Azt hiszem, az öltet, hogy érett, felnőtt emberekként kezeljük a problémát ott bukott meg, hogy:
AD1 - nem vagyunk koránt sem érettek
AD2 - éppenséggel felnőtteknek sem vagyunk nevezhetőek
AD3 - mindannyian tudjuk, hogy amennyiben lyukat kívánunk beszélni a másik hasfalán, az a tökéletesen hasztalan cselekedeteinkről szóló listánkat fogja csupán növelni, más szavakkal kurva fölösleges, és nem fog működni.
A legnagyobb baj az, hogy Londonban úgy mentem el a reptérre, hogy amint leszállok, a lehető legrövidebb úton kitekerem Ben nyakát. Ez egy szép, és józan terv, nem gondolod? Na most, odahaza aztán végül három és fél órát kellett tökölnöm, mire a gépem felszállt, egy örökkévalóságig tartott az út édes kis szigetem és Nevada állam között, így mikor nagyjából fél nap (vagy egy kicsivel több idő) múltán végül Vegasba értem, csak annyira tudtam gondolni, hogy soha többé nem akarok egy kibaszott reptéren sem várakozni, de tényleg soha, soha, de soha. A tököm ki volt vele.
Ezzel a gondolattal indultam el taxival a reptérről, és ezt a gondolatot, amíg a szállodába értem, cseréltem le lassú, fárasztó eszmefuttatásokra tulajdon fáradtságomról, éhségemről, az időeltolódásról, és hogy Angliában talán ilyenkor már rég aludnék.

Eme csodálatos melodrámaszerű leírással csupán azt szeretném kifejezni, hogy tulajdonképpen, mikor végül John Smith (vajon ezt az álnevet azért választotta Ben, mert túl sok Doctor Who-t nézett?) szállodai szobáján kopogtattam, inkább volt célom az, hogy az első vízszintes felületen holtan dőljek ki, semmint hogy bármiféle nyakat kitörjek, ami lehet, hogy amúgy is bajosan ment volna... Nem vagyok éppen verekedős típus, kiváltképp álmosan, fáradtan, legfeljebb csak morgok, de azt jobban, mint egy feldühödött, terhes macska. Ha kiabálni akarok vele, azt még bőven megtehetem. De ha már elhívott, akkor megérdemel annyit, hogy ne legyek idegbeteg, nem?
De, azt hiszem.
Nem vagyok egészen meggyőződve arról, hogy Irina-nak tényleg jót tesz, ha fél éven át minden este berúg az öcsémmel, de őt mindezért persze nem hibáztatom. Mármint... miért is tenném? Ühm, hülye vagyok. És fáradt. És nem biztos, hogy egészen felkészült arra, hogy most mindent megbeszéljek velük... Hé, helló, ott hagytam az egyetemet (legalábbis szüneteltetem), és jöttem vigyázni rátok, hogy ne nyírjátok ki magatokat. Na ki örül nekem?

- Szia. Jó látni. - köszöntem vissza Irina-nak... bocsánat, Erin-nek, mikor beléptem Ben-nel... bocsánat, John-nal a szobába. (Mi a fenére jók ezek az álnevek? Csak belekavarodok.) A hangom nyúzott volt, ahogy tekintetem is. És ezzel a nyúzott tekintettel néztem, hogy hogyan pakolt ki a bőröndjéből. Hány napja lehetnek itt? Eddig nem volt rá ideje? Fura. Ami még furább, ahogy kiviharzott a szobából, mikor mi beléptünk. Kérdőleg Ben-re néztem, öhm, izé, John-ra, majd utána indultam.
- Igazából egy korty vizet elfogadnék... Segítsek? - kérdeztem, mikor utolértem a konyhában. Most én vagyok túl fáradt, vagy csakugyan ő hihetetlenül... fura?