Kedves régi és újonnan érkező Játékosok! Az oldal ELKÖLTÖZIK! Bővebb információ: ITT Az új elérési cím: ITT A költöz(tet)és még folyamatban, de lassan minden a helyére kerül. Addig is szeretettel várunk mindenkit!
Warning
Az oldalon erotikus tartalmú játékok is fellelhetőek. Obszcén és durva kifejezésekkel találkozhatsz, amikért felelősséget nem vállalunk, az alkotók szabad kezet kapnak a nyelvezet megválasztásában. Ne feledjétek, hogy a játéktéren karakterekkel találkoztok. Megértéseteket köszönjük!
Belépés
Chatbox
Legutóbbi témák
» Muzsika Tv Kedd Aug. 16, 2016 1:10 pm by Danny Doyle Haynes
Könnyebb a dolgokat átgondolni, hogy a fájdalom pusztán tompa és elviselhető. Bár azt nem tudom, hogy kaptam-e azóta fájdalomcsillapítót, bár ha fogadni kéne, az igenre szavaznék. Jobb is így, mert az egyik olyan dolog, amit nem tudok kontrollálni, az pontosan az, ha fáj valamim, és olyankor úgy érzem kicsúszik a lábam alól a talaj, ahogy a műtét előtt is. Akkor már minden borzalmas gondolat megfogalmazódott a fejemben, beleértve a rákot, vagy a műtét elutasítását. Megtettem volna, de valamiért mégis belementem. - Megmondtam, hogy nem adom fel az elcsábítását, és még most sem tettem le róla - nézek rá majdnem ártatlanul de kétségkívül lágy vonásokkal. Eddig ő az első, aki igazi, őszinte szavakat és reakciókat vált ki belőlem, ami egy kicsit megrettent. - A hibáim apám szerint azon a napon kezdődtek, hogy megfogantam, mikor anyám még csak tizenöt volt. Szerintük tönkretettem az életüket. Talán ezért teszem mindenki mással ugyanezt? - teszek fel egy költői kérdést. Nem tudom, miért mondtam ezt el neki, és el is fordítom a tekintetem róla ismét. Arcvonásaim egy pillanatra hideggé és merevvé válnak, majd ugyanolyan gyorsan lágyulnak meg ismét, amint veszek egy mély levegőt. Nem szándékozom untatni az életemmel, mert túl sok fekete foltot rejt, ami talán elviselhetetlen lenne számára, esetleg meg nem érthető. Talán még el is ijeszteném, amit nem szeretnék, mert a saját magam dolgát nehezíteném meg fele. -Pont ez tetszik önben a legjobban - vallom be őszintén, mikor kijelenti, hogy nem fél tőlem. Épp ez az, ami nagyon is tetszik benne, és nem érdekli, hogy honnan jöttem. Pontosan ez fogott meg a személyiségében, és ezért éri meg nekem, hogy ne adjam fel, amíg egyszer igent nem mond nekem. - Ha lehet, olyan nővéreket küldjön, akik házasok, és nem keltem fel az érdeklődésüket - húzom el a számat, miközben kijelenti, hogy szívesen ideküld egy nővért, aki verselni kezd nekem. Na attól mentsen engem az Isten. Nem azért, mert hívő vagyok, de nem szeretném, ha most körülöttem legyeskedne az a pár olyan kis fiatal nővérke, akik csak a pénzt és a csillogást látják bennem. Valahogy nincs már kedvem az ilyen üres és semmitmondó, régen lefutott körökhöz. Komolyabbra vágyom, nagyobb kihívásra. Pontosan olyanra, amilyen a velem szemben ülő doktornő. - Ajánlat? Felkeltette az érdeklődésem... - vonom fel a szemöldökömet kérdőn, majd arra az oldalra lép, ahol a műtéti sebem van. Ahogy megérinti, egy pillanatra felszisszenek, érzékeny még az a terület. - Jobban érzem magam testileg - jegyzem meg egy fájdalmas fintorral az arcomon, majd visszaigazítom a takarót, amikor végzett a sebem ellenőrzésével. Figyelem őt, tekintetemet az övéibe vésem, és mint diák a tanárnőre, úgy figyelek rá. Pár szabály nem igazán nyeri el a tetszésemet, melyre csak egy fintor a válaszom - Én kijátszani önt a háta mögött? Hát olyannak néz engem? Nem kell válaszolnia - teszem hozzá gyorsan, majd végigmérem, és várom a következő szavait, melyre megint magasba kúszik a szemöldököm. - Ezt most jól hallottam? Megismételné? - teszem a süketet, mert igazából magam sem hiszem el, hogy egy majdnem halálos kimenetelű vita kellett hozzá, hogy belemenjen. - Ha ezt a sok szabályt betartom, akkor nagyon különleges randinak kell lennie - küldök felé egy magamfajta rosszfiús félmosolyt. - De árulja el nekem őszintén, mégis miért egyezett bele? - pillantok fel rá, és tényleg tudnom kell.
– Sok ember megfordult a kezeim alatt, de még egy ilyen makacs személlyel nem találkoztam.– rosszallóan rázom a fejem, és az ajkaim szegletében itt bujkál egy aprócska kis mosoly. Nem is mondok rá semmit. Fogalmam sincs, mi az, amit lát bennem, de valószínű itt csak arról van szó, hogy bántja a fene nagy büszkeségét, amiért nem omlok a karjaiba. Nem hat meg különösebben az ártatlan tekintet. Hah! Ártatlan na persze. A somolygás abba marad, amikor a múltjáról beszél újra. Elgondolkozva nézem a keményé váló vonásokat. – Nem tartom kizártnak. – felelem komoly arccal. Nem tudom, költőinek szánta e a kérdést, de én megválaszolom. A legjobb tudásom szerint. – Az érzelmi intelligencia fejlődése már gyermekkorban elkezdődik. A viselkedési mintákat pedig szintén a szülőktől tanuljuk. Ha nem kapta meg a megfelelő szeretet és figyelmet, az közrejátszhat abban, hogy Ön hogyan bánik a környezetében élőkkel. De egy valamit tudnia kell, senki sem születik gonosznak. – Nyugodt hangon beszélek, és most sem meggyőzni akarom, hanem csak elmondani a saját véleményemet. Orvosilag bizonyított, hogy nem a genetikában dől el az, hogy kiből lesz gyilkos és kiből nem, ha egy szélsőséges példát akarok kiragadni. Szerencsésnek tartom magam, amiért az én családi hátterem tökéletesen rendezett volt, és mind a mai napig az. Meglep, amikor azt mondja, ez tetszik neki, hogy ellenszegülök. Érdekes, pedig biztosan találkozott más, határozott és erős nővel. Kétlem , hogy pont én lennék az a bizonyos kivétel. Inkább nem is reagálok rá, csak a kezemmel legyintek egyet, mint aki elhessenti a dolgot. – Arra gondoltam, hogy Joe gondjaira bízom Önt. – mosolyodom el. – Joe, egy férfi ápoló, s nagyon jól érti a dolgát. Biztosan jól kijönnek majd. – Vagy nem, mivel Joe is elég határozott egyéniség, de úgy tűnik, kell egy erős kéz, aki tartja a gyeplőt, amíg én nem vagyok itt, hogy szemmel tartsam. – A tompa fájdalom, amit a műtét helyén érez, fokozatosan fog enyhülni. – látom a fájdalmas fintort az arcán, és erre reagálok, ki mondott kérdés nélkül. – Nincs semmi baja a hallásával, Gareth. – nem fogom még egyszer megismételni. Ráadásul olyan pofátlanul pimasz, és elképesztően szexis mosolyt enged meg magának, hogy kezdem megbánni, amiért ebbe az egészbe belementem. – Ne feszítse túl a húrt. – Figyelmeztetem, és még a mutatóujjam és meglengetem kicsit, hogy a szavaimnak némi nyomatékot adjak. – Azért Gareth, mert rájöttem, hogy mivel Ön egy vérbeli üzletember, az Ön nyelvén kell beszéljek, és akkor elérem azt, amit akarok. Hogy felépüljön. – mondom teljesen őszintén. – Nem tudom, miért szeretne pont velem a kórházon kívül találkozni. Nem beszélve arról, hogy milyen lankadatlanul próbálkozik, de igazán értékelem a kitartását. Különben is, egy vacsorába senki nem halt még bele. – Mert úgy is csak egy vacsora lesz. Leülünk, beszélgetünk, eszünk és hazamegyünk. Nem komplikált. Menni fog, még nekem is, aki már nem is emlékszik rá, milyen randevúzni. Ugye?
[You must be registered and logged in to see this link.] MUSIC [You must be registered and logged in to see this link.] | NOTE: türelem rózsát terem ^^ <3
The city of sins awaits you
Gareth Ray Saintwood
Egeret ide és lenyílik!
◮ age : 47
◮ tartózkodási hely : Las Vegas... mostly
◮ hozzászólások száma : 311
◮ join date : 2013. Aug. 14.
Tárgy: Re: what can i help you? Hétf. Okt. 20, 2014 9:04 pm
- Sajnos családi vonás. Szerencséje, hogy nem találkozott a nagybátyámmal - mosolyodom el Joe megemlítésén. Néha még rajtam is túl tesz. Habár ő sokkal erősebb jellem nálam. Sosem láttam megtörni, vagyis egyetlen egy alkalommal, mikor beavatott a piszkos ügyeibe. Jelen helyzetben azt kívánom, hogy bár ne tette volna, de nem tudom visszaforgatni az időt többé. Csak a számat tudom tartani, mert folyton Dan esete lebeg a lelki szemeim előtt. Azóta is eltűnt, és remélem nem akar visszatérni, mert ő nagyot árthatna nekünk. Vagyis képtelen lenne odáig eljutni, mert a nagybátyám intézné el őt. - Ha még élne az öreg, elmesélhetné neki. Bár nem használna. Nem tartom magam gonosznak, inkább romlottnak, de ez részletkérdés - legyintek, mintha semmiség lenne az egész pedig egyáltalán nem az. Legalábbis nem kellene, hogy az legyen. De megint eltemetem a lelkem mélyére, ahol nem kell vele foglalkoznom egy ideig. Figyelmem inkább Ivonne felé fordítom, mert amikor vele beszélgetek, elfelejtem, honnan jöttem, és mivel is foglalkozom. - Ha nem homokos, nincs ellenvetésem Joe ellen - mosolyodom el, és hogy szóba hozta, talán fel kellene hívnom a nagybátyámat, hogy megint kórházban vagyok, de nem akarom feleslegesen izgatni. Majd ha kikerülök innen, akkor elmondom neki, addig nem szándékozom. Valahogy nem akarom, hogy feleslegesen aggódjon értem, persze lehet, hogy felhívom megnyugtatásképpen, mert ki kell hagynom az eheti látogatásomat. - Nem, a hallásommal semmi gond nincs, csak meglepett... Kellemesen - mosolyom még mindig nem olvad le arcomról, hanem pimaszul ott hagyom. Tetszik nekem ez a nő, és úgy érzem, nem csak egyetlen randit akarok tőle. Már tudom, hogy meg akarom őt ismerni, már amennyire hagyja. - Ne próbálja elhitetni velem, hogy pusztán azért ment bele egy ilyen alkuba, mert üzletember módjára akart rávenni a nemrég említett dolgokra, mert ha nincs meg a kölcsönös szimpátia, nem tenné meg - jelentem ki határozottan, és közben az arcát nézem folyamatosan. Tudni szeretném, mire gondol, de hamar meg is osztja velem. - Hát nem egyértelmű? Tetszik nekem. A stílusa, a kiállása, a bátorsága és a magabiztossága. Mindezek mellett pimasz és kötekedő, ami megnyert. Ráadásul szeretem a nehéz eseteket... Nézze, ha szexuális kapcsolatra vágyom, akkor elkapom az egyik nővérkét, de nem csak egyetlen randevút szeretnék elnyerni öntől... - vallom be őszintén. Nem akarom azt, hogy eljön velem, és végigülünk egy bizonyos időt, majd többször látni sem akar. Valamiért fontos lett megpróbálnom, hogy képes vagyok-e valaki iránt másképpen is érdeklődni, mint szex. Egy idő után nekem is szükségem lehet valakire, aki hazavár, amit még nem vallottam be teljesen magamnak...
– Miért, Ő is olyan elbűvölő személyiség, mint Ön? – kérdezem csipkelődve, és bizony az elbűvölő alatt nem a szó szoros értelmet értem, hanem pont az ellenkezőjét. Nem lehet egyszerű ilyen családban élni, és megfelelni az elvárásoknak. Amikor a romlott jelzőt használja, akaratlanul is felvonom az egyik szemöldököm, de még sem mondok semmit sem. Nem szeretnék a lelki dolgaiban vájkálni, és inkább csak akkor szólalok meg, ha kérdez. Biztos megvan az oka, amiért ezt gondolja saját magáról. De legalább beismeri. Gyűlölöm azokat az állszent embereket, akik ott ülnek a templomban minden vasárnap, a hét többi napján pedig megkeserítik más emberek életét mindenfajta csellel és furkálódással. – Nem homokos. – válaszolom, és megint csak kis híján elnevetem magam a reakcióján, de inkább lenyelem azt, és veszek egy mély levegőt. – Nyílván minden homokos férfi is magát akarná. – Szalad ki a számon a piszkálódó megjegyzés. Tisztában vagyok vele, mekkora egoista, de eléri, hogy újra és újra meglepjen valami megjegyzésével. Azt mondja kellemesen megleptem. Ó igen, tudok én ilyet is, ha akarok, de általában nem akarok. Most is csak egy kósza ötlet volt az egész, és ahogy hallgatom, tényleg kezdem megbánni, hogy belementem ebbe az egészbe. Megint csak összefonom a karjaim magam előtt, és csendben hallgatom. – De ezért mentem bele az alkuba, mert máshogy nem tudtam volna rávenni, hogy maradjon meg egyhelyben és hallgasson rám. Szerintem zseniális ötlet. – egy kicsit magam is fényezem, ne csak mint a férfi egóját simogassuk már. – Ha szimpátia alatt azt érti, hogy két ember jól megérti egymást, és kellemesen elbeszélgetnek az élet nagy dolgairól, akkor igen. Még ha fittyet is hány az egészségére, ezt leszámítva egy intelligens embernek tartom, akivel jól ellehet társalogni. – Tulajdonképpen válaszolok is a kérdésére, meg nem is, elvégre megkerülöm az egészet, és adok rá egy teljesen ésszerű magyarázatot. – Nehéz eset? Miért vagyok én nehéz eset? Inkább maga az. – ez így, most ekkora dózisban kapott bókok kicsit meglepnek. Annyira azért nem persze, hogy vissza ne kérdezzek. Nem gondolom én magam nehéz esetnek, vagy legalábbis mindez viszonyítás kérdése. Azokhoz a nőkhöz képest, akik azonnal alá feküdnének, azokhoz képest igen, nehéz eset vagyok. – Jó hogy mondja. Lehetőség szerint tartsa féken a.. ott lent, és ne kezdjen ki a személyzettel, és főleg ne létesítsen velük szexuális kapcsolatot a kórházon belül. A szabályzat tiltja, és mivel az én betegem, rám is rossz fényt vetne. – Ha már a nővérkékről van szó, megragadom a lehetőséget, hogy egy újabb szabályt hozzak. – Nagyon kedves Öntől, hogy nem sorol a „megakarom fektetni” kategóriába, de azért ne szaladjunk előre ennyire, rendben? – valamiért úrrá lesz rajtam a fáradtság, a fotel olyan messze van, az ágy meg itt mellettem. a következő pillanatban már nem is gondolkozom, egyszerűen a férfi mellé ülök, fel az ágyra, derék tájt. Hely van bőven, és figyelek arra, hogy még véletlenül se nyomjam meg. – Azt mondta, hogy olyan nönek tart, aki nem fogadja el egy maga fajta férfi meghívását. Most pedig alig, hogy belementem egy vacsorába, már többet akar. akkor hogy is van ez? – Bájos mosolyt villantok rá. Ó igen, egész jó a memóriám, ami azt illeti…
- Bájos, udvarias, és néha kicsit régimódi. De tulajdonképpen ezeket leszámítva tud ő is rendes lenni, ha akar. Elvégre felnevelt - megyek bele a játékba, holott tudom, hogy nem szó szerint érti a bájos kifejezést. Igazából Joe-t láttam én már idegesnek, s volt olyan is, hogy én hoztam ki a sodrából, de láttam egy emberibb oldalát is, amíg beteg volt. Sokszor csak a gesztusaiból jövök rá, hogy fontos neki, de mára megtanultam ezt elfogadni. Már nem is hiányzik, hogy az életem során egyetlen ember mondta nekem ki az érzéseit, és az a tulajdon húgom volt. A nagynéném sem az az ömlengős típus, ő inkább az az olaszos fajta. Az a világ teljesen más, mint a nagybátyám világa, mégis valahol hasonlatos. Megjegyzésén viszont akaratlanul nevetek fel, ami egy összerándulást eredményez, mivel megfeledkeztem a friss sebemről. - Nem azért, tudja lehetséges hogy enyhén rasszista leszek, de valamiért a homokos férfiak taszítanak... Ennyi az egész. Nem vagyok annyira jóképű, hogy még a melegek is engem akarjanak - csóválom meg a fejem, majd végül rá nézek. Egyelőre nem akarok többet az életemről beszélni, mert nem túl szép a múltam, és nem ezzel akarom elnyerni a szimpátiáját. Mert egy részét elnyertem, de én szeretném, ha kedvelne. Magam sem tudom, miért olyan fontos ez nekem, de most szeretném. - Zseniális ötlet Dr. Deveraoux, most kifogott rajtam... - nézek fel rá a párnámra dőlve feltartott kezekkel, és egy széles mosollyal. Megadom magam, és fényezem az egóját, mert tudom, hogy neki is van. - Az intelligencia önnél sem szenved hiányt, bevallom megfogott, de nem akarom, hogy kötelességnek érezze - vallom be őszintén. Minél többet beszélünk a randiról egy alkuként, annál jobban érzem, hogy neki ez nyűg. Ez a nő tele van ellentmondásokkal. A tekintete elárulja, hogy tetszem neki, a szavai pedig néha pont az ellenkezőit adják tudtomra. Nem értem ezt az egészet, és pont emiatt érdekel egyre jobban ez a nő. - Nehéz eset, mert nem az a fajta nő, aki a lábaim elé omlik egy mosolytól, vagy pár szép bóktól. Nehéz eset, mert próbára teszi a türelmem és a kitartásom. Végül, de nem utolsó sorban azért is nehéz eset mert nem tudok kiigazodni magán. Mikor azt hinném, hogy igen, tesz, vagy mond valamit, amivel meghazudtolja önmagát, s elbizonytalanít - adok tartalmasabb választ a kérdésére. Én is nehéz eset vagyok, makacs és egoista, ráadásul önfejű, hiszen ha hagyott volna elmenni, már rég halott lennék, de ő küzdött az életemért. Az ő szemében láttam először az aggódást felcsillanni a kötelességtudat mellett. Sőt talán az egész helyét átvette az aggodalom, ami különös módon jól esett. - Csak nem féltékeny lenne? Ugyan, a szabály nem tiltja, de ne aggódjon, csakis a maga kedvéért nem fogok szexuális viszont folytatni a nővérekkel - pimasz mosoly ül az arcomon, szerencséje, hogy leköti annyira az érdeklődésem, hogy nem fognak érdekelni a kis nővérkék. Persze ettől függetlenül kiemeltem, hogy a nővérekkel nem fogok ilyen viszonyt létesíteni, ami nem zárja ki, hogy egyszer valamikor őt fogom így elcsábítani. - Miért hiszi, hogy egy randival lerázhat? Kellemes meglepetésben lesz része - jegyzem meg, miközben végigmérem, amikor mellém ül, és nehezen, de visszasiklik tekintetem az arcára. Elég nagy ágyat kaptam, és az előbb sem voltam az ágy közepén, így bőven elfér, sőt tetszik is ez a közelsége. Egy pillanatra elkalandoznak gondolataim, de alig észrevehetően. - Mert folyton ezt tette velem, és mikor végre elfogadja, millió szabályt hoz. És ha akaratomon kívül szegem meg valamelyiket? Tényleg nagyon szeretném, ha eljönne velem valahová, mert itt nem lehet nyugodtan megismerni a másikat -direkt éltem ezekkel a szavakkal. Ahogy rám néz, miközben mellettem ül, egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy magamhoz húzzam, de azt hiszem azzal mindent elrontanék. Ivonne nem az a fajta nő, aki könnyen kapható. Pontosan ez az, ami vonz benne...
Játéknak indult, de most mégis kissé félrebillentett fejjel hallgatom, ahogyan a nagybátyját jellemzi. – Úgy tűnik, jó munkát végzett. Tisztelettel beszél Róla. – jegyzem meg szelíd mosollyal az arcomon. Ez most nem a kifigurázásról szól, vagy a csipkelődésről. A család, vagy éppen a rokonság tisztelete számomra elengedhetetlen, még ha nem is a legfényesebb a viszony, egy alapvető tisztelet kijár mindenkinek. Ez alatt arra gondolok, hogy nem minősíti sértő, otromba szavakkal a felmenőit, ahogyan Gareth sem tette, amikor az apjáról beszél. Ez dicséretes, igen. – Tehát homofób. – állapítom meg, teljesen érzelemmentes hangon. Nem úgy akarom feltüntetni, mintha megvádolnám, inkább csak egy tény hangos kimondása. Nem ítéltem el emiatt, elvégre nem vagyunk egyformák, és a véleményünk sem egyezhet. Engem személy szerint nem sért ez, még ha magamról nem is mondanám ugyan ezt. Hogy homofób vagyok. – Ha tanácsolhatom, ezt ha nem muszáj, ne hangoztassa nagyon. Nagyon sok remek orvos és szakorvos dolgozik nálunk, kik melegek. Biztosan a szívűkre vennék a dolgot. – Csupán tanácsként mondom. Még ha homofób is, akkor is megműtené például a neurológusunk, aki az aneszteziológussal jár, és mindkettő férfi. – Tudom. – húzom ki magam büszkén, amikor beismeri, hogy kifogtam rajta. Persze ez nem egy olyan „igazi” sarokba szorítás. De azért akkor is örülök, hogy végre valamivel rá tudtam venni, hogy jól viselkedjen. Vagy legalábbis megígérte. – Kötelességből nem mennék el senkivel egy találkozóra, maximum a vezetőséggel. – Valamiért direkt másképp nevezem ezt az egészet, és nem randevúként emlegetem a dolgot. Vacsora, találkozó.. bármi, csak nem randevú. Nem akarok így tekintetni rá, mert csak még jobban feszélyezne a dolog. Magabiztosnak látszom, ezt Ő is mondta, mi több, az is vagyok, főleg ha munkámról van szó. Egy kicsit más a helyzet, ha a társas kapcsolatok útvesztőjébe tévedem. Az utóbbi öt évben nem igazán gyakoroltam, vagy vettem részt ezekben a dolgokban. Ezt a gyengeségemet viszont biztosan nem fogom megvallani a másiknak. Egyáltalán senkinek. – Szóval ezért vagyok én nehéz eset. – állapítom meg igen csak komoly arccal, ahogy az igencsak részletekbe menő választ megadja nekem. Aztán lassan megint csak elmosolyodom, ahogy a férfit figyelem. – Végre valaki, aki elbizonytalanítja Önt is. Ízlelgesse az érzést, jól raktározza el, és majd amikor megint egy naiv lánykát szédít, gondoljon erre. – Sajnálom, de ahogy Gareth is megmondta, elég pimasz tudok lenni, szóval nem is állom meg, hogy egy újabb megjegyzéssel ne tegyek ennek tanúbizonyságot. – Féltékeny? Én? Csak szeretné. – már csak a feltételezés is nevetséges. Bár nem tudom, hogyan reagálnék igazából egy hasonló helyzetre. Ha benyitnék a kórterembe és a paraván mögött félreérthetetlen pózban, és hiányos ruhában találnám egy nővérrel például. Biztosan elkönyvelném egy igazi seggfejnek, és még csak eszembe sem jutna bármiféle találkozóra elmenni. Talán ez lenne a legjobb, ha ilyet tenne, és akkor a szimpátia minden bimbózó ágát megölné bennem. Elnézem a pimasz mosolyát, és inkább nem mondok semmit. Nem fogok a szavak mögöttes tartalmára gondolni! Eszemben sincs, ebbe a játékba nem fogok belemenni. – Nem is ismer. Honnan tudja, mivel lehet igazán meglepni? – egyébként a kérdésére a válaszom az igen lenne. Felépül, elmegyek arra a találkozóra, és utána nem látom többet, maximum a következő kontroll alkalmával, ami nem lesz több félóránál. Elcsevegünk majd, utána megy építeni a kis életét és szédíteni a nőket, én meg életet mentek. De azért piszkálja a csőröm, hogy ennyire biztos a dolgában. Pedig nem kellene. Nem fogok egy gyertyafényes vacsorától ellágyulni. – Ezzel az „akaratomon kívül” dumával nem fog beetetni, előre szólok. Mielőtt bármi sunyiságon törné a fejét. – engem nem lehet könnyen átvágni a palánkon, és ezt jobb, ha tudja. – A szabályok az Ön érdekében vannak. – Ha esetleg nem tudná, akkor felvilágosítom róla. Nem a magam szórakoztatására találtam ki. – Most már mennem kell. – egész kényelmesen elüldögéltem mellette, és még jó érzés is volt ennyire közel lenni hozzá. NEM! Csak fáradt vagyok, és már minden a testemre ható hő olyan, mintha végre ágyba bújhatnék. Lassan felállok mellőle, és megigazítom az ágy azon részét, ahol ültem. – Eddig altatásban tartottuk, a műtét miatt. Nagyon megviselte a szervezetét mindaz, ami ma történt. Örülnék, ha megint aludna egy kicsit. –
[You must be registered and logged in to see this link.] MUSIC [You must be registered and logged in to see this link.] | NOTE: eszemben sincs :$ csak egy egészen kicsit.. :Đ
The city of sins awaits you
Gareth Ray Saintwood
Egeret ide és lenyílik!
◮ age : 47
◮ tartózkodási hely : Las Vegas... mostly
◮ hozzászólások száma : 311
◮ join date : 2013. Aug. 14.
Tárgy: Re: what can i help you? Kedd Okt. 21, 2014 9:07 am
- Tisztelem is. A példaképem volt mindig, és ő nevelt az életre. Nélküle egy senki lennék... - vallom be őszintén, hiszen tényleg így van. Nélküle csak egy farmerfiú lennék, aki a trágyában kotorászik, és az aratásra készülődik, mivel jön az ősz. Nem az az élet való nekem. Sosem voltam olyan, aki ezt akarná, és ezt Joe is látta bennem. Tudta nagyon jól, és én pedig hálás vagyok azért, hogy nem küldött haza az első géppel. Sokat kellett dolgoznom a bizalmáért, és nem akarom pillanatok alatt eljátszani azt. Egy mindennapos küzdelem ez, mert nem elég megszerezni, meg is kell tartani. Számomra fontos a család, még akkor is, ha nem úgy tűnik, és egyszer majd én is szeretnék egy családot. Valamikor, de még nem most. - Nevezhetjük így is... De amíg nem előttem nyalják egymást, addig nem fogom hangoztatni, vagy ilyenek - nyugtatom meg a doktornőt. Azért szorult belém jó modor is, habár szeretem elrejteni azt. Persze ez is egy megszokás, amit aligha tudok alább hagyni, mivel egész életemben így éltem. Viszont egyetlen szón megakadok, és csak itt visszhangzik a fejemben, ami valamiért kellemetlenül érint. - Még mindig nem érti igaz? - teszem fel a kérdést, utalva a találkozó szóra. Egyelőre nem folytatom, csak végigmérem őt, a haját az arcát, a vonásait, mindent, amit esetleg nem tudtam eddig megjegyezni. - Nem csak ezekért keltette fel az érdeklődésemet - csóválom meg a fejem. Igen, hiába magyarázom, sosem fogom tudni megmagyarázni neki, hogy nem csak ágyba akarom vinni, és nem csak azért akarom lenyűgözni, hogy egy újabb strigula legyen. Megkedveltem, és a tanácsait még néha meg is fogadom, ha olyanom van. Valami megfogott benne, és nem akarom ezt csak így magam mellett elsuhanni hagyni. Még magam sem értem, miért vagyok hajlandó ennyit küzdeni valamiért, amit magam sem értek, de számomra ez megéri, és nem adom fel. - Nem fogok más lányokat szédíteni, újabban már kerülöm az ilyen helyzeteket. A legtöbbjüket már kiismertem, és valamiért többre vágyom - vallom be őszintén, de nem hiszem, hogy elhiszi. Az előző látogatásomnál levonhatta a következtetéseket, így bizonyára megragadhattam a rossz fiú kategóriába, aki sosem tud jobbá válni. Néha magam sem értem, miért töröm még magam folyton. - Igen Ön, Dr. Deveraoux... - tudom, mit gondol rólam, és ezen nehéz változtatni, mégis érdemes megpróbálni. Aki képes volt rám hatni, az nagyon erős ember lehet, hiszen néha még a nagybátyám is csak rám hagyja a dolgot. Persze nem mondom, hogy ő nem tud elérni nálam semmit, de azok a módszerek másabbak, mint Ivonne módszerei. - Lehet, hogy nem ismerem, de a liliomokkal sem lőttem mellé. Akkor azt gondolja, hogy egy átlagos étterembe fogunk beülni egy átlagon aluli vacsorára? Nem ezt érdemli. De ha most elárulnám, oda lenne a meglepetés, nem igaz? - mosolyodom el titokzatosan, hiszen én már rég tudom, hogy hová fogom elvinni. Lehet, hogy sok pénzem van, de mégsem fogok beülni vele az egyik éttermembe, és magamat fényezni. Nem megyek olyan helyre, ahol mindenki egyetlen kívánságomat lesi, hogy egyből a seggem alá tegyék a dolgokat. De ez még a jövő zenéje, viszont tudom, hogy el fogja nyerni a tetszését. - Persze csak akkor fog tetszeni, ha van önben egy kis spontaneitás - biztos vagyok benne, hogy hajlik rá. Muszáj lesz neki, mert ha elfogadom és betartom a szabályait, akkor teljesen rám kell bíznia magát. - Kérem, még maradjon - fogom meg a kezét gyengédem, ám határozottan, mielőtt el tudna távolodni tőlem. Valamiért most jól esik a közelsége, és nem szeretném, ha most rögtön elmenne. - Megígérem, hogy aludni fogok, csak még maradjon velem egy kicsit - kérem meg őt, és remélem tényleg visszaül mellém. Élveztem a közelségét, és az érintése sokkal jobban elragadott, mint azt hittem. Most nem úgy érzem, mintha egy orvos lenne, én pedig a betege, most csak két embernek érzem magunkat, akik élvezik egymás társaságát.
Értem. Teljességgel megértem mindazt, amit mond, csak egész egyszerűen nehezemre esik elhinni. Már ha elakarom hinni, és a magam érdekében inkább nem teszem ezt. Nem vagyok az a fajta nő, mint akik a leány regényekben szerepelnek, és nem hiszek abban, hogy majd pont én leszek az a férfi életében, aki olyannyira felkeltette az érdeklődését, hogy többet akar, mint szexuális kapcsolat. Csendben figyelem őt, és talán némi érzelem is kiülhet az arcomon, de a fejemben kattogó gondolatok nem kerülnek kimondásra, és nem is reagálok az elhangzottakra. Azt mondja, többre vágyik, hogy az üres, semmit mondó kapcsolatok nem elégítik ki már a szükségleteit. Mégis feldereng bennem a legutóbbi itt tartózkodásának emlékképei. Amikor nem egy alkalommal láttam, hogy szédíti a nővéreket, egyszerre akár többet is. A délutáni vizitkor szabályosan egy kisebb rajongótábor kellett kiküldjek, hogy megtudjam vizsgálni. A látottak és hallottak alapján elhelyeztem egy kis dobozba az egészet, és igen, elkönyveltem őt egy igazi rosszfiúnak, aki csak meggyötört szíveket hagy maga után. Túl sok mindenen vagyok már túl, és nem vagyok benne biztos, hogy az én szívem túlélne egy hasonló tiprást. Ezért igazán nem hibáztathat senki. – Én nem gondolok semmit. – blöffölök egy nagyot, amikor megint csak kérdez, és felhozza a virágokat újra. Inkább úgy teszek, mint akit teljesen hidegen hagy ez az egész randevúzsdi. Titokzatosan mosolyog, én pedig csak a fejem rázom. – A kórházban én vagyok a főnök, ami pedig az alkunk többi részét illeti… ott természetesen Ön határoz meg mindent. – Reagálok a spontán részre, ezzel megint csak elkerülve az egyenes válaszadás lehetőségét. Spontán vagyok e? Régebben az voltam, de hogy ez most is így van e, nem tudnék rá biztos választ adni. A munkámban nincs gond a rögtönzéssel. A legutóbb egy nő rosszul lett az egyik kávézóban, és összeomlott a tüdeje. Rögtönöznöm kellett, így egy kés és egy szívószál segítségével tartottam stabil állapotban, amíg megérkezett a mentő. Igen, tudok én spontán lenni, ha arról van szó. Már épp állnék fel, amikor arra kér, hogy maradjak. Nem csak a lágy szavak lepnek meg, hanem a gyengéd érintés is, amit a kezemen érzek. Egy hosszú percig nézek a szemeibe, majd tekintetem levándorol a kezére, amely az enyémen pihen. Határozott, de mégis puha érintés ez, és teljességgel megbolygatja a belsőmet. Újra felpillantok rá, és lassan kibontakozik egy meglepett mosoly az arcomon. Magam sem tudom miért, de engedek a kérésnek, és ismét az ágyon ülök mellette. – Ez már egy olyan válasz, amivel én is elégedett vagyok. – célzok az előbb kimondott ígéretre. Ennyire „engedelmes” még sosem volt. Csak most kapok észbe, hogy a kezemet még mindig az övé melengeti. Megpróbálom óvatosan, és még véletlenül sem bántóan elhúzni azt, ezzel megszüntetve az érintkezést. – Nem marad egyedül, ne aggódjon Gareth. Egész éjszaka a kórházban leszek ügyeleten. – Magam sem tudom, hogy miért blöffölök újra. Mert igazából már rég otthon kellene lennem, de ez már megint egy olyan műszak, amit addig hosszabbítok, amíg az eszméletvesztés határára nem kerülök. Nem csak én nem akarok az üres lakásra hazamenni.
[You must be registered and logged in to see this link.] MUSIC [You must be registered and logged in to see this link.] | NOTE: gondoltam, megpróbálom ^^”
The city of sins awaits you
Gareth Ray Saintwood
Egeret ide és lenyílik!
◮ age : 47
◮ tartózkodási hely : Las Vegas... mostly
◮ hozzászólások száma : 311
◮ join date : 2013. Aug. 14.
Tárgy: Re: what can i help you? Kedd Okt. 21, 2014 11:35 am
Mindig meglep engem ez a nő. Észrevétlenül lopta be magát a gondolataimba olyan szinten, hogy képtelen vagyok őt kiverni a fejemből. A szemei, a mosolya, az arcvonása, és a testbeszéde teljesen az ellenkezőjét állítják, mint a szavai. Érzem, amikor néha elejt egy megjegyzést, vagy rám néz, mintha zavarná, hogy kiváltok belőle mást is, mint szimpátia. De nem jöttem rá, hogy minek higgyek. A szememnek, vagy esetleg a megérzéseimre hagyatkozzak? El tud bizonytalanítani, miközben egy furcsa érzés költözik be a lelkem mélyére, amit nem vagyok hajlandó elfogadni. Tetszik a magabiztossága, s olykor mégis elbizonytalanít. - Dehogynem gondol. Egy nagyképű seggfejnek hisz, aki csak összetört női szíveket képes maga után hagyni, aki szeretni sem tud, és tudja mit? Néha én is ezt gondolom magamról - engedek meg egy keserédes mosolyt magamnak, ahogy letagadja azt, hogy nem gondol semmit. A hozzá hasonló nők azok, akik messziről elkerülik az olyanokat, mint én. Mert szerintük képtelenek vagyunk a változásra. Valahol én is elhittem ezt, és egy sztereotípia részévé váltam az évek alatt. Tényleg nem tudok szeretni, legalábbis így gondolom, hogy az, ami egy nőt és egy férfit összeköt a szerelem érzése csak egy kicseszett illúzió. Én nem tudom elmondani milyen lehet, hiszen maximum a filmekben, vagy az utcán látok ilyet, ahogy a pár tagjai máshogy pillantanak egymásra. De nem tudnám megmondani, hogy miben más az a pillantás, csak látom, mintha egy láthatatlan kötelék lenne közöttük. Talán sejtes vagyok, hogy nem érintett meg még ez az érzés. Talán meg sem érdemlem. - Szóval én leszek a főnök, hm... Ez tetszik, de azt hiszem ha elérünk odáig, egyenrangú felek leszünk - jelentem ki, ezzel elutasítva az irányítást. Persze a randi menetét én fogom irányítani, és azt, hogy hová megyünk, csak én tudhatom. Aztán végül itt akar engem hagyni, amire nekem gyorsan kell reagálnom, mert ha nem teszem, tényleg itt hagy, és egyedül maradok. Fáradtnak érzem magam, mégsem tudnék most aludni. Talán túlestem a holtponton, vagy talán az érintés teszi ezt velem, de úgy érzem, mintha áramütés érne az érintése által, holott én kezdeményeztem. Két kezem közé fogom a kezét egy rövid pillanatra, majd az ajkaira téved a tekintetem, és most először érzem azt, hogy valami szétfeszíti a mellkasomat belülről. Most először érzem azt, hogy meg akarom őt csókolni, és megcsóválom a fejem, hogy kiverjem a gondolatot is a fejemből, és elengedem a kezét. - Itt a kórházban? Nem lesz az egy kicsit sok magának? Úgy értem, reggel óta itt van, és valamikor pihennie is kellene nem? - kérdezem, hogy eltereljem a gondolataimat. Még mindig túlságosan is élvezem a közelségét, és nem tudom kiverni a gondolatot, hogy milyen lehet magamhoz húzni őt és a karjaimba zárni, de talán egyszer sikerül... Vagy nem...
Δ [You must be registered and logged in to see this link.] Δ De nem akarsz zárni még igaz? ^^ Δ [You must be registered and logged in to see this link.]
The city of sins awaits you
Vendég
Egeret ide és lenyílik!
Vendég
Tárgy: Re: what can i help you? Kedd Okt. 21, 2014 12:16 pm
– Ez azért enyhe túlzás. – vonom össze a szemöldököm, amikor épp azt akarja a számba adni, mit is gondolok róla. – Nem gondolom azt, hogy nem képes olyan érzelmekre, mint például a szeretet. Mert a szeretetnek rengeteg formája van, nem csak a két fél közötti szerelem. Ha úgy lenne, ahogy mondja, vagyis, hogy nem képes érzelmekre, akkor erős lenne a gyanúm, hogy Ön egy pszichopata. - Nagyon jól tudok vigasztalni, vagy jobb derűlátásra bírni embereket, deeee talán ez nem éppen a legjobbra sikeredett beszédeim közé tartozik. Nem, igazából nem is akartam beszédet mondani, csak megint más oldalról közelítettem meg a dolgot. Talán kicsit viccesnek is tűnhet, de én igazából komolyan gondolom. - Nem vagyok pszichiáter, de akkor sem tűnik pszichopatának, de még csak szociopatának sem. - persze az is igaz, hogy a tanulmányaim során megtudtam azt is, hogy ez a két típus tökéletesen megtudja kedveltetni magát. Ennek ellenére, bármilyen nem éppen kedves tulajdonságokkal bír, nem gondolom az előttem fekvő férfiról, hogy bármelyik kategóriába beleesne. – Nem tagadom, van egy kialakult kép bennem a legutóbbi viselkedése alapján, de ezért igazán nem hibáztathat. – Oké, kimondtam azt, ami a nyilvánvaló. Igen, van róla egy kialakult véleményem, de mindezt saját magának köszönheti. Talán ha nem viselkedett volna úgy, mint a kórház hódítja, akkor nem gondolnék rá úgy, mint Mr. Szívtipróra. – Az igazat megvallva, felőlem azt csinál amit akar. Egészen addig, amíg ezzel a saját egészségét nem kockáztatja. – fűzöm hozzá, és megint csak somolygok egy sort. Igen, az egészsége nagyon fontos, elvégre ezért van Ő itt, és az én munkám, hogy vigyázzak rá. A többi tényleg nem tartozik rám, s nem is kell magyarázkodnia miatta. Ezt akartam a mondandómmal is közölni felé. A következő kijelentése pedig egyenesen meglep! Ez ki is ül az arcomra, nem tagadom. Ahogy Ő is mondta, ez egy igazán kellemes meglepetés. – Ezt örömmel hallom. – azt azért nem mondom, hogy kevésbé feszélyez ez az egész dolog, de némi megkönnyebbülés fog el. Kezem az Ő kezei között pihen. Jéghidegnek érzem a saját, a férfiéhoz képest, de lehet már csak fáradt elmém játszik felem. Ismeretlen zsibongást érzek, vagy lehet nem is olyan ismeretlen, inkább egy rég látott ismerősként üdvözölhetem magamban. Fel sem fogom igazán, hogy tekintetünk egymásba fonódik, és még csak nem is kapom el azt. Az érzés pedig egyre erősödik benne, ahogyan a tekintete lekúszik az ajkaimra. Ivonne, megint mibe keveredtél? De a léggömb kipukkan, a felfokozott érzékeim pedig kissé megnyugodnak, amikor a kettőnk közötti testi kontaktus megszűnik. Egy megkönnyebbült sóhajt nyelek le némán. Csak azért nem pattanok fel újra, mert az túlságosan is feltűnő lenne. Különben sem menekülök senki és semmi elől. Főleg nem a férfi elől! – Csak nem aggódik értem? – nevetem el magam halkan, majd az újonnan kiszabadult kezemmel a nyakamhoz nyúlok, és kissé megnyomkodom azt. Viccesen hangzik, hogy pont a beteg aggódik az orvosáért. A másik kezemen lévő karórámra pillantok. – Pontosan negyvenkilenc órája, és huszonöt perce dolgozom egyhuzamban. Pár óra már igazán meg sem kottyan. Tudja, nálunk, orvosoknál teljesen más ütemben telik az idő, és a testünk meg tanul ehhez a feszített tempóhoz alkalmazkodni. – A legkevésbé sem sajnáltatás képen osztottam meg vele az itt töltött időm pontos időintervallumát, de talán most először lehet rajtam észrevenni a fáradtság első jeleit. Valójában minden testrészem kiált az ágy után, de ezeket a hangokat hamar elcsitítom. – Tartok attól, hogy ha elmegyek, akkor képes lenne a távollétem alatt összeveszni a kórházi dolgozókkal. – azért annyira nem vagyok még holtponton, hogy ne legyen erőm egy kis csipkelődéshez.
Az életemben beállt változásokért nem mindig én vagyok a felelős, viszont a tetteimért igen. Én tehetek arról, hogy a velem szemben ülő nő elkönyvelt valaminek, ami nem éppen a legjobb beosztás, de ez van. Azért viszont tehetek, hogy legalább nála ne maradjak ebben a kategóriában. De vajon képes leszek-e odáig eljutni, és ha esetleg többet akarok, mint szimpla randevú? Azt sem tudom, hogy kell valakit szeretni, még nem találkoztam olyan nővel, aki képes volt ezt kiváltani belőlem. Bele sem merek gondolni, hogy mit vált majd ki belőlem egy olyan érzés, amit én magam nem tudok kontrollálni. Így próbálom elnyomni azt a furcsa, ám jóleső érzést, ami egyre jobban feszít belülről. - Pszichopata vagy szociopata? Hm... Nem is tudom, akkor inkább az utóbbi - mosolyodom el a szokásos mosolyommal, ami most kicsit bágyadtabb, de amikor megfogom a kezét, sokkal élénkebbé válok. Olyan hatást gyakorol rám, ami megbénít. Nem olyan, mint a megszokott, ezerszer lefutott körök, mikor egy nő feltüzeli bennem a vágyat. Ez sokkal összetettebb, és megijeszt, ahogy a tekintetét sem kapja el. A csókjára vágyom, hogy érintse az arcom, ne mint orvos, hanem mint nő. Túl sok minden felszínre tör eme érintés nyomán, és még az után is, mikor elengedtem a kezét. Láttam, hogy ő is így volt vele, éreztem, hogy elveszett a tekintetemben, ahogy én is az övében. Már csak ezért sem hagyhatom többé, hogy lerázzon. Mert ez az egész különös érzés kölcsönösen kihat ránk, és magával ragad minket. - De igen. Aggódom önért, és azok a sötét karikák a szemei alatt nem tetszenek. Forduljon meg... Megengedi, hogy kimasszírozzam a vállát? - jegyzem meg, mikor a vállához kap én pedig azon kapom magam, hogy feltornászom magam ülő helyzetben, ami csak addig fájdalmas, amíg feszül a hasam. Az engedélyére várok, és ha megkapom, és megfordul, akkor lassú, mégis lazító masszázst alkalmazok a vállán. - Csak nem önt is egy üres ház várja haza? - kérdezem halkan, mert a tünetek hasonlóak az enyémhez. Éjjel és nappal a munkahelyén van, szinte már beköltözött, és fel sem tűnik neki, hogy esetleg haza is kellene mennie. - Ismerem az érzést, mikor hetekig haza sem megyek. Mikor már a munkahelyemet nevezem otthonnak, és ha hazamegyek az egyszerre felüdülés, és szenvedés. Sokszor a húgom hív fel, hogy élek-e még, mivel egy kész garzon az irodám - folytatom tovább a gondolataimat, amiket felé intézek. - Mégis miért éri meg magának? Délelőtt még az egészség fontosságáról beszélt, és a munkamániás szokásaim ellenzéséről, miközben ön is ugyanezt csinálja magával - hangom nyugodt, a suttogás és a halk beszéd határán beszélek. Ha engedte, hogy masszírozzam, azt még most is folytatom, ha nem, akkor pedig a szemeibe nézve beszélek. Ő is ugyanolyan megszállott a munka terén, mint én, és ha tippelnem kellene, üres lakásra megy haza, ahol senki sem várja. Néha még a húgom sincs otthon, persze nem követelhetem, hogy ott legyen, mikor haza megyek, meg van a saját élete, én csak szállást biztosítok neki, ha úgy akarja. - Én összeveszni? Azon azt hiszem túl vagyunk, megeshet, hogy én vagyok a kórház réme, és be sem mernek jönni a kórtermembe - mosolyodom el, és próbálok a lehető legnyugodtabb hangomon visszaadni a csipkelődést, miközben elmosolyodom. Bár ha masszírozom, akkor ezt nem láthatja, csak a hangomból hallhatja ki. Azon gondolkodom, hogy egy nap vajon leomlik körülötte a fal, és megláthatom a teljes valóját, vagy egy életre örök rejtély marad előttem a nő...
Δ [You must be registered and logged in to see this link.] Δ Nagyon zárni akartál? Mert én még ööö... nem ^^ Δ [You must be registered and logged in to see this link.]
The city of sins awaits you
Vendég
Egeret ide és lenyílik!
Vendég
Tárgy: Re: what can i help you? Kedd Okt. 21, 2014 1:40 pm
– Ezzel jobb nem viccelődni. – mondom neki igen csak komoly arccal, amikor azt mondja magáról hogy szociopata. Az önostorozásnak is van egy határa, és ezt azért kicsit túlzásnak tartom. Senki sem mondja ezt magáról, neki sem kellene. Tényleg. – Nem, nem engedem meg. Ön most egy igen komoly műtétből lábadozik, és pihennie kell. – amikor elkezdené feltornászni magát, kezeim a mellkasára helyezem, és egy céltudatos mozdulattal nyomom vissza az ágyra, épp csak olyan erősen, amennyire kell. Ne gondolja azt senki, hogy csak a beteg emberekkel szemben vagyok erős. Egyébként is kell az erőnlét a munkámhoz, s edzeni is gyakran járok. Szóval bármilyen meglepő, de egy nő is tud erős lenni, és ezt most ki is használom. A halk kérdésre egy pillanatra elfordítom a tekintetem, és csak úgy meredek a semmibe pár pillanatig. Nyilvánvaló a válasz, én úgy gondolom, nincs is ezen mit tagadni, de sokakkal ellentétben nem is szégyellem. – Egyedül élek, igen. – nézek ismét rá, amikor megadom a választ, és megint csak szelíden mosolygok. Mesélni kezd, magáról. Így megtudom, hogy a már emlegetett nagybácsi mellett van egy húg is, aki hozzá tartozik, vagy legalábbis együtt él vele. Nem kérdezek rá a dologra, mert nem gondolom azt, hogy illendő lenne. Annyit árul el, amennyit akar. – Az én időm is drága, nem csak a magáé Gareth. Annyi különbséggel, hogy amíg az Önét pénzben mérik, addig az enyémet emberéletekben. – válaszolok arra a kérdésére, miért is éri ez meg nekem. Utoljára édesanyám szegezte ezt nekem egy karácsonyi telefonhívás alkalmával, amikor szintén nem mentem haza az ünnepekre, mert lekéstem a gépet. Több súlyos sérülést szenvedő beteget hoztak be éppen akkor, amikor készülte volna haza. Nem volt kérdés, maradok e vagy sem. Igen, szerettem volna családot alapítani, és gyerekeket szülni, de amióta a férjem meghalt, nem igazán vágyom hasonlóra. Sőt, igazából a lelkem mélyén már hamarabb is tudtam, hogy Ben betegsége miatt nem lesz olyan az életünk, amilyen a nagykönyvben megvan írva. Így a nagycsaládról szőtt álmok vele együtt haltak meg. - A kettő teljesen más. – szólalok meg igencsak határozottan, amikor magához hasonlít. – Én ha beteg vagyok, akkor otthon maradok, de mivel remek egészségnek örvendek, ez ritkán fordul elő. Ellentétben magával, aki a saját határait feszegeti, pedig már így is túl van egy súlyos betegségen. A kettő egyáltalán nem hasonlítható össze. – Tökéletesen tudok érvelni, sosem volt ezzel gond. Apám szerint inkább politikusnak kellett volna menjek. Emellett egyetlen egy érvet tudott felhozni, az pedig a pénz volt. Ami a legkevésbé sem érdekel engem, mint ahogy azt már korábban mondtam. – A munkám az életem, szó sincs arról, hogy tagadásban élnék. Azzal is tisztában vagyok, hogy rengeteget dolgozom, de tudom és ismerem a határaim. – annyira belelovallom magam a magyarázásba, hogy még a kezeimmel is gesztikulálok beszéd közben, végül a mutatóujjammal a férfi felé bökök. – Ellentétben magával. Ne is ellenkezzen! Ha nem lenne igazam, nem lett volna olyan állapotban, mint ma reggel. – Elégedett vagyok magammal, hogy ilyen szépen hárítottam ezt az egész munkamániás dolgot. Nem szeretném ha még több dologra rávilágítana. – Igen, szerintem mindenkinek az lenne a legjobb, ha be sem tennék ide a lábukat. De mint tudjuk, ez lehetetlen, és nem is kívánságműsor. – nem csak a dolgozókra célzok, hanem bizony Rá is.
Nem szándékozom vitát nyitni a szociopaták és a pszichopaták viselkedési szokásairól, csak egy ártatlan megjegyzés volt a részemről, ahogy az ajánlatom is az volt csupán. Csak egy önzetlen felajánlás, amit a doktornő olyan könnyedén elutasít, és a vállamnál fogva taszít az ágyhoz, én pedig megragadom a csuklóját, és letaszítom a vállamról a két vállam mellé, nem agresszíven, csak azért, hogy tudja, én sem vagyok egy gyenge ember még betegen sem. Mélyen a szemeibe nézek, és még mielőtt elengedném, csak pár szót intézek hozzá. - Nem vagyok cukorból - jelentem ki határozottan, majd amikor az egyik kérdésemre elfordítja a fejét, elengedem a csuklóját, hogy ne érezze fenyegetve magát. Határozott vagyok, ahogy arcvonásaim megkeményednek szavai nyomán, mintha valami eltűnt volna a tekintetemből. Azt vettem észre, hogy a szavai pillanatok alatt változtatják a bennem uralkodó érzéseket, és szavai jelentése, és hangszíne hasonlatos hangnemet váltanak ki belőlem. - Otthon marad? Hiszen a kórházban él, és a végkimerülésig hajszolja magát - jegyzem meg csípősen, elengedve a fülem mellett azt a megjegyzését, amikor arra utal, hogy az ő idejét emberéletekben mérik, az enyémet pedig pénzben. Mintha ezzel azt mondta volna, hogy nem olyan fontos az a munka amit én végzek, holott rengeteg embernek adok azzal munkát, hogy új éttermeket varázsolok a haldokló üzletekből. Azok mind az én ötletemen alapulnak, és többnyire sikeresek. Jogtalannak érzem ezt a megkülönböztetést. - A határaimat feszegetem, ezt hajlandó vagyok elismerni, de vajon a végkimerülésig való munka nem feszeget semmilyen határokat? Látja? Megint tagadásban van, hiszen ötven órája nem aludt, és még mindig levinne egy műszakot, csak mert az otthon olyanra emlékezteti, ami nyilvánvalóan tragikus... - hagyják el a szavak az ajkaimat erőteljesebben, határozottabban, mint eddig. Én sem értem magam, de a szavai feszültté tesznek. - Tisztában vagyok én a határaimmal, csak szeretem feszegetni azokat a legvégsőkig, de megint jobban érdekli az én állapotom, mint a sajátja, igaz? - teszem fel a kérdést ma nem elsőként, de nem érdekel, hogy milyen következményei lesznek. Ez a kis vita nincs benne a bolond szabályaiban, így nem szegek meg semmit. Utolsó szavai viszont most először életemben rosszabban érintenek, mint az eddigi szóváltásaink, és egy pillanatra benn akad a szó. - Szóval erről van szó? Megint itt tartunk - sóhajtok, és megdörzsölöm a halántékom, mert érzem, ahogy az idegesség ragad el magával. Nagyot sóhajtok, és nem akarom, hogy megismerje azt az énem, aki elijesztené. - Tudja mit? Ehhez nekem nincs elég energiám, hogy újrakezdjük a vitánkat a legelején. Azt reméltem, túl tudta tenni magát a dolgokon, és nem hozza fel többet, nem érdekes... - most én leszek az, aki kimondja a súlyos szavakat, de előtte veszek egy mély levegőt. - Hagyjon magamra. Gondolja át azokat, amiket mondtam, és ha hajlandó azért eljönni velem, pusztán azért, mert meg akar ismerni, és nem azért, hogy lekoptasson, akkor újra beszélhetünk - látszólag feladtam, igazából csak kimerültem, és elegem van. - Nem hallotta? Azt kértem, hagyjon magamra. Pihenni akarok! - most én hazudok. Nem tudnék aludni, de elég volt abból, hogy folyton azt érezteti velem, hogy egy egoista barom vagyok. Tudom ezt magamról, és nincs szükségem arra, hogy csak erről szóljon a mai estém... Az ablak felé fordulok, ezzel jelezvén, hogy nem akarom tovább folytatni ezt a beszélgetést...
Δ [You must be registered and logged in to see this link.] Δ Bocsi, bocsi, gareth tényleg felkapta a vizet, szóval most Ivy-nek kell kiengesztelnie Δ [You must be registered and logged in to see this link.]
The city of sins awaits you
Vendég
Egeret ide és lenyílik!
Vendég
Tárgy: Re: what can i help you? Kedd Okt. 21, 2014 3:31 pm
Csak egy ártatlan mozdulat lett volna a részemről, amivel azt akarom elérni, hogy visszafeküdjön az ágyba, és pihenjen. Hogy ne üljön fel, és ne tegye ki ilyen hatásnak a friss varratot, amit a műtét során szerzett. Álmomban sem gondoltam volna, hogy az egész mozdulat más irányba csap át. Főleg, mert még beteg nem reagált így, bár az igazat megvallva én sem kerültem egy beteghez sem ennyire közel. Mire észbe kapnék, megragadja a csuklóm és eltaszítja a válláról, közvetlen mellé, ennek következtében kiesek az egyensúlyomból, és közvetlen fölé kerülök. Dühös rám, látom a viharfelhőket kavarogni a mély tekintetében, de jelenleg ez érdekel most a legkevésbé. Azon kapom magam, hogy a szemeiről most az én tekintetem vándorol le az ajkaira. Annyira fájóan közel van, és tényleg csak pár centiméter választ minket most el egymástól. Elengedi a csuklóm, és a szavai rántanak vissza a valóságba, még mielőtt valami bődületes marhaságot követtem volna el. Ez a férfi maga a megtestesült kísértés. Bekellene záratni valahova, mert amíg szabadlábon van, senki sincs biztonságban. Még én sem. Ivonne, te tényleg nem vagy eszednél.. Így amikor elenged, gyors fel is egyenesedem, és még csak az sem érdekel, ha a mozzanat gyorsasága engem árul el. Ahogy az előbbi, úgy a mostani csípős megjegyzését is elengedem a fülem mellett, és inkább nem is mondok rá semmit. Észrevétlenül kúszik belém az ingerültség, és kezd zúgolódni a testemben. Ilyenkor a fáradtság nem tesz jót az idegeknek, és mintha átvenném a férfi lelkiállapotát. Egyébként sincs igaza. Egyszer otthon maradtam influenzával két hétig. És csak naponta kétszer telefonáltam be, hogy érdeklődjek, hogy vannak a Betegeim. Na jó… hatszor. De akkor sem fogok magyarázkodni! Főleg nem Neki. – Igen, jobban érdekel a maga egészsége, mint a sajátom. Tessék. Kimondtam. Most már elégedett? – tényleg a kialvatlanság lehet az oka, amiért hagyom, hogy kihozzon a sodromból azzal, amiket mond. Még hogy én élek öntagadásban, elképesztő. Kezdem azt érezni, hogy teljességgel elbeszélünk egymás mellett, és félre érti a szavaim. A legkevésbé sem becsülöm le a munkáját, ez a hasonlat csak egy ártalmatlan hasonlat volt, nélkülözve mindenfajta mögöttes tartalmat. Ő pénzt keres, munkát kínál, ezáltal családokat tart el, én pedig életeket mentek. Össze sem hasonlítható a kettő. Szó szót követ, és látom, hogy tényleg nagyon feldühítettem. Igen, már megint itt tartunk, a reggel történteknél. Nem tudom nem elfelejteni, mennyit kellett neki rimánkodni, hogy hagyja megműttetni magát. Mindent megtettem érte, még többet is úgy gondolom, hiszen nem foglalkoztam a többi betegemmel, csak Vele, és Ő ezt nem is igazán fogja fel. Azt gondolja, ez természetes, neki ez jár. Hát téved! Még csak azt sem hagyja, hogy megvédjem magam, mert egyszerűen csak elküld! Engem! hitetlenkedve nézek rá, és nézem, hogyan fordítja el a fejét, és néz ki az ablakon keresztül az esti sötétségbe. Tényleg nem értem, mikor és hogyan is juthatott ide a beszélgetés, de már mindegy. Nem kell, hogy harmadszor is rám szóljon, nem kívánatos a társaságom, így könnyedén állok fel az ágyról, majd szó nélkül indulok el a kórterem ajtaja felé, de ott mégis valami megtorpanásra késztet. – Sajnálom, ha megbántottam. – fordulok vissza, bár tudom, hogy nem fog a tekintetünk újra találkozni, így el is fordítom a fejem, és egyszerűen elmegyek. Ahogyan kérte.
– Kérném, Mr. Saintwood reggeli leleteit. – épp a nővérpultnál várok, és a karórámra pillantva megállapítom, hogy már tíz óra elmúlt. Kissé bosszús vagyok, amiért lemaradtam a reggeli vizitről, még ha nem is az én feladatom ez a mai napon. Sőt, igazából két napig most szabadnapos vagyok, de én és az enyhe munkamániám karöltve keltünk fel ma reggel, és vezettünk el idáig, mintha ez lenne a normális. A ruhát, és a köpenyt is felvettem, mintha tényleg dolgozni jöttem volna. Dr. Smith rám telefonált – mert igen, csoda ugyan, de az éjszakát otthon töltöttem -, hogy szerinte Mr. Saintwoodot ma már haza lehet engedni, ha a reggeli vizsgálatok eredményei rendben lesznek. Azt mondta, emiatt ne menjek be, elintézi Ő, de én ragaszkodtam ahhoz, hogy ha már én kezdtem el a kezelését, akkor én is zárjam le. Különben sem akartam, hogy azt gondolja megfutamodtam. Na nem! Az elmúlt egy hét roppant hűvösen, és szűkszavúan telt el közöttünk, és a legkevésbé sem kerültünk olyan helyzetekbe, mint akkor este. A történtek után megint csak visszaállt a régi rend, Ő a beteg, én az orvos. Mielőtt valaki megkérdőjelezné a profizmusomat, a történtek ellenére ugyan úgy bementem hozzá, akár napközben többször, és ellenőriztem, minden rendben van e. Még arra is odafigyeltem, hogy a diétájának megfelelően étkezzen, azon belül is a lehető legjobbat kapja. Amikor pedig nem tudtam bent lenni a sorozatos műtétek miatt, akkor Joe volt az én szemem és fülem, és mindenről leinformált, amit csak tudni akartam. Attól függetlenül, hogy Gareth végig hűvösen viselkedett, én megmaradtam a szokásos stílusomnál, és még az sem esett nehezemre, hogy pár mosolyt eleresszek, még ha az viszonzatlan is maradt. Talán ezzel is szerettem volna elérni, hogy ne nehezteljen rám ennyire, de nem értem el vele semmit. Bevallom, még bosszantott is a dolog, hogy ennyire semmibe vesz azok után amiket mondott, de elhessegettem a rossz érzéseket. Azzal nyugtatgattam magam, hogy jobb is, hogy így alakult. Annál kevesebb az esélye, hogy bármi olyanba belefolyok, amibe nem kellene. Különben sem fogok a bocsánatáért esedezni.
Smithnek igaza volt, a vizsgálatok eredményei több, mint tökéletesek, így nincs okom tovább bent tartani a férfit. Úgy is már biztos vágyik haza, és a háta közepére sem kívánja ezt a helyet. A férfi kartonjával a hónom alatt sétálok teljesen nyugodtan a folyosón, és már épp kanyarodnék be a kóterem ajtaján, amikor egy női hang csapja meg a fülem. Azonnal megtorpanok, és apró, nesztelen lépésekkel húzódok közelebb az ablakhoz, ahol a reluxa nincs teljesen elcsukva, így belátni az egyik résen. Látom, hogy egy nő áll az ágya mellett, és igencsak elmélyülten beszélgetnek. Természetesen nem akármilyen nőről van szó, hanem egy igazi vérbeli cosmopolitan lányról. Tudjátok, aki a címlapról lépett ki. Csinos, elképesztően csinos. Kitűnő vagyok anatómiából, így messziről látom a 90-60-90 bűvös háromszögét. Mindehhez pofátlanul hosszú és vékony lábak társulnak. A ruhája elegáns, mégis kihívó, és minden apró részlet megy egymáshoz. Esküszöm még a körme is passzol a kiegészítőihez. Egyszer csak elkezd nevetni, ó persze! Csilingelő, édes kis kacaj, mint a Disney hercegnőknek. Ivonne, mégis mit művelsz? Hátrálok pár lépést, és úgy döntök, inkább megyek még egy kört a folyosón, és megvárom, amíg a fiatal hölgy távozik. Mit képzelek én? Miért ítélkezem valaki fölött, akit nem is ismerek? Semmi gondom nincs magammal, egyáltalán nem tartom magam csúnyának vagy ilyesmi. Ha beakarom sorolni magam, akkor az átlagosra szavaznék. Különben is miért zavar, ha Gareth egy ilyen gyönyörű, csodálatos és szexi nővel beszélget? Nem tartozik rám. Tényleg, tökre nem. Egyébként is, az a nő tökéletesen belepasszol a férfi által megalkotott tökéletes kis világba. A magamfajták a közelükbe sem érnek. A bőröm sem bronzbarna, hanem hófehér, mert az életemet a neonfények között élem. Egy tízpercnyi nagyon séta után ismét a férfi kórterme felé veszem az irányt, és némi megkönnyebbüléssel konstatálom, hogy Miss Szépségkirálynő már nincs itt. Nem lett volna kedvem felesleges köröket róni a kórházban. – Jó napot Mr. Saintwood. – köszönök, amikor belépek hozzá. A történtek óta nem igazán szólítom a keresztnevén. Talán mert ezzel is kényelmesen meg lehet tartani a távolságot kettőnk között, és mert Őt még annyira sem érdekelte, hogy szólítom. – Hogy érzi magát? Beszéltem Dr. Smithel, és azt mondta, hogy a reggeli vizitnél minden rendben volt. – Mielőtt még azt hiszi nem vagyok jól informált, hozzá fűzöm ezt. Megállok az ágya végén, ahol a kisasztal is áll, és ráteszem a nevével ellátott mappát, ami már igen csak vastag, és azt egy mozdulattal felnyitom, és egy tollat ragadok. – Átnéztem a laboreredményeket, és úgy tűnik, szépen halad a teljes gyógyulás felé. A vérképe is tökéletes. Így nincs is okom tovább itt tartani Önt a kórházban. – feljegyzetelek még pár mondatot, majd a kórlapból felnézek a férfira, egyenesen a szemeibe. – Elrendezzük a papírmunkát, megkapja a holmijait, és ha minden jól megy, akár félóra múlva mehet is. Nem akarja esetleg felhívni azt a csinos hölgyet, aki az imént itt volt Önnél? Segíthetne az öltözésben, és a gördülékeny távozásban is. – nem bírom ki, muszáj megjegyeznem, és a tudtára adnom, hogy láttam azt a nőt is. Ráadásul még egy enyhe gúnyos mosolyt is villantok felé. Ostoba, ostoba Ivonne..
Már egész otthonosan éreztem magam a kórházban, ahol lassan egy hete kell szenvednem. Még az ittlétem másnapján felhívtam az asszisztensem, hogy hozza be a laptopomat, és az aláírandó papírjaimat, amit készségesen meg is tett. Néha még többet is, hiszen hozta a virágokat, amikre kifejezetten megkértem, hogy ne tegye, mégis megtette így feladtam a küzdelmet. Dr. Deveraoux a vitánk után is bejárt, és habár nem haragudtam rá, mégis azt éreztettem vele, amit ő is az első ittlétemkor. Rideg beteg-orvos viszony alakult ki köztünk ismét, amit nem akartam, de amíg tagadja az érzéseit, és én ellenben felvállalom azokat, addig úgy érzem nincs miről beszélgetnünk. Ennek ellenére mégis minden egyes szabályát betartottam, ahogy az ostoba diétát is, csak néha mentem el cigarettázni az egyik fa mögé, mikor éppen biztosan tudtam, hogy műteni fog. Szerencsére Joe is azok közé tartozik, aki egy kis jattért elhallgatta ezt a doktornő elől, ami igazán szívet melengető a részéről. Semmi kedvem nem lett volna egy a múltkorihoz hasonlatos vitára. Mindemellett a majdnem csókunk is élénken él az emlékezetemben, ahogy a teste akkor az enyémnek feszült. Persze ezekről Elizabeth hamar elterelte a figyelmemet, aki néha még képes volt jobb kedvre deríteni a benti pletykák hallatán. - Holnap akkor eljön velem Los Angeles-be? - kérdezi vidáman az üzletre térve, miután kitárgyaltuk a benti fizetési dolgokat. - Nem, Liza. Nem megyek, és sajnálattal kell közölnöm, hogy még egy hétig nélkülöznöd kell... - sóhajtok, ő pedig egyből elszomorodik. - Hová megy? - magáz, mert neki így könnyebb. Engedte nekem, hogy tegezzem, és nem is állok el ettől. Persze néha ő is visszategez, de már megszoktam, hogy néha így, néha pedig úgy beszél hozzám. - Egy hétre elutazom Barcelonába a családomhoz. Túl sok minden történt, és szükségem van egy kis szünetre, hogy egy hétig hallgathassam Anettát, hogy milyen sovány vagyok már megint - forgatom meg a szemeimet, melyre ő csak felnevet. Amolyan filmbe illő, csilingelő nevetése van, mely engem is mosolyra késztet. - Jézusom, nekem indulnom kell. New Yorkban már várnak - pattan fel mellőlem az ágyról, én pedig csak intek, ahogy kiviharzik a szobából. Felállok az ágyról, és felveszem a fekete köntösöm, mikor éppen bejön a doktornő, és engem köszönt. Éppen át akartam öltözni. - Önnek is jó reggelt - morgom neki, majd eltűnök a félig nyitott fürdőszobaajtó mögött, hogy felvehessem a kopott farmerom, és a fekete ingemet, amit Elizabeth hozott be nekem most reggel. - Jobban nem is lehetnék - válaszolok tömören, és éppen a parfümöt fújom magamra, mikor a végére ér a mondandójának. A fürdőből mindent tisztán hallok, és pont akkor lépek ki, mikor utolsó mondataival céloz meg engem. Arcom az egy hét alatt most enyhül ridegségéből, és kérdőn felvonom a szemöldököm, ahogy az asszisztensemről beszél. - Csinos hölgy? Csak nem Elizabeth-ről beszél, aki az előbb itt volt? Ő az asszisztensem, látta volna hét éve, mikor először hozzám került. Csak egy könyvmoly volt... De azóta egy új mell, sok szolárium, kontaktlencse, és márkás ruha csodákra képes, de az egész csak megjátszás - beszélek róla, és kijövök a fürdőből az ágyra dobva az éjszakai viseletemet. - Csak nem féltékeny? Mert azt vettem ki a szavaiból, és aligha tudná letagadni - lépek minden egyes szóval egyre közelebb és közelebb hozzá, és mire az utolsó szóhoz érek, alig húsz centi választ el egymástól minket. Szinte érzem a szívdobogását mégsem teszek semmit, csak a szemébe. Most először vagyok ismét olyan közvetlen vele, mint azon az estén, mielőtt felbosszantott... És ismét érzem azt a bizonyos bizsergést...
Felőlem így is beszélgethetünk, hogy Ő közben a fürdőszobában tollászkodik. Ezek szerint nem lepődött meg azon, hogy ma hazamehet. Nyílván Smith felvilágosította róla, más magyarázat nincs a felkészültségére, ruha, parfüm.. észvesztően jó illata van. Ivonne koncentrálj! – Nem tudom, hogy hívják. – felelek, és talán nem éppen kedvesen, inkább kicsit feszülten, azt kérdezi , Elizabethről beszélek e. Felőlem Esmeralda is lehetne, egyáltalán nem érdekel. Ez egyáltalán nem fer, hogy mindenfajta érzékszervemre hat, és mintha percről percre jobban belém ivódna parfümjének illata. Elkövettem azt a hibát, hogy megpróbáltam egy mélylevegővel kitisztítani a fejem, de csak rosszabb lett. Újra megjelenik a kórteremben, immáron felöltözve. Lopva mérem végig, és meg kell állapítsam, hogy nem csak öltönyben néz ki jól. Szerintem még egy kukászsákban is hasonló hatást keltene. – Szóval Ő a kitartó. Értem. – Ezt már csak úgy mellékesen jegyzem meg. Emlékszem ám minden beszélgetésünkre, és igen, erre is. A többi információra csak megcsóválom a fejem. Vajon a férfi miatt csináltatta magát meg ennyire? Szilikon, meg kontaktlencse? Elképesztő, hogy egyesek mire képesek egy kis figyelemért. Csendben figyelem, ahogyan elindul felém. Mint egy ragadozó a zsákmánya felé. Elég szürreális. Állom a tekintetét, egészen addig, amíg oda nem ér hozzám, és meg nem áll olyan közel. Zavaróan.. bizsergetően közel. A kérdését hallva csak egy nem éppen kedves pillantást kap válaszul. Nem mondok semmit, nem fogok belefolyni ebbe a beszélgetésbe. – Lenne pár papír, amit alá kell írnia. – térek ki a kérdés elől, mintha meg sem hallottam volna, és a mappa mellé helyezem a dokumentumokat. Ha tudok, akkor kicsit arrébb sasszézok. Egyrészt, hogy növeljem a kettőnk közötti távolságot, másrészt oda tud lépni az asztalhoz, és alá tudja írni a papírokat. – Ez csak formalitás, tulajdonképpen ugyan az van benne, mint minden alkalommal, ami a kórházból való kijelentkezésével kapcsolatos. – Most megint csak rá nézek, és egy tollat nyújtok felé. Nem értem, mi ez a hirtelen váltás. Főleg úgy, hogy eltelt hat nap a vitánk óta. – Azért is javasoltam, hogy hívja fel Elizabethet, hogy legyen biztos kísérete a hazaút során. – ahelyett, hogy befognám a szám, megint csak tovább fűzöm a gondolatot. Észre se veszem, hogy kissé túlhangsúlyozom a nő nevét. Ó igen, azt hiszem tényleg féltékeny vagyok egy szilikon macára. – Legalább addig is gondoskodhat Önről, és fürdőzhet egy kicsit a figyelmében. – Elég merész vagyok hozzá, hogy mindezt a szemeibe mondjam, és eszemben sincs elkapni a tekintetem.
Örülök, hogy hazamehetek, mégsem vagyok teljesen boldog. Valamiért zavar az a vita, és az egész heti ridegség, amit irányába tanúsítottam, de ő sem volt másmilyen. Hogy is várhatná el, hogy én kedves legyek, ha ő nem adja meg ugyanezt nekem. Annak ellenére, hogy többször bejárt hozzám, mint kellene - amit szimplán a bűntudata számlájára írok -, nem tett irányomban lépést. Én legalább ugyanolyan makacs vagyok, mint ő, de most másképp érzem magam. A féltékenység egyértelmű jelei mutatkoztak meg rajta, amit örömmel vettem észre. Közelebb lépek hozzá, minden egyes szó egy lépést követel magáénak, és én önkéntelenül teszem, amit teszek. Vágyom arra, hogy ismét érezhessem a kedvességét, és talán még van esély ezen javítani. Én vagyok most az, aki nyit a másik felé, de ő eltereli a szavaival a figyelmet másra, és egy tollat nyom a kezembe, melyet összeszorított ajkakkal veszek át és csapok le agresszívabban az asztalra. Utána megint felé fordulok, és teszek felé egy lépést. - Tudom, mit kell aláírnom, és nemsokára el is olvasom, és megkapja az aláírásom rá - préselem ki szavaimat a fogaim között, majd lassan mérem végig újra és újra, majd barna íriszeimet az övéibe vésem, ahogy megint Elizabeth kerül szóba. - Aligha hiszem, hogy ide tudna jönni, ráadásul nem kell engem kísérgetni, nagyfiú vagyok már, eltalálok hazáig, de kedves, hogy így aggódik - jegyzem meg egy kicsit több éllel, mint szeretném, de következő mondata mosolyt csal az arcomra és minden arcvonásom ellágyul ismét. Nagyot sóhajtok, és még egyet lépek felé, így már csak egy lépés választ el attól a közelségtől, amit az előbb elértem. Lassan nedvesítem be ajkaimat nyelvemmel, ez amolyan rossz szokás néha, ha valami olyanról beszélek, ami különösebben nem érdekfeszítő, vagy lerágott csont. - Biztos vagyok benne, hogy élvezné, ha legalább a töredékét megkapta volna annak a figyelemnek, amit ön felé tanúsítottam azon az estén, de bármilyen sajnálatos, neki nem az én ápolgatásom a dolga - engedek meg egy amolyan rosszfiús félmosolyt, ami engem jellemez. Végül átszelem azt az egy lépés távolságot, amit az imént meghagytam neki, de nem tud menekülni, hacsaknem átlép az asztalon, amit megnéznék. Ráadásul úgy ismertem meg, hogy ő nem menekül semmilyen helyzet elől. - Ráadásul valószínűnek tartom, hogy pár perccel ezelőtt szállt fel vele a New York-ba tartó járat, szóval esélytelen, hogy vissza tudjon jönni... - halkítom le a hangom, hogy meggyőzzem, kár féltékenykednie. - De mint mondtam, sokkal inkább vonzanak a természetes szépségek, mint ön - teszem hozzá a két szót kihangsúlyozva, hogy tudja, komolyan beszélek. Mindemellett még ott lebeg a fejünk felett a randi gondolata, ami sokkal jobban érdekel. Mondjuk a közelsége is tetszik, sőt mindent megtennék, hogy az ajkait érezhessem végre. - De ha már ilyen jól elbeszélgettünk, volt ideje gondolkodni? - kérdezem, utalva ezzel a múltheti kijelentésemre, miszerint akkor menjen bele a randiba, ha tényleg meg akar ismerni, és nem csak azért, hogy utána lekoptasson. Komolyan gondoltam azokat a szavakat, és nem felejtettem el. Remélem ő sem... Talán a közelségem megadja a kellő választ számára...
Valahogy számítottam arra, hogy nem fogja csak úgy aláírni azokat a nyamvadt papírokat. Pedig már tényleg csak annyi hiányzik, és akkor kisétál végre az ajtón, és vele együtt az életemből. A kérdés már csak, hogy szeretném e, hogy tényleg kisétáljon úgy, hogy nem adok ennek az egésznek semmi esélyt sem. A tollat lecsapja az asztalra, én pedig még mindig Őt nézem, mi több! Állom a tekintetét. Továbbra sem félek tőle, és bármikor elébe megyek egy újabb vitának is, ha kell. – Tudja, ez a munkám. – mondom egy gunyoros mosoly kíséretében, amikor azt ecseteli milyen nagyfiú már, és szépségkirálynők kísérgetése nélkül is haza tud menni. Még kész szerencse. Az Ő vonásai ellágyulnak, fogalmam sincs minek hatására. Én éppen ellenkezőleg, inkább kezdek egyre paprikásabb kedvemben lenni. Megint csak felém lép, és tisztában vagyok vele, hogy az asztal itt van mögöttem. Aljas módon bekerít, hogy még véletlenül se tudjak elszökni, de tudja mint Mr. Saintwood? Nem is fogok! Ó jézusom, most tényleg megnyalta a száját? A tekintetem elidőzik az ajkain, de gyorsan rendreutasítom magam, és megint csak a szemeibe nézek. Egyszer csak megszűnik minden távolság létezni közöttünk. Teljesen bekerített, de ahelyett, hogy megadnám magam, büszkén szegem fel az állam. Azt mondja, a nő már nincs is itt, de még csak a környéken sem. Természetesen azt is hozzáfűzi, hogy én sokkal inkább az esete vagyok, mint Miss Plasztika. Ráadásul minden apró szót olyan halkan és finoman ejt ki a száján, hogy beleborzongok. Talán akkor is ezt tenném, ha arról beszélne, milyen időnk van ma. Az illata pedig teljesen belém ivódott. – Igen, volt. – felelem, és kezdek kicsit dühös lenni. Mint a vadállat, akit bezárnak a cellába, vasrácsok mögé. Valahogy én is így érzem magam, csak nem egy cellában, hanem én a markában vagyok, és elnézve a mosolyát, ezzel tisztában is van. – Bármennyire is nem akartam, és ellenálltam minden egyes sejtemmel, valami számomra érthetetlen és megmagyarázhatatlan módon.. – veszek egy újabb mély levegőt, de megint csak elvetélt ötlet volt. – - .. kedvelem magát Gareth. – Egyszerűen csak kibököm a dolgot, mert a legkevésbé sem akartam még inkább körbe magyarázni az egészet. – Remélem elégedett most magával, ha már kikényszerítette ezt az egészet. – mondom neki, és igen, kicsit durcásan. Nem szeretem, ha ennyire erőltetnek valamit. Már pedig Ő erőteljesen ezt tette. – Meg sem érdemli, hogy kedveljem. Amilyen pokróc volt egész héten. –
Láthatja, hogy nem vagyok egy könnyű eset, és ha hiszi, ha nem, nem fogok kilépni az életéből. Szerencsére nem messze lakom ettől a kórháztól, és már csak azért sem tettem le a célomról, hogy randira hívjam, egy olyan randira, ami nem csak kényszer sem az ő számára, sem pedig az enyémre. Nem tudom, miért ragaszkodom ennyire hozzá, és ha megkérdezné, sem tudnám elmondani, hogy mindkettőnknek világos legyen. Érzem, hogy valami megfogott benne, valami arra késztet, hogy ne adjam fel. Sosem küzdöttem ennyit egy nő figyelméért azt hiszem ez tetszik az egész lényemnek, mivel azok közé tartozom, akik szeretik a kihívásokat. Ahogy közeledem felé, és sarokba szorítom, érzem, hogy fölényben vagyok, hogy a markomban van, és egy részem élvezi, ahogy a közelségét is, ami egyszerre éget és dermeszt kővé. Mintha valami őrült körhinta lenne, mintha a szívem kétszer olyan gyorsan verne. Képes lennék őrültségeket tenni, és nem tudom, hogy meddig leszek képes állni a tekintetét, vagy akár türtőztetni magam, hogy ne érintsem ajkaimmal ajkait, hogy ne húzzam magamhoz vékony, de egyben sportos testét, hogy ne... Mély lélegzet, lassan kifúj. Tekintetem utánozza az övét, és az ajkain kalandozom el, majd a hangja hatására ismét a tekintetét figyelem. Szavai meglepnek, és egy pillanatra elfelejtem, hogy meg akartam csókolni. Bevallotta, hogy kedvel, és mintha a szívem kihagyna egy ütemet. De miért is? - Bármennyire is különösen fog hangzani, meglepett... - megint azok az ajkak. Képtelen vagyok másra koncentrálni... - Én is kedvelem önt, bár nem viselkedett különbül velem - jegyzem meg szinte suttogva és észrevétlenül csökkentem a távolságot. Szinte már érzem a leheletét az ajkaimon, mikor megérintem velük az övét. Lehet, hogy meggyűlöl, és eltaszít, de nem tudom visszacsinálni. Jobbom a tarkójára siklik, balom pedig a derekára, hogy finoman húzhassam közelebb magamhoz. Ha hagyja, nyelvemmel bebocsájtást kérek ajkai közé, és szinte teljesen belefeledkezem, majd alig pár perc után megszakítom a csókunkat, de nem távolodom teljesen el. Magával ragadott az érzés, és légvételem szaporábbá vált, mint eddig. Fájó ez a kis távolság is köztünk, s kezdem úgy érezni, ezzel elszúrtam az esélyeimet... - Ezt nem kellett volna... Ezzel most mindent elrontottam, igaz? - kérdezem, és egy kicsit távolodom csak el. Itt is hagyhat, esetleg megteheti ő a következő lépést...
Az, hogy kedvelem, nem volt egészen egyértelmű a számomra. Ne tudnám megmondani pontosan, hogy már akkor is így volt e, amikor legelőször találkoztunk. Elég élénken él bennem az akkori viselkedése. Viszont most teljesen másként viszonyult az egész itt létéhez, ráadásul az első este kellemes meglepetés volt az a beszélgetés, ami kettőnk között lezajlott. Most tekintsük el attól, hogy hogyan is végződött az egész. Viszont az elmúlt hat nap, amikor nem beszéltünk, és olyan ridegen viselkedtünk egymással, ráébresztett arra, mennyire is hiányzik az a közvetlen hangnem, az apró kis csipkelődések, a szép szavak.. Ezen kattogok éjjel, s nappal, amikor csak egy percnyi időm is akad, és nem értem. Nem értem a férfit, nem értem magamat, hogy egyáltalán mi ez az egész, és ez borzasztóan zavar. Olyan közel áll hozzám, hogy érzem a testéből áradó hőt. A szívem még hevesebben kezd verni. Az igazat megvallva, már akkor szaporábban dobogott, amikor beléptem a kórterembe. Most pedig egyre rosszabb. A szavak pedig csak úgy kibuknak a számon. Tudom, hogy két lehetőségem van. Vagy kiszenvedem magamból az érzéseim, amelyek bennem lappanganak, vagy pedig elutasító leszek és megint csak összeveszünk. Annak pedig végképp nem lenne értelme. Nem is beszélve arról, hogy tényleg hálás vagyok azért, hogy ezen a héten, amíg bent feküdt, minden szabályomat betartotta. Annak ellenére, hogy éppen hidegháború folyt kettőnk között. Mérhetetlenül jól esik ez is. Minden felgyorsul. Egyik pillanatban még azt mondja, meglepte mindaz, amit mondtam. Nem is értem miért, hiszen Ő csikarta ki ezt belőlem. Reagálni sem tudok rá, sem arra, hogy finoman a szememre hányja az én viselkedésemet is. Pedig én kedvesebb voltam, mint Ő, ez tagadhatatlan tény. Suttogó szavai úgy hatnak rám, mintha megbabonázva. Ajkaim elválnak egymástól, ahogy még közelebb hajol, érzem a forró leheletét, és utána már nem csak azt. Elképesztően puha és lány az, ahogyan megcsókol, és úgy érzem, mintha felrobbanna bennem valami abban a percben. Apró sóhaj szalad ki az ajkaim közül, miközben viszonzom a csókot. Megérzem a kezét a tarkómon, a másikat pedig a derekamon, és libabőrössé válik minden porcikám. Hagyom, hogy a nyelve utat törjön, és birtokba vehessen. Nem csak Ő, én is teljesen elmerülök ebben az egészben, de egyszer csak vége szakad. Elködösült tekintettel nézek fel rá, és csak tompán jut el hozzám az, amit mond. – Fogja be. – nyögöm kissé bosszúsan. Kezeim közé véve az arcát, húzom magamhoz, és csókolom meg, kissé hevesebben, mint az előbb. Most a legkevésbé sem úgy érek hozzá, mint egy orvos. Végigsimítom az arcát, majd egyik kezem a tarkójára csúszik, és onnan egy kicsit fel, beletúrva a sötét tincsekbe. Mindeközben teljes testemmel hozzásimulok. Teljesen elvesztem az időérzékem, de hosszú percek után én vagyok az, aki most másodszor megszakítja a csókot. Az arcom teljesen kipirosodott. Nem látom, de tudom, hiszen érzem, hogy ég. Eszembe jut az amit mondott, hogy szeretné egyszer látni, amikor elpirulok. Tessék, megtörtént. – Szerintem ezt ne folytassuk. – szólalok meg pihegve, miközben felnézek rá. – Legalábbis nem itt. A kórházban. – A legkevésbé sem a folytatás ellen tiltakozom, mielőtt még félre értené. Sokkal inkább a hely. Mégis csak ez a munkahelyem.
A távolsággal együtt a realitás érzékelése is csökken bennem, és elkalandozom arcának jól ismert vonásain, melyek megenyhültek, és nem tiltakoznak tovább. Ahogy én sem teszem többé, hanem engedem, hogy ez a valami elragadjon, és rántson magával, hogy egy olyan mézédes csókban forrjunk össze, amilyet talán soha életemben nem tapasztaltam. Mintha először csókolnék valakit, pedig nem ez az első eset. A helyes válasz erre az egészre, hogy így nem csókoltam még senkit. Elveszek az időben, és elvesztem a külvilág érzetét, ahogy magamhoz húzom őt, és kezem a köpenye alá siklik. Majd elválok tőle, hogy elnézést kérjek, de belém fojtja a szót. Visszacsókol, mindezt olyan hévvel, ahogy egy szomjazó marja el a pohár vizet. Érintése nyomán ég az arcom, és hagyom, hogy irányítson, hogy ujjai tincseim között kalandozzanak, miközben hátán lévő ujjaim vad táncot járnak a kínzóan vastag anyagon. Ahogy a testét nekem préseli, elkap a vágy, hogy most azonnal feltegyem a kórházi ágyra, és vehessem le róla az összes ruhát, hogy addig kényeztessem, míg kegyelemért nem könyörög. De most ő kap észbe és szakad el tőlem kipirultan. Szinte kapkodom a levegőt, és pulzusom is az egekbe szökött, de nem zavar. Szavainak jelentése nagyon nehezen jut el hozzám. - Miért ne? - kérdezem még mindig az előbbi történés utóhatásaként ért szenvedély hevében. - Becsukjam az ajtót? - mosolyodom el, de nem engedem még el. Amíg nem bontakozik ki karjaim közül, nem szándékozom elengedni őt. Amíg közel van, olyan emberi, olyan őszinte, aztán távolabb menne, és ismét elutasítana, ahogy eddig tette. Nem akarom még egyszer azt hallani, sőt vitázni sem lett volna kedvem vele ezen a szintén napsütéses időben. - Este érted jöjjek? - kérdezem immár tegezve őt, mert azt hiszem túlléptük már a magázódás határait. Természetesen a kérdésemet a randi miatt tettem fel, aminek akár más, kellemesebb befejezése is lehet, ha úgy akarja. Megtenném, de valahogy úgy érzem, ő másfajta nő. Persze nem zavarna, ha küzdenem kellene érte, de az sem, ha nem. Nem tudom, fogalmam sincs, hová vezethet ez az egész dolog, ami kettőnk között most itt van. Mintha az elmúlt hat nap kölcsönös ridegsége kihozott volna valamit a felszínre, amit mindketten akartunk. Bár az ő részéről nem tudok száz százalékosan beszélni, csak a látottak következtetnek erre és a tapasztalt dolgok. Tekintetem ismét az ajkaira tévednek, majd visszatérek kék szemei fürkészéséhez.
Értékelem azt, hogy elnézést kért, az első csók után. Tényleg. Csak az a helyzet, hogy ezt az egészet már így is mindkettőnk tűréshatáráig húztuk, és bármennyire is úgy tűnik, én sem vagyok kőből. A legkevésbé sem. Ezért is kezdeményezem a második csókot én, nem éppen kedvesen csendre utasítva. Éppen akkor, éppen most nem érdekelt. Nem akarok a következményekre gondolni, nem akarok a holnapra gondolni, egyáltalán semmi sem akarok gondolni. Ó, te magasságos.. úgy érzem, menten felgyulladok. Fogalmam sincs, mikor csókolóztam utoljára. Nem, nem ez a megfelelő megfogalmazás. Mert emlékszem mikor csókolóztam utoljára. Azon a rémes randin, egy másik kórház szívsebészével. Egy döglött hal megcsókolása se olyan nyálkás és visszataszító, mint amilyen az volt. Mentségemre szóljon, akkor este nagyon sok bort ittam, és kicsit magányos is voltam. Mondanom sem kell, nem volt második randi. Viszont ez a csók.. na azt nem tudom megmondani, mikor csókoltak így utoljára, és mikor volt az, amikor minden porcikám reagált a másik jelenlétére, érintésére. Ezért a pokolra fogok jutni. Képtelen vagyok ellenállni a kísértésnek, bármennyire is villog a vészjelzőm. Végignézek rajta, és Ő is pont úgy kapkodja a levegőt mint én. Nem bontakozok ki az ölelésből, tartok tőle, hogy enyhén remegő térdeim felmondják a szolgálatot. Amikor visszakérdez, és még az ajtó becsukását is felajánlja, elnevetem magam – Nem lehet. – rázom meg a fejem, de a mosoly megtelepszik az arcomon. Tudom, hogy fittyet hányna a szabályokra, meg arra is, ha elindulna a pletyka rólam, és róla.. de engem igen is érdekel. – Este? – Kérdezek vissza, kissé értetlenül. Még mindig kába vagyok az előző percek történése miatt. Aztán persze észbekapok. – Ó, este! Értem. Nos. – kisimítok egy tincset a kipirult arcomból, és megköszörülöm a torkom. – Az a helyezet, hogy én ma nem dolgozom. – Teljesen őszintén vallom be, és még mindig csak mosolygok. Egy hasonló munkamániásnak talán nem olyan nagy újdonság, hogy valaki a szabadnapján bejön dolgozni. – Igazából csak miattad jöttem be. – automatikusan váltok tegeződésre én is. A történtek után kicsit furcsán hatna, ha még mindig magázódnánk. – Csak nem a randevút akarod velem lefixálni? – Na most, hogy végre kezd kitisztulni valamennyire a fejem, lassan összerakom a dolgokat, és a felismerés hatására el is vigyorodom. Éééés igen. Nevezhetjük randevúnak. Mérhetetlen nagy sebességgel haladok a vesztembe, és baromira élvezem.
Az érzés, amit fellobbantott bennem új és ismeretlen számomra. Egyszerre tesz feszültté és felszabadulttá, és ahogy itt van a karjaim között, minden más megszűnik. Képtelen lennék elengedni a karjaim öleléséből és túlságosan is élvezem, hogy esze ágában sincs menekülni előlem. Csókja minden elvárásomat felül múlja, és szinte lángra lobbant, ahogy visszacsókol. Eszembe sem jutott volna ez a reakció a védekezései és a ridegsége mellett. Képtelen voltam kiigazodni rajta, de most már lehet velem rideg, hiszen érzem a teste minden apró felületén, mennyire vágyott erre, amióta jobban megismerhetett. És én is ezt akarom. Megismerni őt, és vele lenni, mert addig olyan, mintha átlagos ember lennék. Mintha nem lenne egy milliókat hozó cégem, mintha meg kellene dolgoznom minden egyes fontért. Még a csók után sem bontakozik ki, és én sem vagyok hajlandó elengedi őt, csak nézem a piros arcot, és hallgatom a szapora légvételét, amik mosolyt csalnak az arcomra. - Este az, ami a délután után jön... - magyarázok ugyanolyan értetlenül, mint ő, mert nekem is össze kellene kaparnom a gondolataimat, hiszen tudom, hogy van még elintézni valóm, habár dolgozni nem megyek be a héten. Őszinte vallomásán el kell mosolyodnom, és egyik kezemmel a hajába túrok, és egy pillanatra felpillantok a plafonra. - Dr. Smith elárulta, mikor reggel bejött azzal, hogy ma már nagy esélye van hazamennem - nézek vissza a szemére bocsánatkérően, de igazából egyszer kellett megkérdeznem, ő pedig egyből megmondta, hogy két napig benn sem lesz. - De én reménykedtem, hogy látlak ma - vallok most én színt, nem nyálasan, hanem határozottan, és komolyan pillantok a szemeibe. - Én sem dolgozom legalább egy hétig - vonom meg a vállam, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, pedig ha valaki, Ivonne tudja, mennyire munkamániás vagyok. Mennyire megszállottan élek, és mennyire nem tudom néha, hogy néz ki a lakásom. - Randevú, vagy legyen, ahogy hívod, szeretném lefixálni, de persze ha megszegtem a szabályaid egyikét is... - húzódom el, de nem eresztem el, csak megforgatom a szemem. Rá pillantok, és ő az, aki dönt. Rá hagyom, ahogy a mondatomat is félbe hagytam. - Bár ha ma szabad vagy akkor akár most is elvihetlek - jelentem ki, majd bármennyire is kínzó, növelem a távolságot köztünk, és elengedem, miután egy lágy csókot leheltem ajkaira Csak egy rövidet futólag, egy ártatlan érintést, ami mégis ráébreszti, hogy komolyan gondoltam, de nekem még össze kell pakolnom, így kikapom a szekrényből a sporttáskát, és lassan hajtogatom össze a ruháimat, és teszem a méregzöld sporttáskába. Azt hiszem még hiányzik az öltönyöm, amiben bejöttem, így mikor alig pár pillanat alatt végzek, ismét megközelítem Ivonne-t. - Úgy hiszem szükségem lesz egy kísérőre, elég gyengének érzem még magam - támaszkodom a kis asztalnak, mint aki tényleg rosszul van, de csak színészkedem. Nincs semmi bajom, vagyis egyetlen problémám van, amit még mindig próbálok kiverni a fejemből. Tekintetemet Ivonne-nén pihentetem, miközben az indulásom is rajta múlik, vagyis a papírokon, amikre azt hiszem félig ráültem, de teljesen megfeledkeztem róla.
Tisztában vagyok azzal, hogy viselkedtem vele, igazából már az első naptól kezdve, és minden bizonnyal továbbra is rideg és elutasító lennék, ha nem tette volna meg Ő ezeket a lépéseket felém. Mintha pontosan tudta volna, hogy kell az ujjai köré csavarnia engem, és minden érzékszervem elbódítani, ezzel pedig minden racionalitásomat elvenni. Pedig minden reakciómmal, minden elutasító szóval igazából csak magamat védtem. Fogalmam sincs, mi lesz most, ezután. Általában mérnöki pontossággal megtudom tervezni az időmet – ami nem jelent mást, mint a munkarendhez igazítom az életem - , de most azt sem tudom még, hogy ma este mit fogok csinálni. Főleg nem, hogy holnap mi lesz. – Ó, igen? És mit árult még el Dr. Smith? – kérdezem kíváncsiskodva, mert ezek szerint a férfinak igencsak eljárt a szája. Szerintem még azt is elárulta, hogy az elkövetkezendő hónapban milyen beosztásban fogok dolgozni. Mentségére szóljon, biztos nem rosszindulatból tette, hanem Ő egyszerűen csak ilyen. Olykor túl sokat beszél. Amikor bevallja, hogy reménykedett a felbukkanásomban, elmosolyodom. – Gondolom volt B terved is arra az esetre, ha ma nem jövök be. – Ami szinte elképzelhetetlen lett volna, és szerintem ezzel Ő is tisztában van. Ha ma nem jövök be, azzal hagytam volna, hogy a néma „csatánk”-ból Ő kerüljön ki győztesként. Biztos rájött, hogy én pedig nem vagyok az a fajta, aki csak úgy hagyja magát. Még akkor sem, ha nem mindig az enyém az utolsó szó, mert engedni tudni kell. De csak bizonyos helyzetekben! – Nocsak! – nem titkolom nagyfokú meglepettségem, amikor csak úgy váll rándítva közli, hogy nem fog egy hétig dolgozni. Annyira más ismerem a másikat, hogy tudjam, nála ez az elmúlt évtizedekben nem gyakran fordulhatott elő. – Ezt örömmel hallom. Rád fér még egy kis pihenés. És ne feledd, amit a legutóbb beszéltünk. A tested fizikai terhelését körülbelül 3 hét múlva kezdheted el, és akkor is csak fokozatosan. – Megint csak kijön belőlem az orvos, de ezt nem is fogom soha levetkőzni. Ez is szimplán az Ő érdekeit szolgálja, és tényleg beszéltünk erről, csak akkor is éppen jég királyfit játszott. – Természetesen itt a sportolásra gondolok, futás, konditerem és hasonlók. – fűzöm hozzá, egy enyhén félreérthető mosollyal az arcomon, de nem igazán fűzök hozzá többet. Valószínű érteni fogja a célzást. Ó igen, én már csak ilye pimasz vagyok. Elnevetem magam, amikor felhozza a szabályokat. Így utólag talán kicsit nevetséges volt az egész, de a múlton már nem lehet változtatni, és végtére is, elértem vele azt, amit akartam. – Ünnepélyesen kijelentem, hogy minden szabályt a lehető legnagyobb mértékben betartottál. – kissé színpadiasan adom elő a dolgot, de már csak tényleg elviccelem az egészet. Elenged, én pedig a köpenyem zsebébe mélyesztem a kezem, és úgy figyelem. – Miattam igazán nem kell felrúgnod a délutáni terveid. – Rázom meg a fejem. Gondolom voltak tervei a mai napra vonatkozóan, tőlem teljesen függetlenül is. Ami pedig engem illet, egy ekkora kórházban, mint ez, mindig akad tennivaló. Csak hogy megint előtérbe engedjem kicsit a munkamániás énem. Őszintén meglep a gyengédsége, ahogy egy újabb apró csókot lehel az ajkaimra. Ártatlan gesztus ez, mégis liftezni kezd tőle a gyomrom. Elképesztő gyorsasággal pakol össze, és mire észbe kapnék, már megint engem kezd megkörnyékezni, de még hogy! Hitetlenkedve ráncolom össze a szemöldököm, és figyelem ezt a Pazar színjátékot, majd az apró mosolyból széles vigyor lesz. – Elképesztő vagy. – jegyzem meg fejcsóválva, de persze nem bosszúsan. A kissé meggyűrődött papírokat megint csak az asztalra teszem, és a kezemmel kisimítom. – Akkor ezeket olvasd át, és írd alá. Én addig elmegyek, és átöltözök. Na meg még az öltönyöd is előkerítem a megőrzőből, és akkor itt találkozunk. Megfelel így? – Csak hogy ne mondja azt, mindent én akarok irányítani. Ha beleegyezik, akkor el is indulok az utamra. Már amikor a folyosón sétálok észreveszem, hogy bámulnak. Úgy. Biztos mindenki tudja, miről beszélek. Amikor összesúgnak a hátad mögött, vagy belépsz egy terembe, és hirtelen mindeki elcsendesül. Mérget vehetsz rá, hogy rólad volt szó. Most én leszek az új csámcsogni való a kórházban. Valószínű valaki meglátta, hogy az előbb kissé.. khm, a kelleténél jobban összemelegedtünk Garethel, és a hír futótűzként terjedt el. Remek.
– Azt hittem, sosem találom meg a raktárban a cuccod. Elképesztő mekkora káosz van ott. – magyarázom bosszankodva, amikor belépek a kórterembe. Nem vagyok egy pepecselős típus, de még így is húsz percembe telt, mire visszaértem, és ebből 15 perc volt az, amíg kerestük a cuccait, amit most az egyik kezemben tartok, egy barna szatyorba belecsomagolva. Ha a papírok még az asztalon vannak összekészítve, akkor odalépek, és csak egy gyors pillantást vetek rá. Igazából bele sem gondolok, hogy Gareth most lát engem utcai ruhában, és nem a bő fehérköpeny, és a két számmal nagyobb kórházi ruha van rajtam. Na nem mintha túlzottan flancolnék a hétköznapokon. Most egy sötétkék, csőszárú farmer van rajtam, ami tökéletesen követi a lábam vonalát, felette egy passzos, királykék színű rövid ujjú felső van, melynek nyakrésze diszkrét – egyébként sem vagyok az a kirakatba kirakom magam fajta -, és a passzos felső felett egy karcsúsított fekete blézert viselek. Mivel a kényelem nálam elsődleges, így most is egy lapos, egyszerű fekete balerina cipőt viselek, a vállamon pedig egy szintén minden mintát és csillogást mellőző matt, fekete bőr táska van. – Mindent sikerült elolvasni, és aláírni? Mindened megvan? – gyors beletúrok a papírokba, majd amikor kérdezek, a férfira nézek. – Csak mert ha itt marad valami, nem tudom garantálni, hogy azt a becsületes megtaláló leadja a portán. –
Kezdőlap
Kedd Aug. 16, 2016 1:10 pm by 
Tárgy: Re: what can i help you? 
Totál belédzúgtam
^^
