A busz kanyarogva halad a külváros utcáin én pedig monoton figyelem az előttem elsuhanó házak sokaságát. Egyik kezem a kapaszkodón, másik a zsebemben matat valamit. Röpke bosszúsággal húzódik össze a szemöldököm mikor rájövök, hogy megint a papír sarkát gyűrögetem. Apró szusszanás, majd csak előveszem újra, sokadjára a rommá olvasott oldalt. Két kézzel hajtogatom ki és futom át újra a kérdéseket. Felesleges pótcselekvés csupán. Annyiszor fogalmaztam át őket majd olvastam el újra és újra és újra, hogy rémálmomból felkeltve is pontosan tudnám a sorrendjüket, a betűk alakját és hogy melyik sornál folyt meg egy kissé a toll és maszatoltam el egy ’d’ betűt. Tudom, ahogy szó szerinti pontossággal emlékszem a kérdésekre és a sorrendjükre is, az utóbbi napokban mégis azon kaptam magam, hogy újra és újra elővettem és átolvastam őket.

      A hangosbemondóra kapom csak fel a fejem és fordulok a kijelző felé. A következő megálló.  Összehajtogatom a papírt, visszasüllyesztem a zsebembe majd előre lépve nyomom meg  leszállásjelzőt. Ideges remegés futna végig rajtam, de nem engedem neki, így csak a vállaim rázkódnak bele. Mély levegő. Nem lesz baj. A busz megáll, kinyílik az ajtó én pedig leszállok. Teljesen ismeretlen a környék. Gyakorlatilag a belvárosba is alig járok, de itt... az otthoni keresgélésnek hála mégis pontosan tudom merre kell mennem. A ház körülbelül negyed óra sétára van a buszmegállótól. Egész kellemes távolság.

      Az órámra pillantok – túl korán értem ide, bár közel sem annyira, mint ahogy számoltam. El sem hiszem - ötször öltöztem át reggel mire sikerült valami elfogadható ruhát találnom. Izgatott? Én? Ugyan, dehogy. Idegesen rázom meg a fejem majd igazítom a fülem mögé a hajam. Ha lassan sétálok picivel a megbeszélt időpont előtt érhetek oda. Nem is baj, hogy nem kell rohannom – egész délelőtt annyit szerencsétlenkedtem, amennyit máskor egy hét alatt sikerül produkálnom.

      Oda sem figyelve sétálok az utcákon és próbálom kiüríteni a fejem, sikertelenül. Cikáznak a fejemben a gondolatok, a kérdések amik azóta nem hagynak nyugodni, hogy kibontottam a levelet a UNLVtől.  De most végre itt vagyok.

      Egy pillantás csak, de a Kastélyt anélkül is felismerném, hogy rákerestem volna az interneten. A környék takaros családi fészkei közül egyértelműen elkülönül, én pedig igyekszem csendesíteni a pulzusom, mindhiába. Jóleső izgatottság, amit nem csak életem első interjújának tudhatok be. Besétálok a kapun, lassan, egyenesen a főbejárathoz majd megnyomom a csengőt, s a torkomban dobogó szívvel várom, hogy kinyíljon az ajtó.

      -Jó reggelt. Evalynne Rose Evans vagyok és Miss Broughtonnal van találkozóm. - kissé megbicsaklik a hangom, és zavartan állok egyik lábamról a másikra. Ideges vagyok és ez nyilvánvalóbb már nem is lehetne. De hogy ez vajon mennyire megszokott itt? Vajon hány egyetemista járt már itt, hogy a szakmájáról faggassa a ház úrnőjét egy mezei házidolgozat miatt? El kell ismernem, talán nem ez életem legjobb ötlete, arra pedig egyelőre gondolni sem akarok, hogyan fogom ezt a professzor úrral egyeztetni, de.... annyira egyszerű és annyira kézenfekvő volt az egész. Most már csak az a kérdés, hogy végig tudom-e vinni, amit elterveztem.


To: Miss Broughton || ruha || note: I'm here * - *
I don't want to be anything other than me

      – Köszönöm – bólintok egyet, majd gyorsan kiegészítem  – és elnézést, a korai látogatásért. – arcomon apró pír játszik. Nekem ugyan cseppet sem tűnik korainak az időpont; alapesetben sem vagyok az a tipikus hétalvó, ma viszont még a megszokottnál is korábban kidobott az ágy. Mikor utat nyit nekem ellépek mellette, de nem császkálok el nagyon a ház belseje felé. Még épp kényelmesen be tudja hajtani mögöttem az asszony az ajtót én pedig kényelmetlenül feszengve fordulok hátra. Talán még sosem voltam ekkora házban, pláne nem olyanban, ahol külön személyzet is van.
      Igyekszem nem leesett állal szemlélni az előszobát , de lehet még egyáltalán előszobának nevezni valamit ami ekkora és ilyen... ilyen... Pár gyors lépéssel érem csak utol a hölgyet, s csak valami angyali csodának tudható be, hogy nem vágódom arcra az első szembejövő szőnyeg szegélyében. Egyszerűen képtelen vagyok a lábaim elé figyelni, mikor ennyi érdekesség vesz körül. Mintha csak egy múzeumban járnék. Ujjaim lopva simítanak végig a falon, s szinte várom, hogy egy erélyes hang rám parancsoljon, hogy ne érjek a kiállított tárgyakhoz.

      Alig veszem csak észre, hogy megérkeztünk, s majdnem a kísérőm sarkára lépek. Szinte az utolsó pillanatban módosítom az útvonalat, s otrombán torpantok egyet. Tekintetem és figyelmem egy szempillantás alatt az elém lépő szőke nőre összpontosul, s érzem, ahogy újabb pír jelenik meg arcomon. Hogy lehetek ilyen ügyetlen már megint? A nevemet hallva automatikusan, igenlőn bólintok.
      – Jó reggelt Miss Brughton. Nagyon köszönöm, hogy szakított rám időt. – Hallom a hangom, de fogalmam sincs hogyan képesek ajkaim megformálni a szavakat. Szinte megakadás nélkül, természetesen fonom őket mondatokká, s érzem, ahogy ajkaim válaszolnak a mosolyára is. Kezem a tenyerébe simul, s félszeg határozottsággal szorít rá, mielőtt újra az oldalam mellé hullana. Hasonló összeszedettséggel és megfontoltsággal lépek a kanapé irányába és foglalok helyet az elejében. Figyelem, ahogy megkerüli az asztalt és ő is elhelyezkedik. Kissé megkésve jutnak csak el hozzám a szavak, s nem is tudom hirtelen hova tenni őket.
      – Egy pohár narancslevet, ha van. Vagy egy mentes ásványvíz is tökéletes lesz. Köszönöm. – fordulok a mexikói hölgy felé, s az apró interakciótól, mintha az uralmam is visszanyerném valamelyest a testem felett. Táskám magam mellé csúsztatom a fotelben, majd kibújok a kabátomból is, s magam mögött, a karfára fektetem. Elhelyezkedek, de még mindig nem süppedek bele a fotelba. Merev tartással emelem tekintetem házigazdámra, s zavartan mosolygok rá.
      – Igen. Nekem is elég új a szituáció. – kuncogok röviden, majd próbálom fegyelmezni a hangom. – Szerettem volna valami egyedi, új témát találni, nem pedig a sokszor lerágott csontokat szopogatni újra és újra. Igazság szerint a Kastély honlapjára kattintottam rá először és Miss Stevenson is nagyon kedves és segítőkész volt.
      Tekintetem az arcán pihen. Igaz, láttam már róla is képeket, olvastam cikkeket a Kastélyról, Estherről és a nő szakmájáról is, a legtöbb azonban lenéző, pocskondiázó hangvételű volt, sőt, némelyikben nem átallottak sátánistának vagy valamilyen szekta vezetőjének bélyegezni őt. Azt ugyan el kell ismernem, hogy magamtól talán soha nem jutott volna eszembe a BDSM témakörében kutakodni – pláne miután sikerült egy videót is megnyitnom (Uram Atyám! Soha még egy videót! ). Nem tagadom, nem kevés várakozással, kíváncsisággal és talán elvárással is vágtam bele ebbe a témába, de mind csak miatta. És most végre itt vagyok és itt van ő is, nekem pedig lassan talán tényleg lehetőségem nyílik megismerni az Ő világát.


To: Miss Broughton || ruha || note: a bit excited * - *
I don't want to be anything other than me