Kedves régi és újonnan érkező Játékosok! Az oldal ELKÖLTÖZIK! Bővebb információ: ITT Az új elérési cím: ITT A költöz(tet)és még folyamatban, de lassan minden a helyére kerül. Addig is szeretettel várunk mindenkit!
Warning
Az oldalon erotikus tartalmú játékok is fellelhetőek. Obszcén és durva kifejezésekkel találkozhatsz, amikért felelősséget nem vállalunk, az alkotók szabad kezet kapnak a nyelvezet megválasztásában. Ne feledjétek, hogy a játéktéren karakterekkel találkoztok. Megértéseteket köszönjük!
Belépés
Chatbox
Legutóbbi témák
» Muzsika Tv Kedd Aug. 16, 2016 1:10 pm by Danny Doyle Haynes
Tárgy: Let me be your brother-in-arms! Szer. Szept. 10, 2014 7:55 pm
- Mona, ne szaladgálj már! - futok szegény kislány után, ki nemrég esett túl egy műtéten. Valamilyen szinten hiperaktív a leányzó, mert egy percig nem tud nyugton maradni. Mondjuk itt a legtöbb kis gyógyuló állandóan a folyosón lenne, másokkal játszana, ami azért egy-egy frissebb beavatkozás után egyáltalán nem tesz jót. Utolérve Őt felkapom, s úgy battyogok vissza az ápolópulthoz, hogy rendbe tegyem az asztalon levő papírokat, amik jelen pillanatban huszonhat fele állnak. Minimum. - De Frank bácsi... - néz rám a két, óriási barna szemeivel. Annyira nem bírom, mikor bácsiznak, de nem tudok ez ellen mit tenni, mert ez a tekintet eltereli a bácsi szóról a figyelmem. - Nem, nem. Nincs semmiféle de. - simítok végén kis arcán, majd fél kézzel kezdem el ide-oda rakosgatni a papírokat. Borzalmasak itt az adminisztrációval foglalkozók, ami elég nagy szégyen. Mona eközben elkezdi gyűrögetni nyakamnál, s vállamnál a köpenyemet. Mondtam én, hogy nem bír nyugton maradni. Ha nem a lába jár, akkor a kezével babrál valamit. - Pihenned kell. És tudod mit kap az, aki rosszalkodik ugye? - ezen kérdés hallatán fejét a vállamra hajtja, s horkolást imitál. Nagyon is tisztában van vele, hogy aki nem viselkedik jól, az szurit kap. Nem igazából természetesen. Nem kiabálhatunk velük, de egy-egy kisebb fenyegetés, ami nem véresen komoly, az szokott hatni. A másik véglet meg az, hogy különféle matricákat felajánlva próbáljuk őket lefizetni, hogy csendesebben, nyugodtabban legyenek.
Visszaviszem az épp ál-álmot alvó Monát az ágyába, majd az ágy feletti polcról leveszem az egyik plüss pónit, s odaadom neki. - Köszönöm, Frank bácsi! - elmosolyodik, s magához húzza a plüss állatot. - Szívesen. És nem bácsi. - homlokára adok egy puszit, majd kiviharzok a betegszobából. A folyosón egy újabb kis lurkó van. A padon ül, fejét lehajtva lóbálja a lábát. Hát az ilyet nem lehet csak úgy szó nélkül hagyni, muszáj megkérdeznem mi a baj. - Azon kívül, hogy ilyen környezetben kell lennie, mert ugye a gyerkőcök nagy része ezzel nehezen tud megbarátkozni. - - Mi történt, Oli? - megborzolva haját kérdem tőle, mire ő felnéz, s arcáról csak úgy sugárzik a szomorúság. Néha komolyan fontolgatom azt a dolgot, hogy elmegyek óvóbácsinak, bármilyen dilinyósan is hangzik ez. Szeretek gyerekek közt lenni, játszani velük... Majd ha Tara végre rám un, esetleg egyik rossz pillanatában kirúg, biztosan egy óvódát célzok majd meg de egyelőre meg vagyok elégedve az itteni helyzetemmel. - Senki nem akar velem játszani. - sutyorogja majdnem pityeregve. Ez legyen a legnagyobb baja itt a kórházban, de tényleg. - Emlékszel még arra a tapsikolós játékra, amit nemrég mutattam? - kérdezem tőle, míg megállok mellette. Ő feltekint rám, s szemeiben látni azt, hogy a szomorúság elúszik, halovány mosolya pedig érezteti, mennyire is igényli azt, hogy foglalkozzanak vele. Érthető, biztos nem szeret egyedül lenni. Mondjuk melyik gyerek szeret? - Igen! - kiállt fel lelkesen, majd elé guggolva elkezdem azt a halandzsaszöveget. - An-taka-tészó flóóre...- taps, jobb kéz pacsi, taps, bal kéz pacsi, taps, mindkét kéz pacsi. ...omane, omane omaneo-neo tititi, o teo-teo tititi, o man-dzsó-fix!- lelkesen tapsikálunk a folyosón, miközben egy két nővér is eltipeg mellettünk. Gondolom jókat mosolyognak most rajtunk, ha látják mit csinálunk...
The city of sins awaits you
Savannah Parish
Egeret ide és lenyílik!
◮ age : 34
◮ tartózkodási hely : ~Las Vegas
◮ hozzászólások száma : 16
◮ join date : 2014. Sep. 03.
Tárgy: Re: Let me be your brother-in-arms! Szer. Szept. 10, 2014 9:56 pm
Frank&Savi
"I need a voice to echo, I need a light to take me home I kinda need a hero, is it you?"
Na jó, még egy korty… és megyek. De tényleg, fel kell innen állnom. Meg tudod csinálni, Savi, ügyes kislány vagy, menni fog ez neked. Bár néha már magammal is nehéz elhitetnem ezt, nem, hogy másokkal. De hát ilyen ez a dupla műszak. De, már… lassan a vége felé vagyok. Lassan… nagyon lassan. Amint kilépek innen, rögtön el is felejtem, hogy fáradt vagyok, hiába akarják a szemem alatti karikák ezt mondani mindenáron. Nem hiszek nekik, csúnya, gonosz teremtmények. Megdörzsölöm arcom és felállok a székből, de aztán vissza is ülök, hogy aztán az utolsó korty kávé után ismét felküzdjem magam. Minimum, mintha azon a rúdon akarnék felhúzódzkodni és az egész testsúlyomat akarnám elbírni a karomon, vagy karommal, vagy mi. Bár nem vagyok valami nagy tömeg, de a kezeim is kb olyan nyeszlettek, hogy még a negyedével is gondok lennének. Lekapok a polcról még egy műzliszeletet és azt magamba erőltetve indulok el a folyosón a nővérpulthoz, hogy megnézzem, mit is hagytam félbe a létfontosságú folyadék bevitele előtt. Máskor nevetségesnek tűnhet ez a jelző rá, de itt tényleg az. Szerintem sokszor levegőt venni is elfelejtenénk nélküle. Lehet felfogadhatnánk valakit, aki csak a kávét főzi nekünk, mindig lenne dolga, ebben biztos vagyok. Na de félre a drámai túlzásokkal, beülök a pult mögé. Két gyerek kapásból elrohan előtte, az egyik meg is üti a pultot, mire én nagyjából szívrohamot kapok, de mire utánuk szólhatnék, már a világ másik végén vannak, remélhetőleg olyan helyen, ahol valaki rájuk is szólhat és visszaviszi őket helyükre. Szóval, kartonok… kiemelek párat és egymás mellé lerakom őket, kinek is kell gyógyszert beadni, vagy kell vizsgálatot csinálnom, még a következő vizit előtt. Miután ezzel szépen megvagyok, el is indulok a gyógyszeres raktárba, hogy magamhoz vegyem a szükséges dolgokat. Ahogy belépek, tekintetem egyből arra a bizonyos polcra terelődik, de aztán el is indulok az infúziók felé. Felkapok egy aprócskát… elvégre aprócska embereknek aprócska adag kell. Meg egy tálcára szépen odahelyezem az injekciókhoz szükséges eszközöket is, valahogy összefogom a kartonokat is, aztán már indulok is utamra. Kicsit késésben vagyok… szóval nem lazsálhatok most. Az első kórterembe érve a szoba ajtaján lévő fülbe dobom a kórlapot, aztán be is nyitok, halkan, hátha már alszanak a bent lakók. Az egyik kis sumák rögtön fel is les, ahogy belépek, mire ujjamat gyorsan szám elé rakom, jelezve, hogy meg ne szólaljon, ne keltse fel a többieket. Feloltom a legkisebb fénnyel világító lámpát, és lerakom a tálcát. - Nyugi, nem te kapod… de ne rosszalkodj nekem, mert nem kapsz holnap meglepetést. – Kacsintok rá, odalépek hozzá, adok egy aprócska puszit homlokára, majd egyből a fejére is húzza a takarót, én pedig gyorsan, de halkan kicserélem a szomszéd ágyon fekvő csöppség infúzióját. Szerencsére nem kelt fel… ilyenkor a szívem meg tudna szakadni, hogy valaki ilyen picin ilyesmin esik át… nem szabadna, kegyetlen a világ. Főleg, hogy a szülők se tudnak itt lenni velük mindig. Pont ezért adunk mi meg mindent, amire szükségük lehet, hogy ne érezzék magukat rosszul egy ilyen helyen. Már a körülményekhez képest. Miután elvégeztem a dolgom, szépen kioldalazok a szobából, lekapcsolva a lámpát, aztán már indulok is a következő állomásra. Ahogy befordulok a folyosón, meg is pillantom a következő állomásom kis betegét. Nem fog szeretni, de muszáj lesz a szobájába mennie… ráadásul még bántani is fogom. De nem vagyok én semmi jónak elrontója, nyilván nem szakítom félbe a kis játszadozást, csak a falnak dőlök oldalasan és mosolyogva figyelem, ahogy szórakoznak. - Kisasszony, itt az idő, hogy visszareppenj a szobádba egy kis időre. – Szólalok meg végül, ahogy közelebb lépek. – De Frank bácsit is visszük, hogy elkísérjen… - Pillantok oldalra, majd fejemmel a szoba felé bökök. - Tudom, hogy nem szeretnéd, de sajnos muszáj, drágám. De ígérem gyors leszek és aztán holnap meg kapsz majd szép meglepetést, amiért ügyes kislány vagy… - Mennyire imádom, amikor finom édesség van az ebédhez, olyankor lehet ilyeneket mondani nekik és mennyire tudnak örülni, amikor ténylegesen megkapják a meglepetést, ami alapvetően járt volna nekik. Ennyi azt hiszem még belefér a dologba, elvégre nem hazudok én. Csak kicsit ösztönzök. Miután a kis csapat sikeresen beér a szobába, elő is kapom az injekciót, amit persze úgy készítek el, hogy ő ne láthassa, nem kell előre megijednie. - Most pedig, ígérd meg nekem, hogy nem lesel ide, okés? Figyelj Frank-re, mutat neked valamit. – Pillantok ismét a fiúra, remélve, hogy kitalál valamit. Bár bőven van már neki is tapasztalata, régebb óta van az osztályon, mint én, és valami csoda folytán istenien bánik a gyerekekkel. Miután Oli úgy tesz, ahogy kértem, megfogom a kezecskéjét és ráfújom a fertőtlenítőt, amire odakapja tekintetét, de én résen vagyok és az injekciót még hátam mögött tartom. - Ej… mondtam, hogy ne less, rosszcsont… - Ingatom meg a fejem mosolyogva, majd amint visszafordul, gyorsan és a lehető legprecízebben szúrom be a tűt, persze lefogva a kezét, aztán odatartom a vattát és már ki is húzom. – Látod, csak egy pillanat volt… annyira nem is fájt, ugye? – Kérdem továbbra is mosolyogva, majd a tálcáról elveszek pár színes ragtapaszt. - Na, ma melyiket szeretnéd? Mondjuk a pillangósat? Pont olyan szép, mint te vagy csillagom. – Megsimítom arcát, amin még egy picit látszik, hogy azért még is csak fájdalommal járt az a szuri, de hát, sajnos muszáj. - Frank, megkérhetlek beírod a kartonba, hogy beadtam a gyógyszert? -Fejemmel afelé bökök, ahova leraktam azt is, majd felragasztom a kiválasztott ragtapaszt. - Nagyon csinos, kegyed… még irigylem is, amiért ilyen szép kiegészítője van...
Tárgy: Re: Let me be your brother-in-arms! Pént. Szept. 12, 2014 12:37 pm
// Most csak ennyire futotta, bocsi. >.< //
Néha kelendőbb vagyok, mint a Mikulás. Hozd ide ezt, hozd ide azt, írd meg ezt, írd meg azt. Vidd el ezt ide meg ide. Menj be helyettem ide meg oda. Fogd meg azt a lurkót! - mindez csak pár mondat azok közül, amiket napi szinten hallok. Óránként. Hatszor. Mindig azon imádkozom, hogy ne büntessenek azzal, hogy az ágytálmosóba keveredjek. Bármit, tényleg, csak azt ne! Oda inkább Tarát küldeném egy egész napra. Más Pokolba küldené a főnökét, én szerintem egész kedves vagyok még.
Egy biztos: sosem unatkozom. Sokszor előfordulnak váratlan dolgok. Mindig résen kell lennie az embernek. Persze a szomorkodó gyerkőcöket nem szeretem a folyosón. A kórtermekben sem, de sajnos a rosszkedv nagyon jellemző ott. A többi ápolóval azon vagyunk, hogy egy parányit megpróbáljuk őket mindig mosolyra fakasztani. Olival vígan játsszuk ezt a halandzsás, tapsolós játékot, amit még tovább is lehetne vinni, de sajnos a folytatásra nem emlékszem. Rég volt már, mikor én ezzel szórakoztam az oviban. Szemem sarkából mozgást észlelek, de hogy ki az, mi az, nem tudom, csak miután felnézek. Szerencsére (?) nem egy újabb beteg, csak Savi, a legtündéribb munkatársam. Emlékszem, mikor idekerült, rögtön közöltem vele, hogy ő túl idős ahhoz, hogy ide jöjjön betegnek. Aztán kiderült, hogy dolgozni jött. Megdöbbentett a dolog. Azt hittem olyan 19-20 éves, aztán mikor elárulta életkorát....volt meglepi. Egyetlen egy évvel fiatalabb nálam!
Nem hozom szóba a bácsizást, mert soha nem érem el azt, amikor akarok - vagyis éppenséggel nem akarok. Nem vagyok én annyire öreg, hogy bácsizzanak.Sőt mi több, az öreg szót jó ideig nem lehet rám használni. - Persze, visszük! - gondolatban szemeim forgatom, s a plafonra nézve sóhajtok egy óriásit, míg a valóságban csak mosolygok, és egy szó nélkül megyek velük. Persze Oli rögtön próbálja elkerülni azt, hogy megbökjék, de muszáj neki beadni a gyógyszerét. Tisztában van vele, hogy ettől csak jobb lesz az állapota. Milyen jó, hogy Savi meghatározza mit csinálok! Szeretem mondjuk az ilyen helyzeteket, de nem mindig jut eszembe valami. Viszonyt kénytelen leszek megerőltetni magam, ha azt akarom ne másfél óráig legyünk itt egy bökés miatt. Jön a Frank-féle hókuszpókusz. - Csak a kezemet nézd. - Oli rám néz, ám félig-meddig Savi fele sandít, ki ügyesen elrejti sok kisgyerek legnagyobb ellenségét, az injekciót. - Hahó! Ne oda, hanem ide figyelj. - mintha zongoráznék, úgy mozgatom ujjaim a kislány arca előtt. Ő nem értve a helyzetet, kicsit bambán néz rám.
Ha fáj a szuri Olinak, haját húzza Savinak.
Oli halkan kuncogni kezd, továbbra is kezemet figyeli. Mikor megpillantom, hogy Savi kihúzza a fecskendőt, ismt Oli szemeibe nézek, és folytatom a remek kis költeményem.
Mivel Savi végzett már, a kisasszonynak tapasz jár.
Abbahagyom ujjaim mozgatását, mire Oli tátott szájjal Savi felé pillant, mikor Ő befejezte a bökdösést. - Háááát, milyen ügyesnek tetszett lenni. - drámaian arcomhoz kapok mindkét kezemmel, túljátszva kissé a szerepet. Eközben Oli már meg is kapja a megérdemelt jutalmát. Olyan jó, hogy ilyen kevéssel is be tudják érni az apróságok.
Savi kérésére csak bólintok, s megyek is az ajtóhoz, ahova bedobta a kartonokat, majd zsebemből előkapva egy tollat, máris beírom a kért dolgokat. - Frank bácsinak is tessék adni egy tapaszt, amiért elvarázsolt! - kicsit hangosan mondja mindezt a leányzó. Meghallva ezt fordulok a lányok felé, majd vállamig felhúzom köpenyem, ahol egy hercegnős ragtapasz van. Még reggel kaptam az egyik kislánytól, azt mondta, hogy szerencsét fog hozni. Persze nem hiszek ebbe, de szegény ellenőrizteti velem, hogy megvan-e. Édes... - Á-á. Nekem már van egy. Viszont holnap te tapaszthatsz rám egyet, megegyeztünk? - nem elég nekem a mackós köpeny, még különféle szépséges ragtapaszokat is kapok magamra. A következő majd az lesz, mikor azt veszem észre, hogy a gyerkőcök az én fejemet kötözik be.
- Savannah néni, tetszik kérni egy kávét? - kérdezem tőle, még mielőtt elhagynám a szobát. Persze a nénivel remélem érzékeltetem vele, hogy ezt a bácsiért kapta. Bármiféle választ is kapok, az ápolópulthoz fog vezetni utam innen. - Pihenj, Oli. Később majd jövök. - hónom alá kapva a friss bejegyzéssel rendelkező kartont, ballagok ki a kórteremből, s a pultnál folytatom a papírok rendezését. Ám előtte bekacsolom a vízforralót. Rám fér már egy csésze kávé.
The city of sins awaits you
Savannah Parish
Egeret ide és lenyílik!
◮ age : 34
◮ tartózkodási hely : ~Las Vegas
◮ hozzászólások száma : 16
◮ join date : 2014. Sep. 03.
Tárgy: Re: Let me be your brother-in-arms! Szomb. Szept. 13, 2014 11:43 pm
Frank&Savi
"I need a voice to echo, I need a light to take me home I kinda need a hero, is it you?"
Egy pillanatra sandítok csak rá, mialatt ügyesen elrejtem a szurit. Na jó, nem volt ez túl szép tőlem, hogy csak úgy rá róttam a felelősséget… de hát úgyis tapasztalt már, ennyit improvizálni úgyis tudom, hogy bőven tud. Szóval, mondjuk úgy, hogy csak gyakorlási lehetőséget adtam neki, hogy még jobban fejlessze a képességét. Ez máris jobban hangzik, mint az, hogy gonosz módon ráhagytam a dolgot. Elmosolyodok a kis mondókán, meg persze remélem, hogy Oli nem fogja komolyan venni és nem fogja meghúzni a hajam, mert az csúnyán kizökkentene a koncentrálásból. Így is nehéz megtalálni a pöttöm kézen a pöttöm vénát, főleg ennek a kis tündérbogárnak, akinek alapvetően vékony kis kezecskéje van. Na de gyorsan és ügyesen megoldottuk a dolgot és már készen is vagyunk. - Tudod mit? – Hajolok oda a kislányhoz. – Vicceljük meg kicsit… - Kacsintok rá, aki cinkos mosollyal csak nagyban bólogat. Franklin után nézek, ahogy kitölti a lapot, majd vissza is rakja a kartont. Mielőtt azonban visszafordulna, leszedek egy ragtapaszt és kezemet a hátára simítom, amolyan baráti módon persze. Nyilván kihasználva a helyzetet, hogy a hátára ragasszak egy tapaszt. Oli cinkosan nevetni kezd, mire én ujjamat a szám elé helyezem, jelezve, hogy el ne árulja a kis csínytevést. Persze Frank szeirnten simán rájött, de ahogy ismerem, belemegy a játékba. Ha kimentünk majd leszedem róla úgyis. Csak a kislány kedvéért kellett a színjátékunk. - Aztán nehogy kint találjalak a folyosón… - Emelem fel játékosan mutató ujjamat, mielőtt becsukom az ajtót. Tudom, hogy ezért néha nem szeretnek a gyerekek, de persze „rossz zsarunak” is kell lennem időnként… hiába nem szeretem én se a dolgot. De hát a szabályokat be kell tartani, hogy minél előbb kikerülhessenek innen a pöttömkék, hiába is imádom őket annyira, ez nem a nekik való hely. - Savannah néni most ivott egy kávét… de te meg… ne ezt a poros szörnyedvényt igyad, kérlek. – Magyarázok, miközben kikapcsolom azt a vízforralót. - Ott van bent a pihenőben a finom, frissen lefőzött kávé, ami többet is ér ennél. Azt hiszem ha még egyk ávét megiszok, deffibrillátorra lesz szükségem, vagy egyszerűen csak szétpukkadok a sok koffeintől… -Magyarázok, miközben az órára sandítok. Ó a fene, túlságosan is elrepült az idő, nekem pedig gyógyszer kell, most… Az előbb még… még messze nem volt ennyi, nem is értem… csak úgy röpül, fel se fogom. Tényleg aludnom kéne néha. - Menj csak előre, nekem még van egy kis dolgom. – Mosolyodok el, majd el is indulok a nővérszoba felé, ahol is vadul kezdek kutakodni a táskámban, kicsit talánm túldramatizálva a helyzetet. Minden tartalmát az egyik ágyra öntöm, de sehol se találom a kis virágos dobozkát, amiben a gyógyszereimet tartom. A francba… csak nem elhagytam valahol? Még egy plusz adag már igen feltűnő lenne… A kabátomat is átkutatom, majd a táskám tartalmát ismét, de sehol nincs. Visszadobálok mindent, leülök a táskám mellé és tenyerembe temetem arcom egy pillanatra. Jó, hát nincs más választásom… muszáj lesz még egy szemet legalább elvennem… lehet csak elkeveredett, viszont muszáj lesz bevennem… már egy tabletta is meglátszódhat, nem kockáztathatok. Lassan felállok, sajnálattal kell észrevennem, hogy kezeim remegnek, de nem, nem képzelek be semmit, csak az idegeskedéstől. Kilépek a nővérszobából és a gyógyszeres felé indulok, közben pedig azért jobbra is meg balra is elnézek, nem e jön valaki. Fogok egy pohár vizet az egyik kihelyezett tartályból, majd előkapom a kulcsom és kinyitom a raktárt. Persze amilyen ügyes vagyok, a kulcsot kint is fejeltem, de ez fel se tűnik, csak az, hogy minél előbb megkaparinthassam a tablettát. Kinyitom a szekrényt és már automatikusan nyúlok a polcra, ahol a szokásos gyógyszert tárolják. Azonban hiába keresem, üres a polc… nem… ez nem lehet, ilyen nincs. Nem fogyhatott el, hiszen… hiszen még volt belőle. Én biztos nem lehettem, hiszen a gyógyszer mellett nem felejthettem el, hogy mit csináltam. Kicsit összekupizva a szekrényt ugyan, de gyorsan keresni kezdem, hátha csak elpakolták valahova… mert… muszáj lesz… nem hagyhatom ki az adagomat. Máshova pedig nem mehetek érte, észreveszik, én pedig megkockáztatom az állásomat, amit túlságosan is szeretek. Ennyire még egyik osztályon se éreztem otthon magam, mint itt. Imádom a kis pöttömöket és a munkatársaim is olyan kedvesek… Lassan már könnyek kezdenek hullani a szememben és ugyan észre se veszem, de lefogadom, hogy hangosan sírok a kétségbeesésemben.
Tárgy: Re: Let me be your brother-in-arms! Kedd Szept. 16, 2014 9:22 pm
Úgy teszek, mintha nem hallanám mit terveznek a lányok. Csak bejegyzem a legutóbbi gyógyszerbeadást a kartonba, mikor Savi végigsimít hátamon. Ha nem gyerekek közt lennék, felvilágosítanám arról, hogy engem nem ott kellene cirógatni. De ezt inkább hagyjuk...későbbre. - Mi ilyen vicces, kisasszony? - lassan megfordulva pillantok a kislányra, majd Savira. - Semmi. - válaszolja röviden, majd szinte teljesen bebújik a takaró alá, gondolván azt, hogy úgy nem látom, nem hallom. Gondolhattam volna azt, hogy a legtöbb kis gyerkőc Savi néni miatt válik sumákká. Legalább tudom kire fogjak majd dolgokat a későbbiekben.
Elköszönünk a kislánytól, s úgy indulunk ki az ápolópult fele. Jelen pillanatban a legnagyobb vágyam egy óriási csésze kávé. Néha azt mondják vödörből, vagy éppenséggel hordóból kéne innom azt. De nem tehetek arról, hogy nem tudok meggyürkőzni sokszor kávé nélkül a hiperaktív lurkókkal. Ha valami öregek otthonában lennék, lehet bírnám az iramot, ám inkább nem szeretnék munkahelyet változtatni. Maximum főnököt, de nem úgy tűnik, mintha őt le akarnák váltani az elkövetkezendő órákban...
Miután bekapcsoltam a vízforralót, s nagyjából rendbe teszem a papírokat, drága jó kolléganőm megakar fosztani a kávézás örömétől. Mintha ő nem kávézna ezerrel... - Aranyos vagy, amiért így aggódsz, de nekem mindegy mit iszom, csak pörgessen fel. - szívem szerint visszakapcsolnám a vízforralót, de egye-fene...ha ennyire azt szeretné, hogy azt a kávét igyam, amit ő mondd, akkor abból iszom. - Te csináltad, azért dicséred, mi? - rákacsintok, majd megyek is a pihenőbe, hogy öntsek magamnak egy csészével. - Ne aggódj, jó kezekben lennél akkor. - jegyeztem meg halkan a defibrillátor hallatán. Lehet durva volt tőlem ez, de nem mondom, hogy nem ápolgatnám szívesen Savit. Ám jobb, ha ezt megtartom magamnak, mert a végén tenyérmintás lesz az arcom. A gyerkőcök meg azt hinnék, hogy valaki arcfestést vállal itt az osztályon. Imádom a kávé kesernyés ízét, éppen ezért nem teszek bele semmit. Megfogva a csészét nekitámaszkodom a pultnak, s lassan kezdem el kortyolgatni a benne levő finomságot. Eközben kifele pislogok a pult fele, hátha megjelenik a semmiből egy gyerkőc. Nem mintha nem lennének itt rajtunk kívül még úgy ketten, de sokszor az nem számít. Kisebb zörgést-csörgést hallok. Kénytelen vagyok megnézni ki az, mi az, mert ugye itt nálunk aztán minden megtörténhet. Aztán szerencsére csak Savi az, s nagyon keresgél valamit. - Mi után kutakodsz ennyire? - kérdezem kíváncsian, figyelve Savannah minden mozdulatát, miközben kavargatom, kortyolgatom a kávémat az ajtófélfának támaszkodva. Nagyon kereshet valamit, ha ekkora kupit képes csinálni itt. Aztán mikor azt hinném megtalálta amit keresett, bebizonyosodik, hogy tévedtem. Lehet jobb lenne, ha nem kérdezősködnék. Előbb-utóbb biztos előkerül az a bizonyos valami.
Miután szinte lehúzom egyhuzamban a maradék kávém, visszamegyek a pihenőbe, hogy a mosogatóba beletegyem a csészém, s kanalam. Majd valamelyik másik jó lélek elmosogat az én nevemben...remélhetőleg. Ez után visszaballagok a szokásos helyemre, a pulthoz, és valami rendet próbálok ott varázsolni unalmas perceimben, miközben Savi sietősen indul valamerre. Nem létező detektív vénám azt sugallja, hogy valami itt nem stimmel. - Minek neki a víz a raktárba?! - meg kell tudnom. Nem stimmel itt valami, az fix. Elindulok a raktár fele, s hála a jó mindenségnek a kulcsot kint hagyta. Kopogás nélkül megyek be, ám az első amit meghallok, az Savi szipogása. Nagyon nem tetszik a dolog. Ha nem veszi észre, hogy beléptem az ajtón, akkor becsukom azt, s szinte lábujjhegyen odatipegve mögé, az egyik vállára teszem kezem, és megvárom míg szemembe néz - ha nagy nehezen is. Ha lebukok, akkor magam mögött bezárom az ajtót, s finoman kérdőre vonom Őt. - Mi baj van, Savi? - keresem-kutatom tekintetét, és érzem, hogy nem egyhamar szabadulunk innen. Pedig nem ez a legmegfelelőbb alkalom a lelkizésre... De ha muszáj, akkor muszáj.
The city of sins awaits you
Savannah Parish
Egeret ide és lenyílik!
◮ age : 34
◮ tartózkodási hely : ~Las Vegas
◮ hozzászólások száma : 16
◮ join date : 2014. Sep. 03.
Tárgy: Re: Let me be your brother-in-arms! Szer. Szept. 24, 2014 2:32 pm
Frank&Savi
"I need a voice to echo, I need a light to take me home I kinda need a hero, is it you?"
A kis megjegyzésére majdnem rákontrázok, hogy persze, kórházban vagyok, tel orvsokkal, valaki csak meg tudna menteni… de aztán pont, mielőtt kinyitnám pici számat eszembe jut, hogy mégis mire célzott, amire egy egészen picit el is pirulok. Azt hiszem nem igen vagyok hozzászokva az ilyesféle megjegyzésekhez, pláne nem olyan férfiaktól, mint Frank. A táskámban kutatva alig, hogy csak felnézek rá, amikor kérdez és nem is válaszolok neki, szinte fel se fogom, hogy nem vagyok egyedül… ami nem jó jel. De nem szabad nagyon, nagyon bepánikolnom, mert annak tényleg rossz vége lesz. Akár az állásomba is kerülhet. Azt pedig nem engedhetem meg. Amilyen figyelmetlen vagyok ilyenkor, arra se tudok koncentrálni, hogy ne hagyjak „nyomokat” magam után, feltehetőleg ennek a következménye az, hogy nemsokára társaságom érkezik. Bár először ezt se hallom meg, csak azt érzem meg, hogy egy kéz van a vállamon. Egy aprócska, szinte hisztérikus kiáltás után fordulok meg és ahogy meglátom, hogy Frank az, először lefagyok. Ami nem feltétlenül az ő személyének köszönhető, hanem egyáltalán annak, hogy bárki itt van. Bár még mindig ő talán a legjobb ember, aki utánam jöhetett. A sírásom abbamarad, legalábbis lecsökken arra, hogy a szemem sarkából hullanak a könnycseppek és csak bámulok az előttem lévőre. - Nem… nem tudom elmondani… segítened kell nekem. – Meg is rázom a fejem, majd megragadom a karját. Azt hiszem így még nem látott… de remélem, hogy nem is fog. Minden esetre a hűtő felé mutatok. - Risperidon kell… 50mg-os - Magyarázok, miközben én már a polcok felé fordulok, hogy előkeressek egy fecskendőt, meg fertőtlenítőt. A kezem remeg, ami nem túl jó jel… így nem biztos, hogy menni fog. Bár, inkább magamban okozzak kárt, mint másokban. Az első, amit megfogadtam, ha ilyen a helyzet, akkor sose megyek beteg közelébe. Ha visszatér a gyógyszerrel, a kezébe nyomom a fecskendőt. - Neked kell beadnod… én nem tudom. Ez nagyon fontos… utána… utána elmagyarázom. – Nyögöm ki nagy nehezen az utolsó szavakat. Ezek után azt hiszem, már, ha tudni akarja, nem mondhatom azt, hogy semmiség. Bár feltehetőleg elsőre nem fogja tudni, hogy mire is való a gyógyszer, ha érdekli és utána néz, pillanatok alatt lebukhatok… nem hülye ő, könnyen lehet ezek után következtetni. - Tudom, hogy ilyet nem szoktál csinálni, de nem olyan nehéz… ráadásul a karomba kell, semmi kényes területre. Csak fogd meg a bőrt, és add be. – Megpróbálok a szemében érezni, meg én is kicsit összeszedni magam, hogy ne remegjek annyira, mert azzal az ő dolgát is megnehezítem. Inkább elfordulok, a falon kiszúrok egy üres pontot és oda fókuszálva nyugtatom magam. Nem lesz itt semmi gond… Frank beadja a gyógyszert, utána meg… csak megtalálom az ostoba tablettákat. Meg kell találnom őket. Ezt meg… majd kimagyarázzuk… majd azt mondom, hogy összetörtem véletlenül, vagy valami. Ilyen történhet… van belőle sok, egy nem fog hiányozni senkinek. Szerencsére nem a világ legritkább gyógyszere. Egy pillanatra fordulok csak vissza, már kicsit rendezettebb arcvonásokkal. - Köszönöm… előre is… - Egy picit el is mosolyodok, majd lecsukom a szemem és úgy fordulok el ismét.
Tárgy: Re: Let me be your brother-in-arms! Szomb. Szept. 27, 2014 6:33 pm
Jelen pillanatban értetlenül állok a dolgok előtt. Bújócskázna egy gyerkőccel? Akkor azt nagyon rosszul teszi. A legrosszabb búvóhely itt a gyógyszeres rész...na meg az ágytálmosó, de szerencsére ezek kulcsosak. Vagy Savi így akarta lebuktatni magát, hogy kulccsal jelzi, hogy ott van? Na ne már, ennyi lüke nem lehet! Kénytelen vagyok megnézni mi a fene is folyik itt. A raktárba lépve sikerül kissé megijesztenem a lányt, de most ez zavar legkevésbé. A viselkedése ijesztő, rémisztő. Feszültnek tűnik...csak tudnám miért. Pár perccel ezelőtt minden rendben volt. - Hajjj, ne rémisztgess már! - nem szoktam idegeskedni, de most jó okom van rá. Nagyon-nagyon nem tetszik a viselkedése. És mikor említ egy gyógyszer nevet, lefagyok, s egy hatalmasat nyelek. Talán még az alattunk levők is hallották. Nem tudom miért kell neki az a bigyó, de a remegő keze nagyon rossz dologra utal. Végig simítok kis kezén, és határozottan érezni, hogy remeg...pedig csak megcirógattam. - Tartunk itt egyáltalán ilyet?! - hangomon kissé érződik a pánik, de a hűtőhöz tipegve végignézem a gyógyszereket Nem vagyok gyógyszerzseni. A napi szinten használtaknak tudom a nevét, meg hogy mire valók, de tudományom ennél nem több. Szégyen, vagy sem, nem gyógyszerlexikonként működök itt.
Továbbra is meg vagyok döbbenve, ám ezzel együtt kicsit félek is. Féltem ezt a lányt. Olyan kis ártatlan, törékeny... Miután kiszedem a kért gyógyszert, kikapom Savi kezéből a fecskendőt, s fertőtlenítőt. - Ilyen kezekkel még jó, hogy nem tudod. - jegyeztem meg talán kissé bumfordin, de ami igaz, az igaz. Az injekcióba beleteszem a gyógyszert, majd ahogy általában szokták, óvatosan megnyomom a fecskendő végét, míg meg nem jelenék egy-két csepp a tű végén. - Ha a gyerekeknek nem fáj a bökés, neked sem fog. - bíztatom, bár ő a falalt érdekesebbnek találja, mint engem. Ez elszomorító, és meg is sértődnék, ha nem az lenne most, ami. Lefertőtlenítem, majd összecsippentem kis bőrét, majd óvatosan beadom neki az injekciót. - Nyisd ki szemed. - kihúzom bőréből a tűt, majd végigsimítok arcán. Egy ragtapaszért nyúlok oldalra, hogy leragasszam a szúrás helyét. Igaz, nem pónilovas, csillivilli, vagy éppenséggel autós, de célnak megfelel. - Nem mondom, hogy szívesen, de igen. - halovány mosoly jelenik meg arcomon, ám legbelül össze vagyok zavarodva. - Mégis mi a franc történik ezzel a lánnyal?
- Savannah! - kiállt kintől valaki, valószínűleg az egyik ápolónő. Szemeim kikerednek, s mondhatni reflexszerűen teszem mutatóujjam Savi ajkaira. - Psszt, majd elintézem. - elemelek a polcról két tablettás dobozt, s azon nyomban ki is megyek a raktárból. Hogy hitelesebbnek tűnjön a dolog, kulcsra zárom az ajtót, majd a kiáltozó nővérre nézek. Úgy viselkedek, mintha mi sem történt volna odabent. - Franklin, nem láttad a kis barátnődet? - megállít, majd felém pillant vigyorogva. Nem tudtam, hogy van kis barátnőm, de nem mondom, hogy nem fogadnám el Savit annak. Ám ez teljesen mellékes, és lényegtelen. Pláne most, hogy SOS helyzet van. - Azt mondta nem érzi jól magát, és kiment a mosdóba. Remélem nem akarod ott zargatni. - vonom meg vállam, majd a szokásos nyugalmammal indulok be az egyik betegszobába. Integetek a bent levő kis rosszaságoknak, majd előadva nagy színészi tehetségem, rápillantok a kezemben levő dobozokra. - Ó, a macska rúgja meg. Rosszat hoztam. Mindjárt visszajövök! - elvigyorodom, majd egy intést követően megyek is vissza a gyógyszeres raktárhoz. Még jó, hogy a gyerekek nem tudják mikor, mennyi bogyót kapnak, így hát nem tudnak beköpni senkinek sem, hogy mekkora balfék voltam. Vagy mi.
Lassan elindulok vissza Savihoz, aki remélhetőleg már jobban érzi magát, bármire is kapta azt a gyógyszert. Körülnézek, mielőtt belépnék, s eltűnnék az ajtó mögött, de hála a jó égnek sehol senki, így besurranok. - Jobban vagy már, minden rendben?- kérdezem tőle, miközben tekintetét keresem. Kíváncsi vagyok nagyon a magyarázatára, hogy mi volt ez az egész. A gond csak az, hogy nem tölthetjük el itt az időt. Még a végén félreértenék itt a kollégák. És ha Tara jönne ide... Nem, abba nem szeretnék belegondolni.
The city of sins awaits you
Savannah Parish
Egeret ide és lenyílik!
◮ age : 34
◮ tartózkodási hely : ~Las Vegas
◮ hozzászólások száma : 16
◮ join date : 2014. Sep. 03.
Tárgy: Re: Let me be your brother-in-arms! Szomb. Szept. 27, 2014 8:50 pm
Frank&Savi
"I need a voice to echo, I need a light to take me home I kinda need a hero, is it you?"
- Egészen biztosan tartunk… kicsi, barna üveg… - Na jó, tudom, hogy ezzel nem segítettem ki túlságosan, mert elég sok kicsi, barna üvegű gyógyszer van… én pedig már automatikusan tudom, hova kell nyúlni… bár ezt a gyógyszert magamnak még sose alkalmaztam… Nem… nem szoktam én ilyen béna lenni. De jelen állapotomban túlságosan is pánikolok… a pánik pedig nekem nem jó… kicsit se jó. nyugodtnak kell lennem, de nem megy. Idióta gyógyszer. Egészen picit elnevetem magam azon, amit mondd. Ajánlom neki, hogy ne fájjon, mert az azt jelenti, hogy elrontott valamit… tudom, ő nem szakápoló, de akkor is… ez csak injekció. Veszek pár nagy levegőt, ahogy ráemelem könnyáztatta kék szempáromat… és tudom, hogy nem kéne, meg, hogy nem a legnormálisabb cselekedetem most, de megölelem, szó nélkül. - Ha nem szívesen, én akkor is köszönöm… nagyon sokat segítettél most… - Suttogom úgy, hogy még mindig nem engedem el.. Ez most olyan jól esik nekem, megnyugtat… pedig csak egy egyszerű ölelés az egész. Még csak nem is amolyan romantikus ölelés, vagy olyan, amivel bármire is utalnék, hogy szeretnék. Én olyat szerintem nem is tudnék… Az egészből az zökkent ki, hogy az a hárpia már megint a nevemet kiabálja. Utálom a jelenlegi ügyeletes kollégámat… hogy kiabálhat ilyenkor? Mikor a gyerekek egy része már régen alszik? Borzalmas egy nőszemély, akinek nem ezen az osztályon lenne a helye. Érzem, hogy szívem hevesebben kezd verni, mintha attól félnék, hogy valami olyasmiben buktatnak le… ami… nem is tudom, teljesen más, mint ami miatt itt vagyunk. Mondjuk nem tudom, hogy melyik lenne a rosszabb, ha azt gondolnák, hogy csúnya dolgokat csinálok itt Frankkel, vagy, ha kiderülne az igazság. Lassan bólintok arra, amit mondd és odébb is lépek, ha kinyitja az ajtót, semmilyen szögből se láthassanak engem. Még kimegy, szinte meg se merek moccanni, csak próbálok fülelni, hogy mit diskurálnak kint… komolyan, még levegőt se merek nagyon venni. Fel se fogom, hogy mennyi idő telik el. Amikor ismét nyílik az ajtó én gyorsan bújok el a polcok között, mert nem vagyok benne biztos, hogy Frank az… azt meg nehezen tudnám kimagyarázni, hogy miért nincs nálam a kulcsom, ha egyszer bejutottam ide valahogy… és miért is vagyok itt egyáltalán egyedül? De aztán mikor látom, hogy ő az, akkor előbújok. - Jobban, köszönöm… de… nem itt mondom el. Menjünk a pihenőbe… - Megfogom a poharam, meg persze 1-2 dolgot még a helyére rakok, hogy ne legyen feltűnő, hogy itt mi történt, aztán elindulok kifelé, bezárva magunk után az ajtót, egyenesen a pihenőbe, ahol bezárni ugyan nem tudom, de magunkra csukom… így legalább tudom, ha jön valaki. Ez tényleg olyan dolog, amit Franknek is csak azért mondok el… mert ezek után úgy érzem, hogy tartozok neki ennyivel. Leülök az egyik ágy szélére, ahova korábban kiöntöttem a táskámat és megvárom, amíg Frank is idejön. - Azzal, amit most mondani fogok neked… a bizalmamba fogadlak… és nagyon szépen kérlek, hogy maradjon köztünk, mert nehezemre esik elmondani… és egy kis felelősséget is rakok ezzel a válladra… - Végig a szemeibe néztem, mert féltem, hogy ha máshova nézek, akkor elszáll az a kis bátorságom is és felpattanok is elfutok, mint egy őzike, aki megijedt… képes lennék rá, azt hiszem. - Szóval… a gyógyszer, amit beadtál… nem tudom láttad e, honnan vetted el… milyen gyógyszerek vannak ott… nem sokat tartunk itt, mert a szomszéd szárnyba tartozó betegek használják leginkább… ugyanis a Risperidon egy olyanfajta gyógyszer, amit bipoláris megbetegedésre szoktak beadni. – Igazából borzasztóan feszült lettem, ahogy az utolsó pár szót kimondtam. A családomon kívül még tényleg soha, senkinek nem mondtam el… onnantól kezdve, hogy az otthoni életemtől elmenekültem. - De ez még nem minden… és ez az a rész, ami felelősséget rak a válladra, ha tudni akarod… nem, nagyon nem vagyok rá büszke… ha lenne más választásom ilyet sose csinálnék… de... muszáj. Szóval, ezt csak akkor mondom el, ha szeretnéd hallani… fölöslegesen nem kínozlak ilyen információkkal.
Tárgy: Re: Let me be your brother-in-arms! Szer. Okt. 01, 2014 7:48 pm
Azért is adtam be neki ezt az injekciót, mert magának nem tudta volna, ebben biztos vagyok. Még az üveget is eldobta volna szerintem a remegő praclijaival. Abba meg bele se merek gondolni mit művelt volna a tűvel. Miután végeztünk a kis bökéssel….az a tekintet ahogy rám pillantott... Tara már kiképzett arra, hogy tudjak ellenállni a könnyes szempároknak. De Savi valahogy más...olyan kis ártatlan, meg picurka. Ellenben azzal a hárpiával, aki most is ott gubbaszt a szobájában, és lemerem fogadni, azon töri a fejét, hogy tudjon ma kicseszni velem. - Komolyan mondom, nagyon kezdek már aggódni érted. - tekintetem felé szegezem, miután kész vagyok a nagy, s talán életmentő művelettel, mire hálából kapok egy ölelést. Hirtelen ért, szó se róla...álmaimban nem gondoltam volna, hogy egy szúrásért ennyire örül majd egyszer valaki. Természetesen viszonzom ölelését, végigsimítok kétszer-háromszor a hátán, majd a gyerekeknél nagyon jól bevált fejbúb-puszimat is bevetem, mire megzavarnak minket. Savi nem mehet ki innen, pláne nem velem, mert ezek a pletykás nőcik odakint össze meg vissza kezdenének pletykákat kitalálni rólunk.
Anyám mindig is mondta, hogy ,,Fiam, színésznek kéne menned”. Amennyi ökörségből kivágtam én már magamat az életben, te jó ég! Még belegondolni is rossz. Végül is, kórházon kívül színész vagyok...amolyan modern kori, vagy mi a szösz. Amint lerázom a kollégámat, egy kommandóst meghazudtoló módon lépek vissza Savihoz. Tudni akarom most már, hogy mi folyik körülötte. Valami azt súgja, hogy nem ez volt az első alkalom, hogy elbújt ide ,,magányában”.
Követem őt a pihenőbe, mindvégig fapofával, mint akit épp megfenyegettek, hogyha egyetlen arcizma is megmozdul, lelövik. Ám legbelül olyan vagyok, akárcsak egy kisgyerek, ki az ajándékára vár, de még nem kaphatja meg. Nem akarok én olyan sokat, csak Savannah drága kis titkát. Holnapra úgyis elfelejtem...vagy nem. Becsukom magam mögött az ajtót, s mielőtt bármit is tudna mondani, enyém az első szó joga. - Ezt mégis hogyan fogod kimagyarázni a naccsasszonynak, ha rájön?! - megemelném a hangom, ha az nem hallatszana ki, így hát inkább gesztikulálva (jobbra-balra értetlenül kalimpálva) adom ki a dühöm, mintsem hangomon hallatszódjon, majd őt követve az ágy másik szélére ülök, és csupa fül vagyok. - Persze, Persze. - bla bla bla, csak mondd már! Nem, nem vagyok ideges, csak kissé feszült. Talán az újonnan vállamra tett felelősség miatt? - Valószínűleg. - Bármi is az, köztünk marad. Elhiheted, hogy nem csak van itt titkolnivalód. - még ha tudná milyen viszonyban vagyunk a főnökasszonnyal…van, aki sejti, de szerencsére a legtöbb itt dolgozónak fogalmam sincsen a mi piszkos kis dolgunkról. Szerintem az enyémnél nagyobb titka senkinek nincsen itt az osztályon. Vagy most ő erre rá fog cáfolni? - Körülbelül annyit láttam a gyógyszerből, hogy a polcon van. Ja, meg hogy barna az üveg. - ennél se többet, se kevesebbet nem tudok. Figyelmesen, ám úgy mondanivalójának félénél kikerekedett szemekkel hallgatom mi is a valódi oka annak, amiért eltűnt hirtelen. Érthetővé vált azonnal a pityergés, a rejtőzés, a kézremegés, a kisebbfajta pánik. Soha nem találkoztam még olyan felnőttel, sőt, még csak gyerekkel sem, akinek ilyen gondja lenne. - Nyugodj meg Savi, nincsen semmi baj. - látom rajta, hogy bántja a dolog, mert nagyon nehezen beszél róla. Szégyelli talán? Közelebb ülök hozzá, megfogom egyik kezét, hátha ettől megnyugszik, és kicsit beszédesebb lesz, mindvégig a szemébe nézek, tekintetem elárulja, hogy valóban aggódom. Nagyon is! - Megijesztesz, rettenetesen. De szeretném hallani mi az, amit ennyire nem szeretnél köztudatba hozni. - elvégre ez egy kórház, a lehető legjobb helyen van, bármi is történjen vele, nem? - Sőt, bármiről is legyen szó...segítek neked. Mondjuk még nem tudom, hogy hogyan, de majd kitalálom. - kíváncsian várom mivel akar nekem ezúttal szívinfarktust okozni...
The city of sins awaits you
Savannah Parish
Egeret ide és lenyílik!
◮ age : 34
◮ tartózkodási hely : ~Las Vegas
◮ hozzászólások száma : 16
◮ join date : 2014. Sep. 03.
Tárgy: Re: Let me be your brother-in-arms! Pént. Okt. 03, 2014 8:33 pm
Frank&Savi
"I need a voice to echo, I need a light to take me home I kinda need a hero, is it you?"
Komolyan nem tudom miért, de valamiért nagyon megnyugtat, hogy pont ő van itt velem. Frank valahogy… jó hatással van rám, pedig annyira régóta még nem is ismerem. Na nem, mintha annyi bizalmas barátom lenne, egyszerűen szinte sose volt alkalmam, vagy időm arra, hogy hű de nagy barátságokat kössek. Arra meg pláne nem, hogy ennél több legyen bárkinél is. Félreértés ne essék, nem az a célom ezzel, hogy most majd szépen elcsábítom őt… na nem, mintha olyan rossz pasi lenne, sőt… áh, ebből már nem lehet jól kijönni, szóval, inkább hagyom is ezt. - Mondom… majd azt mondom, hogy kerestem egy gyógyszert, vagy leltár közben levertem. Ha kell, kifizetem… - Bár nem tudom, hogyan, pont ez a fő célja a dolognak, amit teszek, de megtenném. Na meg, ezt nem is nehezen vallanám be, inkább kifizetem azt a pár fontot érte, elvégre egy adag annyira nem drága. Kezem picit remeg, egy kicsit még akkor is, amikor megfogja az egyiket. Tekintetem odatéved egy pillanatra, aztán ismét ránézek. Ez kicsit biztosíték is arra, hogy nehogy most felálljak és elfussak innen. Pedig egyszerűbb lenne, az biztos. Csak utána nagyjából minden interakciót kerülnöm kéne Frankkel, amit nem akarok… és nem is tudnék. - Nos.. nem tudom, hogy mennyit tudsz erről a betegségről, de gyógyszeres kezelés mellett teljesen normális és teljes életet élhet az ember… már, ha nem olyan ostoba, mint én és hagyja otthon a gyógyszerét, aminek következtében bepánikol és injekcióra lesz szüksége, ha csak nem akar beleesni valamelyik fázisba. Mert akkor elveszíthetem az állásomat is és még be is perelhetnek… - Most már nem a szemeibe nézek, leginkább az ágy takaróját bámulom magam előtt. Egyszerűen annyira szégyellem az egészet, hogy nem tudok ránézni, miközben bevallom a dolgot. De ennyivel tartozok neki. Francokat nem tudok hazudni, nem tudok olyan lenni, hogy kitalálok valami baromságot. Azt hiszem egy pillanat alatt meg tudná mondani, hogy mikor hazudok éppen. Még akkor is, ha nem ismer nagyon. Nem vagyok jó ezekben… izgulok és remegni kezdek, meg elég valószínű, hogy el is vörösödök rendesen. - Viszont… és ez az, amit nehéz elmondanom… és… hidd el, ha bármi más lehetőségem lenne, nem tenném meg… de egyszerűen nincs, azt pedig nem tudnám elviselni, ha nem dolgozhatnék itt, egész eddigi életemet arra tettem, hogy itt dolgozzak és egy nap, ha megkapom az esélyt rá, akkor akár orvosként… - Megint kicsit terelek, azt hiszem még azt se mondtam sose, hogy be akarom fejezni az iskolát, hogy orvosként dolgozhassak majd, de azt hiszem nem ezen fog most megakadni. Veszek egy nagy levegőt és egy pillanatra nézek csak fel rá. - Szóval… ami a gyógyszeremet illeti… már egy ideje a kórház lát el vele, a tudatuk nélkül. Legtöbbször én kezelem a leltárt és sikerült elcsalnom annyit, amennyire szükségem van. Viszont többet sose. A kórháznak pénzügyileg meg se kottyan, viszont én nem tudom kifizetni, mert drága… otthonról pedig nem tudok segítséget kérni… és nem is akarok. – Komolyan nem tudok ránézni, mert félek attól, hogy elítélő tekintet fog fogadni, csak azt tudom, hogy megint lassan a sírás határán vagyok. Bár ez nem meglepő… én mindig és mindenen tudok sírni, mintha túl sok érzelmet pakoltak volna belém. - Ha be akarsz árulni, tedd meg, megérdemelném… viszont úgy érzem ennyivel tartoztam azok után, hogy megmentettél. Nem foglak elítélni, se rosszat gondolni rólad, nem is lenne hozzá jogom. – Mondom végül, továbbra is a takarót bámulva. Egészen halkan mondtam mindezt, hogy senki se hallja meg, sőt, azóta suttogok nagyjából, amióta bejöttünk ide. Ha bárki más kihallgatja, nekem végem.
Tárgy: Re: Let me be your brother-in-arms! Hétf. Okt. 06, 2014 3:56 pm
- Azért nem így megy ez. - dörmögöm orrom alá, miközben leülök mellé. Így is kivan szegény, nem kellene még egy lapátnyi terhet a vállára tennem. Egy másodpercig sem szeretnék szavaiba vágni, éppen ezért megvárom míg elmondja az egész meséjét. Ha nem mondja, hogy bármiféle betegség van jelen az életében, sosem tűnt volna fel. Mindig kis életvidám leányzónak ismertem meg, keze se remegett sosem, s más egyéb furcsaságokat sem fedeztem fel rajta. Szörnyű, hogy mi mindentől tud szenvedni az ember. - És mégis hogy nevezik ezt? - kíváncsiskodom, mert ilyennel rendelkező felnőttel még sosem találkoztam. Kisgyerekkel meg pláne nem. Szegényeket így is sajnálom egy-egy műtét után, pedig tudom, hogy a lehető legjobb kezekben voltak, vannak, illetve lesznek itt. A többiekről, kik rákosak, fogyatékosak, ne is beszéljünk. Szívemen viselem sorsukat, és ha nem lettem volna egy trehány srác az iskolában, mostanra már gyógyítgathatnám őket, nem csak ,,szórakoztathatnám”.
- Csodálom, hogy az a hárpia még nem vette ezt észre. Ilyen durva szavakkal, hogy perelés, ne is gyere. Szó sem lesz arról. - homlokomra szalad szemöldököm, majd ujjammal álla alá nyúlva Savi arcát felém fordítom. A takaró feleannyira sem érdekes mint én vagyok...Neki pedig semmit nem kell szégyellnie. Ennél rosszabb már csak nem jöhet! - Szerintem van más lehetőség. - veszek egy nagy levegőt, s mielőtt vissza tudna kérdezni, vagy megjegyzést tenne, erőt veszek magamon, hogy eláruljam titkomat - még ha burkoltan is. Ha már ő is ezt tette… - Add el magad. - mondom mindezt úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Valójában egész mulatságos is tud lenni, ha valaki bőrébe bújhatsz egy rövid ideig, s pénzt is kapsz érte. - Ne érts félre, nem azt mondom, hogy legyél kurva, csupán azt, hogy ha egy picit is van benned egy kis színészi véna, s tudsz jópofizni, akkor élj vele. - tudom, kacifántosan hangozhat neki mindez, de mindjárt megérti mit is akarok mindezzel mondani. - Ilyen szép, s bájos arccal bárki átmeneti barátnője, hugicája - vagy akár egyéb családtagja - lehetnél. - gondolom most meglepő számára mindez, amit mondtam, így hát hagyok neki időt, hogy elgondolkodjon azon, hogy mire is próbálok mindezzel kilyukadni.
- Dehogy akarlak beárulni. Tara miatt egy percig se aggódj, őt pikk-pakk el tudom intézni. Ha az összes kis üveget összetörném, azért is megcirógatná a fejem, úgyhogy ha le is buknál, nyugodtan mondd, hogy én csináltam. Kivéve ha pont szúrás közben találnak meg...akkor, kiáltsd a nevem - bácsi nélkül -, ha épp dolgozom. - rámosolygok, kezét elengedem, majd mindkét tenyerem elém nyújtom. Pár másodpercig csak nézem őket, miközben felidézem, hogy gyűrűsujjamon kellene lennie egy gyűrűnek. Ami valahol otthon lapul, és soha nem fog felkerülni ujjamra. - Gondoltad volna, hogy pár hónapja boldog házasságban élek a főnökasszonnyal? - tör ki belőlem a kérdés szinte csak úgy a semmiből. Egyik ujjamon sincs gyűrű, ami jelezné, hogy gyakorlatilag nős lennék. Elméletben sem vagyok az, s valójában semmi hivatalos közöm nincs Tarához. Csak Ő hiszi ezt. És az itteniek mit sem sejtenek minderről… Ha ki is tálalok Savinak, biztos vagyok benne, hogy nem adja tovább senkinek ezt a dolgot. Tarát páros lábbal rúgnák ki, aztán engem...végül pedig Savit. Nem hiányozna ez sem nekünk, sem a kórháznak.
The city of sins awaits you
Savannah Parish
Egeret ide és lenyílik!
◮ age : 34
◮ tartózkodási hely : ~Las Vegas
◮ hozzászólások száma : 16
◮ join date : 2014. Sep. 03.
Tárgy: Re: Let me be your brother-in-arms! Kedd Okt. 07, 2014 11:32 am
Frank&Savi
"I need a voice to echo, I need a light to take me home I kinda need a hero, is it you?"
Annyit segít, hogy nem szól közbe, csak hagyja, hogy elmondjam… ha megállítana és kizökkentene, akkor lehet nem is tudnám befejezni. Furcsa, hogy valamiért pontosan tudja, hogy mit kell csinálnia és eddig azt is tudta, hogy mit kell mondania. Hiába nem ismerem annyira, ez, még ilyen helyzetben is felüdülés a számomra, hiszen elég régen volt az, hogy bárminemű normális kapcsolatot létesítettem emberekkel, munkakapcsolaton kívül. A nemrég történtek viszont azt hiszem már bőven átraktak minket egy másik fázisba, amit nem tudnék megnevezni, de ez már egyértelműen nem munkakapcsolat. Nem is feltétlenül érzelmi téren, hiszen az nem így működik… bizalmin biztosan. - Mármint, mire gondolsz pontosan? Szívesen mesélek a dologról, ha érdekel… ez a pont nem olyan, ami nehezemre esne… azon már azt hiszem túlestem. – Ahogy finoman kényszerít, hogy ránézzek egy pillanatig megfagyva nézek szemeibe, majd… valahogy megnyugtat az arckifejezése és elengedek egy finom sóhajt. Nem, ez még koránt sem megkönnyebbülés, továbbra is számomra stresszhelyzetben vagyok, amit jelen helyzetben csak a gyógyszer kontrollál úgy igazán. - Sajnos azt kell mondjam, hogy van már benne gyakorlatom, hogy ne tűnjön ez fel senkinek, meg hát, az ilyeneket nagyon nem ellenőrzik, csak ha valami szemet szúró hiány van. Addig meg ráhagyják az adminisztrációt másra… jelen esetben rám. – Hiába látom szemein azt, hogy nem ítél el, mégis azért még mindig kicsit viszontagsággal beszélek erről, annak ellenére, hogy sajnos ez nálam már rutin és… valahogy megtanultam túllépni rajta, hogy mondjuk reggel ne úgy nézzek tükörbe, hogy ilyen borzasztóan érzem magam, mert az a betegségnek se túl jó… és lehet nem tudnék akkor kikelni az ágyból se, ha minden reggel egy tolvaj nézne velem szembe. Arra fókuszálok, hogy a gyerekeknek szükségük van rám, még ha nem is annyira, mint egy orvosra, de mégis mi segítjük át őket azokon a dolgokon, amiket ők fel tudnak fogni és amire emlékezni fognak, ami ebben a korban még nagyon fontos, hogy diszkrét legyen és számukra a legkevésbé megerőltető vagy fájdalmas. Meglepődök a szavain. Más lehetőség? Ugyan… már ezerszer végigrágtam ezt magamban. Másik munkára sose vennének fel és talán nem is bírnám fizikailag… máshogy meg nem tudok pénzhez jutni. De már éppen nyitom a szám, hogy bármit is reagáljak erre, amikor folytatja. Egy pillanatra levegőt is elfelejtek venni, annyira megdöbbenek,úgy nézhetek ki, mint egy ijedt őzike, de hát az is vagyok. Ettől komolyan megijedtem. Adjam el magam? Mégis… mit akar ezzel mondani? Már attól is zavarba jövök, ha bárki csak egy kicsit is próbál közeledni felém… én… én képtelen lennék bármi ilyesmit csinálni. Azt hiszem már a „kurva” szó hallatán is elvörösödök kicsit, de aztán tovább folytatja és én még inkább elvesztem a fonalat. Fogalmam sincs, hogy miről beszél… - De… nem értelek… - Más nem jön ki jelenleg a torkomon, egyszerűen le vagyok döbbenve és össze vagyok zavarodva, de egy biztos, arról a dologról sikerült elterelnie a figyelmemet. Csak meredek rá nagy szemekkel, láthatóan döbbenten. Azt hiszem, ez az én hiányosságom, hogy nem tudok olyan helyzetre gondolni, amire ráilleszthetem ezt az egészet, amit mondd. De mi az, hogy átmeneti barátnője? Alapvetően nehezen tudok olyan szituációba kerülni, hogy valakinek hosszútávon az legyek, nem, hogy átmenetileg… - NEM! – Na jó, lehet kicsit gyorsan és indulatosan szaladt ki ez a számon, legalábbis az eddigi kis csendes beszélgetéshez, na meg persze magamhoz képest. De hát akkor is. – Nem… soha de soha nem fognám rád, még akkor sem, ha neked ebből semmi bajod nem lesz, nekem pedig az állásomba kerülhetne. Nem lennék képes bemártani mást a saját problémám miatt, így is nehéz szembenéznem azzal, amit csinálok, ennyi bűntudat nem férne meg bennem. Szóval kérlek ilyet nekem ne mondj többet… Sőt, ha valaha is kiderülne, te bent se voltál, én vettem el, magamnak adtam be és ha bármi közöd is volt ehhez, megpróbáltál megakadályozni. Ehhez pedig makacsul ragaszkodok, mondj nekem bármit is. – Kicsit úgy mondom ezeket a szavakat, mintha valamiféle adrenalinlöket csúszott volna végig rajtam… és gyorsan hadarok, aztán veszek egy nagy levegőt és lenyugszok. Csak bámulok rá, hogy aztán megint visszaessek a döbbenetbe a következő mondatára. Nem is tudok rá reagálni, csak ismét előtörnek az őzike szemeim és ha rám néz, alig észrevehetően megrázom a fejemet, jelezve, hogy egyrészt ilyesmiről fogalmam se volt, másrészt szintúgy nem értem a dolgot, ahogy azt se, amit előtte mondott. Ez a srác valahogy baromira ért ahhoz, hogy össze zavarjon azzal, amit mondd… ami nem túl fair dolog, tekintve a jelenlegi állapotomat.
Tárgy: Re: Let me be your brother-in-arms! Vas. Okt. 12, 2014 2:52 pm
- A betegségre. Vagy mondtad már a nevét, csak az valamiért kimaradt? Akkor ne haragudj... - széles művigyorra húzom számat, és zavartan kezdem vakargatni fejem. Annyi mindent zúdított rám hirtelen, hogy a lényeget meg elfelejtettem. Lehet engem se ártana kezelni. - Nem itt és most kellene faggatóznom...de azért áruld már el, hogy legrosszabb esetben mi történik. - jobb félni, mint megijedni, nem igaz? Innentől kezdve erre a lányra is figyelnem kell, azt érzem. Ha a táskájában kutat valami után, már akkor aggódni kezdek, és talán szaladok is a gyógyszerért, amint a helyzet megkívánja. Csak kár, hogy nem emlékszem a gyógyszer nevére sem...de lehet nem ártana felírnom reggelente a kezemre, nehogy elfelejtsem aznap. - Ugye tudod hogy ez nem mehet így örökké? - egyik kezem vállára csusszan, és egy kissé sajnálkozó tekintettel nézek rá. - Akár holnap is átpasszolhatják másnak azt a ,,nemes” pozíciót… - kezem visszakerül magam mellé. Őszintén szólva nem akarok Tőle megválni. Meg talán a gyerekek se. Van aki régebb óta ismer minket - sajnos -, de hála a jó égnek a gyerkőcök többsége csak egyszer, vagy maximum kétszer lát minket huzamosabb ideig.
Sejtettem, hogy egyáltalán nem fogja venni a lapot, hogy mire is próbálok kilyukadni. Túl egyszerű lenne kimondanom mire is gondolok, talán tudat alatt szándákosan akarom összezavarni őt. - Lássuk csak, hogy is lehetne világosabb a dolog. Hmmm… - elgondolkodom, hogy miként...aztán fejembe pattan kicsi Toby esete. - Ha Oli mondjuk megkérné, hogy játszd el a nővérét, megtennéd, nem igaz? - mondhatnám azt is, hogy ez költői kérdés, de hátha meglep egy elutasító válasszal...amit kétlek, de a most történtek után tényleg bármi megtörténhet. - Na, és ha a szülei pénzt ajánlanak ugyan ezért? - ha igen, ha nem az előző kérdésemre a válasza, ez ugyanúgy előtör belőlem. Mondhatni én is nagy bátyóként ,,kezdtem”. Aztán lettem férj, unoka...legjobb barát, unokatesó. A pénz az egyetlen oka annak, amiért ezeket bevállalom, bevállaltam annó.
A határozott ,,nem” hallatán megugrom picit az ágyon, mert váratlanul érint a dolog. Mosolyra késztet. Hiába próbálja nekem elmagyarázni azt, hogy csak ő tehet majd mindenről. Ezt jobb, ha elfelejti. Mondhatni én is belekerültem a trutyiba, így egy parányi beleszólásom lehet a dolgokba. - Nem akarsz szinte örökre munkanélküli maradni, ugye? - vágok szavai közbe, mielőtt még folytatná a hegyi beszédét. Elterjedne híre a bajának, ebben biztos vagyok. Egy beteg ember kinek kell? Nem jó munkaerő. - Állítják az okosok. Nem gondoltam volna, hogy ennyire szégyenlős, lelkiismeretes kis lányka ő. Nem mondom, hogy meglep, de közben mégis. - Ha te nem árulnál be, akkor én előbb vagy utóbb megtenném. Leginkább akkor, ha arra kerülne a sor, hogy elbocsájtanak. Akkor magamra kenném az egészet. De ne ijedj meg, ilyesmiről szó nem lesz. - próbálom nyugtatni, de nem hiszem, hogy menni fog. Sőt, nem kizárt, hogy mostanra megbánta, hogy elárulta nekem a titkát.
Úgy érzem igazságosnak, ha Ő is megtud rólam valamit. Mikor szóba hozom Tarát, pontosan azt a reakciót kapom, amire számítottam - csak szó, illetve szavak nélkül. Felállok, s fel-alá kezdek járkálni. Dühít ez az álházasság téma, de mostanra már beletörődtem, hogy egy embernek a kutyája vagyok. - Egy álnok szuka, az a nő. - most mutatkozna meg a nem túl kedves énem? - Lehet. Nem fogom elárulni a teljes történetet, mert a végén elájulna szegénykém. - Meghallotta egyszer, hogy az egyik gyerek anyja szinte könyörgött, hogy legyek a kisfia testvére, mert bántják az iskolában. Állítólag a kis kölykök megijednek egy nagyobb testvértől, de mintha olyan rémisztő lennék... - megállok a szekrény előtt, háttal Savinak. Látom reakcióit visszatükröződni a szekrény üvegéről, biztosan elítél majd mindezért, ha megtudja a folytatást. - Nem akartam elvállalni, de pénzt ajánlottak, és ugye az nagy úr. Sajnos, vagy sem...de elvállaltam a szerepet - már ha nevezhetem annak. - két ujjammal kopogtatni kezdek halkan az üvegen, pótcselekvés gyanánt. Hagyok neki időt, hogy feldolgozza ezt a katyvaszt. Nem akarok a szemébe nézni, mert kissé kellemetlen nekem ez. - Aztán Tara meg kihasználta azt, hogy kéje-kedve szerint irányíthat. Én meg hagytam, és hagyom is magam, már csak azért is, hogy ne rúgjon ki innen. - vonom meg a vállam, mintha tényleg nem érdekelne ez az egész...pedig, szinte tönkretesz az a nő, de el kell fogadnom, hogy álférje lettem. - Ne utálj meg, kérlek. De talán így már érthetőbb, mire gondoltam az előbb... - lassan fordulok csak felé, kissé szégyellve mindezt, ám mintha egy hatalmas kő zuhant volna le a szívemről... - Ha volna kedved, elmehetnénk este valahová, aztán jobban kibeszélhetnénk bajainkat. - hirtelen egy pimasz mosoly ül ki arcomra. Rengeteg minden kavarog a fejemben, szinte teljesen megfeledkezem, hogy miről is beszéltem az előbb. Egy valami lebeg szemem előtt: mégpedig, hogy Savi ne legyen ilyen gátlásos. Majd én megnevelem ezt a leányzót, persze csak ha nem küld el melegebb éghajlatra - a maga módján.
The city of sins awaits you
Savannah Parish
Egeret ide és lenyílik!
◮ age : 34
◮ tartózkodási hely : ~Las Vegas
◮ hozzászólások száma : 16
◮ join date : 2014. Sep. 03.
Tárgy: Re: Let me be your brother-in-arms! Szer. Okt. 15, 2014 7:08 pm
Frank&Savi
"I need a voice to echo, I need a light to take me home I kinda need a hero, is it you?"
Felsóhajtok egy picit, nem, nem olyan sóhaj, hogy „nem igaz, hogy elfelejtetted, pedig mondtam”. Egyszerűen csak olyan sóhaj, ami jó, ha néha kitör az emberből, mert bár nem sokkal, de azért könnyít a lelkén a dolog. - Nos, nevezik bipoláris zavarnak, de mániás depressziónak is… utóbbi elárulja, hogy mi is a betegség. Egy olyan dologról van szó, ami során nagyon szélsőséges hangulatállapotok váltakoznak… és itt a szélsőségest tényleg komolyan értsd. Lehet akár klinikai depresszióba is esni, úgy, hogy előtte hónapokig hipermániás fázisban voltál, ami általában túlzott jókedvet eredményez és meg nem álló pörgést, őrült ötletei vannak az embernek olyankor… viszont ez is ugyanolyan veszélyes. A depressziót pedig azt hiszem nem kell magyarázni. – Igazából, ezeket viszont már természetesen mondom neki… ezt egyáltalán nem szégyellem, sőt, talán segít is, hogy kicsit megnyugodjak, mert nem tehetek róla, hogy ez a helyzet. Amit szégyellek, az az, hogy ezt el kell titkolnom… és hogy a gyógyszeremhez így kell hozzájutnom. Felpillantok rá, mielőtt erre válaszolnék, bár kicsit hezitálok, mert félek, hogy meg fogom vele ijeszteni. - Nos… mindkét esetben a legrosszabb az az öngyilkosság. A hipermániából könnyen át lehet esni a depresszióba, ha az akkori állapota miatt kirekesztik az embert, nem értik meg, kinevetik… és a depresszió pedig odáig fajulhat, hogy az illető öngyilkos lesz. Én még sose értem el idáig és nem is kerültem helyzetbe se, de nem is akarok. Rettegek ettől, hogy egyszer nem leszek tudatomnál és bármi ilyesmit csinálok… - Vallottam be, ha már úgyis túl őszinték vagyunk egymással. Lepillantok a kezére, ami a vállamra kerül, majd persze a szemeibe nézek az én kiskutya szemeimmel. Most tényleg olyan lehetek, mint egy hontalan kutya, aki befogadásra akarja rábírni a leendő gazdáját. - De… egyszerűen nincs más választásom… ha nem szedem a gyógyszeremet, akkor nem dolgozhatok, mert magamra és másokra is beszélyes lehetek, megvenni pedig nem tudom… - Ha most tovább feszegeti ezt a dolgot, akkor sajnos félő, hogy el fogom sírni magam, mert már most is a határán vagyok és érzem, hogy szemeim könnyesek lesznek. Bár már egyszer sírtam előtte ma… De össze kéne szednem magam… főleg, hogy nemsokára ki kell menni körbejárni az osztályon. Kisírt szemmel pedig ezt nem lehet. Ahogy elkezdi magyarázni a dolgot, kicsit már érthetőbb lesz, amire gondol… viszont egyre inkább képtelennek érzem magam egy ilyen dologra. Borzasztóan ijesztő a gondolat, hogy én idegen embereknek bármilye is legyek, mikor a való életben se merem ezt. Bár talán eljátszva könnyebb? Mindegy… ezt nem most fogom megvitatni vele. - Akkor se tedd, kérlek… nem bírná elviselni a lelkiismeretem, ha valaki más vinné el helyettem a balhét. Egy nyamvadt gyógyszer miatt pedig nem fognak kirúgni… Akármit is mondasz én le fogom tagadni és kész… -Közlöm vele és megpróbálok határozott arckifejezésre váltani. Szememmel követem, ahogy feláll és mesélni kezd, bár legszívesebben visszaültetném magam mellé. Látom, hogy nagyon bántja ez a dolog… és valamit akarok tenni, ha már ő is óriási dolgot tett értem. Csak figyelem és amit mesél… hát ismét meglep. Csak nézek rá, bámulom a hátát leginkább és meglepetten hallgatom. Istenem… sose gondoltam volna, hogy ilyen helyzetben van. Lehet, hogy most csúnyákat kéne gondolnom róla, de csak az jár a fejemben, hogy mennyire sajnálom. Meg persze, hogy hogy teheti ezt vele bárki. Vagy alapjáraton bárki hogy tehet ilyet egy másik emberrel. Akármivel sakkban tartani a másikat, undorító dolog. Nem bírom ki, hogy ne álljak fel és lépjek oda mellé. - Azt hiszem a boldog házasság kicsit erős jelző… - Mondom neki egy kis mosollyal arcomon, majd csak odafurkaodok hozzá, ha tetszik neki, ha nem… és megölelem… úgy mindenért. Mert látom, hogy neki is szüksége van rá és nekem is. Ezek után pedig bőven belefér ennyi, miután nagyjából konkrétan kitálaltunk egymásnak a titkainkról. Azért jól esik valahol, hogy valaki tudja, mi is van velem. Csak még nem fogtam fel ezt igazán. Azért amikor közli, hogy ne utáljam meg, elengedem az ölelést és finoman, de azért fejbekólintom hátulról. - Mi az, hogy ne utáljalak meg? – Nézek rá mérgesen, majd megrázom a fejem határozottan. – Még egy ilyen és nagyobbat kapsz, fiatalember… - Az utolsó mondatot már direkt úgy mondom, mintha nevelni akarnám, talán, hogy oldjam a feszültséget. Számtalanszor látta már ő is, hogy hasonló hanglejtéssel dorgálok meg egy-két nagyon komisz gyereket. - Öhm… végül is, azt hiszem benne vagyok. – Bólintok végül rá a dologra, bár nem igazán vagyok az a fajta, aki inni szokott. Na meg nekem nem is nagyon szabad, tekintve, hogy állandó gyógyszeres kezelés alatt állok. De nem is ez lesz a lényege a dolognak, azt hiszem. - Azt hiszem lassan ki kéne mennünk… így is biztosan megy majd a pletyka a hátuk mögött… ezek mindent észrevesznek. – Bökök fejemmel az ajtó felé, célozva a munkatársainkra, akik túlságosan sokat szeretnek mások életéről beszélgetni.
Tárgy: Re: Let me be your brother-in-arms! Kedd Nov. 11, 2014 12:27 am
Hirtelen, és váratlanul ért mindezt. Ha nem bukik le előttem, talán pályafutása során mindvégig el tudta volna titkolni előlem, előlünk betegségét. És talán ezt a gyógyszer-elcsenést is. De előttem lehetetlen, hogy titkai legyenek az embernek. Legrosszabb tulajdonságom talán az, hogy túlságosan is kíváncsi vagyok...és láss csodát, ismét az vezetett el ahhoz, hogy most itt üljek Savi-vel szemben, s iszom minden egyes szavát. Eddig is sajnáltam szegényt (bár ezt nem tettem nyilvánvalóan), és mindig is egy ártatlan kislány volt a szememben, akit ha ténylegesen nem is, de óvni kell. Hogy mitől? Azt pontosan nem tudom, csupán az ösztöneim sugallják ezt.
Kigubbadt szemekkel, szinte teljesen tátott szájjal hallgatom betegségének tüneteit, s fázisait. Itt, a gyermekosztályon aztán mindennap tanulhat az ember. Egy-egy szó néha komoly fejtörést tud okozni, amiket a kis kópék mondanak...de azt még álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha ilyen mániás depresszióban szenvedő munkatárssal kell majd együtt dolgoznom. Nem csak a gyerekekre, hanem Savi-re is kell figyelnem, még ha ezt ő nem is mondja. Ebben a pillanatban határoztam el, hogy ez lesz. Hmmmm. - Gondolom ez nem gyógyítható, ha már...tényleg, mióta is szeded a bogyóidat? - saját magam szakítom félbe azzal, hogy keresztkérdést szegezek felé, de azt még nem mondta mióta él ezzel. Az öngyilkosság szó hallatán mutatóujjam Savi ajkaira teszem, mert úgy érzem nem igazán akarom hallani tovább a lehetséges történéseket. Ugyan nem árt tisztában lennem a legrosszabbal is, de tudom, hogy az nem fog megtörténni. Ő szedi a gyógyszereit, akkor meg ekkora baj nem lehet. Ugye? UGYE?! Soha nem lelkiztem egy nővel úgy, hogy én is nekiálltam elmondani, hogy mi nyomja azt a hatalmas szívemet. Már csak valamit valamiért alapon is, talán ezzel (is?) bebiztosítva azt, hogy nem fogom elkotyogni a kicsinek tűnő, ám mégis óriási bűnét. - Figyelj, bennem bízhatsz… - ameddig nem ártasz nekem, én se neked...majdnem kimondtam! - ...akár én is eltörök egy-két üveget, hogy ne csak te legyél mindig ügyetlen...vagy...ha szeretnéd, adok kölcsön neked pénzt. - persze már csak udvariasságból is felajánlottam ezt. Vagy sajnálatból, mikor tekintetén látni, hogy könnyeivel küszködik? Hiába utaltam én itt arra, hogy egy kis színészkedéssel könnyedén megszerezhetné a gyógyszereire elegendő pénzt. úgy érzem ezt a témát majd később kell megtárgyalnunk.
Muszáj vagyok felállni, mintha csak hívogatna a szekrénynek az üvege. Ahogy egy pillanatra düh árasztja el testem, érzem, hogy szívem szerint betörném azt az üveget. De nem tehetem meg. És talán nem is tudnám megtenni. Férfi létemre erősebbnek kéne lennem. De nem azt mondják, hogy az az igazi férfi, aki ki meri mutatni valódi érzéseit? - Áhhh, ahány nő, annyi vélemény…mindegy is, takargatnivalóm mondhatni nincs Savi elől...immáron. Míg egyik pillanatban azt látom, hogy Savi haloványan visszatükröződik az üvegben, addig a másikban átkarol. Mindez megnyugtat, és...jól is esik. Nagyon is. Végigsimítok hátán miközben a kis megjegyzésére reagálok. - Fogalmazzunk úgy, hogy inkább egyoldalú. Ő beleéli magát, én pedig teljesítem óhajait...különben már rég azt a fogast ölelgethetnéd… - kissé szorosabban ölelem, s egy pillanatra behunyom szemem... - Szóval ő boldog, én meg szenvedek a hülyesége miatt. De sebaj, egyszer csak vége lesz ennek az őrületnek. - megvonom vállam, majd elengedem őt. - Nem tudom most mi kavarog a fejedben, de biztos egy szemét, és pénzéhes embernek gondolsz. - jelentem ki ezt egy sóhajtás kíséretében, és hát valljuk be, van ebben némi igazság...megbántam, amit Toby-nak tettem, de nem tudom visszacsinálni. Tara pedig mindig mindenbe beleüti az orrát, akarva-akaratlanul is. A kis tockos után meglepetten pillantok a lányra...hát ez hallatlan! Már csak az hiányzott volna, hogy fenyegetően emelje fel mutatóujját, s mondja az irgum-burgum-burgum vaslapát szöveget. - Néééézzenek oda, micsoda fordulópont! A kisasszony kimutatta foga fehérjét... - jegyzem meg játékosan, s drámaian elcsodálkozva kapom kezemet a számhoz. Eztán egy újabb, ehhez nem igazán kapcsolódó témára terelem a szót, s így hívom el Savi-t egy ártatlan munka utáni találkára. Másabb környezetben talán ledobja gátlásait. Ha meg nem, majd besegítek én neki. Ezen már ne múljon semmi. - Azt hiszed, vagy tudod is? - kérdezem tőle egy kis pimaszságot csempészve a kérdésbe, majd az ajtó fele veszem vele együtt az irányt. - Én aztán nem bánom. - jegyzem meg vigyorogva, majd az ajtóhoz lépve nyitom ki azt neki. - Legközelebb - már ha lesz ilyen - még hangokat is adok majd ki. - vigyorom mellé egy halk nevetés is csatlakozik, majd Savi mögé simulva kezdem el kutatóujjaimmal bökdösni hátát. - Na, uzsgyi. - suttogom, majd kiérve a nővérszobából mondhatni kétfelé válnak útjaink. - Műszak után pedig a kórház előtt várlak. - rákacsintok, majd azzal a lendülettel haladok is tovább a folyosó legvégén levő betegszobába, hogy megnézhessem mi a helyzet a lurkókkal.