• when the rain begins to fall • • • •

Adrian × Dorcas

Kellemes társaságban gyorsan telik az idő. David McArthur a kifogásolhatatlan modorával pedig tökéletes partnernek bizonyult. Mindegy volt, hogy politika, közélet, kultúra, vagy esetleg a személyes berkekbe tartozó témakörök, a férfit nem tudtam megfogni. Szabatosan nevetett és mesélt magáról reszelős baritonján, mintha nem lennék képes felhasználni ellene semmit az információ áradatból. Intelligens volt, és majdnem olyan jó vágású, mint üzlettársa, Adrian Joubert.
Hogy hatalmas barátságuknak volt-e köszönhető az egymástól eltanult sármuk, a másikra ragasztott alsónemű lohasztó, féloldalas mosolyuk, a szépérzékük, melyet mély beszélgetés során egységesítették, arról nem tudtam, hiszen David orrára nem kötöttem, milyen közel kerültem a liftben Adrianhoz, mind szó szerint, mind átvitt értelemben, Adriant pedig nem hívtam fel, hogy megkérdezzem, mikor tartanak pasi napot és melyik plázában költik a pénzüket.
Míg David ágyán ültem, s a kellemesen édes pezsgőt kortyoltam, elképzeltem, mint vágom hátra magam a bársonyos puhaságú ágytakarón, fogom át combommal az ágy tulajdonosának derekát, majd hagyom, hogy szenvedélyesen birtokba vegye testemet. Majd ahogy oldalra pillantottam, Adrian mászott fölém, s az ő csókja szaggatta szomjas ajkaimat. Hogy melyikük testét értem reszkető ujjaimmal, s kit éreztem többször combom kényes hajlatánál, s valójában melyikük vigyora volt a végső, amelytől sikoltva szabadultam női porhüvelyemből, azt nehéz lett volna megmondani.
Mocskos tévképzeteim vöröslő pírt csaltak arcomra, s a kiürítetett pohár száján szemérmetlen vággyal játszottam ujjbegyemmel.
David már több, mint öt perce magamra hagyott, s azóta másra sem tudtam gondolni, csak hogy mit nem szégyell művelni a hálószoba alapterületének legalább felét elfoglaló ágy tetején. A fejfára húzott bőrön gondolatban ott láttam ujjaimat, ahogy erősen megmarkolom sóhajaim közben.
Kezdtem egészen feltüzelve érezni magam a bordó hálószoba erotikát suttogó falai között. A férfi tovább késlekedett, így már meztelen combomon játszottam ujjaimmal. Úgy hagyott magamra, mintha nem tudtam volna, mi következik, visszatértekor. Már a vacsora alatt is piszkosul vágykeltő módon tudott hozzám érni, arról már nem is beszélve, milyen aljasul a fülembe súgta, hogy kíván.
Kevés nő élte a bolygót, aki egy olyan rekedtek lehelettől ne sikított volna fel. Hát hogy állhattam volna nevetés nélkül az érett férfi közeledését.  
Akkor még nyomott egy csókot kézfejemre, mivel ajkamat későbbre tartogattam, s magamra hagyott, mondván, halaszthatatlanul telefonálnia szükséges. Azóta testének körvonalát figyeltem a sötétített üveg túloldalán, ahogy lefejti nyakából nyakkendőjét, megválik neves szabójú zakójától. Míg itt volt éppen elég időm volt testének alapos áttanulmányozására. S valójában valami hiányzott belőle. Valami nem volt meg egy hatalmas cég vezérigazgatójában, ami engem elvarázsolt volna.
Kerestem a lakásban, kerestem a férfiben és rajta, de hiányérzettel fogadtam a nappaliból érkező cinkos kacsintásait, s várakoztató kézmozdulatait.
Az italom elfogyott, így már nem volt olyan szórakoztató rugózni az ágyon. Mennem kellett volna. Volt egy olyan remek szokásom, hogy nem feküdtem össze mindenkivel, csupán azokra áldoztam időmből, akiknek ismeretsége protekciót avanzsált számomra. David McArthur… nos. Erőltetett volt a belőle áradó nyugalom. Minduntalan Adrian parfümének illata cirógatta meg orrom érzékelő receptorait, s a széles vállak ugrottak be lelki szemeim előtt. Bele akartam kapaszkodni… s ahogy visszanéztem a selyem párnákra, David képe messze járt. Adriant hallucináltam magam elé. Az élénk szexuális töltetű éber álmok elgondolkodtattak, nem-e kevertek puszta szórakozásból ajzószert italomba. De csak legyintettem a feltevésre, nem úgy, mint elégedetlenkedő belsőm kérlelésére. Engedve a csábításnak, hogy felcsapjam a táskámban rejlő dossziét és kiolvassam belőle Adrian Joubert címét, céltudatosan átvágtam a nappalin.
David még mindig telefonált, így hát búcsúzásképpen háta mögé szegődtem, s cuppanós csókot leheltem arcélére.
– Mennem kell! – suttogtam csendesen, hogy ne zavarjam meg tárgyalását. Az ajtóból még visszaintegettem, de nem engedtem kérlelésének, nem vártam rá többet. Néhány perccel ezelőtt talán elkövettem volna egy olyan ballépést, hogy egy vezérigazgató szajhája legyek, most már csak a cég második emberének ágyát szerettem volna birtokba venni. Ez nem tűnt olyan nagyratörő álomnak.

* * *

Egy félig ismeretlen emberre nem illett rátörni. Kétszer már visszautasítottam ebédmeghívását, most viszont nem volt más, akivel szívesebben töltöttem volna esendő időmet.
A New York-i felhőkarcoló lábánál megtorpantam, s felpillantottam annak csúcsára. A Hold fénye azonban elhomályosította látásomat. Jobb volt a lábam elé nézni, ha nem akartam, hogy a tömeg magával sodorjon.
Odabent a recepcióhoz szegődtem. Miközben vártam a soromra, egy ismerős nevű telefonhívóra lettem figyelmes. A szobaszervizes Adrian rendelését rögzítette. Hallgatózás közben egyre közelebb szegődtem a férfihez.
– Elnézést uram, hogy belekontárkodok a munkájába… de Adrian Jouberttel beszélt, igaz? Történetesen az úrhoz érkeztem, ha lehetne, hozzáírna a számlájához egy pezsgőt is? Meglepetés vendég leszek, így lehetne, hogy én vigyem fel a jégbehűtött italt?
A férfi első gondolatát szeméből is ki tudtam olvasni: Ó, Mamám! Miért nem hozzám érkeznek ilyen nők? Az egészséges önbizalmon régen túl voltam. Önelégült vigyorral vizslattam a férfi arcát, aki a kérésemet illetőleg egy ideig vonakodott, de aztán beleegyezett, s percek múlva már egy száraz pezsgő nyakát kulcsolva, lépcsőztem az emelet felé. Ki mondta Adriannak, hogy költözzön a legfelső szintre, komolyan nem értem… ki fogom köpni a tüdőmet. Innentől kezdve, ő jön hozzám…
Bejárata előtt, egyik kezemmel megtámasztottam az ajtófélfát, üveget tartó kezemet pedig gyomromhoz préseltem. A rekeszizmomat kerestem, de a levegő bárhová is szorult be lépcsőzés közben, most kisugárzott az egész mellkasomba.
Lihegtem, s a levegőt kapkodtam az ezernyi lépcsőfok után. Bekopogtam, s fojtott hangon kiabáltam.
– Szobaszerviz, Mr. Joubert…
Igyekeztem megigazítani külsőmet, de kontyomból minduntalan kiugrott egy tincs. Menthetetlen voltam.
– Adrian! Jaj, de le vagy vetkőzve… - néztem végig a meztelen, vizes mellkason, s hogy ne kelljen úgy felnéznem rá, megtámasztottam hátulról derekamat, s kiegyenesedtem.
– Nem azért lihegek ám, mert liftfétisem van, vagy ilyenek… mert teljesen egyedül jöttem fel, és főleg lépcsőn… szóval, ne képzelj rólam rosszat. Rosszkor jöttem? Pezsgőt is hoztam.
Fogalmam nem volt, hogy beléphetek-e az otthonába, vagy elküld és nem marad más számomra, mint David McArthur. De azért próbálkoztam, s még az italt is szeme elé emeltem, remélve hogy azzal együtt beránt a helyiségbe.

• when the rain begins to fall • • • •

Adrian × Dorcas

Réges-régen túlestem a ló túloldalára az illemet illetően, így meg sem rezdültek arcizmaim, mikor megpihent kíváncsian fürkésző tekintetem Adrian mellkasán. Láttam már ingben, egyszerű, testre simuló pólóban, bőrkabátban, de tényleg nem gondoltam volna, hogy majd az áll neki a legjobban, ha törölközővel megspékelt ádámkosztümöt visel.
A friss vízcseppek leperegtek izmosra dolgozott mellkasán. Néztem útjukat, ahogy a kulcscsontot elhagyják, leszánkáznak az izmok völgyében, közel a szegycsonthoz, kikerülik a köldökét, és elnyeli őket a törölköző. Hatalmas késztetést éreztem rá, hogy megérintsem a férfit, megválva ruháimtól ráakaszkodjak testére, s csak puha, illatos bőröm öltöztesse a továbbiakban. Hozzásimultam volna, hogy csókjaimmal behintsem válla vonalát, mellizmait, eljátsszak nyelvemmel hasán, míg el nem érek a törölköző fedte részekhez.
Jó lett volna már most megszabadítani őt attól az átkozott frottírtól, s megnézni, mit rejteget előlem. Odáig azonban ostobaság lett volna helyzetünket fajulni hagyni, hogy két kis kezemmel vonom meg tőle a takarást.
Már David lakásán is bizsergett valami testemben, ami nem az ágy tulajdonosának szólt, amin olyan kéjesen nyújtózkodtam. Nem esett nehezemre magam mögött hagyni a vezérigazgató fényűzően felépített palotáját. Nem arra vágytam. Hízelgő volt a körülvevő gazdagság, a lényéből áradó intelligencia, de még csak nem is a munkája iránti lelkes elkötelezettsége hozatta meg velem az utolsó lépést. Adrian fészkelte magát gondolataimba, s nem is engedett.
Ha már Ő olyan makacs volt, hogy nem engedett másra asszociálni, akkor had lehessek annyira rámenős, hogy kimondjam nyíltan, vele akarom az időmet mulatni.

– Látom, hogy nem vártál, kedves Adrian – bólogatok magam is széles mosolyra húzott ajkaimmal, s még közelebb is húzódok az ajtóhoz. – De azért valld be, hogy kevés embert szerettél volna rajtam kívül abban az ajtóban látni.
Az önbizalmam a helyén volt, ezért nem is tartottam neveletlennek, hogy gondolataiból kiszakított megszólalásom közben beszívjam alsó ajkamat. Nem vártam megerősítést, vagy választ. Elhittem, hogy ez így van, s pont azért éreztem annyira otthonosan magam lakásában.
– Szerintem is jó bor. Én választottam a te pénzeden. Gyorsan kitéptem a szobaszervizes ficsúr kezéből, úgyhogy be kellene hűtenünk.
A mellkasomban felgyülemlett, gömböcnyi izgalom hozta ki belőlem fruska énemet. Nem bírtam ne állni, hogy ne vigyorogjak és csiviteljek egyszerre és külön-külön is. Furcsa volt Adrian lakásán lenni, végigjárni egy cég felsővezetésének személyes zónájába tartozó kis zugát. Adrian lakásában ugyanaz a hideg elegancia uralkodott, mint Davidnél.
– Csúcs egy lakásod van.
Jegyzem meg mosolyogva, miközben lépteimmel beveszem az egy légterű agglegény otthont, s a konyha amerikai pultjára állítom a pezsgős üveget. Neki vetve derekam a pult falának, végigjáratom tekintetem a helyen, ahol Adrian él, ahonnan feltöltődve érkezik nap, mint nap munkába, ahol fel-alá jár, miközben telefonon próbál velem ebédet egyeztetni.
– A címedet… nos. David adott nekem egy prospektust a cégetekről. Elfelejtette megnézni, hogy a saját példánya volt, amit kihúzott a fiókból, és egy aprócska cetlin rajta volt a címed, a telefonszámod, a nyelved hossza, a vércsoportod… na, jó! Az utolsó kettő nem.
Gyengéden megmosolyogtam saját szavaimat, majd vártam, hogy Adrian újra a közelembe érjen. Figyeltem lépteit, ahogy behajtja az ajtót, s kényelmesen átszlalomozik a bútorok között.
– David elvitt egy thai étterembe, jót beszélgettünk, aztán felmentünk hozzá, beszélgettünk… aztán otthagyott az ágyán, hogy fontos telefonálnivalója van. Tudod, milyen hosszan mondta franciául a magáét a telefonba? Majd beletört a nyelvem még csak abba is, hogy hallgattam. Brr. Jó embernek panaszkodok erről, mi? Anyanyelvi szinten beszéled a franciát és te is egy vezető vagy, aki imádja a hosszas dialógokat. Na, de lényegtelen. Lehet, hogy bűntudatom van, amiatt, hogy kétszer visszautasítottalak a héten. Míg Dave-nél iszogattam a száraz fehérbort, ami nem tudom, hány ezeréves volt, pedig elmondta, melyik vidékről származik, rád gondoltam. Egész hosszan. Nem volt ennél jobb indokom, rád törni. Nem volt célom, csak jöttem.
Azok a homályos kis részletek, egész biztosan fel fogják kavarni Adrian képzeletét, így még arra is számítottam, hogy meg kell majd csóválnom fejem a kérdésre, hogy széttettem-e a lábam McArthurnak. Azon még nem gondolkoztam, Adriant miképpen fogom beírni a noteszomba, hiszen belőle sem hasznot húzni kívántam. Testi vágy, kíváncsiság, lénye iránti elfogultságom sarkallt rá, hogy neki adjam magam.

– A legváratlanabb helyzetben, a leglehetetlenebb kérdésekkel foglak meginterjúvolni. Ha majd váratlanul ér… galád leszek és kiszámíthatatlan.
Közben már át is vettem a kecses üvegpoharat, s szembe fordultam a pulttal, hogy Adrian arcát fixírozzam tovább.
– A ma estére? Úgy gondolod, jó dolgoknak nézünk ma még elébe? – felegyenesedve újfent elvigyorodtam. – Imádom, hogy találgatnom kell, mire gondolsz, de most inkább avass be a gondolataidba. Mit fogunk nézni? Azt mondtad filmezni akartál… hát én meg nem akarlak megakadályozni egy ilyen remek programban, szóóóval, mesélj. Mit választottál? Egy véres, autócsattantásoktól zsúfolt akciófilmet? Vagy talán vígjátékot, hogy a szomszédok irigykedhessenek, milyen jó ízűen röhögsz Adam Sandler eszméletlen humorán? Vagy a kispárnáddal szeretnél kettesben Bridget Jonest nézni? Bármelyik jöhet…
Csak találgattam, mi kerülhetett a lejátszóba érkezésem előtt. De ha már itt lehettem Adriannal, s behelyezkedhettem az ágyába, már csak jól végződhetett az este.
– Nincs ellenemre, igyunk az estére! Csin-csin!
Koccintás után belekortyoltam az italba, s mivel már korábban is hellyel kínált Adrian, most elfoglaltam helyemet a kanapé tetején.
A beszédtémákból nem fogytam ki, egyszerűen csak jól esett a csend, így gondosan tanulmányozhattam a ház különböző részeit. Éppen egy gyertyatartót nyaláboltam fel az asztalról, mikor újra nyílt az ajtó, s egy nálam jóval magasabb nő esett be az ajtón. Nem lépcsőzött. Még csak nem is lihegett.
Mivel nem köszönt, s pillantása összeforrt Adrianéval, csendben meghúzva magam, folytattam elfoglaltságomat, s tovább vizsgáltam az üvegértéket. Mikor a nő elviharzott, letettem a poharamat.
– A titkárnőd? Szép az ööö… igazán ööö… jó a feneke. Azt láttam belőle – újra elnevettem magam, ahogy a furcsa helyzetet menteni akartam. – Gondolom, nagyon keményen dolgoztatok, azért zuhanyoztál le… ő pedig azért hagyta itt sietségében a táskáját.
Sanda gyanúm támadt, hogy ezek dugtak, s így most kár is itt illegetnem magam az alkalmi kis feketémben, Adrian nem fog egy könnyen beindulni rám. Hangom nem volt vádló, megsértődni nem lett volna okom, ahogy faggatózni sem. Csíntalan kifejezés telepedett arcomra, miközben félredöntöttem fejemet.
– Kellemes ez a pezsgő…
Az utolsó kortyot körkörös mozdulattal végigjárattam a pohár alján, csak utána ittam ki.
– Vársz még valakit ma este?
Kaptam fel fejemet a kopogásra, s mivel senki nem kiabált be, hogy megérkezett a férfi vacsorája, biztos voltam benne, hogy újabb hölgy kereste fel a lakását. Borzasztó rosszkor jöttem. S borzasztó rosszul csináltam, hogy még ide se telefonáltam.
Persze, azt nem ajánlottam fel, hogy majd én elmegyek, s engedje csak be, aki kint várakozik. Ahhoz túlságosan unatkoztam volna otthon, egymagamban.
– Adrian, Isis vagyok… itthon vagy?
– Ő a te… öhm.
Inkább nem is kérdeztem rá, hogy ki várakozik odakint, csak eltoltam magamtól a poharat az asztal felszínén.
– Nem szoktak szeretni a barátnők, feleségek, húgok, anyukák…
Jegyeztem meg teljes komolysággal, s oldalamhoz szorítva táskámat, vártam, hogy Adrian búcsút vegyen tőlem.

• when the rain begins to fall • • • •

Adrian × Dorcas

A poharamban gyöngyöző ital aranyát néhány kortyból tartott felhörpintenem, s utána máris az asztalon, szilárd talpon nyugvó pezsgős üveg tartalmát vettem szigorú szemle alá. Még volt benne, s ez azt jelentette, hogy hosszú percekig, tartalmas poharak erejéig tudok majd várni Adrianra, míg félpucéran hajlong az ajtórésben, hogy az előzőleg érkezett, mézédes hangú Isist visszautasítsa.
A férfi nagyon udvariasan töltötte meg poharamat, nem tehetett róla, hogy már el is fogyasztottam az alkoholos italt, s újabb kortyokra szomjaztam. Az az érzetem támadt, hogy Adrian pont úgy megvárakoztat, ahogy előzőleg David is tette. Egy házból jöttek, már ami a munkahelyüket illette, a lakásukat félelmetes hasonlósággal rendezték be, egy nőt kívántak az egyforma selyemágyneműjük közé gyűrni és… ha már itt tartunk, talán a fanszőrzetüket is ugyanazon minta alapján borotváltatták. Feltevés. Nem tény, hiszen még egyikükét sem láttam, s nem is kívántam David McArthur tökéletesen makulátlan életében szilánkokat hagyni magam után. Hiába a kecsességem, a női bájaim, megfontoltnak nem neveztem volna magam, hiszen ha valamit élveztem, azt kislányos hévvel fogattam. Olykor maga voltam az elefánt a porcelánboltban. Adrian pedig… nos. Előtte sokkal jobban magam tudok lenni. Miért van ez?
Már a második pohárkával pusztítottam az italt, mikor Adrian visszasétált hozzám.
– Ó, milyen gyorsan végeztél… nem hagytad, hogy eleget gyönyörködjek a deltásan felépített izomzatodban – miközben egy csíntalan mosolyt villantottam a férfire, hátradőltem a kanapén, s egészen a párnák közé húzódtam, hogy mikor majd felé nyújtott kezemnél fogva felránt, akkor nagyobb lendülettel hagyjam el a mély ülőhelyet, s vehemensen feszülhessek neki meztelen mellkasának.
– Nem írja valahol az etikett, hogy nem illik félmeztelenül fogadni egy fiatal nőt?
Már csak az éhes jelzőt hagytam ki kérdésemből. Egyértelmű volt, hogy a vonzó, jó kiállású cégvezetők megbizsergettek valamit a fehérneműm pamut anyaga alatt. Haha. Dorcas bébike, mennyit ittál?
Miután az előbb egyértelmű célzattal a tudtomra adta, hogy felnőtteknek szóló filmet helyezett a lejátszóba, s ha nem török rá otrombán, akkor most zsebzsötemezve mulatná drága idejét, nem tudtam nem egy filmszereplő helyébe képzelni magam, fölém pedig Adriant fantáziálni.
Az eszement közelsége pedig, amivel fogva tartott, amíg elkísért a hatalmas lakás üvegfallal körbevett hátsó részébe, csak még jobban megbolondított. Míg mögém helyezkedett, hogy karja mentén láthassam a helyi szerkesztőség épületét, akaratlanul is félrehajtottam fejemet, hogy orrom érzékeny idegvégződésein érezzem kellemes illatát.
Erős, fűszeres tusfürdője rabul ejtett. Már nem érdekelt, hogy milyen a betondzsungel magaslati panorámája. Leengedtem pezsgőt tartó kezemet, s ez pont kapóra is jött a férfinek, máris elragadta tőlem a sokat látott poharat. Mielőtt még ajkaink találkoztak volna, rúzsfoltos csókokkal hintettem végig karjának feszes felső ívét.
Eszembe sem jutott ellenkezni, azonnal belesimultam az erős karok fogságába, s kiélveztem közelségét. Tenyereim felfedezték a már sokat bámult felsőtest bársonypuhaságú felületét, míg belefeledkeztem forró csókjába. Elvesztettem mellette az eszemet. Érezve, hogy felette állok ruhaügyileg, ujjaimmal a hátam mögé kaptam, hogy megpróbáljam elérni a koktélruha eldugott kis zipzárját. Éles fájdalom nyilallt felkaromba a próbálkozástól, így elégedetlen sóhajjal, de Adrianra hagytam a vetkőztető műveletet.
– Azért, mert ott ültem McArthur ágyán, és… azt gondoltam, hogy veled szexelek.
Nem volt ezen mit tagadni. Egészséges, fiatal és módfelett vonzó nő voltam, akinek testi vágyai gyakorta furcsa fantáziavilággal bódították el agyát.
– Azt hiszem, nem is lehetnék jobb helyen.
Jegyeztem meg széles vigyorral, mikor Adrian felültetett az ablakpárkányba, ahonnan nézve egy magasságba kerültünk. Éppen rábuktam volna vállaira, mikor a telefonom megszólalt táskám mélyén.
– Annyira nem akarom felvenni. Egészen biztos, David az. Enné a fene, ha tudná, hogy nálad vagyok. Nem gondolod?
Hiába volt olyan remek ötletem, hogy majd én hagyom a végkimerülésig zenélni telefonomat, már az ajtón csengető személyzet is kettétörte együttlétünket.
– Várj… mielőtt ajtót nyitnál, ezt… húzd le.
Vállaiba kapaszkodva lemásztam az ablakpárkányból, hogy aztán hátat fordítsak neki, s segítségével megszabaduljak a fekete ruhától. Melltartópántomat gondosan megigazgattam, s ha Adrian nem akadályozott, akkor megindultam a kanapén hagyott táskámért. Nem gondoltam komolyan, hogy Dave tudtára adjam, tőle azonnal a munkatársához rohantam. Adriant sem akartam kellemetlen helyzetbe hozni ezzel az együttléttel.
– Siess. Megkeresem a szobád, meg azt a bizonyos filmet – felkapva az elégedetlenkedő mobilkészüléket, az eldugott helyiségbe sétáltam át. Nem kellett sokat lépnem az ajtótól, azonnal az ágyon találtam magam, ahol már elő volt készítve a távirányító. Befúrva magam a párnák közé, először a telefonomat némítottam el, hogy aztán száműzzem Adrian éjjeliszekrényének mélyébe. Van az úgy, hogy néha még én is gyűlölöm a kommunikációs eszközöket.
Míg Adrian a szobaszervizestől átvette vacsoráját, én magam kezelésbe vettem a távirányítót. A lejátszót nem sikerült beüzemelnem, így csak a tv-műsorokat találtam meg. Nem adtam fel, így ha Adrian vissza is tért, s megpróbált csókjával eltántorítani, akkor is ragaszkodtam hozzá, hogy megtaláljam azt a bizonyos pornófilmet.
– Naaa, érdekel az ízlésed… látni akarom, mire gerjedsz… - vigyorogtam a férfire, s közben a leglehetetlenebb helyzetekben is harcoltam a férfi kényeztetése ellen.

• when the rain begins to fall • • • •

Adrian × Dorcas

– Mire éhezel, kedves Adrian? – kaptam rá vágytól csillogó tekintetemet a férfire. Védelmemre, magam elé vontam egy széles, selyembe burkolt párnát, mert az a naiv ötletem támadt, hogy majd az távol tartja tőlem a kívánós férfit. Legalábbis huzavona kell majd hozzá, hogy elvegye azt tőlem.
A kérdést úgy tettem fel a férfinek, mintha nem ismertem volna ki magam gondolatai között. Egy rugóra járt az agyunk, s ha nem lettem volna olyan kegyetlen, hogy kiélvezzem a fojtott szenvedély pillanatait, telhetetlenül csodálva, ahogy az ölembe gyűlt forróság lassan átterjed egész testemre, akkor máris a törölközője után kapok, hogy végre elválasszam azt csípőjétől.
Tekintetemet nem kerülte el, hogy emelkedik meg ágyéktájon a frottír, Adrianon, s ez újfent tovább űzött, hogy elodázzam a pillanatot.
A szexuális aktus része, a még kielégületlen test gyönyörre áhítozó sóhajainak kiismerése. A reszketés, mely csak akkor tör rá a nőre, ha szeretik, a zihálás, mely nem tér vissza, míg nem hajszolja vágyának beteljesülése felé a combja belsején játszó nyelv, a csókok, melybe érzelmeit sűríti… a legjobb része az egésznek az volt, míg éreztette velem, hogy akar, s nem csak az aznapi zuhany elkerülhetetlen oka voltam.
Hiába a vad, erőszakos birtoklás, egymás testének szilaj gyötrése, ha nincs mire visszagondolni, ha nem volt meg a macska-egér játék, mely egekig repítette vágyainkat.
Talán már túl sok is volt lüktető testemnek a kéjmámorból.
Adrian fölém mászott, s máris igyekezett pontot tenni esténk végére. Vágytam rá, s pont olyan töretlen hévvel bitoroltam porcikáiból egyre többet, ahogy ő is tette velem, de a nagypárna oldalra kerülése után, már azt hittem, nem lesz, ami képes megállítani. Az addig fenntartott anyagok abban a percben esedékessé váltak, hogy tépve, húzva, marva a földön végezzék.
Ujjaim elernyedtek egy pillanatra a távirányító fogása körül, s görcsösen hátra buktak róla az ágynemű finomsága közé. Egy újabb csók, s Adrian már nem járt távol céljától, hiszen combjaim engedelmesen engedtek utat maguk között a keskeny csípőnek. Testem egésze ívbe feszült a vágytól, pilláim leereszkedtek, sóhajaim betöltötték a szoba négy falát, egészen addig, míg a bódult állapoton át nem tört hangom. Ami most határozottan nem ajkaim közül szökött ki, ugyanis az tele volt egy férfi bársonyos bőrével.
Automatikusan szorítottam rá újfent a navigáló eszközre, s ha akarta, ha nem, de fordítottam felállásunkon, és magam alá gyűrtem verejtéktől kipirult testét. A legjobb ülőpozíciót kerestem hasfalán, a megbomlott törölköző anyagán, miközben gyermeki viháncolást meghazudtoló magas hangon sikoltott fel belőlem szereplésem láttán elragadott büszkeségem.
– Juuuuuuj, Adrian… nézd! Nézd! Ott vagyok a tévében! Bekerültem a híradóba! Ááááááá!
Nem is a riportalanyra figyeltem, nem bírtam magamról levenni a pillantásom. Olyan jól mutatott kicsinyített másom a felvételen, hogy kaján örömöm nem is kívánt még hosszú ideig félre állni. Nem értettem, Adrian miért komorodott el a pillanat tört része alatt. Hirtelen rátörő rosszkedvét magamra vettem, hiszen egész biztos voltam benne, hogy rosszul esett neki pozitúraváltásom. Megértem én, hogy nem kellene úgy vonyítanom örömömben, mint a farkasnak, akinek vadászcsapdája marcangolja éppen bokáját, de ha nem bírtam türtőztetni magam?
– Ne haragudj, nem is fontos ez. Folytassuk… nem ellenkezek többször, nézd… még a melltartómat is leveszem. Hm? Nem örülsz?
Kezem fürgébb volt, mint nyelvem, így a kapcsokat már ki is bontottam a textil hátulján, mire engesztelő csókok közepette szavaimmal igyekeztem jobb kedvre deríteni. Azt hittem ennyi elég lesz hozzá, hogy a férfi megbékéljen. De abban a pillanatban még a hideg is kirázott, ahogy fenyegető követelésével, majd testének dühödt erejével talált el.
Nem volt kellemes, ahogy eltaszított magától, sőt, ha jobban odafigyeltem volna testemre, akkor feltűnik az égető fájdalom felkaromban. Most viszont nem ez volt az első. Hatalmába kerített az ijedtség, s csak ültem az ágy közepén, amíg Adrian porba lökte szobája televízióját. Nem sikoltoztam, az a fajta kényszerem távolinak tűnt. Némán, siető kézfejeimen húzódtam be az ágy fejtámlájáig, ahol magam elé vontam két combomat. Nem akartam a férfire pillantani, így is elég galibát okoztam már. Legalábbis úgy gondoltam, hogy az egyetlen bűnbak viselkedésében, én lehetek.
Fojtott hangon kérdeztem vissza, hiszen hevesen pulzáló szívem elnyomta hallásomat.
– Alain Joubert?
Amíg az interjút készítettem az említett férfivel, meg sem fordult a fejemben, hogy egy ismerősömhöz kössem, hogy túlgondoljak egy olyan aprócska hasonlóságot, mint a megegyező családnév. Aztán a mai esti találkozásunkkor eszembe sem jutott, hogy feltegyem neki a kérdést, van-e Alain nevű rokona.
Hosszan tétováztam, s nem is tudtam, mit válaszolhatnék neki. Felelevenítettem magamban a hírt, hogy összefogó képet adjak a férfiről.
– Alig egy hónapja hunyt el egy hatalmas farmtulajdonos. Michael Everett. Az ügyészség hosszan vizsgálta az ügyét, mivel hozzátartozói nem voltak, életében nem írt végrendeletet és még arról sem beszélt, hatalmas vagyonát kire akarná hagyni. Ágról-végről sikerült kideríteni, hogy Franciaországban él az édestestvére, Alain Joubert, aki így megörökölte a tetemes vagyont. Meggazdagodott. A város pedig egy interjút akart vele, amit én csináltam meg. Nem volt kamera elé való ember, zavarban érezte magát a cécó miatt. Nem álltam le vele fecserészni, nem láttam a férfiben még annyi lehetőséget sem, hogy a családjáról kérdezzem. Sárgállottak a körmei, remegtek a végtagjai, és szerintem, ha nem ivott volna három hete, akkor is éreztem volna a testmirigyeiből áradó alkohol poshadt szagát. Szerintem már el is itta azt a rengeteg marhát, amit a testvére ráhagyott. Egy éjszaka jót mulatott, most pedig a föld alól se lehetne elő keríteni. Ez az én feltevésem. De kötve hiszem, hogy ennél szándékoltabb lenne ittléte.
Hangomból kiveszett a vágy, s miközben visszacsatoltam mellkasomra a fekete melltartót, rájöttem, hogy már nem érzek affinitást a folytatáshoz. Óvatosan az ajtóra pillantottam. Csábító volt a rés, mely a zár és a lap között állapodott meg.
Mennem kellett volna. Ezt gondolja az egészséges ember, s meg is teszi az ajtó felé az első lépést. De engem nem öntöttek hétköznapi anyagból, s minden részem kérdésektől lüktetett.
Kicsúsztam az ágy szélére, s ha Adrian már nem zúzott, nem tört, akkor megkerestem pillantását. Percekig csak fogva tartottam az éjsötét tekintetet.
– Ki az a férfi, Adrian? Hm? Ismered? Volt vele dolgod? Mit tett? Mitől félsz ennyire vele kapcsolatban? Mondd el nekem… megnyugodtál?
Hangom fojtott volt, hiszen az előző taszításra visszagondolva, egyáltalán nem volt jó ötlet közel mennem hozzá. Mégis ott álltam előtte, s próbáltam még közelebb férkőzni hozzá, innen-onnan kerülgetve az üvegszilánkokat.
Ha engedte, akkor visszafűztem derekára a megbomlott törölközőt. Ha ellökött, hát újra ellökött, de nem érdekelt. Ezzel az apró, de jelentős mozzanattal terítettem le vágyainkat. A mai estét már nem tudtam mellette szerelmeskedve elképzelni. Ha megkért volna, hogy távozzak, talán elmegyek. Magára hagyom, és többé nem keresem. De szerencsére nem szólt.
– Nem akarok elrohanni, tényleg… sőt, ha bármi eszedbe jut, amitől jobban éreznéd magad, amit megtehetnék érted, akkor szólj csak. Hozzak valami erősebb italt, mint a pezsgő? Nem mondom, hogy könnyű lesz italt kiharcolnom a személyzettől, miután az előbb az egyiket úgy elküldted, de majd bevetem magam. Mit szólsz?
Halvány mosoly telepedett ajkaimra, miközben végigsimítottam karomon. A szekrényét kerestem gondolatban, vajon honnan szerezhetnék valami kis méretű ruharabot magamra.

• when the rain begins to fall • • • •

Adrian × Dorcas

Sokáig álltam szembe az ágyon ülő Adriannal, s figyeltem arcvonásait, hogyan változnak az idő elmúltával. Néha csak egész óvatosan pillantottam fel rá, s inkább biztonságot nyújtó, féloldalasan átkaroló ölelésembe burkolóztam. A férfi forrt a dühtől, remegett az idegtől, amit Alain Joubert neve, látványa váltott ki belőle.
Az előzőekben saját bőrömön kellett tapasztalnom gyűlöletét. S ugyan már csak lüktetett a bőröm erős markú szorítása alatt, a fizikai fájdalom tompán hasított belém az emlékek hatására, de azt hiszem most jó időre agyamba égett, hogy ne is közeledjek a férfihez, míg mellkasa méregtől duzzad.
Adrian arcát dörzsölte, küzdött az érzéseivel, s láttam, mint zuhan egyre mélyebbre.
Ismertségünk fiatalságára tekintettel, magatehetetlennek éreztem magam. Álltam fölötte, s ha nem akartam újabb letaglózó meglepetést tapasztalni bőrömön, ez volt a legbiztonságosabb, amit tehettem.
De ki mondta, hogy újságíró létemre meg tudtam maradni egyhelyben, s nem égetett a kíváncsiság, nem fűtött a vágy, hogy még inkább belekontárkodjak a körém táruló élet folyamataiba.

Az ágy fölé függesztett tükörben előbb saját magamat, majd később Adrian félmeztelen testét fixíroztam. A hátán végigfutó heget mély a szoba félhomálya is jól visszaadta.
Nem csak, hogy szerettem volna tudomást szerezni annak kilétét illetően, de hajtott a vágy, hogy megérintsek egy „háborús” sebhelyet. A férfi testet a múltban szerzett tapasztalat-hegek tették vonzóbbá.
Nem csoda hát, hogy leküzdve kételyeimet, belekapaszkodtam Adrian felém nyújtott, hívogató kézfejébe, hogy aztán leüljek mellé az ágyra.
Ujjaimat ujjai között felejtettem.
– Sajnálom, hogy látnod kellett… minek is kapcsoltam be a tévét – szabadkozva súgtam a férfi vállába a szavakat, miközben kihúztam markából kézfejemet, s biztatóan megszorítottam felkarját. Szerettem volna, ha elfelejti a hibámat, s majd nem orrol meg rám egy egész életre, amiért rákényszerítettem élete legborzalmasabb szakaszának okozóját. Nem is sejtettem, hogy mit tettem, mikor felfedeztem magam a tévéképernyőn. De ha lenne rá lehetőségem, visszapörgetném az időt, hogy már az ajtóban letépjem róla törölközőjét, aztán pedig a kanapén követeljem őt magamnak.
Nem bírtam megszólalni, míg az ifjúságáról beszélt, az átélt traumákról és húga halálának tragédiájáról. Talán egy kicsit megdöbbentett, hogy a felsővezető, New York egyik legsikeresebb cégének féltulajdonosa, valaha végzett kétkezi munkát, hogy a gyerekkora tele volt megpróbáltatásokkal.
Butaság lett volna rákérdeznem, hogyan szerezte a hátán éktelenkedő, hosszú vágás helyét. Biztosan emlékezett rá, de nekem éppen elég volt tudnom, hogy az apja verte. Éppen azzal, ami a kezébe került. Az én fantáziám így is túl éles volt, a vizuális képzelőerőmről nem is beszélve. A legocsmányabb dolgok jutottak eszembe a férfiről. S torkomat szorító, elodázott tehetetlenség lett úrrá rajtam. Megfeszültek az izmok kezemben, hogy addig nem pofoztam fel, s zárattam börtönbe, míg ott állt az oldalamon és esélyem lett volna rá.
– Mindig azt hittem az a legszörnyűbb, hogy nincsenek szülei az embernek.
Fontosnak éreztem egy csipetet adni magamból. Célzott és lényegre törő szavak nélkül, így akartam biztosítani Adriant, hogy ami ma itt lehangzott, az soha nem kerülhet egyetlen újság hasábjaira sem. Gazdagabb lettem az információtól, s talán ilyen mélyes médiás személyiség nem kontárkodott bele Adrian Joubert magánéletébe, de semmi kedvem nem volt ezt az embert elveszíteni, a városnak három napig tartó csámcsogni való miatt.
– Nagyon sajnálom, Adrian.
Térdén nyugvó kézfejét újra enyémek közé vettem, s ha engedte, bársonyos bőrére apró csókot leheltem.
– Nem tehettél semmit. Nem hibáztat téged senki. Helene egész biztosan nem. Fiatal voltál, ha szembe szállsz vele, talán végez veled. De most megbosszulhatod. Már nem függsz tőle. Rács mögé kerülhetne. Találnál tanúkat. Tudom, hogy remek ügyvédek élnek a városban, és a bíróság kapva kapna az ügyeteken. Nem kellene nagy dobra verni, mert ez nem tartozik senkire, de az arcába köphetnél annak a szemétládának. Megérdemled, hogy elégtételt nyerj. Ne magadért tedd meg, ha rettegsz tőle. De most már van elég erőd, ismeretségi köröd, pénzed… idősebb vagy. És az az összeesett ember szétroppanna a markodban. Tedd meg a húgodért. Aludj te is nyugodtabban… és segíts amerikának, nehogy ez az ámokfutó mással is megtehesse, amit veled vagy a testvéreddel tett. Rám bármiben számíthatsz. Segíthetek. Tudom, hol lakik. Odavihetlek.

A lehető legtöbbet ajánlottam fel a férfinek, ami tőlem tellett. Mégis kétségei voltak. S valahol jogos volt bizalmatlansága irányomba. Ki ne kapna az alkalmon, hogy előléptessék egy hatalmas vállalat emberének a földbe tiprásáért?
– Még véletlenül sem.
Csóváltam meg fejem, látva, hogyan hátrál el tőlem. Nem lehettem ennyire ijesztő…
– Ne csináld. Most ajánlottam fel mindennemű segítségemet. Nem akarok hasznos húzni az életedből. De nem hiszel nekem, ugye?
Összeszaladtak szemöldökeim, ahogy láttam kapkodását.
Nem azért éltem, hogy dolgozzak, rá voltam kényszerítve, hogy dolgozzak, ha élni akarok. Nem voltam az a fajta elhivatott őrült, aki sátrat vert a törvénykezés háza előtt, hogy én nyerjem első kézből az információt. Jaj, nem! Én voltam az utolsó pillanatban odaeső, aki még fánkot majszolt, miközben távolról kereste az információforrást.
Ha annyira alávaló akartam volna lenni, a bulvárnál helyezkedek el, s akkor tényleg lett volna félnivalója a férfinek. De ennél nagyratörőbbek voltak álmaim.

Látva a kétkedő Adriant, átléptem a tévé szanaszéjjel repült alkatrészeinek darabkáin, hogy felnyaláboljam a nappaliban fekete ruhámat. Semmi kedvem nem volt belebújni. Csak nézegettem a ruhadarabot, végül visszavágtam a kanapé szélére. Nem hagyhattam így itt Adriant. Még akkor sem, ha inkább az újságírót látta bennem, mint az embert.
– Mit szeretnél csinálni, hm? Mert én szeretnélek felvidítani…
Az ajtófélfának támaszkodtam hanyagul, s úgy mosolyogtam fel Adrianra. Talán nem is volt olyan ember, akit idehívhatott volna. De talán tévedtem. És adja isten, hogy tévedtem és ennek a megsebzett férfinek, van kire támaszkodnia a bajban. Nem tudhattam.
Ellent mondást nem tűrtem, nem tágítottam, míg nem köszönt vissza rám a férfi, aki elkapott a liftben, mielőtt összeestem volna.

• when the rain begins to fall • • • •

Adrian × Dorcas

A ruhám végül a kanapé karfáján végezte, s teli mosollyal fordultam vissza az időközben nyomomba szegődött férfihez. Nem gondoltam volna, hogy teli vigyoromra csókot nyom, hogy ágynak döntsön. A pillanat heve elmúlt. Itt már nem a testiségről volt szó, többről szólt kettőnk között kialakult bizalmi szál, mint egy elunt, klisé éjszaka. Nem emléke akartam lenni a férfinek, hanem a jövője, a jelene… a barátja, valakinek, akitől nem vártam el senkit, aki nem volt adósom, akinek nem voltam adósa, csak voltam ő és én kézen fogva. Mindennapin. Szeretetteljesen.
Azt hiszem, ez lesz az az este, amire nem fogok keserű szájízzel gondolni. Egy percig sem bántam meg, hogy a férfi nem bujálkodott ki a bugyimból.

Visszaérve Adrian elé, vad vigyorom ellágyult, s engedékenyen, finoman bólintottam örömteli kérdésére. Nem reméltem semmit, hiszen ennek a gyermeki lelkű embernek ott tobzódott minden öröme és gyönyöre szemében. Úgy nyílt meg előttem, ahogy zsíros kezű szakács előtt a bejáratott szakácskönyv legelső oldala. Egy fejezet volt az életéből, amit rám bízott. S most tudatosult csak igazán mind a kettőnkben, hogy nem lettünk szegényebbek attól, hogy szavakkal tettük boldoggá a másikat.
Éppen kérni akartam, hogy a továbbiakban ruházzon fel, legalább egy pólóval, nehogy már fehérneműben kelljen illegetnem magam, s a szomszéd ház legfelső emeletéről kukkoló, „életenincs” lesifotós rosszat feltételezzen rólunk. Eszem ágában nem lenne tagadni, hogy lefeküdtem Adrian Jouberttel, ha az valóban úgy történt volna, de ebben az esetben, elvártam, hogy igazság kerüljön a lapokra. Még akkor is, ha nyakatekert dologra készültünk.
Mit fogok én Adrian Joubert sportos ruháiban keresni fél perc múlva a kosárpalánk tövében? Játszani fogunk! Tényleg.
Persze melyik újság komálna egy ilyen őszinte megnyilvánulást?
Szex után valakinek a cigi, valakinek a kávé, zuhany, újrakezdés, a ruhaszaggató együttlét után, Mr. Joubert további csontnélküli, zsákolni valóra vágyott. Khm.
Közönséges.
Csak ne ismerném úgy a pletykalapoknál dolgozó ex évfolyamtársnőimet, s hűséges informátor pincsijeiket.

– Szóval ezekben ultra, hiper-szuper szexuálisan vonzó végzetasszonya leszek.
Ahogy magamra mértem az atlétát, és a férfiméretre szabott nadrágot, elkapott a heves nevetés, s percekig rázta testemet az élvezetes hahotázás. Neeeem, egyáltalán nem leszek végzetasszonya. De azt hiszem, most nem a sötét miatt nem zavart ezen titulus hiánya. Furcsa, de az ismeretlen ismerős mellett meztelenül sem szégyelltem volna egy porcikát sem a makulátlantól messze lévő testemből.
– Na, add ide, testvér… magamra kenem a gönceidet és már karcolhatjuk is a betont a pályán.
Mintha csak valamelyik gettó negyedből szakadtam volna Adrian gardróbjába, úgy ömlött belőlem a humoros szleng.
Nem vonultam el, sőt, a férfi kezében hagytam a rövidnadrágot, míg a combközépig érő atlétával eltakartam felsőtestemet. Utána persze derekam körül rögzítettem erős madzagjával a lenge rövidnadrágot is.
– Isten király lettem.
Pár bődületesen szégyellni való, nagyzoló pózt lenyomtam a tükör előtt, mielőtt magára hagytam volna odabent Adriant. Hagytam volna, ha nem kap el a vérem, így csalfán lerántottam róla törölközőjét, és megcsavarva, ráütöttem vele fedetlen hátsójára.
– Gyerünk, babapopsi. Az ajtóban megvárlak…. ja és igen! A válasz! – hajoltam vissza a nappali ajtóból. – Előbb játszunk, aztán eszünk, aztán itt alszok. Remélem lesz kölcsön törölköződ.

A liftben lefelé, minden figyelmemet a kezemben szorongatott kosárlabdának szenteltem. Attól vártam segítséget, hogy ne jöjjön ki belőlem a félédes pezsgő. Magamban számoltam az emeleteket, s csak akkor oldódtam fel újra, mikor kiléphettem belőle.
Az ellenszenved portásoknak kislányos bohósággal integettem, akik talán nem is értették, hová tartok mezítláb.
– Megtehetnéd, hogy szolidaritást vállalsz velem. Vedd le szépen a cipődet, ezt meg kapd el – vigyorommal együtt repült felé a mellkasomtól eltaszított, nehéz röptű labda is. Ha eleget tett kérésemnek, akkor kézen ragadtam, s nem törődve vele, hogy még nem váltott át a lámpa, az est forgatagának kellős közepén, adrenalinnal pumpálva ereinket, átrohantunk a sárga taxik forgatagán.
– Odamegyünk?
Ujjammal a nem messzi pályára böktem, s ha kielégítő választ kaptam, akkor már a boltoknak szenteltem figyelmem.
– Visszafelé, ha nyerek… és többet dobok be, mint te, akkor meghívhatsz egy zacskó gumicukorra. Ha te nyersz… akkor is meghívhatsz.
Önfeledten nevettem rá a férfire, s tovább lépdelve a járdán, kerülgettem a csikkeket, eldobott papírokat és persze a felénk száguldó emberlábakat. Képesek lettek volna eltaposni…
Ez New York. Mit vártam?
Átlépve a játéktér kerítéssel körbe vont kerületét, újra magamhoz vettem a labdánkat, s pattogtatva iramodtam neki a közelebbi kosárnak.
– Vedd el, ha tudod! Máris nyerésre állok, Adrian!
Féloldalasan hátra vigyorogtam a férfire, majd beálltam a kosárpalánk alá, remélve, hogy célba érek.
Mondtam, hogy soha nem volt jó a lyukérzékem?

• when the rain begins to fall • • • •

Adrian × Dorcas

Míg Adrian az én tálkámból emelte ki az egyik - számomra beazonosíthatatlannak tűnő - gumifigurát, én az asztalra fektetett óriáskígyómért kaptam, s ha a férfi nem csapott rá kezemre, mondván, azt más alkalomra tartogatja, akkor azonnal ráharaptam a mérges állat fejére. Jól megcsócsáltam, kiélveztem a számban összekeveredő gyümölcsök ízét.
– Ne vigyorogj már ilyen pajzánul. Nem akarok belegondolni, mit gondolsz, mikor arra gondolsz, hogy mi másnak is gondolható az a kígyó. Jól gondolom?
Szánt szándékkal nyomtam meg annyira szavaim közben ugyanazt a szót, hiszen minden egyes mondatrésznél láttam, mint szalad be kis híján arccsontja mögé szája széle.
Nem zavartattam magam, tovább nyalogattam a gumicukrot, s mivel láttam Adrian szemében milyen sötét vágy izzik fel, még rá is játszottam a helyzetre, s erotikusan nyaltam körbe a hosszúkás nyalánkságot. És még én mondtam, hogy ne merjen rosszra gondolni, mikor itt provokálom.
Éppen végeztem a nyalánkság negyedével, mikor a férfi kiemelte egyik kedvenc ízét a tálkából, s ajkamhoz közelítette.
– Hamm – vigyorogtam a férfire keze felett, s ha elég közel ért, akkor egészben kaptam be a kiselefántot. – Mérges kígyó, elefánt… még valami jóízű? – nyomtam fel magam az asztal szélén, két könyökömre támaszkodva, s gondosan felmértem, ugyanaz van-e tálkájában, mint enyémben. Persze, azért könnyebb volt a lelkemnek, ha átnyúlva az asztalon, az előtte lévőből kaptam ki az eperízesítésű rágógumit.
– Kilóg valami a szádból, nagyfiú – nevettem rá Adrianra, s szórakozottan szájához kaptam, hogy meghúzgáljam a vékonyka egérfarkincát, de mire hozzáértem arcához, már csak a borostás arcbőrt tapintottam.
– Ez gyors volt…

Míg megosztottam életem talán legszégyelltebb foltját Adriannal, összerendeztem a tálkámban maradt színes édességeket. Időnként persze felpillantottam, de nehéz volt elhinni, hogy ezek után Adrian még megértéssel fordul felém. Talán ezért fordult hangom színtelenbe. Féltem, s bizonytalan voltam, amiért elítélhetett volna. De nem tette.
– Nem gondoltam. Nem is próbáltam. Nem sok mindent tettem eddig a saját erőmből. Sajnos mikor az első alkalommal elértem a célom ilyen módszerrel. Belenyugodtam abba, hogy így biztos. Tudod? De azért sokat jelent, hogy te így gondolod – az asztalon nyugvó kezéért nyúltam, s ujjainkat újfent összekulcsoltam.
A következő kérdését teljesen jogosnak tartottam, annak ellenére, hogy egyszer már biztosítottam róla, a médiának semmi köze az esténkhez.
– Nem. Azért mentem fel hozzád, mert megbántam, hogy lemondtam két ebédmeghívásodat. McArthur untatott. Te jutottál az eszembe… így gondoltam, megleplek. Jól tettem?
Hogy feloldjam a helyzet komolyságát, kihalásztam egy újabb cukorkát a férfi táljából.
– Mikor kérdezed meg újra, hogy akarok-e veled ebédelni?
Nem akartam, hogy a mai este véget érjen, s ne lássam akár egy hétig a férfit. Már holnap munkaközben is rajta fog járni az eszem, s tudom, hogy majd várom a szünetet, hogy felhívhassam. Ha valakit megkedveltem, az nehezen szabadult tőlem. De ilyen veszélybe a bátyám után még csak Adrian keveredett. Ő pedig láthatóan élvezte, hogy más vagyok, mint egy közönséges nő a végeláthatatlan sorból.
Adrian most akaratlanul is Oliverre emlékeztetett. Sokkal inkább barát volt a szememben, mint opcionális férfijelölt. De egyáltalán nem éreztem ezt kevésnek kettőnk között. Inkább biztató volt, hogy nem következik végzetes elválás egy rosszul elsült, nem élvezetteljes éjszakát követően.
Egész biztos voltam benne, hogy az első látásra vágyból építkező kapcsolatunk, most hanyatt homlok fordít nekünk hátat, hogy egészen új, bizalomról és szórakozásról szólva barátságot kovácsoljon kettőnk közé.

Már szinte tele voltam, s az előzőekben felajánlott vacsora, mely a férfi lakosztályán várt ránk, félő volt, hogy nem fér majd belém. Tele voltam a békákkal, pókokkal, kígyóval. Feladva, hátra is dőltem a széken, így már távolról is észrevehettem, hogy egy régi ismerősöm közelíti az asztalunkat.
A visszatükröződő ablaküvegből felmértem, hogy rajtunk kívül senki nem ül a galéria ezen részén, így lehetetlen, hogy Peter Petigrew – khm, igen, ez a csúfnév még a középiskolában ragadt rá -, más társaságát keresi, mint az enyém.
Az időközben magam alá húzott lábfejemet kezdtem el nyomkodni, markomba szorítottam nagyujjamat, s azt kívántam mélyen belül, hogy bár elnyelne a föld azon nyomban.
Borzasztóan rossz ember voltam, borzasztóan sok szégyellnivaló ismerőssel, múltbéli emlékkel.
Ez azonban nem tántorított el attól, hogy azonnal támadjak, s ne hagyjam magam megalázni. Hiszen a férfi szemei is bosszúszomjról árulkodtak. Gyűlölt, de még mennyire gyűlölt.
– Hívd csak Peter Pettigrewnak… imádja. És jobban is áll neki a lófogú Harry Potter univerzumból merített név. Kár, hogy kihagyta a válogatót…
– Haha, kedvesem. Gyermeteg próbálkozás.
Lesajnáló pillantása a székembe szögezett. Nem mocorogtam, még csak kihúzni sem mertem magam. Arcomat elfordítva vártam, hogy szavaival megpróbáljon eltiporni. A szürke kisfiúból nem is lett más, mint egy tömegbe vesző férfi. Az hogy ember… megkérdőjelezhető gerincének ferdülte.
Megpofozom… azonnal megpofozom.
Zakatolt ütemesen fejemben a gondolat, s ha nem szorítottam volna izzadásig lábfejemet, talán már régen széttéptem volna „Pettigrewt”.
Mielőtt felálltam volna, hogy nőitlenül tökön rúgjam, majd megfejeltessem vele ezt a tömör üvegből kiöntött tálat, Adrian a védelmemre kelt. S ugyan jól esett a férfi viselkedése, mégsem hittem, hogy megérdemlem. Az igazságot tűrnöm kellett volna. Elfogadni… ezekben a meccsekben soha nem volt félnivalóm. A pletyka nem terjedt tovább, csak két személy volt tudója. Én és a delikvens, aki szégyellte volna elmondani megalázottságát. Túl jól ismertem csúfos játékomat ahhoz, hogy féljek a következményektől. A lelkiismeretemről pedig már hónapok óta szerettem azt hinni, hogy elsorvadt. Nem szólt, nem beszélt… de most üvöltött a nyaka köré akasztott hóhérkötéltől.
Még nem lettem volna elveszve egészen?

– Megyünk, Adrian? – kérdeztem a férfit hangtalanul, s elcsukló hangomba erőt kényszerítve, megismételtem a kérdést. A férfi már két talpán markolta a hideg követ, így én is felegyenesedtem.
– Vannak, akik nem csak arra születtek, hogy senkik legyenek. Nem úgy, mint te… ha küzdenél sem érnél fel a kutyaszarban rothadó hajléktalantakarókig.
Kedvem lett volna két szeme közé köpni a férfinek, majd helyben megfojtani, de annyit tett Dorcasnak lenni a New York Timestól, hogy emelt fővel, nőiesen távoztam a helyszínről. Hiába lobbant fel bennem szenvedélyes méreg a férfi iránt. Nem pazarolhattam rá egyetlen pillanatot sem, mikor Adriannal voltam.

Az utcán nem kérdeztem, nem is volt túl sok mondandóm. Felkavart a múlt, így bal karommal belekapaszkodtam Adrian oldalába, míg jobbommal testem és tenyerem közé gyömöszöltem a megfáradt kosárlabdát.
Már a liftben álltunk, mikor úgy döntöttem, hogy ideje magyarázatot adnom.
– Köszönöm.
Mégis elakadtam, s ujjamat is csak percekkel később húztam ki markából. hogy szembe álljak vele.
– Peter felettem járt két évvel a gimnáziumban. Az apja nyomdát üzemeltetett, az övék volt az iskolai újság. Nem tanárokon keresztül lehetett bekerülni. Attól függött, milyen viszonyban vagy a családdal. Tizenhét évesen ezzel az akciómmal kezdtem meg a karrieremet. Egy hónapig jártam vele, mert így bekerültem az újsághoz. Az apja volt az addigi egyetlen személy, aki őszintén értékelte az írásaimat. Ezért nem dobott automatikusan, ahogy én megváltam a fiától. Peter egy nagyon gáz személy volt. Láttad, hogy néz ki… nem volt menő gyerek, hogy úgy mondjam. De a mostani főnököm sem az. Mindegy is. Ne haragudj rám, hogy így végződött az este. Túl sokat tudtál meg rólam egyszerre, mi?
A válaszát nem tudhattam meg rögtön, hiszen felértünk a legfelsőre. A csengésre maguktól vittek kifelé lábaim. Mindig felüdülés volt számomra kiszállni egy liftből.
Az ajtó mellett megtámaszkodtam, s míg Adrian a kártyát kereste, az útközben felnyalábolt cipőjét átvettem tőle, s kosaras holmikkal neki támaszkodtam a falnak.
Rossz kedvemet nem igen tudtam palástolni, így kicsit megkeseredetten pillantottam fel rá. Következő szavaim meghívást jelentettek keringőre, hiszen szükségét éreztem, hogy alkoholt vigyek a szervezetembe.
– Tudod mi nagyon jó gumicukorral? A vodka.
A tömény alkohol gondolatára persze vonásaim azonnal összeugrottak. Nem kívántam, de hány éve is bizonygattam magamnak, hogy nincsenek alkoholista vonásaim csak azért, mert bánatomat alkoholba fojtom?