trying hard to fill that emptiness.

Tárgy: Re: trying hard to fill that emptiness. Kedd Márc. 10, 2015 5:14 pm

Kellemes.. Bizsergető érzés ami átjár, ahogy a keze a hátamon simít végig. Talán percek teltek el. Órák!?? Nem érzékelem, de a kezdeti kétségbeesett félelem, valami nyugodtságba megy át. Biztonságban vagyok...
Már nagyon régóta nem éreztem.

De akkor tovább beszél, és megint.. és az egészet valami lassúba forduló magabiztosság veszi át.
Elengedem.. lassan fűzöm ki a valahogy köré fonódott két kezem, és újra egyenesen állva meg az orra előtt az arcomra rakódott nedvességet eltüntetem.

- Akkor az volt.. a megfelelő lépés. - szaggatom, de az egész egy mélyrehúzott sóhajba megy át. Rendben vagyok. Most már teljesen. De a többi.. Nem, nem felejtettem el a többit sem.

- De rendben... - biccentek - Menjünk haza.. - indulok lassan meg, először csak hátrálva, de aztán ha ő is megindult előttem, minden további szó nélkül fordulok meg, és veszem az irányt az anyósülés fele, hogy megnyitva az ajtót, ugyanabban a síri csöndben beüljek. Ha ő is beül mellém, csak után fordulok a szemébe. De még mindig nem szólok. Csak nézem. Hogy mit akarok?? Pokoli nagy a káosz bennem és én minden percben próbálkozok hogy eldöntsem. Először is csak nyugalmat. És talán.. az idő egész sok mindent elrendezhet...

Tárgy: Re: trying hard to fill that emptiness. Szomb. Május 30, 2015 10:50 am

YOU ARE BEAUTIFUL IN EVERY SINGLE WAY.

– Tudom. – felelem halk, mégis határozott hangon, miközben szemeim az arca minden apró vonását megfigyeli. Mintha nem lett volna már korábban rá alkalmam, mintha most lenne az első találkozásunk, vagy éppenséggel az utolsó, amikor emlékezetembe akarom vésni arcának minden részletét.. de erről szó sincs. – Sokkal nehezebb volt ezt a kérésed teljesíteni, mint bármilyen másikat azelőtt. –
Nem voltak hangosan kimondott kérések, de mindketten tudtunk ezekről. Az, hogy találkoztam Vele, és nem közeledhettem Hozzá, kevésbé volt nehéz, mint az, amikor egyáltalán nem is látogathattam Őt. Már a kezdetek óta jól éreztem magam a közelségében, olyan biztonságban, amelyet már régen nem tapasztaltam senki mellett. A belém vetett hite olyan erőt adott, amelynek sokat köszönhetek. Többek között azt is, hogy a sok támadás ellenére a Kastély még mindig üzemel.

Elhátrál, én pedig a keze után nyúlok, s ha hagyja, összefonom ujjaim az Övéivel, és úgy indulok meg az autó felé. Csak akkor engedem el, amikor elindul a vezető melletti oldal felé, így én automatikusan a másik irányt választom. A friss levegőnek köszönhetően egészen kitisztult a fejem, így nem gondolom azt, hogy a vezetés gondot okozna most már.

Beülök a kormány mögé, és beindítom a motort, amely a motorháztető alatt halk dorombolásba kezd. Még nem indulok, helyette Danny felé fordulok.
- Ha szeretnéd, akkor hazamehetünk Hozzád.. – szólalok meg, pár pillanatnyi csend után, s kezem felemelve simítom végig az arcát. – Viszont ha még mindig bízol bennem.. akkor megmutatok Neked még egy titkos helyet, ahová szeretek elbújni a nagyvilág elől. –
Vázolom a másik lehetőséget, s ajkaimon halvány mosoly jelenik meg.
– Jót tenne Neked a környezetváltozás, de nem szeretnék Rád erőltetni semmit, így ez most a Te döntésed. Részemről bármelyiket is választod, nekem megfelel. –

Tárgy: Re: trying hard to fill that emptiness. Kedd Jún. 09, 2015 7:19 pm

- Sajnálom.. - a hang rekedten válaszol, de a hang az én hangom. Sajnálom... Tényleg sajnálom. Sajnálom hogy abba az ügybe belekezdtem. Sajnálom hogy meghalt a két gyermekem! Hogy golyót kaptam, hogy nem lehettem OTT!!! A temetésen, és hogy hagytam... hogy nem hittem Dylannek, hogy tovább kell élnem! Egy megtört, mégis tisztalelkű emberként, akit megtapostak az évek, de mégis kitartással és erővel, talán... talán lehet még szebb az élet, de én... ellöktem. Dylant is, ahogy Mirandát, mindenkit a közelemben, és azt is sajnálom hogy GYILKOLTAM! Hogy gyilkos lettem, holott azok halála nem érdemel egyetlen könnycseppet sem, de ÉÉN.. lettem a gyilkos! Olyan mint ők.. bármelyikük, a helyükbe léptem, és talán.. Igen, megérdemeltem azokat az éveket. Minden pengét.. minden ébren töltött éjszakát és minden percet éberen. De nem akartam hogy lássa. Nem akartam hogy lássa azt aki lettem. Egy szörnyeteg! Akkor még így gondoltam ezt az egészet.

- Meg kellett tennem. - szilárd és kitartó végszó. Igen, egy bólintás is kísérte a szemeibe, a korábbi elesett indulat már a semmibe veszett, most csak én voltam ott. És ő. És ahogy azt kéri menjünk innen..

Megindulok a kocsi felé, de valahogy egyetlen szót sem szólok. Nem, nem zárkóztam be. Egyszerűen csak emésztem a történéseket, és szükségem van.. néhány néma percre.
Talán pont ezért is, nem veszem észre ha a kezemért nyúl. Nem, nem utasítanám vissza, egyszerűen nem veszem észre, lefoglalnak a gondolataim, és ahogy elérem az ajtót, még mindig szótlanul szállok be.
Csapódik az ajtó mellettem. A másik oldalon, és ahogy megint a közelemben érzem, automatikusan fordul felé a fejem.
Motor morog, ő pedig akkor néz fel az enyémekbe.

Ahogy beszél.. csak figyelem... A keze emelkedik, én meg gyengén, a kezébe hajtom az arcomat ahogy megérint vele, de emelkedem is vissza ahogy folytatódnak a kérdések.

- Mehetünk. - vágom rá, és igyekszem egy biztató mosolyt is préselni bele, de nem tudom mennyire sikerülhetett. Tényleg jól érzem magam vele. Egyszerűen csak.. most túúl gyorsan történt minden. Olyan hirtelen.

Talán ha majd kiszellőztetem a fejem.. - azzal lehúzom a mellettem feszülő ablakot.

Tárgy: Re: trying hard to fill that emptiness. Szer. Jún. 17, 2015 8:49 pm

YOU ARE BEAUTIFUL IN EVERY SINGLE WAY.

A beálló csend a legkevésbé sem hoz zavarba. Nem érzem szükségét annak, hogy felesleges beszéddel töltsem azt ki, vagy kérdéseket tegyek fel, keresve a miérteket. Mert nincs mit keresnem, elég csak a férfi szemeibe néznem ahhoz, hogy megleljem hallgatásának valódi okát. Talán az én jelenlétem, talán a kettőnk között történtek, vagy ennek az egésznek az együttese.. bármi is volt az, kétségtelenül elindított valamit Dannyben. egy apró gondolat menetet, egy elnyomott érzelmet, elég egyetlen szikra, és a magunkban felépített világ felborul egy pillanat alatt.
Ez történhetett most is.. az is előfordulhat, hogy csak én így gondolom így.

Mosolyát látva – mely nem éppen a legragyogóbb -, én is elmosolyodom kedvesen, majd némán bólintva egyet még nézem Őt, mintha csak eltűnődnék egy pillanatra. Végül elfordulok, és kezeim a kormányra helyezem, majd kényelmesen elhelyezkedve helyezem a lábam a gázra, s egy fél kanyart megtérve térek vissza a főútra. Most nem kapcsolok zenét, s még csak nem is szólalok meg. Danny mosolyát, s rövid válaszát beleegyezésnek véve indulok el a város felé, de még mindig elkerülve a belváros részét. A külváros apróbb utcáin haladva egy felkapottabb, mégis félreeső negyed felé tartunk, ahol alig pár újépítésű toronyház magasodik a többi ingatlan fölé.
Az egyik ilyen ház alatt megépült parkolóba gurulok be, és egy szimpatikus helyet találva parkolok le.
– Megérkeztünk. – fordulok Danny felé mosolyogva, majd a következő pillanatban csak hátra nyúlok a hátsó ülésen pihenő táskámért, és kiszállok az autóból. A járművet megkerülve lépek oda a férfihoz, és magától értetődő módon fűzöm ujjaim össze az Övéivel, s húzom a lift irányába.

Alig pár másodperc leforgása alatt már a legfelső emeletre érkezik a szerkezet, és ennek sípoló hang kíséretében ad hangot. A táskámba beletúrva húzok elő egy kulcscsomót, ahogy a folyosóra érünk. Egyetlen egy ajtó árválkodik az egész szinten, én pedig magabiztosan lépek oda, és nyitom azt ki. A folyosóról alig szűrődik be némi fény, amely megvilágítja az előszoba fehér kövét.
– Gyere. Mindjárt fényt is varázsolok. – invitálom be huncut mosollyal az arcomon a férfit, majd az ígéretemnek megfelelően világosság gyúl az egész lakásban.
– Na így már mindjárt jobb. – állapítom meg elégedetten, és a tűsarkú cipőből kilépve megyek át az előszoba széles boltíves ajtaján, egyenesen a nappaliba, amely a jól megszokott amerikai stílusú konyát is magában foglalja, illetve innen nyílik több ajtó is, köztük az erkély is, melyre tökéletesen rálátni a hatalmas ablakokon keresztül, s nem csak arra.. hasonló a látvány, mint az előbbi kis helyünkön. – Érezd magad otthon. Kérsz valamit inni? –
Kérdezem, miközben a hűtőhöz lépek, és kiveszek egy üveg ásványvizet, majd kerülve mindenfajta formalitást, iszok bele az üvegbe.

Tárgy: Re: trying hard to fill that emptiness. Csüt. Jún. 18, 2015 10:13 pm

Az út, hosszúnak tűnik. Vagy csak én veszem el a gondolataim között, de nem úgy hogy rá nem figyelek. Érzékelem.. Minden egyes percében a megtetteknek, mégsem szólalok meg, még akkor sem, amikor begurulunk a toronyház alá.
Ahogy leáll a motor, csak egy rövid időre nézhetek a szemeibe, a mosolya megnyugtat.. megérint, mint nem is olyan régen, és amint kiszáll, én a visszapillantóban figyelem, majd csak kikapcsolom azt az övet.
Én is kiszállok.
Ő már ott vár rám, szemmel körbevizslatom a terepet, majd felé nézek, ahogy az ujjai kinyúlnak felém, én meg egy arcrándulást sem engedve az ujjai közé fűzöm a kezemet.

A lift.. halk zenével fűzi alá a felfelé utat. Nem tudom hová tartunk, nem tudom mi lehet itt ami lényeges, mégis vele vagyok, tartom az ígéretem, és amúgy se lennék most sehol máshol szívesebben.

A folyosó végi ajtó meglep. De csak annyira, hogy alig egy pillanatnyit hezitálhatok mielőtt belépek, miután kitárja előttem.
Nem értem. Még mindig nem igazán, mégis követem, mert így kérte tőlem, a szemem mégis óvatosan tapogatja le a környéket.
Az zökkent ki amikor elhagyja a cipőket. A második alkalom amikor megakaszt, mégis..

- Kívánod hogy én.. hogy én is.. - utalok a cipőmre, de ha nem kéri ezt tőlem, inkább maradnék így ahogy vagyok. Megnyugtatóbb. Idegen helyen...

- Ez... ez a te lakásod?? - lépek beljebb, úgy ahogy kérte tőlem, de hiába a kérdés, a szemeim beleragadnak a képbe, abba a mindent elsöprőbe ami odakinn vár az üveg mögött.
Csak elérve az üveget, szinte az orromat is beleütve, hosszú késés után válaszolok.

- Igen.. Egy víz nekem is jól esne. - fordulok félig hátra, csak bele a szemeibe, hogy ha a távolban van, vagy már ott lenne a közelemben, akkor is tökéletesen láthassam.
Semmit nem értek...

Tárgy: Re: trying hard to fill that emptiness. Szomb. Jún. 20, 2015 11:08 pm

YOU ARE BEAUTIFUL IN EVERY SINGLE WAY.

– Ahogy Neked kényelmes, miattam nem kell levenned. – nézek hátra a vállam fölött mosolyogva Dannyre, miközben beljebb haladok a lakásban. Részemről igencsak jól eső érzés jár át, hogy végre megszabadulok azoktól a kissé fájdalmas, ámbár gyönyörű cipőktől, no meg jó pár centiméter előnyt is elvesztek, ami a magasságomat illeti. – Nem, nem az enyém. Egyelőre. –
Válaszolok a kérdésére, majd figyelem, hogyan babonázza meg az üvegfalak mögött rejtőző látvány. Halványan elmosolyodom az egész jelenetet figyelve, és nem is töröm meg a csendet egészen addig, amíg Ő meg nem szólal. Odalépek a hűtőhöz, és kiveszek belőle egy újabb félliteres ásványvizet, majd nesztelen léptekkel megyek oda Hozzá, és nyújtom át azt, miközben megállok mellette.
– Egy kedves barátomé ez a lakás, aki egy évvel ezelőtt költözött ki Franciaországba. Megkért arra, hogy amíg távol van, rendezzen a lakás ügyeit, számláit, és néha jöjjek el, és nézzem,meg minden rendben van e. – mivel tudom, hogy az iménti válaszom magyarázatra szorul, ezért beszélni kezdek. Elvégre ha nem az én lakásom, mit is keresünk itt? – Kérésének megfelelően mindig rendeztem a számlákat, és eljöttem ide pár hetente, aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy egyre többet vagyok itt, és már nem csak azért járok ide, mert megígértem, és mert muszáj. a saját ásványvizes üvegemet, amelyet eddig a kezemben szorongattam, most kinyitom, s újra belekortyolok, majd azután, hogy visszacsavartam a kupakot, és a Danny mögött lévő asztalra teszem azt, folytatom. – Damian – akié ez a lakás - végül megtalálta a számításait Európában, mint divattervező, és nem tartja valószínűnek, hogy a közeljövőben visszajon Las Vegasba, így úgy döntött, hogy meghirdeti és eladja a lakást, mire én azt mondtam neki, hogy vegye úgy, hogy már el is adta. Nekem. –
Beszéd közben már nem csak a mellettem álló férfit figyelem, hanem én is gyönyörködöm az elénk táruló látványban pár pillanatig, majd ismét Dannyre nézek.
– A sors fintora, hogy a vállalkozásom kitúrt a saját otthonomból. – mosolyodom el. Elvégre évekkel ezelőtt, amikor még alig, hogy belekezdtem az egészbe, Danny többször járt a Kastélyban, és azzal is tisztában volt, hogy ott lakom. Ez még most is így van, hiszen hivatalosan ez nem az én lakásom, de gyakorlatilag egyre több időt töltök itt, mint a saját házamban.
– Gyönyörű nem igaz? – célzok itt a látványra, majd a kezemet nyújtom felé újfent. – Van kedved kimenni az erkélyre? Üvegen keresztül sokat veszít a fényéből. –
Billentem oldalra a fejem, s ha beleegyezik, akkor kihúzom magammal az erkélyre, amely nem is olyan kicsi. Egyik oldalán egy kerti garnitúra foglal helyet kanapéval és kényelmes fotelekkel, kis asztallal, hasonló stílusban pompázva, mint a lakás többi része.

Tárgy: Re: trying hard to fill that emptiness. Vas. Jún. 21, 2015 7:24 pm

Megadta az engedélyt, így hát maradok ahogy vagyok. A látvány mégis elvarázsol. Be is lépek abba aaa.. nappalinak nevezett szentélybe és szemügyre veszem azt a gyönyörű képet.

A vízzel együtt jelenik meg mögöttem, én meg felé nyújtom a kezem és egy köszönő biccentéssel veszem el. Megszomjaztam a melegben...

Aztán csak hallgatom ahogy beszél.. Közben végig a képet nézem, de minden egyes szavára figyelek. Viszont van itt valami ami érdekel engem. Mégsem teszem fel a kérdésemet, egészen addig, amíg nem végez.
Ám akkor egy újabb kérdés... Tőle, és amikor felém nyújtja a kezét, én minden gyanú nélkül nézek rá, hogy aztán az övébe fűzzem az enyémet. Már a vizem nélkül követem...

- Miért hoztál ide!?? - kérdezem ezt már az erkély szélén állva, két kezem a korlátra fűzve, de én csak őt figyelem. Ha ott van, mellettem. És remélem hogy ott van, mert komolyan érdekel a válasz.
Fogalmam sincs róla miért vagyok itt...

Tárgy: Re: trying hard to fill that emptiness. Hétf. Jún. 22, 2015 11:56 am

YOU ARE BEAUTIFUL IN EVERY SINGLE WAY.

Tudom, hogy ott lóg a levegőben a ki nem mondott kérdés, és azt is sejtem, mi lesz az, csak a válaszban nem vagyok biztos.
Pontosítok. Tudom, mit akarok mondani, csak azt nem, hogy hogyan. Így sokkal könnyebb most a kérdésére válaszolva beszélni, és ezzel talán némi időt is nyerek. Az, hogy ide hoztam, nem véletlen, még akkor sem, ha nem terveztem meg előre, hanem akkor s ott dőlt el az elhagyatott autós pihenőnél.

Elfogadja a felé nyújtott kezem, s így lépünk ki az erkélyre, meg sem állva a korlátig. Ott megállok mellette, s én is a korlátba kapaszkodom, ahogyan Danny is teszi, és egy pillanatig gyönyörködöm az elénk terülő látványban. S akkor a kimondatlan kérdés elhangzik, én pedig a férfire nézek. Arcvonásait fürkészem, melyet a lakásból kiszűrődő fény világít meg halványan.
- Sejtésed sincs, miért hoztalak ide? - kérdezem halkan, miközben kedvesen elmosolyodom, és elengedve a korlátot, fordulok felé, s kezem a hozzám közelebb eső kezére helyezem. – Ez az a hely, ahol nyugodtan, zavartalanul tudunk kettesben lenni. Nem akartalak a Kastélyba vinni, ami már nekem is túl nyüzsgős, és azt sem szerettem volna megkockáztatni, hogy zavarba hozzanak bármivel. -
Mindketten tudjuk, mivel foglalkozom, vagy legalábbis mi történik a Kastély falai között, és milyen ruhákban flangálnak le s föl a lányok. Nem szégyellem, erről szó sincs, de semmiképp nem akartam elrontani a pillanatot.. és remélem nem is tettem meg. Kezem elindul a karján, egészen felfelé a válláig, végül a nyakára simítom a kezem.
– Szeretném ha itt maradnál velem… éjszakára... - nézek a egyenesen a szemeibe, és mondom ki a kérdésére a választ. A valódi választ, leplezetlenül. Nem mondok többet, csak várom a reakcióját lélegzetvisszafojtva.

Tárgy: Re: trying hard to fill that emptiness. Hétf. Jún. 22, 2015 9:11 pm

A kérdése előbb cseng vissza, minthogy a keze megjelenne a kezemen. De... kéne.. Valami ezt súgja, én mégsem akarom valahogy elhinni.. Valamiért..

Vissza a szemeibe nézek, miközben ő folytatja. Hogy kívánom e!? Őrületesen. Csakhogy...
Csakhogy.

A keze megindul fel a karomon és a helyén lúdbőrzeni kezdek. Érzem.
Nyelnem kell, de aztán vissza a szemeibe. Egy világ áll meg benne, mégis megmozdulva lecsuklik az enyém ahogy végül a nyakamhoz ér. De csak egy rövid pillanatra.
És akkor tör ki az az utolsó válasz.

Hogy mit gondolok?? Ha gondolkodni tudnék. Kéne...
A helyzet meglep. Hirtelen... Nem mintha ne álmodtam volna erről sokat, régen, hisz valljuk be, ő gyönyörű nő.. Mindig is gyönyörű volt.. Régen is..
De most...

Nagyot sóhajtok, ezt magam hallom a tüdőmben. Nem engedem a szemeit, csak tartom őket, mégsem akar kilyukadni az a szó.
Aztán mégis..

- Esther.. biztos hogy ez jó ötlet..? - kérdezem, de a kérdés csak óvatoskodó. Minden egyes porcikám beszédes, beszél, valahol eleped érte, az agyam mégis másképp dolgozik. Hová vezet majd mindez?? Mégse kéne most foglalkozzak a jövővel...
Most valami egész másvalamivel kéne foglalkozzak.

Talán aztkéne...

Tárgy: Re: trying hard to fill that emptiness. Csüt. Jún. 25, 2015 4:00 pm

YOU ARE BEAUTIFUL IN EVERY SINGLE WAY.

Nem csak Danny az, akit meglep ez az egész helyzet, hanem engem is. Még akkor is, ha én generáltam ezt az egészet, én voltam az, aki ide hozta azzal a céllal, hogy kettesben legyünk. Egy számára új helyre, ahol nem ugyan az a négy fal néz vissza rá, ahol eddigi napjait töltötte. Ahol egykor egy teljes s boldog család élt.

Nem bonyolítom túl a dolgot, hogy női módra ködösen fogalmazok, és azt várom, kitalálja minden gondolatom. Nem. Egyértelműen mondom ki azt, amire vágyom, s tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Az új, és szokatlan helyzet számlájára írom Danny bizonytalanságát, amiért nem látja azt, ami ott van a szeme előtt. A kettőnk közötti vonzalom pont olyan erős, mint az első találkozásunkkor, sőt.. Mit sem változott az alatt az évek alatt, amit bent töltött, s nem láthattam Őt.
– Igen, biztos vagyok benne.– mosolyodom el, kezem pedig a nyakáról feljebb csúszik a tarkójára. – Mindig valami különös és megmagyarázhatatlan érzés fog el, amikor kimondod a nevemet. –
Halk vallomásként buknak ki a szavak az ajkaimon, miközben még mindig Őt nézem.
– Egyedül ehhez kevés vagyok.. Te is kellesz. – Felelem halkan, és ezzel megadom neki azt a lehetőséget, hogy kitáncoljon ebből az egészből. – Nem mindig célravezető az, hogy a saját félelmeink miatt a bennünk tomboló vágyainkat elfojtjuk. –
Tudom, hogy mit akarok, és azt is tudom, hogy Ő is pont arra vágyik, amire kér, de nem szeretnék semmit sem ráerőltetni. Kezem elhúzom, mellyel eddig finoman a tarkóját cirógattam, s egy fél lépést hátrálva, még mindig a korlát mellett állva pillantok fel Rá várakozóan. Én már megtettem, amit meg kellett tennem, most Ő jön.

Tárgy: Re: trying hard to fill that emptiness. Szer. Júl. 15, 2015 3:45 am

Ő nem változott, de én nagyon is sokat.. Odabenn. Hogy vágytam e rá? NAGYON!! Soha.. semmire nem vágytam még jobban. Régen... Felidéződnek a korai percek.. amikor megismerkedtünk. Egy véletlen érintés.. egy lecsúszott és felvett könyv, ahogy összeérnek a kezek.. egy pillantás.. egy pohár ital... Egykor még mind valamit jelentett. A.. Tiltott gyümölcsöt.. Nagybetűvel.. Ami gyönyörű.. kecsegtet, ami ínycsiklandóan ott van melletted, és neked mégsem szabad beleharapni. Mégsem tudod elengedni... Mert még így is! Még így, hogy egyedül csak nézheted is annyira vonzó és félelmetesen élvezetes...
Emlékszem még azokra az időkre. Emlékszem egészen más időkre is, ami sokkal kevésbé.. kellemes, ez a nap most mégis...
Soha nem gondoltam volna hogy el fog érkezni..

Egy sóhaj kúszik a tüdőmbe, erőszakosan csinál utat magának. Még mindig őt nézem. A szavai visszhangoznak a fejemben, ujjainak érintése a tarkómon elnehezít, és egyetlen dolgot pörget folyamatosan az agyam. Most.... Szabad...
És ahogy végigvezetem a pillantásom végül azon a tökéletes arcon.. ő elenged, de én valahogy önkéntelenül teszem meg hozzá azt az azt követő lépést.

- Akkor nincs mire várnunk tovább.. - ezt már csak suttogom.. a szemei előtt, ahogy közöttük váltogatom a tekintetem, önkéntelen, de aztán lassan hajolok közelebb..

A szája.. ha lehet még óvatosabb.. még puhább, mint alig egy órája. Érzem.. és ahogy, és ha nem ellenkezik, most sokkal lassabban fűződik az övé köré a nyelvem, ahogy lassan, semmit nem kapkodva el, tudatosul az a régi érzés.

Újra az a régi valaki vagyok...

És megtehetem...

Tárgy: Re: trying hard to fill that emptiness. Szomb. Aug. 15, 2015 2:23 pm

YOU ARE BEAUTIFUL IN EVERY SINGLE WAY.

Egész egyszerűen belefáradtam abba, hogy minden lépésemet előre megtervezzem, hogy oda figyeljek arra, mit és hogyan mondok, vagy éppen viselkedem. A vállalkozásom a szabadságot hirdeti azzal, hogy egy olyan helyet kínálok, ahol bárki megszabadulhat a társadalom által ránk kényszerített béklyóktól. Ironikus, hogy pont ez a hely az, amely másoknak felszabadító órákat ad, az engem gúzsba köt. Fiatal, és naiv voltam, amikor belekezdtem ebbe az egészbe, és akkor azt gondoltam, azt tehetek, amit akarok, és a határ a csillagos ég. Valójában ez koránt sincs így, hiszen minden döntésemnek, minden tettemnek jelentősége van, és erre az évek alatt elszenvedett pofonok ébresztettek rá.
Most pedig nem akarok más lenni, csak egy egyszerű nő, aki hagyja, hogy az érzései és a vágyai vezéreljék. Nem akarok arra gondolni, hogy mennyire más az a két élet, amiben mindkettőnk él, vagy hogy mit hoz a jövő, s mi összeférhetetlen, avagy sem. Hosszú évekkel ezelőtt még én sem gondoltam azt, hogy ez a pillanat valaha is eljöhet. Bekövetkezik az, ami csak egy éjszakai , eltitkolt ábránd volt. Olyan ez, mint egy egyfajta időutazás, azzal a különbséggel, hogy most mindketten szabadok vagyunk. A szó legszorosabb értelmében. Ebben a pillanatban.
Szavait hallva önkéntelenül is elmosolyodom, bár nem mozdulok, s nem is kell, hogy megtegyem, hiszen közelebb hajol hozzám, s csókol meg puhán. Szemeim lehunyom, s pont olyan óvatosan viszonzom a csókot, ahogyan Ő kezdeményezte. Mintha attól félnék újra, hogy ez az egész semmivé foszlana egy pillanat alatt. Ellenkezni? Eszemben sincs.
Karjaim először a nyaka köré fonom, s ahogy telnek a hosszúra nyúlt másodpercek, úgy simulok Hozzá közelebb. Apró kezeim a vállát érintik, majd lassanként a mellkasára csúsznak le. Bármennyire s próbálom magam visszafogni, s nem siettetni a pillanatot, akaratlanul is hevesebbé válik a csókom, s megragadva a pólóját a mellkasán, lépek egyet hátra, majd még egyet, s húzom magam után be a lakásba úgy, hogy egy pillanatra sem szakítom meg a csókunkat. Feltéve a hagyja, mert ha így van, akkor botladozva bár, de annál határozottabban húzom be magammal a nappaliba, valahol a kanapé mellett megtorpanva. A hálószoba oly messzinek tűnik, pedig valójában pár lépésre van tőlünk az ajtaja, ez engem most még sem érdekel. S ha már idáig eljutottunk, ujjaim a pólójáért nyúl, hogy megragadva annak alját, lehúzhassam róla.

Tárgy: Re: trying hard to fill that emptiness. Vas. Aug. 23, 2015 11:42 pm

Érzem ahogy felkúsznak a nyakamon azok a melegséget adó kezek, és már régen hiányolt érzéseket ébresztenek. Az én karjaim is.. valahol önkéntelenül fűződnek a derekára.. majd óvakodva a csípőjére, és csak mikor válaszul közelebb enged, ő húzódik közelebb, fognak csak erőteljesebb tartást.
Nem kényszerítem.. Nem akarom elkapkodni egy percig sem, de valami itt dolgozik benn(em). Valami ami ha hagyom, kitörni készülne, én mégis pórázra kötöm még.
De aztán a keze kel életre.
Becsúszik a mellkasomon, a pólómra kapva, érzem, és ahogy a csók mélyül, felüti fejét a szenvedély, már én is egyre inkább engedem.
Amikor húzni kezd... Magával, nekem meg nem kell ellenkeznem, engedelmesen tartok vele. A lélegzetem megemelkedik, a fejem már azon jár.. igen, nem is tudom hányszor képzeltem el.. a testét.. a hófehér bőrét a kezeim között, régen.. Mégis!
Ahogy húz, csak engedelmesen követem.. Utána lépkedek, mikor érzem elérjük az ajtót, de azután megáll.
Nem is a hirtelen megtorpanó mozdulat, inkább a kezei amik meglepnek, ahogy tapogatózva a testemen kutat, aztán megtalálva azt amit akar, hirtelen tép le.
Engedelmesen nyújtom a magasba a két kezem.
A felső landol, ha igaz, valahol a környéken, de a szemei kényszerítenek... Nem! Én kényszerítem saját magam, valami ott benn, ahogy a korábban óvakodva ölelő kezem, most hirtelen fut a dereka köré, és rántja rá szorosan a testemre. Mintha éhezőnek ételt, vagy szomjazóra vizet, úgy bámulok alig néhány centiméterről megemelkedett lélegzettel a szemeibe, és nyilvánvalóvá válik az elkerülhetetlen. Egyetlen percig se akarok neki ellentmondani!
Ezért megcsókolom....

Erősen, erőteljesen, a belső sürgetést közelebb engedve, egyre feszesebb tempóban falja őt a szám, kergeti a nyelvem, egyre élvezve a nem várt pillanatot.
És ekkor csúszik le a szám a nyakán...

Tárgy: Re: trying hard to fill that emptiness. Csüt. Szept. 17, 2015 9:11 am

YOU ARE BEAUTIFUL IN EVERY SINGLE WAY.

Elhamarkodott lenne azt gondolni, hogy máris letisztázódnak a szerepek kettőnk között, hogy ki a dominánsabb, ki az, aki a kezébe veszi az irányítást. Elvégre én vagyok az, aki a hazai terep előnyét élvezi, hiszen ismerem a lakás minden apró szegletét, míg Dannynek nem csak az egész szituáció új – ahogy nekem is -, de még a környezet is vadidegen. Így hát nem kérdés, hogy a kezdeményező szerepét most újfent magamra öltöm, amikor behúzom magammal a lakásba, és a pólójáért nyúlok. Nem szabadna elsietnünk ezt a pillanatot, mi több, nem szabadna nekem siettetni ezt a pillanatot, de képtelen vagyok megálljt parancsolni magamnak.

A férfi segít nekem azzal, hogy a karjait felemeli, én pedig áthúzva a fején, s a karjain keresztül a pólót, dobom félre azt. Nem figyelem, hol landol pontosan, valahol a közelükben, de ez most egyáltalán nem is érdekes. Mielőtt megcsodálhatnám Őt, s félmeztelen valóját, erős kezek fonódnak karcsú derekamra, s rántanak a férfihez. Eszemben sincs ellenkezni, egy percig sem, s pont ezt a fajta megadást látom a férfi szemeiben is. Megadjuk magunkat a bennünk tomboló vágynak, s hagyjuk, hogy megtörténjen, aminek meg kell történnie. Ajkaim puhán szétnyílnak, s mondanék valamit, valami halk vallomást, melyeket lopva az ajkaira suttognék, de esélyem sincs, hiszen ajkai az enyémre tapadnak. Hevesen, s követelőzően csókolok vissza, miközben a leplezetlen széles vállakba kapaszkodom, s lábujjhegyre állva simulok Hozzá még szorosabban, már amennyire ez lehetséges.

Kezeim nem sokáig tétlenkednek, a némi elidőzést követően elindul a vállakról, végigsimítva Danny oldalát, körmeimmel apró karcokat ejtve a finom bőrön. Elérek a keskeny csípőhöz, amikor csókunk félbemarad, s megérzem a férfi ajkait a nyakamon. Élveteg sóhaj szalad ki önkéntelenül is az ajkaimon.. Kissé oldalra billentve a fejem, kínálom fel még inkább a nyakam hófehér, s érzékeny területét. Körmöm a csípőjébe mélyesztem, mely egy pillanatig tart csupán, mert a következő az, hogy a nadrágjáért nyúlok, majd az övet csatolom ki. Talán nem éppen fer dolog, hogy leginkább azzal vagyok elfoglalva, hogy Őt levetkőztessem, de ez most egy cseppet sem érdekel. Ha nem ütközök ellenkezésbe az öv kicsatolásánál, akkor ujjaim az anyagba akasztva tolom le azt róla, hogy a bokájánál kössön ki ez a ruhadarab is.

Tárgy: Re: trying hard to fill that emptiness. Hétf. Szept. 21, 2015 5:16 pm

Megrázkódom.. Ahogy az ujjai az oldalamon érintenek.... Régi emlékek ébredeznek, én mégsem adok utat nekik. Olyan sokszor képzeltem már el ezt, magányos.. hosszúra nyúlt éjszakákon, néha egy-egy találkozó után, bent a kapitányságon és amikor hagytam hogy a fantáziám messzire vigyen.
Most mégis...
Annyira élő és ERŐTELJES! A körmeinek nyoma a bőrömben, a testem emlékezve rázkódik össze, de nem szakít ki, a nyelvem továbbra is kergeti, majd tér le a nyakának puha bőrére, és ahogy felkínálja magát, még inkább feltüzel. Tudom.. hogy mi az amit akarok. És azt is tudom ő mit akar tőlem, de közben azt is, hogy elsietjük. Tudom. Zsigerien érzem, mégis abba az egy emlékbe kapaszkodom.
Mennyire is... JÓ... volt minden mielőtt minden más megtörtént......

Az öv csattja szól, és csak ekkor jut el hozzám ez a részlet. A karjaim még mindig ölelik, csak ekkor hevesedve csúsznak le lassan a fenekére a kezeim, és semmit sem ismerve belemarok.
De ekkor elszakad a szám, a lélegzetem még heves, én meg csak őt figyelem, a szemeit... az arcát, miközben a kezei ügyesen ügyködnek és találják meg az utat a nadrágnak lefele.

Csakhogy.

Lehet az az egy perc nem kellett volna...
Lehet amúgy is szétcsúszott volna minden.
Lehet csak egy rossz döntés volt. Egy hiba. Egy vágy... Egy régi, sokkal egyszerűbb élet képe, ami már megmásíthatatlanul nem létezik.
De valami volt ott.
Egy pont.
Egy árnyék....
Talán ott, a tükörben, szemben, a mellkasomon felvésve.
Egy jel.
Ami mindent megmagyarázott.

Elmagyarázta, hogy már nem ennyire egyszerű minden. Nagyon is bonyolult. Igen, akarom. De nem... így...
Lopva... kapkodva, a múlt homályába burkolózva, egyszerűen a jelenben akarom érezni.
Amikor már képes leszek megtenni...
Én is...

Ezért....

- Várj! - akad ki a hang, de még számomra is meglepő, hogy egyáltalán van neki.

- Várj, várj, várj, várj, várj.... - követik a következők, féligmeddig suttogva, de igyekszem, akarom hogy hangja legyen. Hogy legyen ereje. Mert így akarom.
És ha tudok, távolodok.
De csak alíg, egy-két lépést, letolt gatyával amúgy is egy művészet, de ettől még...

Lehajolok, és a gatyám szélébe kapva, még mindig erőteljesen lihegve, de lassan visszahúzom.

És valószínűleg kattanak is vissza a csatok közben.

- Kérlek várj még.... Csak egy kicsit... Várj.... - a vége elhal, részben, de magamnak is kell hogy utat engedjek, a csillapodásnak, és hogy helyesen cselekedjek, a magam számára helyesen.
Úgy, ahogy azzal szembenézni tudok.
Bármikor és bárhogyan.
És amit tényleg akarok.

Mert nagyon akarom Őt....

Csak éppen.

Nem, így.
És a most sem túl jó opció.