy képes lennék megcsókolni, ha nem húzódna el. Hiszen eldöntöttem, hogy nem rontok ajtóstól a házba, erre tessék, máris olyat teszek, amit nem kéne. Nem az a baj, hogy elhúzódott, hanem az, hogy mit fog szólni. Remélem, hogy nem rontottam el azt a keveset is, amit eddig elértem. Azt nem bírnám ki.
- Nem... te ne haragudj, én... sajnálom – egyből hátradőlök a kanapén, hogy ezzel is csökkentsem a távolságot köztünk, de olyan hülyén érzem magam, hogy felpattanok és a hajamba túrva, idegesen mászkálok fel és alá a nappaliban.
- Nem tudok róla semmit. Úgy értem... rólad mindent tudok, mindenre emlékszem, a kedvenc kajádra, a kedvenc színedre, arra, hogy hogyan szeretsz aludni... mindenre. De a lányomról nem tudok még semmit. Mesélj nekem egy kicsit – kérem meg Lilyt, ezzel is elterelve a gondolatainkat arról, ami az előbb történt. Vagyis majdnem történt. Lilyt elnézve inkább zavarban van ő is, ez jó jel, legalább nem mérges. Nem tudom mit tennék, ha ezzel a meggondolatlan csókkal elrontottam volna mindent. Nekem ők túl fontosak. Tényleg lassítok inkább. Nem erőltetek semmit, kivárom, amíg ő is akarja.

- Felesleges a múltban élni, Daniel. – mondom megvonva a vállam. Ami történt, megtörtént. Visszacsinálni nem lehet, viszont egy szebb jövő lehetősége még fennáll.
- Számomra nem az a fontos, akkor mi történt, hanem, hogy most itt vagy. Bevallom, ez is csodaszámba megy, mert nem hittem volna, egy napon még viszont látlak.
Nem mondhatom meg Danielnek hogyan érezze magát. Ez kizárólag rajta múlik, meddig szándékozik ostorozni önmagát. Én csak biztosíthatom afelől, hogy túlléptem a régi sérelmeken.
- Igen, a szüleim nagyon imádják a pöttömöt. Eleinte pedig nagyon ellenezték, hogy megtartsam. – vigyorodom el. – De mikor megszületett, meglágyította a szíveket… Nem érdekel, hogy anyámék mit gondolnak erről az egészről, vagy mit akarnak. Én is tudom mi lesz, ha kiderül, hogy felbukkantál. Beleszólni nem tudnak az életembe. Ez a lakás is saját, nem tartozom nekik semmivel.
Hannah közben feltornázza magát a szőnyegről a babái közül, és odabújik hozzá, a két combom közé. Szégyenlősen temeti a fél arcát a blúzomba, miközben Danielt méregeti.
Köré zárom a karjaimat, aztán rámosolygok, és az ujjaimmal megcirógatom a selymes szöszi kis buksiját.
- A műhelyem itthon van, úgyhogy itthon dolgozom általában. Amikor alszik, nyugodtan tudok festeni, de sokszor el is viszik a szüleim kirándulni magukkal, így bőven jut időm mindenre. Megkérdezhetem, te mivel foglalkozol? – teszem fel az ártatlan kérdést. Semmi hátsószándékom nincs vele, de ha már Daniel ismét előkerült, szeretnék róla minél többet megtudni. A pénze sosem érdekelt. Most sem azt akarom kipuhatolni, mekkora a fizetése.
Azt hiszem, eltart egy darabig, mire képes leszek Danielt fizikailag ismét a közelembe engedni. A testem furcsán bizsereg az izgatottságtól, de egyúttal az idegességtől is. Rég volt már, hogy gyengéden érintett és csókolt. Mintha kiestem volna a gyakorlatból. Meg aztán, épp elég izgalom jutott mára. Az is nagy előrelépés, hogy egyáltalán itt vagyunk, és beszélgetünk.
- Semmi gond… - mondom a zavarommal küzdve. – Te ne haragudj.
Talán idővel ezen is túllépek, és képes leszek Danielnek teljes valómban megnyílni. Még meg kell szoknom, hogy itt van és az életem része.
A szemeimmel követem, ahogy Daniel idegesen járkál fel-alá előttem. Ahogy nézem, zavarban van, és nagyon megviseli ez a majdnem-csók, pedig nem történt semmi. Ha eddig nem akadtam ki rá, akkor emiatt sem fogok. Talán majd eljön az idő, amikor már önfeledten merülhetek el a férjem ölelésében, de előbb a porcikáimnak is meg kell szokniuk a közelségét.
A kérdésre kurtán felnevetek.
- A spenótot ki nem állhatja. Inkább kidekorálja vele az asztalt, mintsem a szájába vegye. A csokis és fahéjas gabonapelyhek bezzeg jöhetnek minden mennyiségben a gyümölcsturmixokkal együtt. És valahogyan még olasz vér is csörgedezik az ereiben, mert szörnyen tésztás. – duruzsolom vigyorogva. Gondolkodom, mit mesélhetnék Hannahról. – Nagyon jó kislány. Mintha sosem akarta volna feleslegesen megnehezíteni a dolgom. Imádja a kutyákat, és lány létére a kék a kedvenc színe. Spongya Bobért pedig egyenesen odavan. Spongya Bobos étkészlet, Spongya Bobos tányér, Spongya bobos pizsama… Szinte minden, ami Hannahé, Spongya Bobos.

Nagyon jól esik, hogy nem úgy áll hozzám, ahogy én magamhoz. Pedig még oka is lenne rá, hogy elmondjon mindennek és még egy pofon sem lenne túlzás, de Lily meglep a felnőttségével és a higgadtságával. Kezdem kicsit otthonosabban érezni magam, már nem feszengek, csak a csók miatt, amivel bepróbálkoztam. Mindent nem lehet egyszerre, de nem is akarok. Ez már így is nagy előrelépés.
- Szóval ez a te lakásod... Hát ez mondjuk jó hír, én elhiszem, hogy jót akartak neked a szüleid, de rendesen beleszóltak az életünkbe. Szeretném, ha innentől ez nem így lenne... Felnőtt emberek vagyunk, házasok és ráadásul már szülők is... Pontosan el tudjuk dönteni, hogy mit akarunk és mi a jó nekünk... meg főleg a picilánynak – kötöm ki már most, inkább csak magamnak mondom, hiszen tudom, hogy ebben Lily egyetért velem. Eddig is egyetértett, csak én voltam a hülye. Ez most másképp lesz. Nem mondom, hogy várom a találkozót, de jó lenne már túllenni azon is. A lazaságom viszont megint eltűnik, amikor felteszi azt a kérdést, amitől tartottam. Bármit szívesen elárulok neki, csak ezt ne. Mégis rákérdez, én meg kénytelen vagyok válaszolni. Egy pillanatra eszembe jut, hogy letagadom a munkám, de annak semmi értelme nem lenne. Új életet akarok kezdeni a feleségemmel, abba meg egy kis hazugság sem fér bele. Csak az igazság. Így aztán veszek egy mély levegőt és belekezdek.
- Escort vagyok – mondom ki, bár kínlódva és időt sem hagyok neki arra, hogy beinduljon a fantáziája, inkább magam mondom el neki a helyzetet. Nyilván tudja mit csinál egy escort, de fontosnak tartom kiemelni, hogy mit nem csinál.
- Ez tudom, hogy nem éppen egy megfelelő munka, de jól fizet és cserébe semmi olyat nem kell csinálnom, ami... szóval ebben nincs semmi szex, csak unatkozó gazdag nőket kísérgetek el drága partikra és társalgok velük, de ennyi. Viszont azt is tudom, hogy új munka után kell néznem. Férjként és főleg apaként ezt nem csinálhatom és nem is akarom. Csak nagyon kellett a pénz és egy ismeretlen városban még annyi lehetőségem sem volt, nem válogathattam – sóhajtok fel és várom, hogy mit szól a munkámhoz. Ha ez nem veri ki nála a biztosítékot, akkor nyert ügyem van, hiszen ennél durvább dologgal nem tudom meglepni. Nem csaltam meg, szóval ha ezt elfogadja, hogy ezzel foglalkoztam, nem lesz gond. A legjobbkor kérdezte, pont a csók után. Igazán jó időzítés, így aztán szenvedek rendesen, hogy erre mi lesz a válasza. Hannah-ról viszont végre többet tudok meg, érdeklődve hallgatom és elmosolyodok.
- Hát meg sem lep. Külsőre a te lányod, belsőre az enyém, teljesen. Spenót szóba sem jöhet, a csokis dolgok annál inkább. Különben is, ennyi idősen odavan a fahéjért? Oké, mondom én, hogy rám hasonlít. Tészta? Ne is folytasd – nevetek fel jókedvűen, hiszen mintha az én ízlésem sorolta volna fel Lily. Emlékszem, régen szinte mindig tésztát vacsoráztunk, hiszen csak azt tudunk főzni, meg az volt a kedvencem.
- Neki is csináltál már olyan paradicsomos tésztát, amivel levettél a lábamról? Már régen nem ettem olyan finomat... Egyszer igazán csinálhatnál nekem – mosolygok rá és letérdelek a szőnyegre Hannah, meg ezáltal Lily lába mellé, hiszen a kicsilány oda menekült. Spongya Bob hallatán viszont csak hümmögök egyet.
- Nahát... különös – próbálok komoly képet vágni és a zsebemben kezdek turkálni. Persze nem megy sokáig a komolyság, most vidám vagyok és még okom is van rá. A családom egyszerűen gyönyörű.
- Ami Spongya Bobot illeti... Van itt valaki, aki szeretne téged megismerni hercegnő. Már türelmetlenül várja, hogy találkozzatok végre – mosolygok a kislányra és előhúzom a zsebemból a kulcsaimat. Lehet, hogy gyerekes, de odavagyok Spongya Bobért és pont nem érdekel mások véleménye, az én kulcstartóm olyan, amilyet én akarok. Leveszem róla a kis figurát és Hannah felé nyújtom mosolyogva.

Escort? Bambán Danielre meredek, aztán kitör belőlem a harsány nevetés.
- Te most szórakozol velem.
Nézem Daniel arcát, de az meg sem rezzen. Lassan felfogom, hogy ez mit is jelent, és elhal a nevetésem.
- Nem. Nem szórakozol… - mondom ki a nyilvánvalót. Nagyon jól tudom mit takar ez a szakma, de hirtelen nem tudom mit gondoljak. Felmerül bennem egy-két kérdés ezzel kapcsolatban, amiket Daniel meg is válaszol, pedig még fel sem tettem őket.
Szóval nincs keksz, csak kísérgeti a nőket és társalog velük.
- Ez még így nem is olyan vészes. – vigyorodom el halványan. Látom rajta mennyire ideges, vajon mit szólok mindehhez. Nem vet szét a boldogság, de lehetne rosszabb is. Ha például boldog-boldogtalant megfektetne. Akkor bizony Daniel mehetne Isten hírével, én lennék az, aki benyújtja a válási keresetet.
- Nekem mindegy mit kezdesz az életeddel, de ha tényleg számítunk neked Hannahval, és komolyan gondolod azt, hogy kezdjük újra, akkor szeretném, ha befejeznéd ezt. – mondom teljesen higgadtan. Igen, szeretném. Nem az „akarom” szót használom. Eszemben sincs ráerőltetni az elvárásaimat másokra.
Daniel folytatja. Arra, hogy apaként már nem űzné tovább ezt az iparágat, bólintok.
- Rendben van. – mosolygok rá bíztatóan. Már azon lenne kedvem kacagni, Daniel milyen látványosan retteg a vallomása következményétől.
- Ennyire félsz tőlem, vagy mi? – kuncogok. Eddig sem úgy ismerhetett, mint egy hárpiát. Végülis meg tudom érteni a munkaválasztását. Fiatal, jóképű, és kihasználja ezen adottságait. Tiszta és kényelmes munka ez. Nők és buli töménytelen mennyiségben, jó pénzért. Melyik fiatalnak ne lenne vonzó? A kuncsafthoz még hozzá sem kell érni, csak le kell hengerelni. Gyakorlatilag azért fizetnek, hogy jól nézz ki és jó társaság legyél. Rengetegen csinálják ezt világszerte. Persze vannak olyan bevállalós escortok is, akik már túllépnek a fogalom hagyományos értelmezésén.
- Daniel, - duruzsolom mosolyogva. - nyugi, tényleg nincs semmi baj. De anyámék előtt azért majd ne reklámozd, jó? Ők elég maradiak, meg aztán semmi közük hozzá.
Ismerem a szüleimet. Mindenbe belekötnek, ami Daniel. A felesleges összeszólalkozásokat szeretem elkerülni. Az idők végezetéig meg úgysem titkolhatom előttük, hogy Daniel előkerült. Előbb-utóbb úgyis megtudják.
- Óh, az a paradicsomos tészta! – nevetek fel ismét. – Azt is nagyon szereti, igen. A hasát határozottan tőled örökölte. Jó, jó, egyik este meghívlak vacsira.
Hannah le sem veszi azokat a hatalmas kék szemeit Danielről, ahogy letérdel elénk. Amint előkerül a kulcscsomó a nadrágzsebből, a pöttöm arcán egy csintalan mosoly kezdd terebélyesedni. Spongya Bob ott fityeg a kulcsokon.
Hannah árgus szemekkel figyeli, Daniel mit csinál. Ahogy felé nyújtják a kis figurát, Hannah bátortalanul, de érte nyúl. A szemei csillognak, az arca ragyog a boldogságtól, ahogy ujjai közé kaparintja a sárga kisfickót.
- Köszönöm! – csiviteli azon a gyermeki, édes hangján.
Okos kislány, nem kell noszogatni, hogy mit mondjon, ha kap valamit.
- Spongya Bob? Ez most komoly? – vonom feljebb a fél szemöldököm, miközben Danielre nézek somolyogva. Nem fogom kicikizni érte, de kedvem lenne gonoszkodni.

Erre a reakcióra nem számítottam. Mindent el tudtam volna képzelni, de azt, hogy elsőre félreérti, nem. Nekem valahogy nincs kedvem nevetni, várom a pillanatot, amikor rájön, aztán a kitörést, hiszen nyilván nem fogja szó nélkül hagyni. Pedig már rájöhetnék, hogy Lily jelenleg mindenben az ellenkezőjét teszi annak, amit várok, kellemesen meglepve. Így van ez most is. A döbbenetet követően egy mosolyt küld felém. Végre, kicsit felszusszanok.
- Nem vészes? Hát... azért... kérned sem kell, természetesen keresek mást – ismétlem meg a kijelentésem, tudnia kell, hogy komolyan gondolom. Persze nem olyan egyszerű munkát találni, de azon leszek.
- Könnyű munkának tűnik, de valójában nem is annyira az. Főleg nekem. Tudod mennyire rámjön néha az emberundor... na olyankor nehéz jó képet vágni a hülyeségekről locsogó gazdag, unatkozó nőkhöz – kuncogok, hiszen néha tényleg nagyon elegem van az emberekből, olyankor csak a hozzám közel álló emberekkel vagyok hajlandó szóbaállni, mert ők nem idegesítenek fel. Általában.
- Félni? Tőled? Nem dehogy... Inkább a reakciódtól tartok, mert azt sem hittem, hogy egyáltalán szóbaállsz velem. Nem akarom egy ilyen aprósággal elrontani ezt az egészet, mint a munkám. Az egyáltalán nem számít, mégis, ha a helyzetedbe képzelem magam, nekem sem tetszene. Szóval abbahagyom és keresek mást... Valamit, ami nem ennyire.. szokatlan – mosolyodok el, szinte el sem hiszem, hogy ennyire jól alakul minden. Amikor becsengettem, abban sem voltam biztos, hogy nem csapja az orromra az ajtót, most meg tessék, még a munkámon sincs kiakadva.
- Anyádék előtt? Még csak az kéne... Ameddig csak lehet, azt is titkolom, hogy visszajöttem. Elhiheted, hogy nem azzal fogom kezdeni, amikor találkozunk, hogy escort lettem. Bár... az az arckifejezés azért megismételhetetlen lenne – nevetek fel. Nem akarok bunkó lenni, de ebben is egyetértünk Lilyvel. Nyilván a szülei, szóval ő azért lényegesen jobban kedveli őket nálam, de ha rólunk van szó, eddig is mellém állt. Ideje végre úgy viselkednem, hogy ezt meg is érdemeljem.
- Tényleg meghívsz? Na, jól csinálom... már meg is hívattam magam vacsira – mosolygok, bár először nem ez volt a célom, de végül jól jöttem ki belőle. Minél több időt töltök a lányokkal, annál jobb. Spongya Bob hallatán nem habozok, előveszem a kulcsaimat, pedig le is tagadhatnám, hogy ilyen gyerekes dolgokat tartok magamnál, de nem teszem, felvállalom és amúgy is... Hannah-nak akarom adni. Nagy szemeket meresztek, amikor édesen megköszöni.
- Nagyon szívesen hercegnő – mosolygok rá és megsimogatom a szőke fürtöket. Istenem mennyire puha... Az én lányom... Szoknom kell még a gondolatot, de azt hiszem nem lesz nehéz. A jóhoz könnyű hozzászokni. Lily hangja ránt vissza a valóságba.
- Hát most mit tagadjam... ebben a világban kell valami gyermeki, hogy kibírjam a sok hülyét – nevetek fel és széttárom a karom, ez van, mindig is volt egy ilyen oldalam, amit ő nagyon is jól ismer.
- Meg különben is, biztos megéreztem, hogy a lányomnak is ez a kedvence... de azért szerencse, hogy nem valami rózsaszín hercegnőre esett a választása... azt nem biztos, hogy bevállalnám. Jó, a kedvéért biztos. Már előre látom, nehéz lesz következetesnek lennem. Te viszont nagyon jól csinálod, igazán szépen neveled Hannah-t – sóhajtok fel mosolyogva és a feleségemre nézek. Nem értek a gyerekneveléshez. Van róla elképzelésem, de a valóságban ez teljesen más. Nem tudom, hogyan mondok majd nemet neki bármire is, amit kér. Főleg, ha ilyen szemekkel néz rám.
- Terveztetek mára valamit? Szabadnapom van és... gondoltam, ha már nem csaptad az orromra az ajtót, akkor csinálhatnánk valamit együtt. Legalább a kicsilány is szokja a jelenlétem – mosolygok rá. Végigsimítok a kicsi hátán, de ahogy felé nyúlok, egészen véletlen Lily lábához is hozzáérek.

Arra, hogy Danielnek milyen sanyarú sorsa van escortként, somolyogva megcsóválom a fejem.
- Óh, te szegény. Mindjárt megsajnállak. – duruzsolom.
Hiszek Danielnek, biztosan keres mást a jelenlegi munkája helyett. Elszántnak és őszintének tűnik, ami kettőnket, és most már Hannah-t is illeti. Egy újabb esélyt mindenképp megérdemel. Az viszont megkuncogtat, hogy tartott a reakciómtól.
Szavaira felszökik a fél szemöldököm a homlokomra.
- Igen. Mindig is egy idegbeteg voltam, aki tányérokat hajigál miközben torka szakadtából káromkodik. De ha gondolod, ezt a verziót is eljátszhatjuk, én nem vagyok semminek az elrontója. – magyarázom heherészve. Egy párhuzamos dimenzióban lehet épp dühkitörök. Még szerencse, hogy ebben a valóságban olyan vagyok amilyen, és képes vagyok nyugodtan, felnőtt módjára kezelni a váratlan, meglepő helyzeteket.
- Oké, egyelőre én sem szólok a szüleimnek. Erre nekem is erőt kell gyűjtenem, hogy nekifussak. – vallom be, és elnevetem magam. Nem, nem tartok tőlük, nem érdekel mit gondolnak, vagy mit sem, de ameddig lehet, elhúznám az újabb perpatvart és az agymosás-szerű okításaikat.
- Ahha, az arcukat én látni fogom… - döngicsélem gonoszdin. Igazából megérdemlik, hogy a nyakukba zúdítsam a hírt, mint valami hideg zuhanyt. Szétmartak minket. Noha már nagyjából megbocsájtottam nekik, azért egy kis tüske maradt bennem.
- Szépen néznénk ki, ha a férjemet nem hívnám meg vacsorára. – kacsintok Danielre. Én egyáltalán nem bánom, hogy feldobta a paradicsomos tészta ötletét. Nem, nem azért, mert annyira imádom, hanem mert kilátásba helyeztünk a közeli jövőbe egy újabb találkozást.
- Kösz. – mosolyodom el, és az arcomat elönti a pír a bókra. – Igazából Hannah nagyon jó kislány, egy angyal. Hatalmas mázli, hogy őt küldték az égiek. Nem azért, mert az én lányom, hanem különben is. A szomszéd kölyköktől például egyenesen égnek áll a hajam, ezerszer rosszabbak, mint a szőke kissrác a Dennis a komiszból. Az anyjuk egész álló nap csak kiabál velük, de mintha falnak beszélne. Hannah-val ilyen gondok nincsenek. Nagyon nyugodt kislány. Nem lesz nehéz dolgod vele. Igaz, kicsim? – fordulok Hannahoz, és egy apró puszit nyomok a szőke ki buksijára, ahogy ott rejtőzik a lábaim között. Hatalmas kék szemekkel méregeti Danielt.
- Igazság szerint a nagyi délutánra bevállalta a bébiszittinget, Hannah nagyon várja már. Nem szeretném ettől megfosztani. Aerobic edzésem lesz, aztán a csajokkal beülünk egy kávézóba. Anyum addig szokott vigyázni a pöttömre. Ha neked is megfelel, este ráérek.

Kissé elfintorodok és olyan arcot vágok, mint akit tényleg meg kell sajnálni.
- Hát sajnálhatsz is, tudod milyen nehéz jó képet vágni mások hülyeségéhez? Kimondottan elegem van az emberekből néha, de akkor sem mondhatom, hogy bocs, ma nem dolgozok. Kifejezetten jól jön most nekem, hogy apaként már nem bájologhatok idegen nőkkel. Azt hiszem tudom is mi lesz ma a program… Munkakeresés – elgondolkodok egy pillanatra és tervbe veszem, hogy amint ma időm engedi egyből nekiállok keresni valamit, ami jobban hasonlít egy emberi foglalkozáshoz. Szinte bármit elvállalok, most aztán tényleg kell a pénz. Két gyönyörű nőről kell gondoskodnom. Ami persze közel sem feladat… Alig várom, hogy végre rendes család legyünk. Ha Lily is úgy akarja.
- Köszi, inkább nem próbálnám ki – nevetek én is.
- Tudom, hogy nem vagy olyan, de még nem is bántottalak meg ennyire, mint azzal, hogy elhagytalak… Nem is tervezem, hogy bármikor is ekkora hülyeséget csinálok – a pillantásom őszinte és a szavaim is. Bár akkor, amikor elmentem, nem akartam bántani, jót akartam neki. Nem gondoltam, hogy teljesen a másik irányba sül el. Hallgattam a családjára, pedig nem kellett volna. Van mit jóvá tennem, de én nem sietek. Annyi időt adok a feleségemnek, amennyit csak akar. Én türelmes leszek.
- Igazából nincs sok értelme titkolózni, őszintén szeretném a képükbe vágni, hogy visszatértem, de ahhoz a háborúhoz, ami utána fog kitörni, egyáltalán semmi kedvem. Szeretném még megtartani magunknak ezt a hangulatot, ezt a nyugalmat. Jó lenne még kiélvezni, mielőtt megint megpróbálnak beleszólni az életünkbe. Nem fogom hagyni, ezt már most mondom – jelentem ki. Ugyanolyan elszántan, mint amilyen az arckifejezésem. Többet nem fognak játszani velem, nem fogok úgy ugrálni, ahogy akarják. Végre tényleg felnőttnek érzem magam, aki felelős a családjáért. Ebbe már nem szólhatnak bele. Úgy érzem, egy pillanatra libabőrös leszek a jó érzéstől, ahogy kiejti a száján azt a szót, hogy a férjem. Igen, az vagyok… És ez hihetetlenül jó érzés. Hallgatom amit a kislányról mesél és őszintén, el sem tudnék képzelni mást, mint amit mond róla.
- Nehéz is lenne elhinni, hogy ilyen angyali arcocskával megáldva belül egy kis ördög lakozik. Meg hát a mi lányunk… Milyen lenne, ha nem ilyen tökéletes – rámosolygok a kislányra, aki még mindig kissé félénken bújik Lilyhez, de már kíváncsian pillant felém is. Nem lesz egyszerű menet, de úgy tűnik egyszer majd megbarátkozik velem. A délutáni programra felkapom a fejem. Főleg az esti, az még érdekesebb.
- Szóval aerobic. Felesleges, hiszen tökéletes alakod van, de ahogy gondolod. Este viszont én is szabad vagyok. Ha nem lennék, akkor is azzá tenném magam – jelentem ki. Próbálom nem mutatni, mennyire lelkes vagyok, mert az már túlzás lenne. Legszívesebben a kanapén ugrálnék, mint egy gyerek, de ezt mégsem tehetem meg. Így marad az őszinte mosoly, a csillogó tekintet. El sem hiszem, hogy Lily magától vetette fel az öteltet. Ezekszerint nincs még veszve minden. Még helyrehozhatom, amit mások hülyesége miatt elrontottam. Innentől kezdve csak magamra hallgatok… és persze Lilyre.
- És mit szólnál hozzá, ha én meg bevásárolnék? A főzésben úgysem tudok segíteni, legfeljebb akadályozni. A vásárlás még megy… persze, ha elmondod mit kell vennem – teszem hozzá mosolyogva. Azért nem vagyok elveszett, az egyszerű kaják mennek, nem haltam még éhen, de a bonyolultabb recepteknél már gondban vagyok. Ha tehetném, be sem tenném a lábam a konyhába. Kivéve, ha annyi csak a feladatom, hogy nézhetem, ahogy a feleségem szexi főszakácsot játszik.

A cetlivel a kezemben vetem be magam a boltba, mindent találok, ami kell. Bár kissé esetlennek tűnhetek, ahogy a fűszerek után kutakodok, de mindent megveszek végül. Türelmetlenül várom az estét, még az álláshirdetések sem kötik le a figyelmem, pedig nekiálltam keresni, de egyelőre semmi olyan nem akadt, ami egy kicsit is megérné. Ennek ellenére eszemben sincs folytatni a régi munkám. Laza öltözetben vágok neki az estének, pont olyan cuccokban, amiért Lily odavan. Egy szatyor kajával, egy üveg borral és virággal érkezem. Na meg Spongyabobbal. Elmaradhatatlan kellék lesz innentől, hiszen közös kedvenc Hannah-val.

- Megtennél egy apró szívességet? – vonom feljebb kérdőn a fél szemöldökömet a homlokomon. – Felejtsd el a múltat, ne is említsd többet. Mert ha még egyszer meghallom, mi volt anno, tényleg elzavarlak kanosszát járni. Rendicsek? – tudakolom játékosan fenyegető éllel, miközben Daniel szemeibe nézek. Nem szokásom sokáig egyazon témán lovagolni, főleg, ha még kellemetlen érzések is társultak hozzá a múltban. A rosszat jobb mihamarabb elfelejteni. Sokkal jobban szeretek előre nézni, és várni a jót.
- Az armageddont egyelőre el akarom kerülni. Az energiámat inkább másba invesztálnám. Kettőnknek is lesz épp elég dolga egymással, úgy hiszem. – döngöm mosolyogva. – A szüleim ráérnek. Legalább lesz időnk kidolgozni egy részletesebb haditervet ellenük. Mocsokság, de megérdemlik, hogy megtréfáljuk őket. Nem?
Érezhető Danielben az elszántság, és nagyon örülök az új magabiztos hozzáállásnak, amit képvisel. Csak fürkészem a szemeit, az arcát. Egészen megváltozott, amióta nem láttam. Sokkal… felnőttebb lett. Férfiasabb. Mi tagadás, nagyon jól áll neki ez az új arculat.
Művészként sokkal közelebb vagyok képes kerülni az emberi lélek és az érzelmek rejtelmeihez, mint a legképzettebb pszichomókus. Én testközelből vagyok képes tanulmányozni, megfigyelni, elemezni, értékelni az emberekben, egyáltalán a magamban zajló eseményeket; gondolatokat és érzelmeket. Így a legkönnyebb tanulni és fejlődni, egyáltalán megérteni önmagunkat és ezáltal másokat is. Végre Daniel is megérett arra, hogy megszabaduljon a láncaitól, és végezzen azzal, hogy másoknak éljen, hogy mások elvárásainak feleljen meg.
Én mindig azt mondom; nem az a cél, hogy másokat boldoggá tegyünk, hanem hogy félreálljunk a boldogságuk útjából.
- Pont az aerobik tart formában. – kacsintok vigyorogva Danielre. – Szükségem van a testmozgásra, jól esik. – magyarázom. Mindig hallgatok a testemre, megsúgja mire vágyik.
Egy csöppet elképedek, talán még elég látványosra is sikeredik a meglepődöttségem a „vásárlási láz” hallatán.
- Jól van… Ha komolyan gondolod, miért is ne. – mosolygom Danielre. Jobbára minden hozzávaló megvan itthon, ami egy kiadós vacsihoz szükséges. De talán nem ártana néhány dolgot beszerezni, ha kicsit fel szeretnénk dobni a sima paradicsomos tésztát. Azzal mégsem vendégelhetem meg a férjem, mégha tudom is, hogy az a kedvence.
Fogom az asztalon heverő jegyzettömböt és a tollat, majd felfirkantom a papírra, ami hirtelen eszembe jut. Két karom közé zárva, Hannah érdeklődve figyeli mit csinálok.
Nagyon hosszú listát nem írok, a shopping mégiscsak női elfoglaltság. Nem azt mondom, hogy a férfiak nem tudnak megbirkózni a bevásárlással, elvégre az agglegények is megoldják valahogy, de egy nőben az efféle tevékenység, mint az élelemgyűjtögetés, genetikailag kódolva van.
A rózsaszín kis cetlit végül átnyújtom Danielnek.
- Figyelmeztetlek, ha túl jól teljesítesz, állandó bevásárlásra kárhoztatlak. – teszem hozzá vigyorogva, majd megegyezünk abban, hogy este 18:00-kor ugyanitt találkozunk.
A nap hátralévő része viccesen telt. Főleg az volt muris, hogy anyumnak még csak a leghalványabb gőze sincs arról, hogy Daniel itt járt nálam, sőt, vele ütközöm az este. Feltűnt neki, hogy sokat vigyorgom, ahogy az is, hogy ez valamiféle perverz, elégedett, gonoszkás vigyor. A fenébe is, azért elég jól ismer. Nemhiába, ő az anyám.
Nem tagadom, nincs értelme, én is nagyon vártam az estét. Izgatottan pillantgattam minden percre a faliórára, és vártam, hogy bármelyik percben megszólaljon a csengő.
Mikor Daniel megérkezett, bátorkodtam egy apró, rövid csókot nyomni a szájára. Zavarba is jöttem utána, bár nem tudom miért. Úgy éreztem magam, mint valami tini az első randi előtt, pedig már jócskán kinőttem abból a korból. Hiába. Azt hiszem mindkettőnk életében nagy nap a mai. Engem személy szerint boldogsággal tölt el az újrakezdés.
A virágot egy kék üvegvázába tettem, ami aztán a konyhapult szélén kapott helyet egyelőre.
Hannah az asztalnál csücsült a székében, és firkálgatott az előtte szétszóródott színes filctollakkal.
- Na, hogy ment? – tudakolom Danieltől a bevásárlás részleteit. – Könnyen megtaláltál mindent?

Eddig úgy alakul minden, ahogyan azt csak álmaimban reméltem. Hiába ismerem Lilyt és tudom, hogy nem egy őrjöngő, hisztis nőszemély, attól még nem tudhattam, mit hozott ki belőle az, amit tettem. Mit hoztak ki belőle az elmúlt évek. Már látom, hogy semmit. Ő még mindig ugyanaz a lány, akibe beleszerettem, akit feleségül vettem, aki a mindenem. Illetve… ezzel a kijelentéssel már osztoznia kell, méghozzá a kislányunkkal. Próbálom a lehető legtöbbször ismételgetni magamban, hogy apa lettem, de még mindig valószínűtlennek tűnik. Másoknak van 9 hónapjuk arra, hogy hozzászokjanak a gondolathoz, én kész tények elé vagyok állítva. A saját hülyeségem miatt.
- Akkor csináld csak – zárom le mosolyogva a témát, tény, hogy jól néz ki és szerintem erről nem az aerobic tehet, ő egyszerűen ilyen tökéletes, de ha neki kell, hát csinálja. Ami azt illeti nekem is szükségem van a testmozgásra. Néha eljárok edzeni, de most nem erre gondolok. Közel sem. Inkább valamire, amit leginkább kettesben izgalmas csinálni, méghozzá főleg vízszintben. Még véletlen sem említem meg, kerülöm a poénos, félreérthető beszólásokat, hiszen még nem engedhetem meg magamnak, még nem érzem magam teljesen lazának Lily társaságában. Túl friss ez még ahhoz, hogy hülye poénokkal leromboljam, amit eddig felépítettünk közösen.
- Ha van cetlim, akkor nem gáz a vásárlás. Anélkül már nem biztos, hogy vállalnám, de így bármikor… Úgysem tudnék kettőnél többet megjegyezni – pillantok rá a listára, ami nem hosszú, de nekem az, képtelen vagyok ilyesmit megjegyezni és ezt ő is tudja. Most legalább lett egy… hát igen, rózsaszín cetlim. Magamtól azt sem tudnám, mi kell a paradicsomos tésztába a paradicsomon és a tésztán kívül, pedig biztosan kell még valami, hiszen magam is próbáltam már, összeöntöttem a kettőt, de… közel sem lett ehető.

Kinyílik az ajtó, Lily pedig egy csókot nyom a számra, pont úgy, mint amikor megismerkedtünk. A zavara is hasonló, de az enyém is, hiszen délután túl messzire mentem, akkor leállított, most meg… De nem tiltakozom, inkább viszonzom a kedvességet és átadom a virágot a feleségemnek.
- Persze, egész könnyen ment. Mondjuk a bazsalikom rendesen elbújt, de nem fogott ki rajtam, hoztam mindent. Még ezt is – mutatom fel a bort, hiszen az nem volt felírva, de kihagyhatatlan. Ehhez a tésztához mindig ugyanazt ittuk valamiért, nem tudnám megmondani miért, de sikerült most is beszereznem. Ettől rendesen megrohantak az emlékek, de már nem kell vágyakoznom, hiszen végre a családommal vagyok.
- Szia hercegnő, na milyen volt a nagyival? – fordulok Hannah felé, aki jól elvan a színes filcekkel. Bár még nem kötöttünk barátságot, azért egy mosollyal megajándékoz, nekem meg ez felér bármivel.
- Szinte hihetetlen, de közösek a gondolataink… - fordulok Lily felé, miközben odaadom a kislányunknak a természetesen Spongyabobos kifestőt. Ennyire még én sem érezhetek bele a dologba.
- Tényleg, egyébként mi volt? Nem sejt még semmit a nagyi? – érdeklődök, bár honnan is sejtené. Nem kívánom azt a jelenetet, amikor kiderül, hogy visszajöttem, de azért kíváncsi is vagyok. Egy biztos, többet nem adom meg magam az akaratuknak. Figyelem Lilyt, szinte le sem tudom venni róla a szemem. Elképesztően szép.
- Ha megmondod merre vannak a poharak, már nyitom is a bort – mögé kerülök egészen véletlen és nem bírom megállni, hogy ne érjek hozzá. Kezem a derekára csúszik, ajkaimmal puha csókot nyomok a vállára. Egy percre mintha az idő is megállna, nem nagyon akarok elhúzódni. Mióta elmentem, azóta erre várok, hogy újra magamhoz ölelhessem. Újra érezni akarom.

- Nagyon szép a virág. Köszönöm. – mondom Daniel szemeibe mosolyogva, miután kinyitom a bejárati ajtót és betessékelem a lakásba. Már ismeri a járást. Nem kérem tőle külön, hogy érezze magát otthon, elvégre a férjem. Nem szeretnék kérvényt benyújtani, gyakorolja csak a határozott fellépést.
- Óh, még erre is gondoltál? – vonom feljebb szőke szemöldököm a borosüveg láttán, aztán elnevetem magam. – Mit is mondtam a túlteljesítésről?
- Szia! Jó volt. – köszön csivitelő, kedves kis hangján Hannah, ahogy Daniel hozzálép, és beszélni kezd hozzá. A pöttöm nagyon el van merülve a munkában. Baljával elszántan satírozza a rajzlap utolsó fehér négyzetcentiméterét. Már mindenféle színnel összefirkálta. Csöpp keze aztán megáll, és hatalmas szemeket meresztve néz a papájára, amint az elé teszi a Spongyabobos kifestőt. Kicsi szájacskájával csodálkozó „O” betűt formál, kék, tányérnyi szemeiből végtelen öröm sugárzik egyszeriben.
- Spongyabob!!! – kiáltja élénken, de nem meri még elvenni Danieltől. Akármilyen izgatott is, szépen, türelmesen kivárja, míg a kifestő lefekszik elé az asztalra.
- Köszönöm szépen! – csacsogja tovább, majd lecsap a füzetre és apró ujjacskáival kinyitja, hogy keressen egy számára megfelelő képet.
A hátsómmal a konyhapultnak dőlve figyelem a páros interakcióját. Csak mosolygok.
- A kisasszony előbb kimondta azt, hogy „Spongyabob”, mint azt, hogy „mami”. – magyarázom, majd rövid nevetést hallatok. – Igazán jól mutattok együtt. – jegyzem meg halkan, aztán mosolyogva a konyhaszekrényhez fordulok, hogy elővegyem a főzéshez szükséges edényeket és egyéb eszközöket.
Mindent a kezem ügyébe készítek, de a tészta az első, amit felrakok főni. Ott bugyog a villanytűzhelyen.
Ahogy a zöldséget aprítom a vágódeszkán, munkálkodó kezemen megcsillan a gyűrű, amit ma kaptam Danieltől. Ráesik a pillantásom. Varázsos fénye csalogatja a szemem, és el kell mosolyodnom. Csodálkozom azon, hogy anyám nem vette észre az ujjamon ragyogó kis aranyékszert. Bár, lehet, hogy feltűnt neki, csak nem tette szóvá. Hm. Ez nem vall anyámra. Ő mindig mindent szóvá tesz.
Daniel kérdésére mocsok kis vigyorba szalad a szám. Rápillantok a vállam fölött.
- Valamire gyanakszik, de még ő maga sem tudja mire. Feltűnt neki, hogy ma valahogy a szokottnál is többet vihogtam. – megvonom a vállam. – Még nem volt szívem lelőni a poént, pedig nagyon a nyelvemen volt, elhiheted. Szerinted hogy csináljuk? Közöljem velük én a hírt, és készítsek róluk ott helyben egy fotót, ahogy a döbbenettől megkukulnak, vagy állítsunk be hozzájuk kettesben?... Hümm… ahogy így belegondolok, mindegyik kegyetlen. – magyarázom vidáman. Nem vagyok bosszúálló típus, de ez a kis revans a szüleim ellen valahogy jól fog esni. Nem kevés fejtörést és kellemetlenséget okoztak nekem az elmúlt években.
- A poharak ott vannak… - hirtelen elakad a szavam, ahogy Daniel mögém lép, és megérzem a közelségét, finom érintését a derekamon. Egész testemben kővé dermedek. A kést szorongató markom megáll, még mielőtt elvágnám az ujjam.
- ...fönt jobbra. - suttogom elveszítve a gondolataim fonalát, és kiesve a jelenből. Az apró csókra jóleső borzongás zongorázik végig a gerincem mentén.
Évekkel ezelőtt volt utoljára, hogy Daniel hozzámért, de a testem, az összes sejtem tisztán emlékszik ezekre a gyengéd pillanatokra. Érzem, ahogy a vér az arcomba szökik, és a szívem szaporábban kezd verni a mellkasomban. Hirtelen megrohannak a kellemes emlékek, újraélem a múltat a kezdetektől. Emlékszem, ahogy megismerkedtünk a parkban. 7 évvel ezelőtt történt, mégis, mintha csak tegnap lett volna, olyan élénken él bennem az a pillanat. Elárasztanak az érzések.
Leteszem a kést a vágódeszkára. A nyele tompán koppan a fán. Lassan megfordulok, és összekulcsolom tekintetem Danielével.
- Tudod… - kezdem halkan, küzdve a lányos zavarommal. – Sosem hittem volna, hogy valaha viszontlátlak. Örülök, hogy visszajöttél… hiányoztál. – vallom be végül.

Otthonosan mozgok már a lakásban, már ami a viselkedésem illeti. Közel sem érzem annyira feszélyezve magam, mint délelőtt, de ettől még semmit nem találok, nem tudom, hogy mit hol tart Lily. A főzésbe még egyelőre nem is kapcsolódok be, hiszen a kislányunknak szentelem a figyelmem, odaadom neki a kifestőt, aminek természetesen minden lapján a kedvenc rajzfilmfigurája van. Édes kis hangját hallva kedvem támad felkapni a székéből és végre jól megölelni, de nem teszem. Nem rontok ajtóstól a házba, inkább csak megsimítom puha szőke tincseit. Kapásból legalább tíz programot tudnék, amit feltétlen ki kell próbálnunk hármasban. Lily felé fordulok.
- De honnan jött neki ez a Spongyabob mánia? Az egy dolog, hogy én is szeretem, de ez nyilván nem örökölhető – mosolyodok el és közelebb lépek. Elgondolkodok, mit kellene tennünk, hogyan mondjuk el a szüleinek, hogy visszajöttem. Félre tudtak állítani egy időre, de eltüntetni nem tudtak. Nem egyszerű eldönteni, mi legyen.
- Szerintem állítsunk be hozzájuk ketten és lepjük meg őket… Ha egyedül szeretnéd, akkor viszont feltétlen mellékelj a beszámolódhoz egy közös fotót rólunk így hármasban… Úgysem hinnék el, hogy visszajöttem, amíg a saját szemükkel nem látják – kuncogok én is. El tudom képzelni mit fognak szólni. Először jön a döbbenet, aztán kitör a háború. Utána meg remélem békénhagynak végre minket és belátják, hogy felesleges bármit is tenniük, mi szeretjük egymást. – Talán nem is lesz akkora háború, mint gondolnánk. Úgy értem biztosan fennakadnak majd a dolgon, de talán belátják végre, hogy Hannah-nak apára is szüksége van. Már nem az a helyzet, mint régen, hogy tőled elszakítják azt, akit szeretsz, már Hannah érdekeit is kell nézni – mondom ki hangosan, amit gondolok. Szerintem az ő érdekei a legfontosabbak. Talán még nem érzi meg annyira, hogy később kapcsolódtam be az életébe, de többet nem is szeretnék eltűnni. A picinek rendes családra van szüksége. Lily közben elárulja merre találom a poharakat, de nem bírom ki, hogy ne érjek közben hozzá.
- Aha… fönt jobbra – ismétlem meg szavait halkan, vágytól rekedtes hangon. Vágyom rá nagyon, ez nem is kérdés, de nem engedhetek ennek az érzésnek még. Várnom kell, nem akarok egyből mindent, az is nagy szó, hogy egyáltalán újra látni akart és éppen közös vacsorára készülünk. Aztán kénytelen vagyok elengedni, hiszen ő is mozdul, szembefordul velem. El sem tudom szakítani a pillantásom, szemeim az övét fürkészik. Elmosolyodok szavaira. Őszinte mosoly ez, olyan, ami után szinte hallani lehet, ahogy az a nagy kő leesik a szívemről. Felszabadító érzés, hogy ő is úgy gondolja, ahogy én.
- Te is nagyon hiányoztál nekem. Azért jöttem vissza… Mindennap rád gondoltam, azt hittem neked ez így jobb, próbáltam kitartani, de… eddig bírtam. Nem bírtam tovább nélküled Lily – suttogom halkan. Kézfejemmel gyengéden végigsimítok az arcán. Megszűnik minden, ebben a pillanatban csak őt látom. Közelebb hajlok, egészen lassan, úgy érzem magam, mintha tényleg megállna az idő. Az a kis távolság, ami köztünk van olyan, mintha egy örökkévalóság alatt szűnne meg. Ajkaim az övéhez érnek, az érzés úgy hat rám, mint egy villámcsapás. Bizserget, az egész testemet átjárja. Ajkai édesek, pont olyan, ahogy emlékeztem rá. Ha hagyja és nem húzódik el, a nyelvem is beleviszem a játékba. Lassan hatolok nyelvemmel ajkai közé és hívom érzéki játékra az övét. Kezeim a derekán simítanak végig, egyelőre utamat állja a ruha anyaga, pedig nagyon szeretném érinteni puha bőrét is.

- Ezek szerint mégis. Úgy fest, ez kódolva van az Evans-ek génjeiben. - kuncogok azon, hogy örökölhető a Spongyabob iránti rajongás. - Jól van, egyesítsük erőinket és lepjük meg őket közösen. Amint ajtót nyitnak, esküszöm lefotózom őket. - heherészek gonoszdin, miközben elképzelem a jelenetet, és azt a meglepett arcot, amit majd a szüleim fognak produkálni a kettőnk láttán.
miután megfordulok, nem eresztem Daniel tekintetét, belemerülök az övébe, teljesen elnyel. Ugyanazt a tüzet és vágyat látom a szemeiben ragyogni, mint mielőtt elment. Szikrányi kétségem sincs afelől, hogy igazat mond.
A távolság csökken közöttünk, ahogy egyre közelebb és közelebb hajol hozzám. Az ajkaim enyhén megnyílnak, én is akarom, hogy megtörténjen amire készül. Nagyon vágyom rá; a csókjára, az érintésére. Ezek olyan kivételes dolgok, amiket senki más nem tud megadni nekem. Úgy nem, ahogy Daniel.
- Örülök, hogy elmentél… - suttogom halkan, miután megtalálom a hangom. – Most legalább tudom, hogy még mindig nagyon szeretlek. – lehelem a vallomást a szájára, még mielőtt összeolvadna az enyémmel. Nincs értelme hazudni, sem tagadni az érzéseimet, vagy azt, amit az élettől szeretnék, egyáltalán Danieltől. Vele lehetek egyedül boldog, és őt akarom magam mellett tudni, nem másik férfit, akit a szüleim választanának ki számomra, mondván, hogy ők tudják mire van szükségem. Ezt én is el tudom dönteni. Nem vagyok az a fajta nő, aki ködösít, vagy játszik a másik érzéseivel, szeretem az egyenes, tiszta beszédet. Ráadásul semmit sem értékelek jobban, mint a bátorságot, amivel Daniel évek múltán is elém állt.
Nem húzódom el a csók elől. Finom, édes. Gyönyörű. Daniel ajka forró és puha. Gyengéden kényezteti az enyémet, és én megadom magam, hogy belevesszek a bennem fellángoló érzelmekbe. Behunyom a szemeimet, és átadom magam a sodrásnak. Ugyanolyan szerelmesen viszonzom a csókot, mint amivel a férjem ajándékoz meg. Kutakodó nyelvét megérezve a számban, végigsimítom az övét a sajátom hegyével, s elfogadom a tánckérést. Azt hiszem, ebből már mindent érthet. Csalfa testem lelkesen reagál a közelségére. Jólesően bizsereg minden porcikám, nem akarom, hogy elengedjen.
Kezeim felsiklanak a karjára, ráfekszenek és megpihennek ott, ahogy ő a derekam fogja.
Teljesen megfeledkezem a jelenről. Csak Daniel van és én. A konyha megszűnik létezni körülöttem, és az asztalnál rajzolgató kis Hannahról is teljesen megfeledkezem.
Az ajkaim résnyire távolodnak Danielétől, hogy levegőért kapjak.
Vibrál köztünk a csend, és csak azt tudom, hogy akarom. Akarom, hogy újra megcsókoljon.
- Csókolj még. Kérlek… - lehelem a könyörgést lehunyt pillákkal, és szomjazón, epekedve várom, hogy ismét megtörténjen a csoda.

Csak Lily érdekel, senki más. A csók pillanatában nem érdekel Spongyabob, nem érdekelnek a szülei, az sem, hogy mit fognak szólni. Szeretném látni a meglepett arcukat, de ráér, most más számít és nincs helye most egy gondolatnak sem. Csak csinálni kell, élvezni. Végre újra a karjaimban tarthatom Lilyt, úgy ahogyan régen. Kezdetben kissé félve közelítek, a sötétben tapogatózok, hiszen nem tudom mit fog szólni. Amikor bekapcsolódik a csókba, egyértelmű jelét adva, hogy neki is tetszik ez az egész és legalább annyira vágyik rá, mint én, megnyugszom és határozottabban folytatom. Nem vagyok vad, nem sietek, mégis szinte felfalom ajkait. Gyendégen ízlelgetem, de benne van a vágy, mennyire jól esik. Vallomásától úgy érzem meg kell kapaszkodnom valamiben.
- Én eddig is biztos voltam benne. Azért jöttem vissza. Szeretlek Lily – suttogom szinte ajkai közé mosolyogva. Ez őszinte mosoly. Hosszú idő óta az első. Eddig is mosolyogtam, ha kellett a munkám során, de az igazi mosolyom senki nem láthatta azóta, hogy elhagytam Lilyt. Azóta ez az első igazi, amit nem játszok meg.
- Szeretlek – mondom megint, amikor éppen szünetet tartunk és levegőt veszünk. Bármennyire nem helyénvaló, egy egészen rövid pillanatra még a kislányunkról is megfeledkezem, hogy ő is részese a jelenetnek, annyira átadom magam az érzéseimnek. A csók egyszerűen túl jó, akarom még és úgy tűnik, ezzel Lily sincs másképp. A feleségemnek nem kell kétszer kérnie, újra ajkaira tapadok. Minden érzésem beleviszem a csókba. A külön töltött idő minden fájdalmát, a viszontlátás örömét, a szerelmet, mindent, amit iránta érzek. A kezeim sem elégszenek meg azzal, amit eddig kaptak, kicsit lejjebb vándorolnak, egészen Lily formás fenekére és így húzom magamhoz közelebb. Teste az enyémhez simul. Mindig is nagyon illettünk egymáshoz minden szempontból. Érzem, hogy kicsit messzire megyek, így visszavonulok, amíg még lehet és nem veszi el teljesen a józan eszem. Pedig közel járunk már hozzá. Mellette nem tudok gondolkodni és nem is kell. Lassan szakítom meg a csókot.
- Mikor szokott aludni Hannah? – suttogom ajkai közé, ugyanis elhúzódni nem vagyok hajlandó. A szám szinte súrolja az övét, miközben beszélek. Ki tudja mi lenne, ha kettesben lennénk. Szerintem már felültettem volna a konyhapultra. Úgy tűnik neki sincs ellenére ez az egész, ha zavarná, akkor nem így csókolna. Ujjaim a hajába túrnak, élvezettel simítok végig a selymes tincseken. A másik kezem viszont marad a formás fenekén és kiélvezem, hogy a teste minden domborulatát és vonalát a sajátomon érzem.
- Annyira hiányoztál… - lehelem ajkai közé, majd fogaim közé veszem az alsót és gyengéden megharapdálom. Rátérek a nyakára, beszívom bőrének illatát, annyira régen éreztem, mégsem felejtettem el, ezt nem lehet.
- Megőrülök érted szerelmem – ujjaim már a derekát simítják a felső alatt egészen finoman érintve. Ajkaim csókot követelnek Lilytől.