Távoli fülsiketítő zaj kúszik be az esteledő csöndbe. A parkba már nem jutnak el a forgalom zajai. Valami mégis mint ha erősödne. Lövések, léptek. Valami zúg, majd ordítás hallatszik. Hangok a pokolból, amik azóta kísértenek, amióta hazajöttem. Nem találom a nyugtom, folyamatosan felébredek éjszaka, vagy hosszasan csak a plafonra meredek. Keresem az életem új céljait. Hármat úgy érzem elveszítek, ha menten nem teszek valamit. Eddig egyszerű volt élni, követni a parancsokat és hallgatni a túlélési ösztönömre, ami folyamatosan a fülemben dübörgött, elnyomva a háború borzalmas zaját.
Most másképp van. Ha beáll a csönd, ezek a hangok felerősödnek és kiűznének akár a világból is. De most nem fújhatok visszavonulót. Pedig senki sem számít rám, pláne nem az érkezésemre. Csak Stacy tudja hova igyekszek ennyire. Hiába a puskadörgés valahol az emlékeim bugyrából, ha csak azt látom magam előtt, hogy végre láthatom a lányomat. Hosszú percekig könyörögtem, mire elmondta. Tisztelem és szeretem a feleségem, de amit mostanában művel, az kiveri a biztosítékot nálam. Csoda hát ha egy picit elszáll az agyam? Egyre jobban meggyűlölöm csak. A gyerekeket ellenem hangolja és ha ez még nem lenne elég, akkor szembesülhettem a tudattal, hogy pár éve folyamatosan megcsalt. Csak eddig nem volt pofája ezt bevallani senkinek. Főleg nem nekem. Azt hiszem akkor megszegtem volna azt az esküt, hogy nőt nem bántok.
Fogalmam sincs, hogy milyen lesz ez a találkozó. Jesse már egyszer a szememre hányta, hogy nem akar látni. Annak ellenére egyszer mégis eljött. Hálás voltam azért a pár percért. Ami pedig a lányomat illeti, látom a szemeiben, hogy tart tőlem. Csak remélni tudom, most hogy csak ketten leszünk, nem ijesztem el. Nem szeretném. Ahogy bántani sem. Sohasem volt igazán lehetőségünk arra, hogy hosszasan elbeszélgessünk. Most itt van temérdek idő és egyszerűen úgy érzem falakba ütközök. A családom nem látja bennem a biztonságot nyújtó személyt. Ahogy a társadalom is kivet magából. Mégis mit csináljak így?
De nem fogok visszafordulni, főleg hogy megpillantom a játszótéren. Háttal van nekem, nem akarok csak úgy odaszólni. Odaigyekszem, már amennyire a lábam engedi a sétát. Annyira, hogy legalább a szeme sarkából láthasson.
- Szia Elle... csatlakozhatok?

Mikor úgy döntöttem, hogy megpróbálom kezembe venni a dolgok irányítását, nem egészen gondoltam végig, miféle nehézségekbe fogok ütközni. Mit fognak szólni hozzám a gyerekeim? És vajon tudom kezelni a helyzetet? Vajon meg tudok birkózni a démonjaimmal? Ezer meg egy kérdés kavarog újabban a fejemben.
Mostanában sokat tűnődök azon, hogy miért kerültem ebbe a helyzetbe. Kinek ártottam azzal, hogy a legjobbat akartam a gyerekeimnek és a feleségemnek? Egy biztonságos háttérrel. Nélkülözés nélkül. Mert én tudom milyen az. Csak ez motivált. A sok távol töltött idő alatt csak az tartotta bennem a lelket, hogy majd amikor leszerelek, milyen sok mindent fogunk mi négyesben csinálni. De semmi sem úgy van, ahogy azt megálmodtam. Mondhatni hiú ábrándokat kergettem mindvégig a húsz év alatt. Ön és közveszélyes vagyok, egy mihaszna - ahogy a feleségem fogalmazott - aki az ő és a társadalom nyakán élősködik. A gyerekeim pedig nem kérnek belőlem, valahol megértem őket. Talán Jesse mellett már elkéstem. Az ő legszebb időszaka már letűnőben, lassan felnőtt férfivé érik és érthető, hogy inkább szeretne magától boldogulni. Hol férnék én bele az életébe?
De a lányom... őt egészen azóta nem is láttam, hogy ki lettem dobva otthonról. Talán nála még semmi sincs elveszve. Talán még adódik nekem egy röpke időszak, amikor érezhetem, hogy mellette vagyok, hogy gondoskodok róla. Talán hiú ábránd ez is. Talán mégsem, ez azt hiszem kettőnkön múlik.
Látom rajta, hogy megtorpan. Ahogy észrevesz mint ha megváltozna nem csak a testtartása, de az arckifejezése is. Tart tőlem, ezt tisztán látom a testbeszédéből. Meg is torpanok egy pillanatra. Túl gyorsan zajlanak a dolgok? Sosem voltam otthon a szülői viselkedésben igazán, mikor mit kellene tennem. Igazából mire belejöttem volna, ismét el kellett mennem, és ez az egész katonáskodás kiölte belőlem azt a csekély tapasztalatot is.
Láttam mit csinált. Dorgálnom kellene? A lelkiismeretem azt súgja. Tudom milyen nehéz arról a szarról leszokni. Szinte lehetetlen, hacsak nincs hozzá kellő akaraterő. De nem szeretnék mindjárt erről az oldalról bemutatkozni neki. Az apja vagyok, igen. De úgy hiszem semmi olyat nem mutattam fel, ami ezt engedné láttatni, hogy jogom van kioktatni. Vagy ha jobban tetszik, megnevelni. Nem elmarni szeretném magam mellől. Szép is lenne, ha úgy reagálna, ahogy egy hétköznapi szituációban szokás. Nyilván megkapnám, hogy mit dirigálok, eddig itthon sem voltam. Már a fiamtól megkaptam. Azt hiszem nem túlzok, ha úgy gondolom ez egy másik hadszíntér. Itt is meg kell dolgozni a sikerért és minden nap egy túlélőpróba. Nekem sajnos összességében nézve fullasztó is. Ha azt szeretném, hogy a gyerekeim, vagy bárki tiszteljen, azért tennem kell. Itt már nem elég, ha azt mondom, hogy "az apád vagyok".
Közelebb lépdelek, elérem a hintát. Különös, de minden eddigi zavaros zaj, ami a fejemben zsongott megszűnt. Mint ha egy távoli múlttá zsugorodott volna minden szörnyűségével együtt. Hisz itt vagyok a lányommal, más nem számít.
- Anyád nem hiszem, hogy repesne az örömtől, ha tudná milyen csúnya szokásod van. - vetek egy pillantást a füstölgő cigire. El eldobta, de el nem nyomta. Teszek még egy lépést, de csak hogy rá lépjek. Majd a lányomra pillantok. Halovány mosoly ül ki az arcomra. Azt hiszem okkal vagyok büszke a gyerekeimre. A fiam sikeres, jóképű kölyök, a lányom meg...
- Napról napra egyre gyönyörűbb vagy. - nehezen tudom megállni, sőt nem is tiltakozok a késztetés ellen, hogy megsimítsam az arcát akár csak egy pillanatra is. Ha hagyja persze. De nem haragszom meg érte, ha nem. Nem viselkedtem valami szépen a legutóbb, hogy őszinte legyek.
- Sajnálom a múltkorit. - fájdalmas grimasz ül ki az arcomra szavaim hatására. Az anyja elutasító viselkedését még mindig nehezen tudom kezelni. Boldog családom lehetne, helyette széthullik, más fekszik az én ágyamban. Abban a házban, amit majdnem teljesen a két kezemmel építettem fel.
- Anyád mondta, hogy itt talállak. Szólt, hogy jövök? - nehéz megtalálni vele a beszédtémát. Nem lehetetlen, főleg amíg tiszta is az elmém, de érződik, hogy nem voltam mellette. Évek teltek el és szinte nem tudok semmit róla. Hogy mit szeret, mit nem, miért rajong és folytathatnám. Hiába nyugtattam a tudattal, hogy azért megyek el, hogy a gyerekeimnek jobb legyen az élete, érzem, hogy pengeélen táncolok és bármikor teljesen elveszíthetem őket. Mit számít, hogy mennyire voltam önfeláldozó, ha tehetetlen vagyok? Mert abban az esetben én lennék a legnagyobb vesztes. Már nem vagyok fiatal, az időt pedig nem tudom visszaforgatni. Bár képes lennék rá valahogy, biztosan másképp alakítanám az életem... És persze az övékét is.

Valahogy sohasem volt meg az érzékem a gyerekekhez. Még kicsinek eljátszottam én mindkettővel, de most, hogy két jócskán kamasszal kell szót értenem, már igen csak nehéz. Nehéz, mert nekik is és nekem is szokatlan a helyzet. Hirtelen megint belecsöppentem az életükbe. Én értem, hogy távolságtartóak, sőt a viselkedésem alapján el is hiszem. Én sem engednék egy ilyen embert a közelükbe, mint amilyen vagyok. De nincs más választása senkinek ebben úgy gondolom. Én ahhoz ragaszkodok, hogy ha már ennyit kínlódtam a háborúban, kicsit kiélvezhessem az időt a gyerekeimmel, ők pedig... nos ahhoz, hogy nagy ívben elkerüljenek. Nem vetem a szemükre, hogy miért teszik ezt velem. De attól függetlenül fáj. Mint ha csak egy kis rés lenne közöttünk, de ha rálépek, a rés beszippant és egy hatalmas szakadékban találom magam. Kell ez nekem? Kétségek közt gyötrődni?
Látom a lányom arcán, hogy minden egyes mozdulatomat figyeli, a legkisebb rezdülésre is nő a feszültség. Pedig csak elnyomom a csikket. Egészen egy pillanatig úgy érzem, hogy tűrhető a hangulat. Aztán mint ha felvágták volna a nyelvét. Nem magyarázkodni kezd, hanem nekem szegezi a legelső gondolatait. Úgy nézek én ki mint egy spicli? Szép, mondhatom. Ezt vonta csak le az egészből? Én próbálom felvenni ezt az ívet. Most mit kellene tennem? Mi az ami ilyenkor jó lenne? Látszik, hogy a fiamnál sem tapasztaltam sokat a kamaszkorából. Ahogy azt sem tudom, ilyenkor mégis mit kellene válaszoljak, hogyan reagáljak. Mint ha csak az élet nagy talányai lennének. Egy pillanatra összeszorítom az állkapcsom. Úgy érzem mint ha most érvényesülne a mondás, csöbörből vödörbe.
- Nem, nem anyád cinkosa vagyok. És nem is a tanárod, hogy ilyenekkel foglalkozzak. Ha annyira jól esik, szívd. De ha csak azért kell, mert mások is cigiznek, vagy mert stresszelsz... nem fogja megoldani a problémádat. - nem hiszem, hogy helyén kezelném a problémát. Sőt nem hiszem, hogy ez lenne a megfelelő válasz. Azt viszont érzem, hogy rosszul esik ez a nyílt ellenségeskedés. A gúny éle bánt engem. Tudom, hogy sok mindent hibáztam, hogy nem voltam itt. De az ő érdekükben tettem és ezt azt hiszem nem fogják maguktól sem így gondolni.
Fáj az is, hogy elhúzódik az érintéstől. Eszem ágában sincs pedig bántani. Ezt a fiatal, hamvas arcocskát? A saját lányomat nem akarom magamtól elmarni. Nem tudom eldönteni, hogy most fél-e tőlem, vagy csak egyszerűen ennyire idegen vagyok neki. Egy biztos, a szemeiben látom, hogy vádol. Vádol mindennel, és ha ezt most hirtelen rám zúdítaná, nem tudnék mit kezdeni a helyzettel. Nem tudnám mit mondjak, hogy reagáljak... ilyenkor azt érzem, egy igazi hátramaradott nyomorék vagyok, aki nem tud szót érteni a gyerekeivel.
Megkapom a választ, amit nem szívesen szeretek hallani. Hiába a vádló hangnem mögé bújtatás, egyértelműen látom rajta, hogy mélyen befolyásolják a látottak. Most ilyenkor mit kellene mégis lépnem? Visszavágni valamivel? Érzem, hogy egy picit ingerült vagyok, de visszafogom. Ha most megint megnyilvánulok, akkor nem fogom soha az életben elnyerni a bizalmát. Csak egy pillanatra szorítom össze a fogam, hogy ne mondjak semmi csúnyát. Érzem, hogy pengeélen táncolok jelenleg.
- Nézd, nem egy kíméletes dolog a háború... Ha valaki erősen jön haza, az egy igazi hős. - próbálom felvázolni a helyzetet. Tudom, hogy az egész húsz év tönkre tett. És az orvosok meg vannak arról győződve, hogy nem is fogok rendbe jönni. Az idegeim ki vannak. Talán ezért is érzem olyan nehéznek egy kamasszal szót érteni.
- Elle! - egy pillanatra elveszítem a hidegvérem, noha csak egy picit emelem meg a hangom, amolyan dorgálóan. Nem tetszik ez a tiltakozó viselkedés, békülő szándékkal jöttem, nem pedig hogy tovább szítsuk a feszültséget. Kell ez nekünk?
- Mert a lányom vagy és mert látni szerettelek volna. - ennyi indok már önmagában is elég lenne, de most tovább is megyek.
- És mert szeretlek. Egészen apró korod óta, amióta csak a kezembe vettelek azt vártam, hogy ne szólítson el a kötelesség mellőletek, hogy veletek lehessek. És hogy megismerhesselek...

- Szuper. – mondom kevélyen arra, hogy nem árul be, és nem fog a dolgaimmal foglalkozni. - Akkor sanszos, hogy valaha még jóban lehetünk.
Ahogy apám itt áll előttem, teljes életnagyságban, és végre nem csak holmi fantazmagória a fejemben, vegyes érzelmek cikáznak bennem. Akarom én egyáltalán, hogy jóban legyünk? Ha mélyre nézek magamban, talán. Kár hazudni. De túlzottan pipa vagyok rá, és sértve érzem magam, amiért elment. Neki meg nem kell tudnia mit gondolok.
Hogy a cigi nem oldja meg a problémákat?
Nem vagyok már kis pisis, akit feltétlenül fel kell világosítani az élet naaagy dolgairól, viszont ez egyszer nem replikázok rá.
Árgus szemekkel figyelem a legapróbb rezdüléseit is. Látom, ahogy megfeszül az arcizma, mint aki épp lenyeli a belőle kikéretőző szavakat.
- Igen… Hogyne. Egy hős… – sóhajtok. - A nemzet számára biztosan az vagy, de mi van a családdal? Másokat választottál helyettünk. Olyan idegen embereket, akiket sosem láttál, akikhez semmi közöd, akiknek mindegy élsz-e vagy meghalsz. Még a nevedet sem tudják, csak egy katona vagy nekik a sok közül. – remeg a hangom, hallom. Nem fogom vissza magam. Őszintén megmondom a véleményem, mégha meg is bántom vele apámat. - Tőlem ne várd, hogy éljenezzek és rózsaszirmokat dobáljak örömömben.
Erre atyai eréllyel rám szól, hogy hátrább az agarakkal. Talán tényleg túl kemény vagyok vele, de az érzelmeim diktálnak.
Szóval látni szeretett volna? Hatalmas lélegzetet veszek.
- Épp ideje volt. – motyogom sértődötten.
Türelmesen meghallgatom, ő is megtisztelt a figyelmével, úgyhogy rajtam a sor, azt hiszem.
- Hát… – vonom meg a vállam. - Itt vagyok.
Most valahogy nem tudom mit mondhatnék. Ijesszek rá, hogy kemény meló elé néz, ha komolyan meg akar ismerni, és be akarja pótolni azt a hosszú időt, amit a hadsereg rabolt el tőlünk?
- Meddig maradsz? Vissza kell menned? – érdeklődöm.
Nem lesz könnyű menet, nekem sem, de egy esélyt mindenki megérdemel.