[You must be registered and logged in to see this image.]

Maxine and Mason

Annyira őrült is csak én lehetek, hogy ezer fokban útnak indulok a sivatagon keresztül gyalog! Kalap és minden más nélkül csak egy megnyomorodott üveg van nálam amiben a víz már állítom, hogy felforrt. Nem értem, hogy reggel miért nem vettem ezt számításba, viszont azt mondták, hogy múltkor itt öltek meg valakit, s ha a pletykák igazat akkor a teteme még mindig itt van. Vannak akik látják, de nem szólnak az FBI-nak vagy a rendőröknek mert attól félnek, hogy ők is rákerülnek a gyanúsítottak listájára, elvégre mi a fenét keresnének a végtelen sivatagban?
Fáj a gondolat, hogy eddig nem találtam semmit, még csak nyomot se, annyi pedig már most igaz, hogy ha nem kaptam napszórást akkor nagyobb túlélő vagyok mint bárki más. Reggel nyolc óta délután négyig itt bandukolni nem normális dolog. De bocsánat, ki mondta, hogy az vagyok?
A kocsimat leraktam még Vegas külvárosában, azt könnyebb lenyomozni mint az ember végtelenbe tartó lépteit.
Mélyen beletúrva hajamba állok meg a napnak háttal, mely már bőven a horizont felett tart kicsivel, így nem sokára teljesen az alá bukik, hogy a hold vehesse át az uralmat az égbolton. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő mire kikeveredek innen de már azt furcsának tartom, hogy egy kocsi se jár erre pedig már két órája az út szélén szlalomozok mint egy megkergült állat. Kockás ingem a kezemben lóg, ez volt az első amit ledobtam magamról, mikor kicsit soknak éreztem ahhoz, hogy negyvenöt-ötven fokban farmerban, hosszú ujjú ingben sétálgassak.
Életem ehhez hasonló legnagyobb őrültsége az az volt, mikor még csak udvaroltam Tiffanynak és a nagyon konzervatív, nagyon morcos, egykor katonaként szolgáló apja házából próbáltam megszöktetni mert nem engedte, hogy találkozzunk. Egy szerencsétlen csórónak tartott, amivel én nem tudtam kibékülni. Nem azért, mert csorba esett az önbecsülésemen, sokkal inkább azért, mert szerettem a lányát és ha kellett akkor tőle kértem volna el a kezét.... na nem mintha ez nem így történt volna meg. Két kerek héten át jártam a férfi után mint valami jól nevelt juhászkutya, hogy végre eléggé meghassam ahhoz, hogy nekem adja a lányát. Aztán nagy, nevetgélős, sörözős összeborulás lett a dologból és gondolkodás nélkül húzta oda maga mellé Tiffanyt, hogy a kezembe nyomja kecses, hosszú ujjakban végződő kacsóját.
De tegyük félre a múltat, mert ez sajnos tényleg elmúlt...
Napszemövegemet az orrnyergemre igazítva csattogok tovább leszegett fejekkel, egyenesen Vegas irányába.

"ALL BY MYSEEEEEEELF...."
Üvölti a rádió -néha kissé el-elhalkulva a kedvezőtlen térerőforrás végett-, velem együtt a híres, nem mai, de igen csak klasszikus slágert.
Órák óta úton vagyok, és ez az első olyan zene, amitől nem érzek semmiféle késztetést arra, hogy nekihajtsak egy kiszáradt kórónak, vagy hogy belefojtsam magam a sivatagba. Habár, nem is kéne hozzá sivatag meg frontális karambol, hogy gyorsan kinyírjam magam. Akkora szeméthalom, és rumli van ugyanis jelenleg a kocsiban -a lakókocsi utasteréről ne is beszéljünk-, hogy csodálom, hogy nem evett még meg a kosz!
A térkép három darabban hever a műszerfalon -utálom a GPS-t, idegesít, hogy mindig övé az utolsó szó-, a kocsi padlóján üres energiaitalos dobozok, és vizes flakonok, a kiszóródott szőlőcukorról meg inkább jobb, ha nem is ejtünk szót! Talán jobb lenne rágóra váltanom. A szőlőcukortól túlpörgök, tönkremennek a fogaim, és ugyanúgy késztetést érzek arra, hogy rágyújtsak, mintha rágón kérődznék egész álló nap. Talán tényleg meg kéne fontolnom azt az egyhetes leszoktató izét...
-Bahh... bastardo...! - Bukik ki belőlem idegesen, mikor lecsúszik a térkép egyik darabja valahova a pedálok közé. A fene essen belé!
Nem szokásom szabálytalanul vezetni, de most egy yard sincs a láthatáron, tehát néha én is megtehetem. Különben is, sietek!
Lábaimat le sem éve a pedálokról, "vakon" hajtok tovább, ahogy lehajolok, hogy valahogy kihorgásszam a szükséges papír darabot a lábaim alól, ami csak egyre beljebb csúszik. A kormány meg persze esélytelen, hogy közben ne térjen néha-néha "vakvágányra", miközben ficánkolok.
-BINGO! - Kiáltok fel félhangosan, és mikor újra a szélvédőn a szemem, akkor sikerül kis híján elcsapnom azt a szerencsétlen gyalogost, aki már ki tudja, hogy mióta járja a sivatagot.
Hangos fékcsikorgás, egy néma káromkodás, és óriási porfelhő vesz véget az eddigi száguldásomnak. A kezeim olyan szorosan markolják a kormányt, hogy attól félek, a kezembe marad. A lábam még megállás után is kínkeservesen nyomja a féket, és megmernék rá esküdni, hogy nem a felforrósodott motor kattogását hallom, hanem a vérem őrületes pulzálását. Kell egy fél perc, mire visszatérek a valóságba. Ekkor már cselekszem is.
Gondolkodás nélkül pattanok ki a terepjáróból. A nagy sietségben bakancsom alatt felporzik a talaj, de nem állok meg. Addig nem, ameddig meg nem pillantom a fickót, és el nem jut a tudatomig az, hogy épségben van. Esetleg egy kis shockot kaphatott, de azt majd kikezeljük szőlőcukival meg vízzel.
-Istenem, jól van?! - Fordulok hozzá ezerrel zakatoló szívvel, és mikor újra végig mérem, akkor jövök csak rá, hogy nagyobb gondja is van annál, minthogy egy őrült félvér nő kis híján kicsinálta. Ki az az eszement, aki gyalogosan nekivág a sivatagnak?
-Kiengesztelhetem egy fuvarral? - Teszem fel a kérdést ártatlanul, és meg sem fordul a fejemben, hogy talán valaki olyanba botlottam bele, aki nem éppen jót akaró.

[You must be registered and logged in to see this link.]