---

---

  Nem szeretném egy tündérmese formájában leírni azt, hogy miképp jöttem világra. Ezt a fejezetet rövidre veszem.
Van egy bátyám, aki 6 évvel idősebb nálam. 12 éves voltam, amikor elvesztettem szüleimet.
Kellett nekik száguldozni az autópályán...
  Nagyszüleink vettek minket szárnyaik alá. Tesóm mindig is a számítógépe felett görnyedt. Nem járt be suliba, lázadt minden ellen, mint ahogy az egy kamasznál mondhatni normális. vele ellentétben, engem egyáltalán nem érdekelt a számítógép. Elvoltam én a különféle kreatív és logikai játékokkal.

---

---

  - Pakolj, megyünk! - mondta bátyám idegesen, majd egy bőröndöt dobott felém.
14 éves voltam, csak pislogni tudtam abban a helyzetben.
- De.. - még vakkantani se tudtam, már helyettem is pakolni kezdett. Igaz, hogy az ő cuccainak nagy részét is hozzám pakolta.
- Nincs semmiféle de. Jössz, és kész. Ne kérdezz, hanem iparkodj!- szokásához híven dirigált, emelt hangon, hogy az ember csak szarul érezze magát.
- A nagyiék! Tudják, hogy elmegyünk? - kérdeztem egy kissé félve. Nem igazán tudtam, hogy miért kell ilyen gyorsan mennünk. Az úticélról meg enyhén szólva fingom nem volt.
- Tudnak mindenről, csak gyere már! - talán még nekem is jött nagy kapkodása közepette.
Kételkedtem a bátyám szavaiban, de olyan idegesnek tűnt, hogy jobbnak láttam, ha valóban sietek.
  Elindultunk busszal a reptérre, s ott bátyám becsekkolt, majd odaadta a jegyem.
- Új életet kezdünk. Szülők, öregek, és mindenféle korlátok nélkül. - mélyen a szemembe nézett, kezeit a vállamra pakolta, és egy tőle nem megszokott kedves mosolyt villantott rám.

---

---

  Leszállás után csak ámultam és bámultam. Talán tátott szájjal. Nem emlékszem. Már az is furcsa volt, hogy a reptéren mennyivel kevesebb ember van. Nyugisabbnak tűnt ez a Vegas.
Alig vártam a bátyám magyarázatát, hogy mi a francért kellett idejönnünk. Ő csak hallgatott, egészen addig, míg egy aránylag puccos kis házhoz nem értünk.
- Na idefigyelj öcskös. Ideje, hogy nagyfiú legyél. - szólt hozzám a bátyám, majd a bőröndjeinket szinte csak úgy behajította a nappali közepére, s mutatta, hogy üljek le.
- Mától kezdve itt fogunk élni. A ház az enyém, úgy kaptam... - egy pillanatra elgondolkodott. - Úgy kaptam a nagyiéktól ajándékba. Pontosabban úgy kaptuk. azt mondták kezdjünk új életet, álljunk a sarkunkra. - hallani lehetett mennyire magabiztos, és úgy tűnt tényleg az igazat mondta.
Ám nem így volt, de a kölyök fejemmel bevettem.
- Viszont arra kértek, hogy vegyünk fel egy új nevet. - máris a laptopjához nyúlt, ami szinte évek óta hozzá volt nőve.
- Miért? - csupán ennyit tudtam kérdezni. Nem értettem az egész helyzetet.
- Nem tudom. Ez volt az egyetlen, pontosabban a második kívánságuk, az után, hogy jöjjünk ide. - áradt belőle a magabiztosság, én pedig ittam a szavait.
  Bátyám bármiről meg tud győzni. Nem csak engem, hanem az emberek nagy részét. Olyan, mint egy rossz marketinges, közben pedig iskolába se járt. Na ezt hívják tehetségnek, nem?

  A névkeresés nem volt piskóta. Wikipedia segítségét kértem (pontosabban a bátyám nyomta elém a gépét), aki rögtön vagy ezer névvel bombázott le. Mohamed, Ahmed és hasonlók eleve nem passzoltak volna hozzám, így hát az ehhez hasonló neveket át is futottam. Nem is tudtam, hogy ennyi féle, fajta név létezik. Körülbelül két és fél órán át csak nevek után kutakodtam. Volt egy pár, ami megröhögtetett.
Angus, Rufus, Felix - ezek tuti ziher, hogy macskanevek, mégis vannak emberek, akik nagy szerencsétlenségükre ezzel lettek megáldva.
Caleb - majdnem celeb. Ha ezt választottam volna, bátran büszkélkedtem volna azzal, hogy közel járok a celebség fele.
Xavier - mint valami szappanoperából szabadult Casanova.
Cain, Abel, Seth - mi vagyok én, isten egyik áldása?! Szépen is néztünk volna ki a tesómmal egy-egy bemutatkozás után. Talán azt is megkérdezték volna tőlünk, hogy anyánk Eve, apánk Adam-e.
  Aztán haladtam, görgettem egyre lejjebb, megakadt a szemem a Noel neven. Ehhez semmit nem tudtam kapcsolni, tetszett is, úgyhogy attól a naptól kezdve Noel lettem.
A vezetéknevet a tesóm adta. Elfogadtam ,,miért ne?" alapon. Talán egy kicsit ázsiainak hangzik, és nem helyieknek fognak hinni.
Vagy nem tudom.

---

---

  Egy nap, suli után - igen, kivételesen végigültem az összes órámat - gondoltam be is jelentkezem a játékba.
- Mi a kurva élet ez?! - néztem nagyokat pislogva a monitorra. Biztosan csak elgépeltem valamit. Szúúúú-szá.
Account name: Müzliskyung
Password: -Mézescereal73
- Enter -
- Áhhhh, hogy baszódnál meg!! - ordítottam a dühtől, majd ismételten megpróbálkoztam belépni. Immáron egy ujjal kezdtem el gépelni. (Nem, nem ujjazni...)
- Enter -
A nem várva várt üzenet helyett megjelent a Jegyzettömb, majd abban egy szöveg. Mintha valaki chatelni akart volna velem.
Szokj már le, te barom! - majd a kurzor ott villogott a mondat végén.
  Egyből levágtam, hogy ez a bátyám műve. Régóta tudtam, hogy szeret olyasmivel szórakozni, hogy megváltoztatja mások jelszavát. Így már te se csodálkozol, hogy miért az övé az egyik legjobb karakter, mi?
Mindent ellopott másoktól. Így aztán egyszerű az élet, nemigaz?
Fogalmam nem volt arról, hogy látja-e, ha írok, de azért válaszoltam a kedves kis mondatára.
A k-t írd át p-re, aztán gyere le,
és a lábamat kis terpeszbe rakom.
  Egy percnyi csend után egy hatalmas ordítás következett.
- Buziiiiii! - ordított le a tesóm fentről.
Rögtön tudtam, hogy megkapta a kis üzenetem. Egy pimasz mosollyal ültem tovább a fotelemben. Mivel mindig is enyém volt az utolsó szó - ha tetszett neki, ha nem -, ezt sem hagyhattam szó nélkül.
- Az, aki mondja! - tört ki belőlem Forrest Gump anyja. Ő mondta annó a kicsi Gumpnak, hogy ,,Az a hülye, aki mondja.", nem? Gondolom a buzival ugyanez a helyzet.
- Anyád! - újabb ordítást bátyám részéről.
- Halott. Ahogy a tied is. - egy mély sóhaj után lehunytam a szemem pár pillanatra. Fentről pedig nem érkezett újabb visítás...

---

---