- Nem érdekel, hogy milyen kevés időd volt tanulni. Műtét közben nincs időd arra, hogy a füzetedet lapozgasd. Éles helyzetben döntened kell. - Dühösen csaptam le tenyereimmel az asztallap széleire, ezzel satuba fogva Sandraht az üres kezelőben. Még mindig dühös voltam rá, amiért a műtétnél nem azt csinálta, amit elvártam Tőle, de szerencsére idejében megfékezte a vérzést és nem követett el végzetes hibát.
Pillantásom mélyen íriszeibe fúrtam, éreztem , hogy megszeppent hirtelen haragomtól, egyúttal mégis, mintha nem akarta volna elfogadni azt, hogy nem helyeslem a döntését , szóra emelte ajkait. Végül is, megmentett egy emberéletet, még akkor is, ha szabályt szegett és nem az én utasításaimat követte. Merész döntés volt ez a részéről, de épp ez tetszett benne.
- Meg se szólalj most..-Azzal csókkal fojtottam belé a szót, szenvedélyesen estem ajkainak, mohón faltam azokat, miközben tenyereim közé fogtam az arcát, s a kezelőasztalnak döntöttem csípőjét.
Ez a medika kihozta belőlem a legszenvedélyesebb énemet, pillanatok alatt meg tudtam kívánni, s efelől Ő is megbizonyosodhatott, mikor érintette nadrágomat.
A csókot követően,combjai alá nyúlva ültettem a kezelőasztalra, míg csókoltam, kioldottam nadrágom övét, lerángattam róla azt a kórházi egyen nadrágot, s hevesen vettem birtokba testét.
Gyors mozdulatokkal, nyögések közepette élveztem bőrének puhaságát, testemet szorító kezeit, csókját, kéjes sóhajait, melyek fülemet birizgálták.
Érdekes módon ez a néhány perc képes volt elfeledtetni velem hibáit, ha vele voltam ködfátyol borult az elmémre, s csak azt éreztem, hogy még-még-még.
- Sandrahh -Hátam ívben megfeszült, mélyről törő sóhaj hagyta el ajkaimat, mikor kattant a zár, s kollégám, Dr. Anderson meglepetten vette tudomásul, amit lát.
- Öhm..egy perc múlva eligazítás, igen öhm, nos..kint találkozunk..kolléga. -
- Bassza meg..- Sandrahra pillantottam, miközben elhúzódtam tőle, s visszahúztam a nadrágomat, hogy becsatolhassam övemet.
- Beszélnem kell Andersonnal, nem lenne jó, ha ez kiderülne..Kint találkozunk. -

**
Anderson pillantását kerestem az eligazítónál, tekintetéből azonban valamiféle megvetést olvastam ki. Na igen, a kopasz, mogorva kollega vagy túlságosan is irigy volt, amiért ilyen csodás hölgy társaságában kapott el, vagy szimplán csak ellenezte a munkahelyi kapcsolatokat. Főtt is a fejem miatta, mert nem akartam, hogy a vezetőség fülébe jusson az eset. Beszélni akartam vele, de az időpont nem volt alkalmas.
- ..örülök, hogy végre mindenki ideért. Buszbaleset a hegyekben, körülbelül harminc sérült lehet, gimnazista tinédzserek. A hegyi mentőknél nincs elegendő szakorvos, ezért mi is összeállítunk egy csapatot, a helyszínre dzsippel, majd helikopterekkel szállítják Önöket. Dr. Appleton, Dr. Anderson , maguk lesznek azok a szakorvosok, akik a helyszínre mehetnek. Válasszanak maguk mellé gyakornokokat is, elkél a segítség. - A főorvos tájékoztatója után rám pillantott, majd Andersonnak adta át a szót, aki azonnal választott.
- Carson, Parker, Williams és ....Dietrich! Csak hogy ideért! Szedjék össze magukat, kemény terepre megyünk!
- Nem hiszem, hogy erre a terepre a kezdő gyakornok orvosainkat kellene vinni...- Amint meghallottam, hogy Anderson Sandraht is beválasztotta, ideges lettem.
- Szerintem meg pontosan erre van szükségük ahhoz, hogy gyakorlatot szerezzenek. - Anderson mintha élvezte volna, hogy újat húzhat velem, nem mondott le választottjairól, s Sandrah felé fordult. - Dietrich, van ellenvetése?

- Anderson - Megállítottam szakorvos társamat, mielőtt lelécelt volna vigyorral ajkain. Mérges voltam a férfire, nem csak azért, mert igyekezett nekem ott keresztbe tenni, ahol csak lehetett, de az önelégült fejétől egyenesen falra másztam. Döntései pedig kétséget ébresztettek bennem. Féltettem a gyakornokokat, féltettem Sandraht. A főorvos szavai nem éppen arról árulkodtak, hogy könnyű esethez kell kimennünk. Még mindig emlékeim közt volt az a vonatbaleset, ahol több tíz kollégával kellett mentenünk és akadt köztünk olyan is, aki nem élte túl. Emlékeim közt felsejlettek azok a pillanatok is, amikor a hegyekben megsérült a feleségem. Nem, valamiért nem tudtam kiverni ezeket a fejemből és nem akartam kitenni a medikusokat egy ilyen terhelésnek. Anderson azonban egy igazi seggfej volt, s szerintem élvezte azt, hogy a csapatába beválasztotta Dietrhichet.
- Mi van Appleton, hiányos a csapatod? – Vigyorogva fúrta opálos tekintetét az enyémekbe, gúnyos vonásai olyan ellenszenvet váltottak ki bennem , hogy ha a természetben lettünk volna, úgy jó pár ezer évvel korábban, valószínűleg agyon csapom és éhes oroszlánok elé vetem a testét.
- Nagyon vigyázz rájuk Anderson, ez felelősség! Jól vigyázz.. – Némi fenyegetés is feltűnt hangszínemben, de a doktor kolléga határozott mosollyal vette fel velem a képzeletbeli harcot.
- Inkább Te vigyázz Richard, úgy hallottam, a folyosón pletykálnak ezt-azt. Gondolom nem szívesen mennél el a kórházból most, hogy végre szakorvosként tündökölhetsz. Dietrichnek sem lenne jó, ha elveszítené az ösztöndíját, kár lenne érte…remek orvos lesz, igazán formás kis orvos, akinek nyilván jól állnak a dolgok a kezében. Talán még én is megpakolom – Szavaira dühösen fúrtam pillantásom tekintetébe, kezeim ökölbe szorultak, s hihetetlen, hogy ilyen haragot tudott kiváltani belőlem. Egy olyan férfiból, aki világ életében kiegyensúlyozott volt, s megingathatatlan. Mégis, féltem. Féltettem Dietrichet.
- Belusshi, Zane és Archer, gyerünk a többiek után, maguk az én csapatomban lesznek. – Hátrafordulva magam is választottam ki embereket, majd feszülten indultam meg az öltözők felé, hogy magamra öltsem a terepruhát és lelkiekben is felkészüljek a mentésre.
**
Utolsóként értem fel a kórház tetejére, hogy megközelítve a vasmadarat, helyet foglaljak a mentőhelikopter gyomrában. Megvártam, míg beszállt Dr. Anderson, a gyakornokok, s legvégül én ültem be, hogy rutinosan csukhassam be magam után a helikopter ajtaját. A menetiránnyal ellentétben, az ajtó melletti első ülésen foglaltam helyet, s amint felpillantottam, Dietrhichet láttam meg velem szemben. Meglepett a kérdése, mi több, elég kellemetlen volt, tekintve hogy nem magunk közt társalogtunk, hanem több szempár kereszttüzében.
Ráadásul a válasz sem volt annyira egyszerű. Mégis, mit kellett volna erre felelnem? Az igazat, hogy megkedveltem és féltem a testi épségét? Hogy nem készültem fel lélekben arra, hogy elveszítsem? Hogy a hetek alatt kialakult bennem valamiféle kötődés?
Még csak viccnek is rossz, hisz az én életembe nem fér bele egy kapcsolat, nem ragaszkodhatom senkihez úgy…még egyszer nem. És mégis. Ezekről a dolgokról azonban nem beszélhettem fiatal gyakornokom előtt, sok minden volt, amiről nem tudhatott.
- Nem száll le, hanem odafigyel és tanul. Semmi hősködés Dr. Dietrich! Mindig a szakorvosa közelében marad, egyedül nem megy bele semmilyen veszélyes mentésbe és segítséget hív. Remélem elég világos voltam. – Határozottan, ridegen közöltem vele a tényeket, s úgy bántam vele, mintha mi sem történt volna kettőnk közt az elmúlt két órában. Elfordítva a fejemet, fülemre illesztettem a fülest , s a közeledő hegyvidéket vettem szemügyre a helikopter oldalsó ablakából. Sandrah szavaira még egy utolsó pillantást vetettem a fiatal nőre, tisztában voltam azzal, mennyire szeretné, ha magammal vinném a műtétekre. Ez még sem olyan pillanat volt, hogy bármit is ígérhessek neki.
A gép húsz perc repülés után közelítette meg a veszélyes terepet, ahogy ereszkedtünk, a gép propellerei hatalmas porfelhőt kavartak a gép körül, a közeli fák ágai csak úgy hajlongtak a hirtelen jött légáramlattól.
Elsőként szálltam ki, kitártam a gép ajtaját, s igyekeztem figyelni a gyakornokokra, hogy épségben hagyják el a gép veszedelmes propellercsapásait.
- Óvatosan , húzzák be a fejüket és minél távolabb a géptől. Gyerünk, gyerünk, szaporán! – Kicsit megsürgettem a társaságot, megvártam, míg Dr. Anderson is kiszállt, s csak azt követően kaptam ki a gépből saját szanitéc csomagomat, hogy azzal futhassak a többiek után.
Mire melléjük értem, Dr. Anderson már el is kezdte az eligazítást , a maga szokásos stílusában, s természetesen kifelejtett minden fontosabb információt.
- Ne hősködjenek, tartsák maguknál a szanitéc csomagot és ne feledjék, első és legfontosabb a saját maguk biztonsága, utána azoké, akiket mentenek. Ha önök megsérülnek, az áldozatoknak nincs esélye a túlélésre. Ha bajban vannak, kiáltanak! A betegeket jelöljék meg, fekete szalagot kap, aki nem él, vöröset az, akinek életveszélyes a sérülése, sárgát az, akit stabilizáltak , zöldet az, aki a saját lábán tud közlekedni. Szalagok a táskákban! Értették? – Közöltem a legfontosabb információkat, s megvártam, míg mindenki bólint a szavaimra. Mivel a helikopter még mindig a közelünkben volt, túl kellet kiabálnom bődületes morajlását.
- A terep hegyvidéki, veszélyes, meredek és csúszik! Biztosító kötél nélkül senki nem mászik sziklafalat, mondom senki! A hegyi mentők besegítenek odalent és várunk tűzoltókat is. Vigyázzanak egymásra! – Ez volt a végszó, mire Anderson máris átvette az irányítást, s azonnal rászólt Dietrichre. Utáltam , amiért éppen Sanraht pécézte ki magának, s biztos voltam abban, hogy mindezt miattam tette. Ideges lettem, mikor a lány azonnal elsőként lendítette magasba a kezét, s nagy hévvel akarta belevetni magát a mentésbe. Még sem tehettem semmit, nem voltam az apja, sem pedig a férje, hogy megmondjam neki, nem mehet sehová. Pillantásomat tekintetébe fúrtam egyetlen pillanatra, mintha csak azt akartam volna sugallni, hogy te lány, vigyázz magadra!
- Jól van Sandrah! – Anderson intett a hegyi mentőknek, akik azonnal a lányra szerelték a biztosító köteleket, s elkezdték Őt leengedni a sziklafal mentén. Ezzel párhuzamosan még négyen tudtak lefelé mászni, köztük Anderson, Belushi , Carter és Zane. Én a második turnusban mentem le, s utam egyenesen a hegyi vezetőhöz vitt, aki rövid eligazítás után tájékoztatott.
- Két ember a busz végéhez, ketten a folyó partjára most! – Kiáltottam, s karintésekkel jeleztem, hol vannak a már kiszabadított sérültek.
A busz odalent rémes látványt nyújtott, égett-füstölgött, nyöszörgések és siránkozások hallatszottak a közeléből.
A roncstól nem messze gyorsan szemügyre vettem két sérültet, mindkettejüket sárga szalaggal láttam el, miután sikerült stabilizálnom az állapotukat. Szerencsések voltak, könnyebb fej, kar – és lábsérülésekkel megúszták a történteket. Hatalmas volt a pánik, s szinte mindenkit elnyelt a munka..
**
- Khhkhh, kérem, segítsen valaki, kérem. – A roncs túlsó feléről zokogva, köhögve nyöszörgött egy lány, aki rémes állapotban volt. Beszorult a roncs alá, lábait ripityára törte a busz, oldalába fém szúródott, mellkasához ülés préselődött. Elgyengült, s már a hangját is alig lehetett hallani.
- Kelly..úristen..segítség..- Oldalra fordítva a fejét, barátnője holtestét pillantotta meg, nem akarta elhinni, hogy ez megtörténhetett. Jobb kezét tudta csak mozdítani, azzal igyekezett ütni a roncs oldalát, hogy ezzel jelezze, még életben van.
- Kérem, hölgyem…- Homályosan pillantotta meg a távolban, egy sérült felett dolgozó Sandraht, így még erőteljesebben ütötte a roncs oldalát, hogy talán végre észreveszik őt, mielőtt még túl késő lesz.

A sok sérült közt sajnos még több volt az, akiken már nem lehetett segíteni. Két fekete szalag és egy sárga után egy pirosat is elhelyeztem, majd intettem a mentősöknek, hogy azonnal szállítsák el a beteget a helyszínről. Nem volt könnyű feladatunk, a terep, az időjárás mind-mind megnehezítették a munkánkat. A roncs környékén a sebesülteken már dolgoztak gyakornokaink, nekem az volt a dolgom, hogy átnézve a roncsot azoknak segítsek, akik még ott ragadtak.
A buszt az elejétől közelítettem meg, óvatosan másztam oda a jármű összetört orrához, mikor észrevettem az onnan alig néhány méterre, üvegszilánkok és benzinben heverő férfit – aki valószínűleg sofőrként működött a járművön.
Gyors léptekkel siettem oda hozzá, arcát , felsőtestét horzsolások és vér borította, csúnya égési sérülés ütött foltot mellkasán. Rémesen nézett ki a fazon, de még mindig élt és lélegzett. Azonnal letérdeltem hozzá, hogy megvizsgáljam.
- Hogy hívják? Nyugalom, segítek..- Igyekeztem megnyugtatni a férfit, miközben kérdezgettem, megvizsgáltam pulzusát és a sérüléseit.
- Ne kapkodja a levegőt és ne beszéljen, csak nyugalom, máris segítek. – Féltem attól, hogy sérült a légcsöve és a tüdeje. A férfi ellenkezett a mentés ellen, nem akarta, hogy segítsek rajta, de ezt még csak meg sem hallottam.
- Ne mozogjon, ne beszéljen! – Csillapítottam, mire a férfi színt vallott, s összes bűnét bevallotta előttem. Egy pillanatra mélyen tekintetébe fúrtam kék íriszeimet, s még ha valóban ő volt a hibás a balesetért, nem ítélkezhettem felette. A férfi hirtelen hörögni kezdett, kezeit mozgatta, markolta a földet, a nadrágomat, s küzdött a levegővételért.
- Bassza meg..- tudtam, hogy ha nem teszek valamit azonnal, a férfi helyben megfullad. Nem volt más választásom, helyi érzéstelenítés nélkül , szikével vágtam egy rést a torkán, majd egy csövet illesztettem be, hogy a férfi újra oxigénhez jusson, abba maradjon a zihálás és túlélje.
- Hordágyat, azonnal! Életveszélyes állapot, helikopterrel vigyék be, adjanak sóoldatot, morfint és figyeljenek a légzésére! – Adtam utasításba, mikor meghallottam, hogy valaki a nevemet kiabálja. Hátra pillantva, a füstölgő roncsok közt ismerős üstököt fedeztem fel, Sandraht láttam, de csak egy pillanatig. Nem kérdés, hogy azonnal a hang irányába szaladtam, hogy segítségére legyek beosztottamnak.
- Itt vagyok – A sárban megcsúszva érkeztem meg, tenyereimmel meg kellett támaszkodnom a busz oldalában, hogy ne essek el. Megvágtam az éles fémmel a kezemet, de ez mit sem számított, mikor emberek voltak bajban.
- Mi a diagnózis? – Letérdelve próbáltam közelebb férkőzni, hogy alaposabban szemügyre vegyem a sérült nőt, aki nem volt jó állapotban. Szörnyen nézett ki, s ahogy bekukkantottam a busz belsejébe, láttam, hogyan szorult be a nő az ülések közé. A bal keze rémes állapotban volt, valószínűleg a tüdeje és belső szervei is megsérülhettek a nyomástól. Ránézésre is vörös szalag illette volna, de a mentést nehezítette az, hogy a roncsba szorult a fiatal hölgy.
Pillantásom csak ezután futott Sandrahra, aki félig már bemászott a törött roncsokon keresztül a busz belsejébe.
- Dietrich, azonnal gyere ki a buszból, veszélyes bent lenned. Kívülről próbáljuk meg kiszedni a lányt, gyere ki nem hallod? – Ahogy kimondtam, reccsent egyet a fém, s pár centit lentebb csúszott.
- A francba, Dietrich, ne mássz beljebb, nem hallod? – Már túl késő volt, a nő makacs módon, szavaim ellenére kúszott be teljesen a buszba. Pedig megmondtam, hogy ne akarjanak hősködni.
- A jó büdös francba…megmondtam, hogy ne menj be…jó, gondolkodjunk. – Ideges voltam, hisz felelős voltam a medikusokért, a sérültekért, s ilyen helyzetben minden döntésnek fontos következménye volt.
- Próbáld megfeszíteni az ülést, magad felé, én pedig kihúzom. A bal karján el kell állítanunk a vérzést. Valószínűleg belső vérzése is lehet, minél előbb kórházba kell juttatni. Nincs sok időnk..de jobb lenne, ha kijönnél és én mennék be. Hallod Dietrich? – Dühösen szóltam rá, ezúttal sokkal fontosabb volt nekem Sandrah mint a beteg. Ez pedig máris egy hiba volt részemről. Zakatoltak a gondolataim, a nő sem úgy tűnt, mint egy alkalmazott, aki bármit teljesít. Ehelyett megmakacsolta magát, legalábbis úgy tűnt, hisz nem mászott kifelé, helyette az ülést próbálta szétfeszíteni, mire a sérült vállai alá nyúltam, s teljes erőből próbáltam Őt kirántani.
- Áhh.. nem megy, nem megy. Jó, Dietrich! Próbáld meg még egyszer , számolj vissza, és elkezdem húzni kifelé. – Azzal vártam, s mikor visszaszámolt, azt követően minden erőmet összeszedve, kihúztam a női testet a roncsokból.
- Huhh, sikerült..- A nő felé fordultam, s távolabb ráncigáltam a busztól, majd fölé térdelve azonnal igyekeztem elállítani kezén a csúnya vérzést.
- Ne ájuljon el, túl fogja élni, hallja? Dietrich, mássz ki a buszból…

- A vérzését minél előbb el kell állítanunk, de a karján már nem tudunk segíteni. – Bár nem láttam olyan közelről a sérülést, mint Dietrich, elég volt ránézni a sérült testrészre ahhoz hogy tudjam, itt már semmit sem tehetünk. A szerencsétlenül járt lánynak komoly sérülései voltak, mondhatni menthetetlennek tűnt, ezért sem örültem annak, hogy Sandrah hősködve mászott be a veszedelmessé vált buszbelsőbe, amely bármelyik pillanatban tovább csúszhatott a tómeder felé.
- Ne szegüljön szembe a parancsommal Dr. Dietrich! Nem hallotta? – Olyan dühös lettem, látva, hogy a medika az életét kockáztatva mászik beljebb, hogy legszívesebben belebokszoltam volna a busz oldalába. Mindent a sérültekért, de mégis meddig? Mentősök voltunk, orvosok és ápolók, akiknek kötelességük az emberi élet megmentése a megfelelő körülmények között. Nem arra voltunk hivatottak, hogy saját életünket is veszélybe sodorjuk, s ezt Dietrich is pontosan tudta, hiszen Ő is ott volt az eligazításon és hallott minden egyes szót. A sérültek semmit nem érnek akkor, ha mi megsérülünk. Mások nem fogják helyettünk életben tartani őket, és ezzel a lánynak is tisztában kellett volna lennie. Bármit elkövettem volna a betegért, bármit, de nem úgy, hogy egy medikám életét sodorjam veszélybe. Egy olyan medikáét, aki közel áll a szívemhez.
- A francba is, csináljuk, gyorsan! – Már bent volt, makacs és akaratos nőszemélyként vágott bele a menekítésbe, így már nem volt visszaút. Mindketten teljes erőnket bevetve igyekeztünk kiszabadítani a sérültet, s míg Sandrah az üléseket próbálta szétfeszíteni, addig én minden erőmmel a beteget húztam. A nádszálvékony lány még így is mázsásnak tűnt, homlokomon lecsordultak az első verejtékcseppek , mire sikerült őt kiszabadítani a roncsok közül.
A nagy lendülettől először hátradőltem, s a sérült lány mellkasomon nyugodott, de aztán igyekeztem megfordulni, s minél távolabb vonszolni őt a busztól, egy biztonságos helyre, ahol már tényleg kezelésbe vehetjük Őt.
Szegény lány elájult a fájdalomtól, hiába kapott morfiumot. A kezén sürgősen el kellett állítanunk a vérzést, de ilyen terepen , megfelelő eszközök híján nem értem rá arra, hogy precíz öltésekkel varrjam össze a sérült végtagot. Szanitéc táskámból gézt kaptam elő, fáslit, s nyomókötéssel igyekeztem beburkolni a csonkot, amit aztán védőfóliával tekertem át, hogy meggátoljuk a további fertőzéseket és sérüléseket. Ez mindössze néhány percet vett csak igénybe, hisz igyekeztem a lehető leggyorsabban ellátni a fiatal lány sérülését, aki csak ekkor tért magához.
- Ajj a fenébe, gyere már Dietrich, szükségem van a segítségedre. – Kiabáltam hátra, miközben az előttem fekvő sérültre pillantottam.
- Megmentjük az életét, számíthat ránk, már biztonságban lesz…- Amint kimondtam a szavakat, hirtelen éles nyikorgás, dörrenés hallatszott, olyan erejű, hogy egy pillanatra a betegre vetettem magamat, tenyereimmel pedig a fejemet védtem.
A roncs jó néhány centit elmozdult eredeti helyéről, s még inkább a meredek lejtő felé került.
- Sandrah, hol vagy? – A következő pillanatban már a medikát kerestem, akinek már rég mellettem kellett volna lennie. Nem láttam Őt, csak a hangját hallottam, így idegesen pattantam fel , s visszarohantam a roncs azon részéhez, ahonnét kiszabadítottuk a fiatal lányt.
- Hol vagy? – Aggódva pillantottam be, újra hallottam hangját, de nem akartam elhinni azt, amit mond. Megsérült és küldjek valaki mást?? Hát felejtse el.
Nem volt kérdés, hogy azonnal bemásszak a busz belsejébe, s mindent megtegyek azért, hogy kimentsem a fiatal nőt.
- Ne mozdulj, kiszedlek onnan! – Kiabáltam be, bár akkor még nem láttam Sandraht, csak a roncs éles nyikordulását hallottam. Kipillantva láttam, milyen közel kerültünk a folyóhoz, ezért nem sok időnk volt már hátra, sietnem kellett.
- Bassza meg..- Motyogtam magam elé egész halkan a szavakat, féltem, féltettem a bent ragadt nőt, sokkal jobban, mint a saját életemet.
Mivel nem volt túl nagy a rés, hason kúsztam befelé a buszba, magam után vonszolva szanitéc táskámat. A jármű végében végre megpillantottam Őt, testén a halott lány teste hevert.
- Már itt vagyok, gond egy szál se. – Rámosolyogtam, mikor megláttam, hogy magánál van, s nyitva vannak a szemei is. Még mindig nem tudtam, mi lehet a baja, így megfogtam a holttestet, s arrébb húztam Sandrahról, majd kabátja szélét megemeltem a véres folt körül. Akkor láttam meg a fém rudat, mely átdöfte Sandrah testét. Arcizmaim összerándultak, egy pillanatig azt hittem, hogy ott helyben dobom ki a taccsot a gyomoridegességtől, melyet maga a látvány szült, s a tudat, hogy Sandrah megsérült. Ezt azonban nem szabadott látnia rajtam.
- Jó, ez nem is olyan komoly Kislány, ez meg sem fog kottyanni neked. – Térdelve egyenesedtem ki hozzá, s először gézt nyomtam a sebére, s odaszorítottam a kezét.
- Tudom hogy fáj , de ezt most ide kell szorítanod, segíts nekem Sandrah. – S ha ezzel ideiglenesen is, de valamelyest csillapítani lehetett a lány vérzését. A nagyobb gondot a fémrúd eltávolítása jelentette, az hogy ne okozzak súlyos szervi károsodást, és túlélje a lány.
- Adok neked morfiumot, hogy ne érezz semmit, rendben? Sandrah, beszélj hozzám, hallod? – Tenyeremet arcára csúsztattam, simogattam, s azt akartam, hogy ne veszítse el az eszméletét, hanem igen is figyeljen rám.
- Tarts ki , rendben? Ki fog nekem segíteni a továbbiakban, hm? Tarts ki. – Azzal gyorsan , remegő kezekkel kaptam ki egy adag morfiumot, hogy beadjam a lánynak, de a busz ismét megmozdult, s kiesett a kezemből a fájdalomcsillapító.
- Bassza meg, a jó kurva életbe bele, ilyen nincs…nem lehet , nem igaz. – Kiakadtam. Teljes mértékben úrrá lett rajtam a pánik, s idegességemben csak káromkodni tudtam. Lepergett előttem a baleset, mikor a feleségem megsérült, s most azt láttam magam előtt, hogy elveszíthetem Sandraht. Azt pedig nem akartam.
- Istenem…figyelj Sandrah, nincs más lehetőségünk, ki kell húznom belőled a csövet. Ki kell húznom mert csak úgy tudlak kivinni a buszból. De érzéstelenítő nem lesz. Nem akarok fájdalmat okozni, de meg kell tennem. Bízol bennem?- Ott térdeltem előtte, rémülten fúrtam pillantásomat íriszeibe, s vártam a csodát. Rettegtem attól, hogy elveszíthetem.

Egyáltalán nem érdekelt az,hogy Sandrah mit hajtogatott, s mit kért tőlem. Eszem ágában sem volt ott hagyni Őt a busz belsejében. Nem akartam elveszíteni, s bármit megtettem volna, hogy kimentsem a roncsokból.
- A lány kint van és stabil az állapota, Te pedig…téged is meg kell mentenem, mert szükségem lesz rád. Szükségem van rád, érted?- Arcát kezeim közt tartva, először mondtam szemeibe ezeket a szavakat, s talán először jeleztem felé ragaszkodásomat. A hosszú hetek óta tartó románcunk nem csak egy-két órás légyottokból állt, nekem sokkal többet számított. Sandrah személyisége magával ragadott, s ha épp nem testgyakorlást végeztünk, akkor is jól éreztem magam a társaságában. Lehet, hogy nem tudta, de most tudnia kellett.
- Ne, ne ájulj el. Tudom hogy fáj, de tarts ki kérlek. – Szívfájdító volt látni Őt , amint küzd az életéért, s vöröslő vére a padlót nyaldossa. Nem akartam elhinni, hogy lehetek ennyire szerencsétlen. Dühített a helyzet, hogy nem hallgatott rám, hogy nem állítottam meg, s nem másztam be érte még akkor, mikor lehetett volna.
- Nem múlt el, ne mond ezt. – Megrémisztettek szavai, hisz ha nem érez fájdalmat, az már régen rossz. Éreztem ujjait, ahogy gyengén a nyakam köré fonta azokat. Magamhoz öleltem törékeny testét, már amennyire lehetett ott a roncsok közt.
- Nem fogsz, ne mondj butaságokat, élned kell. Nem hagyhatsz itt, hallod? – Szinte már dühösen pillantottam a lányra, mert fáj az, ahogyan nem akart küzdeni az életéért. Nem voltam én hős, sem csodatévő, csak egy egyszerű orvos, akinek ezúttal nagyon sokat kellett tennie azért, hogy megmentsen egy életet.
- Ne , ne ájulj el , hallod? Ó hogy a jó életbe…segítsen már valaki. Segítsen valaki! – Teli torokból, kétségbeesve üvöltöttem, miközben teljes erőből próbáltam kiszedni a busz hátsó részéből azt a műanyagot, ami oda fogta azt a fémet, ami Sandrah oldalába fúródott. Minden erőmre szükség volt, s hangos erőlködéssel, talán a negyedik próbálkozásra sikerült elválasztanom a fémtől a műanyagot, így Sandrah már nem volt a busz hátsó részéhez szegezve.
- Tarts ki, kérlek. – Óvatosan fektettem a lányt arrébb, majd lábammal rugdosni kezdtem a busz oldalát, ahol végre kitört az ablak, s azon keresztül sikerült kiemelnem a lányt. Karjaimba véve, fáradtságtól nehéz léptekkel igyekeztem vele minél távolabb kerülni a busztól, miközben erőtlen hangon kiabáltam.
- Segítsen már valaki. – Fáradtan estem térdre , kezemben tartva testét, mire végre odaértek a medikusok.
- Fogják be, fogják be a pofájukat!- Dühösen üvöltöttem rá a barmokra, mire végre elcsöndesedtek, s az egyikük észrevette, hogy milyen komoly helyzetről is van szó. A mellém lépő Archerre pillantottam, néhány percig bizonytalanul figyeltem őt, mert nem tudtam, bízhatok-e a fiatal srácban. Végül bólintottam, s hagytam, hogy segédkezzen.
A fémrúdhoz még mindig hozzátartozott egy nagy fém, így szükség volt a fiú tudására ahhoz, hgy minél kevesebb fémmel kelljen kórházba szállítanunk Sandraht.
Miközben Avery már a rudat próbálta eltávolítani, helikopter fújta arcunkba a homokot, már közel volt a segítség. Ki akarták venni kezeim közül Dietrich testét, de nem hagytam. Magam rohantam vele a helikopterhez, s bemásztam vele a gépbe, ami lassan felemelkedett hármunkkal a magasba.
- Sandrah térj magadhoz, kérlek. – Aggódtam, hisz a lány nem volt eszméleténél, s hirtelen az életjelei is aggasztóvá váltak. Már nem éreztem a pulzusát, így azonnal szívmasszázst , s befújást alkalmaztam. Mindenáron vissza akartam hozni az élők sorába.
- 5..4..3..2..1, segítsen már Avery. – Ráordítottam a srácra, hogy pumpálja a levegőt, ha számolok, közben tenyereimmel mindig ugyanabban a ritmusban nyomtam le a nő mellkasát.
- A szentségit neki, térj már magadhoz! – Csak percek telhettek el, hisz helikopterrel hamar a kórházhoz értünk, én még mindig Sandrah életéért küzdöttem. A helikopterből botladozva másztam ki, mindvégig folytattam az újjáélesztést, mire kollégák ragadták el kezeimből a nőt, s rohanó léptekkel indultak meg vele a traumára.
- Engedjetek vele, nem halljátok?
- Nem , Richard nem jöhetsz most vele, teljesen kifáradtál. Mindent megteszünk.
- De Vele akarok menni, nem érted??- Üvöltöttem kollégámmal, aki teljes erőből lökött mellkason, hogy visszatartson.
- Állj le, most nem jöhetsz tovább. – Azzal maga is a többiek után sietett. Tekintetemmel nyomon követtem, ahogy betolják Őt, s kétségbeesve túrtam bele a hajamba, miközben felszállt mellettem a helikopter.
- Segítenem kell, nem halhat meg. – Azzal újult erővel utána futottam, de hiába akartam bemenni a kezelőbe, szó szerint kitoloncoltak az ajtón. Kénytelen voltam ablakon keresztül végig nézni azt, hogyan küzd az életéért Sandrah..

- Sandrah, be kell mennem..- A nyitott ajtón keresztül pillantottam meg a lányt a műtőasztalon, amint az egyik orvos igyekezett életet lehelni törékeny testébe. Át akartam lépni a szoba küszöbét, azonban az egyik legjobb barátom – aki tisztában volt Dietrichel való kapcsolatommal – megállásra késztetett, s nem engedett tovább.
- Nem Richard, van bent elég orvos, akik mindent megtesznek, hogy a kollegina életét megmentsék. Te már így is sokat tettél a helyszínen, nélküled eddig sem jutott volna fel. Rémesen festesz, menj és mosd le magadról a port, kezeltesd a karodat. – Azzal az üvegajtó bezárult előttem, s már csak néhány pillanatig láthattam Sandrah testét az asztalon, míg a reluxákat el nem sötétítették előttem…
Hosszú, kínos percek, talán órák is elteltek, míg hol fel-alá cikáztam a folyosón kezdetben, hol pedig már csak a padlót bámultam lehajtott fejjel. Rémes gondolatok kerítettek hatalmukba, úgy éreztem, hogy el fogom veszíteni Őt, s ezek az érzések arra ébresztettek rá, hogy Sandrah Dietrich sokkal fontosabb nekem , mint holmi medika, akivel néhány kellemes pásztorórát eltöltöttem.
Pedig nem akartam én ebből semmiféle érzelmeket, nem akartam megszeretni, ragaszkodni hozzá, de megtörtént. S ez ott tudatosult bennem, a folyosón. Az utolsó fél órában már a hajamat túrtam, türelmetlenül nézegettem az órámat, s újra fel-alá kezdtem cikázni az egyik sarokban. Nem ettem, nem ittam, nem volt semmire szükségem. Gyötrődtem, s azt vártam, hogy mikor ér már véget a rémálom. Mi tarthat már olyan sokáig?
Két kollégám fogott közre váratlanul, mire riadt pillantással néztem egyikük szeméből a másikéba. Mi lesz már, mondjátok már hogy mi van? A gondolatok csak úgy dübörögtek elmémben, zavartan kezdtem bal kezemmel öklömet morzsolgatni, míg egyik kollégám beszámolt Sandrah állapotáról.
Aggodalommal hallgattam végig szavait, s bár örültem annak, hogy túlélte a balesetet , annak már kevésbé, hogy oxigénhiány lépett fel nála. Hirtelen eszembe jutott az, hogy egy másik nő még a mai napig eszméletlen, s most Sandrahval is megtörténhet ez. Hát a sors tényleg ezt szánta nekem? Nem, bele sem akartam gondolni ebbe. A remény hal meg utoljára, tartja a mondás.
- El kellett távolítani? Ó istenem..- Sóhajtva fogadtam a negyedéves rezidens szavait, de összességében még mindig örülhettünk annak, hogy ennyivel megúszta, s nem olyan szerve sérült meg, ami pótolhatatlan.
- Stabil? Jó, ez jó. Köszönöm srácok, ez tényleg jó. – Halvány mosoly futott ajkaimra, az öröm jele, bár nem örülhettem igazán , tekintve,hogy még mindig nem tudták, nem –e szenvedett a lány agysérülést az oxigénhiány miatt.
- Köszönöm még egyszer. – Biccentettem a fiatal orvos felé, majd James Wardra , egyik legjobb barátomra pillantottam, kinek arckifejezése egész másról árulkodott, mint azt a korábbi hírekből hallottam.
- Tessék? Mi..mivan? Miért mondasz most ilyeneket? – Értetlenül fúrtam pillantásomat barátom tekintetébe, hisz nem értettem, hogy mégis mi a búbánatról akar meggyőzni. Lehangoló jelentést közölt Sandrah állapotáról, s mindvégig úgy éreztem, mintha le akarna beszélni a lányról. S hogy célt érjen, a lehető legélesebb fegyvert vetette be ellenem, a feleségemet.
Lassan már majdnem elfeledkeztem Madelineről, aki még mindig az intenzív osztályon feküdt, már lassan másfél éve. Ward korábban sosem mondott róla biztató dolgokat, hirtelen azonban reményt csillantott bennem, s egyúttal a kétségbeesés vad hullámai felé sodort.
- Madeline jobban van? – Bűntudat, öröm, bánat, féltés, aggodalom. Hirtelen ezernyi érzés kavargott bennem ,s úgy éreztem, hogy mindjárt felrobbanok.
- James, ne mond meg ,hogy mit csináljak. Ne szólj bele…- Dühös lettem, talán mert a lehető legrosszabb pillanatban közölte velem feleségem javuló állapotát, talán mert lehangoló híreket mondott Dietrichről, s talán mert bűntudatot keltett bennem szavaival. Hol is kellett volna lennem, melyik nő betegágyánál kellett volna gubbasztanom? A másfél éve kómában fekvő feleségem ágya mellett, vagy a szeretőmé mellett, aki talán már több ,mint egy szerető?
Hullámokban törtek rám az érzések, idegesen haladtam a folyosókon, s az első utam a feleségemhez vezetett. Odabent, mint mindig, friss virágok hevertek egy vázában ágya mellett, Ő pedig békésen szenderült, mint minden látogatásom alkalmával. Be kellett volna mennem hozzá, de még nem voltam erre felkészülve. Ha bemegyek, el kellene mesélnem neki a napomat, az érzéseimet, s akkor megtudná Sandraht. Nem, még nem mondhatom el, még nem beszélhetek neki erről.
Megfordult a fejemben, hogy meglátogassám Dietrichet, hisz aggódtam érte, végig kint dekkoltam a folyosón, míg nem hallottam hogyléte felől. A szobájánál azonban megtorpantam, s látva Őt az üvegfalon keresztül, eszembe jutottak Ward szavai. Képtelen voltam feldolgozni azt, hogy még egy szeretett nő került a kóma fogságába, ez túl nagy teher volt, olyan, melyet nem tudtam feldolgozni. Egy felem bármennyire is akarta azt, hogy utat törjek, s odalépjek ágya mellé, hogy csókoljam, szólongassam, másik felem visszatartott. Csalónak éreztem magam, aki más ágya mellett virraszt, s Ward jövendölései teljesen felkavartak. Már magam sem tudtam, hogy mit érzek a két nő iránt, ez pedig menekülésre késztetett.
Még aznap szabadságot vettem ki a főorvostól.
Aznapi estém egy kocsmában töltöttem, hosszas italozást követően részegen tántorogtam haza, s az éjszakám így rosszulléttel,s forgolódással telt. Másnap, miután magamhoz tértem, és sikerült túltennem magam a másnaposságon, összepakoltam a túraholmijaimat, s útra keltem a hegyekbe, teljesen egyedül.
Csak Wardnak jeleztem, hogy hová megyek, hollétemről senki más nem tudott.
A hegyekben töltött napok kizárólag arra voltak jók, hogy kikapcsoljak, s próbáljam rendezni a gondolataimat. Mintha csak menekültem volna a két nő felől, s afelől a sors felől, amit az élet nekem szánt. A feleségem elvesztését is nehezen tudtam feldolgozni, az pedig, hogy rájöttem, miféle érzéseket táplálok Sandrah iránt, csak még inkább felkavart. Nem szabadott volna hagynom, nem engedhettem volna, hogy oly közel kerüljön hozzám az a medika. Távolságot kellett volna tartanom, s hagynom, hogy egy legyen a többi közül, csupán egyetlen éjszakai piszkos kaland.
* * *
Visszaérkezésemet követően Wardtól érdeklődtem Sandrah hogyléte felől, a nőt azonban egyszer sem látogattam meg. Magam sem tudom miért, talán mert féltem. Az ötödik napon azonban Dr. Archer tett nekem megjegyzést.
- Dr. Appleton, ha esetleg arra járna, igazán benézhetne Sandrahoz, biztosan jól esne neki. – Gyanakodva fúrtam pillantásomat a fiatal medikus tekintetébe, aki mintha mindent tudott volna Dietrich, s a köztem lévő kapcsolatról. Tán a vesémbe látott volna?
- Úgy tudom, hogy már jól van. – Jegyeztem meg közömbösen, miközben inkább a kórlapot bújtam pillantásommal, mint sem tekintetemből mindent kiolvashasson Archer. Nem voltam kész egy találkozásra, sem a feleségemet, sem pedig Sandraht nem akartam látni. Legfőképp Őt nem.
- A varratok, szerintem érdemes lenne rápillantania, a medikus kolléga talán mintha több cérnát használt volna, mint amennyi kell…- Lehet, hogy csak hazugság volt, kitalált panasz , de mintha Archer arról akart volna meggyőzni, hogy jó lenne, ha ránéznék Dietrichre. Nem akartam.
- Majd megnézi Anderson, nekem most mennem kell. – Azzal ott hagytam a fiatal férfit, s a következő négy órában az íróasztalom fölött görnyedtem, s a mentésről szóló beszámolót készítettem. Közben persze folyamatosan zakatoltak a gondolataim, egy labdát görgettem ujjaim közt, újra és újra mélyről vettem a levegőt. Hiányzott. Baromira hiányzott.
Felkelve az asztalom mellől, a legközelebbi csoki automatáig meg sem álltam, onnan Sandrah kedvenc csokoládéját halásztam ki, majd végül mégis csak meglátogattam Őt. Nem tudtam, hogy alszik –e , mert oldalra volt fordítva a feje, viszont égett mellette a lámpa.
Halk léptekkel sétáltam beljebb, majd megálltam az ágya mellett.
- Hallottam, hogy jobban vagy. Örülök neki, és sajnálom,hogy csak most értem ide, de..ühm, rengeteg dolgom volt. – Ó igen, persze. Csak mindent megtettem, hogy elkerüljem Őt. Zavarban voltam, közelebb húztam egy széket és letelepedtem az ágya mellé.
- Hoztam egy csokit is. Szóval, hogy vagy? Érzel még fájdalmat? Archer mondta, hogy nem a legszebben varrták össze, megnézzem? – Próbáltam orvosira fogni a beszélgetést, de nem voltam benne profi, s talán Sandrah is pontosan tudta, hogy valamit titkolok előle.

– dr. Anderson…
Mélyről jövő, mindent eláruló sóhaj köszöntötte felettesemet és most éppen a szakorvosomat. Belemarkolva az ágyneműbe, elfogadható pózba igazítottam magam az ágy tetején, hogy jól lássam, kiket hozott magával korrepetálásra. Persze, szívassuk Dietrich-et még akkor is, mikor páciens. Megérdemli. Itt nem tudok vért venni, vagy más fertőző testnedvben turkálni, legjobb, ha kínozzuk.
Andersonnak talán diplomát is adtak fenyítésből, vagy csak zsarnoknak született.
– Ne nyújtogassa a nyakát. Magam vagyok… dr. Archer küldött. Azt mondta, unatkozik.
– Egyáltalán nem. Fekszek, pihenek, gyászolom az elvesztett vesémet. Ennél nem is lehetne jobb elfoglaltságom.
– És nem is erőlködik, hogy nehogy felszakadjanak a varratai, jól gondolom?
– Hová gondol, dr. Anderson – nem tagadhattam a kezelőorvosom előtt, hogy megint a nővérpultot bámultam ülve, hátha összeakad tekintetem Richarddal. – dr. Appleton bent van?
– Bent van. Két műtéten van túl, négy kávén, öt nővérkén… Akkor még véletlen sincs átvérezve a kötése?
– Nővérkén?
– dr. Archer jön és átköti.
– dr. Anderson! Maradjon. Maradjon… dr. Anderson!
A férfi azonban hátat fordított nekem, integetett az ajtóból, majd mintha soha nem is járt volna itt, eltűnt a nyüzsgő folyosón. Megint csak kétely maradt mögötte, és unalom, na meg a kórlap, amit hanyagul az ágy végében nyújtózó lábamra hajított. Ha eddig nem is véreztek át a kötések, annak eltávolításának művelete közben többször éreztem fájdalmat hasam tájékán, a ragasztó szalagok takarásában.

Egy kórházban nem igen lehetett érzékelni a napszakok váltakozását. A sebészet, vagy a sürgősségi ágyai mindig dugig voltak betegekkel. Az orvosok nem mentek haza, éppen csak húsz percre szóló kávészünetüket az üres nővérszobákban töltötték sajátos felfrissülési szokásaikkal, majd már rótták is a folyosókat, birtokolták a műtőket, életeket mentettek. Ha tudom, hogy mennyi az idő, talán felhagyok a várakozással. Ha a napok nem folynak össze, s rájövök, hogy átléptem a második hétbe kezeltségem idején, talán elbizonytalanodok, s majd rosszabbul érzem magam, mint amennyire érezhetem magam tudatlan állapotban. Nem számoltam a napokat, hogy mióta nem járt nálam Richard. Ahogy azt sem tartottam számon, napokban mérve, mennyivel vagyok elmaradva gyakorlásban medikus társaimtól.
A takarót már rongyosra gyűrtem. Verejtékező tenyerem közt foszlani kezdett az anyag, úgy koncentráltam Richard jelenlétére. Kiérdemeltem volna, hogy a férfi meglátogasson?
Hiszen ebben a percben ott termett az ajtókeretben.
Nem tudtam haragudni rá, hogy eddig nem jött. Azt az időt, hogy itt volt velem nem faggatózással akartam tölteni. Úgy hiányzott, mintha a tüdőmet vitte volna magával. Fulladoztam hiányától.
– Nem baj, nem haragszok… orvos vagy, és sok dolgod lehetett. Teljesen normális.
Mosolyom megértően kiszélesedett, miközben ülőhelyzetbe nyomtam magam az ágy tetején. Szerettem volna, ha a férfi odaül a takaróra, s megérinthetem, de mivel egy széken foglalt helyet, így nem is nyújtózkodtam felé. Túl messze volt. S nem csak fizikailag éreztem távol őt magamtól abban a percben.
– Ha megehetem a csokit, megnézheted.
Bármennyire is vártam, hogy megöleljen, csókkal pecsételje ajkaimat, közeledése elmaradt, s csupán mint felelős orvos értekezett hogylétem felöl.
Ha közelebb hajolt hozzám, hogy megnézze a felszakadt varratokat, a lassan gyógyuló sebet, felpillantottam rá. Arcom egész közel kerülhetett így övéhez, s szavaim közben sóhajaim forrósága mind nyakát csiklandozták. Ha érintette felhevült testemet hideg ujjbegyeivel, összerezzentem, s csak lassan kezdtem bele mondandómba.
– Hogy van az, hogy tisztán emlékszek arra, mikor azt mondtad, szükséged van rám. De nem érzem, hogy ez így lenne. Talán csak azért mondtad, mert a műtőben kell valaki, aki a kezed alá dolgozik, és csak én akarok túl sokat látni ebbe az egészbe. De Richard, ha nem így van… akkor el akarom mondani, hogy nagyon kedvellek. Aúcs… ez fáj. Begyulladt?
Hangosan szisszentem fel, ahogy feltépte a tapaszt bőrömről, megmarkoltam a párna csúcsát.
– Túl sokszor ültem fel, hogy figyeljem, jössz-e már…
Őszinte tekintetemmel a férfi pillantását kerestem.
– Azért másztam be a roncsba… mert, nem érdekelt volna, ha nem jövök ki. De ezt ne mondd el senkinek, mert pszichológushoz küldenek és eltiltanak a munkától. Csak neked akartam elmondani… mert miattad éreztem így. Sajnálom.

Két hétig, ha lehet, a munkán kívül a kórház közelébe se mentem. Nem akartam hallani sem a feleségemről, sem pedig Dietrichről. Hogy miért? Egész egyszerűen elegem lett a nőkből, a kollégám vádló, bűntudat keltő szavaiból, s abból, hogy talán újra veszíthetek, ismét fájdalom érhet.
Ward hiába említette, hogy javul a feleségem állapota, semmi változás nem történt nála. Megnéztem Őt. Nem mozdult, nem ébredt fel, nem hívott magához és nem ugrott a karjaimba. Ugyanúgy feküdt azon a kórházi ágyon, mint másfél éve, mikor odakerült. Semmi változás.
Dietrich pedig..ki tudhatta volna, hogy vele is mi lesz? Ward olyan határozottan beszélt arról, hogy a lány egy lépéssel már a túlvilág földjén jár, hogy teljes mértékben elkeserített. Nem tudtam megközelíteni a kórtermét, hogy lássam, elhagy Ő is.
Éppen ezért tartott olyan sokáig, hogy még csak kórtermének a közelébe se mentem, míg nem hallottam azokat a híreket, miszerint felgyógyult. Örömöt éreztem. Aztán meg kétségeket.
Elkezdődött az önmarcangolás, az esti sörök fogyasztása, s igyekeztem kiverni Dietrichet a fejemből. Hisz nem akartam tőle semmilyen komoly kapcsolatot, soha, senkitől. Ezt próbáltam magamban is erősíteni, még akkor is, mikor a szomszédos bár pultos lánya a zárást követően rám mászott. Azt akarta, hogy odabent csináljuk a biliárdasztalon. De egy csóknál több sem lett, már kavarogtam is ki a helyiségből, minél távolabb. Mi a franc ütött belém.
Három nap a hegyekben tökéletesen alkalmas volt arra, hogy kikapcsoljak, s ne foglalkozzak a nőkkel.
Most viszont már nem úszhattam meg a találkozást, azt hogy meglátogassam Sandraht. Valószínűleg már most is egy nagy pöcsnek tart. S bár nem mondja ki, elég a szemeibe pillantanom, ezt látom.
Aztán olyasmit mond, amitől nem jutok szóhoz. Nem baj, nem haragszik? Pedig most jött volna az a rész, hogy szakítok, elmondom, hogy szép volt, de nem vagyunk mi egymásnak semmik. Erre még a jól begyakorolt szövegemet sem süthetem el, mert ez a csaj nem vádol meg. Helyette mosolyog, mintha mi sem történt volna.
- Jó, tudod a sok műtét, miegymás..- Egek, s még elkezdtem magyarázkodni. Felejtsd el Richard, nem tartozol beszámolóval semmiért.
Visszamosolyogtam Sandrahra, majd azután adtam át neki a csokoládét, ami valljuk be, nem túl eredeti ajándék volt, tekintve, hogy mi történt a lánnyal.
- Megeheted majd , miután láttam a kórlapodat és a kötésedet. – Szigorú doki módjára először hátrafordultam, elvettem ágya végéből a papírokat, s alaposan szemügyre vettem azokat.
- Jó, egész jól javul az állapotod , már nem kell sokáig itt lenned. Nagyon jó . – Mosolyogva pillantottam fel rá, szinte csoda az, hogy túlélt egy ilyen balesetet, de ez mégis megtörtént.
- Nézzük azokat a varratokat. – Lerakva a kórlapot felálltam, majd közelebb léptem a lányhoz, lehúztam róla a takarót, s igyekeztem kizárólag orvosi szemmel megtekinteni a leragasztott sérülését.
Közelsége bódító volt, éreztem meleg leheletét a nyakamnál, de koncentrálnom kellett. Nem létezhetett más, kizárólag a sérülés, s az orvosi tekintet.
Óvatosan igyekeztem feltépni a ragtapaszt, hogy lássam, milyen munkát végzett Anderson. Közben nem tudták figyelmemet elkerülni a lány szavai.
- Tudom, én is bírlak, jó fej csaj vagy és szükségünk van ilyen medikusokra. Nagyon bízom benned, remek orvos leszel, kiváló szívsebész lehetnél és már várom, hogy újra munkába állj. – Őszinte mosolyt küldtem Sandrah felé, részben tényleg ezt éreztem. Másrészt beindult minden riasztóm, s vészelhárító berendezésem. Nem, még csak hallani sem akartam azt, hogy kedvel, hogy úgy kedvel…Ugyanezt nem tudtam neki kimondani, még ha így is volt, nem.
- Egy kicsit igen, de ez teljesen normális ebben a helyzetben. Anderson meglepően jó munkát végzett, így nem lesz szükség a szakértelmemre. Ne aggódj, alig fog látszódni. A kötésedet lecserélem. – Inkább csak beszéltem, nem akartam a nő kérdéseire őszintén felelni.
Az ágyához húztam egy kis kocsit, amin ott volt a tálca, mindenféle eszközzel, ami ahhoz kellett, hogy elvégezzem a kötés cseréjét.
Mikor Sandrah még mindig rólunk igyekezett beszélni, pillantásomat inkább elkaptam övéről, s vallomások helyett csak a sérülésével foglalkoztam.
A régi kötést egy tálcába ejtettem, aztán lefertőtlenítettem a sebet, majd tiszta gézlapokat helyeztem köré, amit aztán ügyesen leragasztottam.
- Kész is vagyunk. Hamarosan helyre jössz és ezt el is várom. – Rákacsintottam Sandrahra, mintha még mindig ott lennénk a bárban, s csak úgy flörtölnénk. Magam sem tudom, miért tettem így. Talán nem akartam az a fajta ömlengős fickó lenni, aki kiönti neki a szívét, s elmondja, hogy igen is aggódott érte. Hogy minden nap elsétált a kórterme közelében, és a többiektől érdeklődött. S igen is várta, hogy jobban legyen. És talán még szereti is, de nem, mert ez nem lehet.
- Legyen szép napod Sandrah. – Azzal mosolyogva köszöntem el a lánytól, s némi megkönnyebbültséggel léptem ki a szoba ajtaján. Örültem annak, hogy jól van, s jó volt újra látni. A szavai persze felkavarták a gondolataimat, s az érzéseimet, talán ez miatt akartam olyan sietősen távozni.