Kedves régi és újonnan érkező Játékosok! Az oldal ELKÖLTÖZIK! Bővebb információ: ITT Az új elérési cím: ITT A költöz(tet)és még folyamatban, de lassan minden a helyére kerül. Addig is szeretettel várunk mindenkit!
Warning
Az oldalon erotikus tartalmú játékok is fellelhetőek. Obszcén és durva kifejezésekkel találkozhatsz, amikért felelősséget nem vállalunk, az alkotók szabad kezet kapnak a nyelvezet megválasztásában. Ne feledjétek, hogy a játéktéren karakterekkel találkoztok. Megértéseteket köszönjük!
Belépés
Chatbox
Legutóbbi témák
» Muzsika Tv Kedd Aug. 16, 2016 1:10 pm by Danny Doyle Haynes
Az, hogy kedvelem, nem volt egészen egyértelmű a számomra. Ne tudnám megmondani pontosan, hogy már akkor is így volt e, amikor legelőször találkoztunk. Elég élénken él bennem az akkori viselkedése. Viszont most teljesen másként viszonyult az egész itt létéhez, ráadásul az első este kellemes meglepetés volt az a beszélgetés, ami kettőnk között lezajlott. Most tekintsük el attól, hogy hogyan is végződött az egész. Viszont az elmúlt hat nap, amikor nem beszéltünk, és olyan ridegen viselkedtünk egymással, ráébresztett arra, mennyire is hiányzik az a közvetlen hangnem, az apró kis csipkelődések, a szép szavak.. Ezen kattogok éjjel, s nappal, amikor csak egy percnyi időm is akad, és nem értem. Nem értem a férfit, nem értem magamat, hogy egyáltalán mi ez az egész, és ez borzasztóan zavar. Olyan közel áll hozzám, hogy érzem a testéből áradó hőt. A szívem még hevesebben kezd verni. Az igazat megvallva, már akkor szaporábban dobogott, amikor beléptem a kórterembe. Most pedig egyre rosszabb. A szavak pedig csak úgy kibuknak a számon. Tudom, hogy két lehetőségem van. Vagy kiszenvedem magamból az érzéseim, amelyek bennem lappanganak, vagy pedig elutasító leszek és megint csak összeveszünk. Annak pedig végképp nem lenne értelme. Nem is beszélve arról, hogy tényleg hálás vagyok azért, hogy ezen a héten, amíg bent feküdt, minden szabályomat betartotta. Annak ellenére, hogy éppen hidegháború folyt kettőnk között. Mérhetetlenül jól esik ez is. Minden felgyorsul. Egyik pillanatban még azt mondja, meglepte mindaz, amit mondtam. Nem is értem miért, hiszen Ő csikarta ki ezt belőlem. Reagálni sem tudok rá, sem arra, hogy finoman a szememre hányja az én viselkedésemet is. Pedig én kedvesebb voltam, mint Ő, ez tagadhatatlan tény. Suttogó szavai úgy hatnak rám, mintha megbabonázva. Ajkaim elválnak egymástól, ahogy még közelebb hajol, érzem a forró leheletét, és utána már nem csak azt. Elképesztően puha és lány az, ahogyan megcsókol, és úgy érzem, mintha felrobbanna bennem valami abban a percben. Apró sóhaj szalad ki az ajkaim közül, miközben viszonzom a csókot. Megérzem a kezét a tarkómon, a másikat pedig a derekamon, és libabőrössé válik minden porcikám. Hagyom, hogy a nyelve utat törjön, és birtokba vehessen. Nem csak Ő, én is teljesen elmerülök ebben az egészben, de egyszer csak vége szakad. Elködösült tekintettel nézek fel rá, és csak tompán jut el hozzám az, amit mond. – Fogja be. – nyögöm kissé bosszúsan. Kezeim közé véve az arcát, húzom magamhoz, és csókolom meg, kissé hevesebben, mint az előbb. Most a legkevésbé sem úgy érek hozzá, mint egy orvos. Végigsimítom az arcát, majd egyik kezem a tarkójára csúszik, és onnan egy kicsit fel, beletúrva a sötét tincsekbe. Mindeközben teljes testemmel hozzásimulok. Teljesen elvesztem az időérzékem, de hosszú percek után én vagyok az, aki most másodszor megszakítja a csókot. Az arcom teljesen kipirosodott. Nem látom, de tudom, hiszen érzem, hogy ég. Eszembe jut az amit mondott, hogy szeretné egyszer látni, amikor elpirulok. Tessék, megtörtént. – Szerintem ezt ne folytassuk. – szólalok meg pihegve, miközben felnézek rá. – Legalábbis nem itt. A kórházban. – A legkevésbé sem a folytatás ellen tiltakozom, mielőtt még félre értené. Sokkal inkább a hely. Mégis csak ez a munkahelyem.
A távolsággal együtt a realitás érzékelése is csökken bennem, és elkalandozom arcának jól ismert vonásain, melyek megenyhültek, és nem tiltakoznak tovább. Ahogy én sem teszem többé, hanem engedem, hogy ez a valami elragadjon, és rántson magával, hogy egy olyan mézédes csókban forrjunk össze, amilyet talán soha életemben nem tapasztaltam. Mintha először csókolnék valakit, pedig nem ez az első eset. A helyes válasz erre az egészre, hogy így nem csókoltam még senkit. Elveszek az időben, és elvesztem a külvilág érzetét, ahogy magamhoz húzom őt, és kezem a köpenye alá siklik. Majd elválok tőle, hogy elnézést kérjek, de belém fojtja a szót. Visszacsókol, mindezt olyan hévvel, ahogy egy szomjazó marja el a pohár vizet. Érintése nyomán ég az arcom, és hagyom, hogy irányítson, hogy ujjai tincseim között kalandozzanak, miközben hátán lévő ujjaim vad táncot járnak a kínzóan vastag anyagon. Ahogy a testét nekem préseli, elkap a vágy, hogy most azonnal feltegyem a kórházi ágyra, és vehessem le róla az összes ruhát, hogy addig kényeztessem, míg kegyelemért nem könyörög. De most ő kap észbe és szakad el tőlem kipirultan. Szinte kapkodom a levegőt, és pulzusom is az egekbe szökött, de nem zavar. Szavainak jelentése nagyon nehezen jut el hozzám. - Miért ne? - kérdezem még mindig az előbbi történés utóhatásaként ért szenvedély hevében. - Becsukjam az ajtót? - mosolyodom el, de nem engedem még el. Amíg nem bontakozik ki karjaim közül, nem szándékozom elengedni őt. Amíg közel van, olyan emberi, olyan őszinte, aztán távolabb menne, és ismét elutasítana, ahogy eddig tette. Nem akarom még egyszer azt hallani, sőt vitázni sem lett volna kedvem vele ezen a szintén napsütéses időben. - Este érted jöjjek? - kérdezem immár tegezve őt, mert azt hiszem túlléptük már a magázódás határait. Természetesen a kérdésemet a randi miatt tettem fel, aminek akár más, kellemesebb befejezése is lehet, ha úgy akarja. Megtenném, de valahogy úgy érzem, ő másfajta nő. Persze nem zavarna, ha küzdenem kellene érte, de az sem, ha nem. Nem tudom, fogalmam sincs, hová vezethet ez az egész dolog, ami kettőnk között most itt van. Mintha az elmúlt hat nap kölcsönös ridegsége kihozott volna valamit a felszínre, amit mindketten akartunk. Bár az ő részéről nem tudok száz százalékosan beszélni, csak a látottak következtetnek erre és a tapasztalt dolgok. Tekintetem ismét az ajkaira tévednek, majd visszatérek kék szemei fürkészéséhez.
Értékelem azt, hogy elnézést kért, az első csók után. Tényleg. Csak az a helyzet, hogy ezt az egészet már így is mindkettőnk tűréshatáráig húztuk, és bármennyire is úgy tűnik, én sem vagyok kőből. A legkevésbé sem. Ezért is kezdeményezem a második csókot én, nem éppen kedvesen csendre utasítva. Éppen akkor, éppen most nem érdekelt. Nem akarok a következményekre gondolni, nem akarok a holnapra gondolni, egyáltalán semmi sem akarok gondolni. Ó, te magasságos.. úgy érzem, menten felgyulladok. Fogalmam sincs, mikor csókolóztam utoljára. Nem, nem ez a megfelelő megfogalmazás. Mert emlékszem mikor csókolóztam utoljára. Azon a rémes randin, egy másik kórház szívsebészével. Egy döglött hal megcsókolása se olyan nyálkás és visszataszító, mint amilyen az volt. Mentségemre szóljon, akkor este nagyon sok bort ittam, és kicsit magányos is voltam. Mondanom sem kell, nem volt második randi. Viszont ez a csók.. na azt nem tudom megmondani, mikor csókoltak így utoljára, és mikor volt az, amikor minden porcikám reagált a másik jelenlétére, érintésére. Ezért a pokolra fogok jutni. Képtelen vagyok ellenállni a kísértésnek, bármennyire is villog a vészjelzőm. Végignézek rajta, és Ő is pont úgy kapkodja a levegőt mint én. Nem bontakozok ki az ölelésből, tartok tőle, hogy enyhén remegő térdeim felmondják a szolgálatot. Amikor visszakérdez, és még az ajtó becsukását is felajánlja, elnevetem magam – Nem lehet. – rázom meg a fejem, de a mosoly megtelepszik az arcomon. Tudom, hogy fittyet hányna a szabályokra, meg arra is, ha elindulna a pletyka rólam, és róla.. de engem igen is érdekel. – Este? – Kérdezek vissza, kissé értetlenül. Még mindig kába vagyok az előző percek történése miatt. Aztán persze észbekapok. – Ó, este! Értem. Nos. – kisimítok egy tincset a kipirult arcomból, és megköszörülöm a torkom. – Az a helyezet, hogy én ma nem dolgozom. – Teljesen őszintén vallom be, és még mindig csak mosolygok. Egy hasonló munkamániásnak talán nem olyan nagy újdonság, hogy valaki a szabadnapján bejön dolgozni. – Igazából csak miattad jöttem be. – automatikusan váltok tegeződésre én is. A történtek után kicsit furcsán hatna, ha még mindig magázódnánk. – Csak nem a randevút akarod velem lefixálni? – Na most, hogy végre kezd kitisztulni valamennyire a fejem, lassan összerakom a dolgokat, és a felismerés hatására el is vigyorodom. Éééés igen. Nevezhetjük randevúnak. Mérhetetlen nagy sebességgel haladok a vesztembe, és baromira élvezem.
Az érzés, amit fellobbantott bennem új és ismeretlen számomra. Egyszerre tesz feszültté és felszabadulttá, és ahogy itt van a karjaim között, minden más megszűnik. Képtelen lennék elengedni a karjaim öleléséből és túlságosan is élvezem, hogy esze ágában sincs menekülni előlem. Csókja minden elvárásomat felül múlja, és szinte lángra lobbant, ahogy visszacsókol. Eszembe sem jutott volna ez a reakció a védekezései és a ridegsége mellett. Képtelen voltam kiigazodni rajta, de most már lehet velem rideg, hiszen érzem a teste minden apró felületén, mennyire vágyott erre, amióta jobban megismerhetett. És én is ezt akarom. Megismerni őt, és vele lenni, mert addig olyan, mintha átlagos ember lennék. Mintha nem lenne egy milliókat hozó cégem, mintha meg kellene dolgoznom minden egyes fontért. Még a csók után sem bontakozik ki, és én sem vagyok hajlandó elengedi őt, csak nézem a piros arcot, és hallgatom a szapora légvételét, amik mosolyt csalnak az arcomra. - Este az, ami a délután után jön... - magyarázok ugyanolyan értetlenül, mint ő, mert nekem is össze kellene kaparnom a gondolataimat, hiszen tudom, hogy van még elintézni valóm, habár dolgozni nem megyek be a héten. Őszinte vallomásán el kell mosolyodnom, és egyik kezemmel a hajába túrok, és egy pillanatra felpillantok a plafonra. - Dr. Smith elárulta, mikor reggel bejött azzal, hogy ma már nagy esélye van hazamennem - nézek vissza a szemére bocsánatkérően, de igazából egyszer kellett megkérdeznem, ő pedig egyből megmondta, hogy két napig benn sem lesz. - De én reménykedtem, hogy látlak ma - vallok most én színt, nem nyálasan, hanem határozottan, és komolyan pillantok a szemeibe. - Én sem dolgozom legalább egy hétig - vonom meg a vállam, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, pedig ha valaki, Ivonne tudja, mennyire munkamániás vagyok. Mennyire megszállottan élek, és mennyire nem tudom néha, hogy néz ki a lakásom. - Randevú, vagy legyen, ahogy hívod, szeretném lefixálni, de persze ha megszegtem a szabályaid egyikét is... - húzódom el, de nem eresztem el, csak megforgatom a szemem. Rá pillantok, és ő az, aki dönt. Rá hagyom, ahogy a mondatomat is félbe hagytam. - Bár ha ma szabad vagy akkor akár most is elvihetlek - jelentem ki, majd bármennyire is kínzó, növelem a távolságot köztünk, és elengedem, miután egy lágy csókot leheltem ajkaira Csak egy rövidet futólag, egy ártatlan érintést, ami mégis ráébreszti, hogy komolyan gondoltam, de nekem még össze kell pakolnom, így kikapom a szekrényből a sporttáskát, és lassan hajtogatom össze a ruháimat, és teszem a méregzöld sporttáskába. Azt hiszem még hiányzik az öltönyöm, amiben bejöttem, így mikor alig pár pillanat alatt végzek, ismét megközelítem Ivonne-t. - Úgy hiszem szükségem lesz egy kísérőre, elég gyengének érzem még magam - támaszkodom a kis asztalnak, mint aki tényleg rosszul van, de csak színészkedem. Nincs semmi bajom, vagyis egyetlen problémám van, amit még mindig próbálok kiverni a fejemből. Tekintetemet Ivonne-nén pihentetem, miközben az indulásom is rajta múlik, vagyis a papírokon, amikre azt hiszem félig ráültem, de teljesen megfeledkeztem róla.
Tisztában vagyok azzal, hogy viselkedtem vele, igazából már az első naptól kezdve, és minden bizonnyal továbbra is rideg és elutasító lennék, ha nem tette volna meg Ő ezeket a lépéseket felém. Mintha pontosan tudta volna, hogy kell az ujjai köré csavarnia engem, és minden érzékszervem elbódítani, ezzel pedig minden racionalitásomat elvenni. Pedig minden reakciómmal, minden elutasító szóval igazából csak magamat védtem. Fogalmam sincs, mi lesz most, ezután. Általában mérnöki pontossággal megtudom tervezni az időmet – ami nem jelent mást, mint a munkarendhez igazítom az életem - , de most azt sem tudom még, hogy ma este mit fogok csinálni. Főleg nem, hogy holnap mi lesz. – Ó, igen? És mit árult még el Dr. Smith? – kérdezem kíváncsiskodva, mert ezek szerint a férfinak igencsak eljárt a szája. Szerintem még azt is elárulta, hogy az elkövetkezendő hónapban milyen beosztásban fogok dolgozni. Mentségére szóljon, biztos nem rosszindulatból tette, hanem Ő egyszerűen csak ilyen. Olykor túl sokat beszél. Amikor bevallja, hogy reménykedett a felbukkanásomban, elmosolyodom. – Gondolom volt B terved is arra az esetre, ha ma nem jövök be. – Ami szinte elképzelhetetlen lett volna, és szerintem ezzel Ő is tisztában van. Ha ma nem jövök be, azzal hagytam volna, hogy a néma „csatánk”-ból Ő kerüljön ki győztesként. Biztos rájött, hogy én pedig nem vagyok az a fajta, aki csak úgy hagyja magát. Még akkor sem, ha nem mindig az enyém az utolsó szó, mert engedni tudni kell. De csak bizonyos helyzetekben! – Nocsak! – nem titkolom nagyfokú meglepettségem, amikor csak úgy váll rándítva közli, hogy nem fog egy hétig dolgozni. Annyira más ismerem a másikat, hogy tudjam, nála ez az elmúlt évtizedekben nem gyakran fordulhatott elő. – Ezt örömmel hallom. Rád fér még egy kis pihenés. És ne feledd, amit a legutóbb beszéltünk. A tested fizikai terhelését körülbelül 3 hét múlva kezdheted el, és akkor is csak fokozatosan. – Megint csak kijön belőlem az orvos, de ezt nem is fogom soha levetkőzni. Ez is szimplán az Ő érdekeit szolgálja, és tényleg beszéltünk erről, csak akkor is éppen jég királyfit játszott. – Természetesen itt a sportolásra gondolok, futás, konditerem és hasonlók. – fűzöm hozzá, egy enyhén félreérthető mosollyal az arcomon, de nem igazán fűzök hozzá többet. Valószínű érteni fogja a célzást. Ó igen, én már csak ilye pimasz vagyok. Elnevetem magam, amikor felhozza a szabályokat. Így utólag talán kicsit nevetséges volt az egész, de a múlton már nem lehet változtatni, és végtére is, elértem vele azt, amit akartam. – Ünnepélyesen kijelentem, hogy minden szabályt a lehető legnagyobb mértékben betartottál. – kissé színpadiasan adom elő a dolgot, de már csak tényleg elviccelem az egészet. Elenged, én pedig a köpenyem zsebébe mélyesztem a kezem, és úgy figyelem. – Miattam igazán nem kell felrúgnod a délutáni terveid. – Rázom meg a fejem. Gondolom voltak tervei a mai napra vonatkozóan, tőlem teljesen függetlenül is. Ami pedig engem illet, egy ekkora kórházban, mint ez, mindig akad tennivaló. Csak hogy megint előtérbe engedjem kicsit a munkamániás énem. Őszintén meglep a gyengédsége, ahogy egy újabb apró csókot lehel az ajkaimra. Ártatlan gesztus ez, mégis liftezni kezd tőle a gyomrom. Elképesztő gyorsasággal pakol össze, és mire észbe kapnék, már megint engem kezd megkörnyékezni, de még hogy! Hitetlenkedve ráncolom össze a szemöldököm, és figyelem ezt a Pazar színjátékot, majd az apró mosolyból széles vigyor lesz. – Elképesztő vagy. – jegyzem meg fejcsóválva, de persze nem bosszúsan. A kissé meggyűrődött papírokat megint csak az asztalra teszem, és a kezemmel kisimítom. – Akkor ezeket olvasd át, és írd alá. Én addig elmegyek, és átöltözök. Na meg még az öltönyöd is előkerítem a megőrzőből, és akkor itt találkozunk. Megfelel így? – Csak hogy ne mondja azt, mindent én akarok irányítani. Ha beleegyezik, akkor el is indulok az utamra. Már amikor a folyosón sétálok észreveszem, hogy bámulnak. Úgy. Biztos mindenki tudja, miről beszélek. Amikor összesúgnak a hátad mögött, vagy belépsz egy terembe, és hirtelen mindeki elcsendesül. Mérget vehetsz rá, hogy rólad volt szó. Most én leszek az új csámcsogni való a kórházban. Valószínű valaki meglátta, hogy az előbb kissé.. khm, a kelleténél jobban összemelegedtünk Garethel, és a hír futótűzként terjedt el. Remek.
– Azt hittem, sosem találom meg a raktárban a cuccod. Elképesztő mekkora káosz van ott. – magyarázom bosszankodva, amikor belépek a kórterembe. Nem vagyok egy pepecselős típus, de még így is húsz percembe telt, mire visszaértem, és ebből 15 perc volt az, amíg kerestük a cuccait, amit most az egyik kezemben tartok, egy barna szatyorba belecsomagolva. Ha a papírok még az asztalon vannak összekészítve, akkor odalépek, és csak egy gyors pillantást vetek rá. Igazából bele sem gondolok, hogy Gareth most lát engem utcai ruhában, és nem a bő fehérköpeny, és a két számmal nagyobb kórházi ruha van rajtam. Na nem mintha túlzottan flancolnék a hétköznapokon. Most egy sötétkék, csőszárú farmer van rajtam, ami tökéletesen követi a lábam vonalát, felette egy passzos, királykék színű rövid ujjú felső van, melynek nyakrésze diszkrét – egyébként sem vagyok az a kirakatba kirakom magam fajta -, és a passzos felső felett egy karcsúsított fekete blézert viselek. Mivel a kényelem nálam elsődleges, így most is egy lapos, egyszerű fekete balerina cipőt viselek, a vállamon pedig egy szintén minden mintát és csillogást mellőző matt, fekete bőr táska van. – Mindent sikerült elolvasni, és aláírni? Mindened megvan? – gyors beletúrok a papírokba, majd amikor kérdezek, a férfira nézek. – Csak mert ha itt marad valami, nem tudom garantálni, hogy azt a becsületes megtaláló leadja a portán. –
Egész eddig nem értettem a rideg viselkedését, de rájöttem, hogy ez csak egy álca volt. Egy olyan álca, amit csakis azért húzott fel, mert elkönyvelt egy bizonyos kategóriába, ahonnan most elvileg sikerült egy kicsit kikecmeregnem. Legalábbis remélem, hogy nem maradok benne, mert gyűlölöm, ha beskatulyáznak. Még akkor is, ha igazak a vádak. Hiába ez a bódító pillanat, néha még feldereng egy-egy megjegyzése, de hamar el is tűnik a délelőtti napsütésben. - Azt mondta még, hogy holnap is szabad leszel, sőt azt is, hogy sosem vagy hajlandó kivenni pár nap szabadságot, pedig ki vagy merülve, és kérdeznem sem kellett, ő pedig csak mondta és mondta... - mosolyodom el, bevallva, hogy Dr. Smith eléggé beszédes, ha akar. Habár kissé rideg volt és távolságtartó, de az talán azért, mert egyszer megmondtam neki a véleményemet a szakmai tudásáról. Nem volt szép tőlem, de felbosszantott, és ha valami, akkor az a legutálatosabb, ha lekezelik az embert, és hülyének nézik. De mivel beszámolt Ivonne egy-két szokásáról, talán már nincs benne annyira nagy tüske irántam. Persze ettől még nem leszünk legjobb barátok, vagy ilyenek. - A B tervem az volt, mint az A. Tudtam, hogy itt leszel - vallom be, ezzel a munkamániásságára utalva. Bár megfordult a fejemben, hogy nem jön be, de akkor nekem lett volna igazam. Mindennek ellenére hamar kiderítettem volna, hogy hol lakik, pár telefon lett volna az egész, és oda mentem volna a saját lábamon, de szerintem ezt kikövetkeztetheti ő maga is, hogy bárhol megtalálom, legalábbis ameddig vannak kapcsolataim, és az mára elég széles kör lett. - Igenis doktornő! - állok vigyázzba, mint egy katona, ahogy a túlerőltetést ellenző szavakkal ismét előtör benne az orvos. Csak mosolyogni tudok rajta, hiszen kezdem megszokni, hogy a húgomon és a nagybátyámon kívül valaki más is többet aggódik értem, mint kellene. Aztán megjegyzi, hogy mire is gondol, nekem pedig hamis csillogás jelenik meg tekintetemben. - És mi van az izmaimmal? Három hét alatt el is tűnhetnek - ijedezek, pedig tudom, hogy annál több kell, hogy az én izmaim csak úgy semmivé váljanak. - A hasonlók alatt ugye nem azt érted, hogy nem érintkezhetek szexuálisan? - húzom végig mutatóujjamat nyakán, majd a kulcscsontján finoman, mintha egy zongorán játszanék. De valamilyen szinten így van, hiszen a nő egy hangszer, amin tudni kell játszani, hogy a kellő hatást érjük el. Aztán tényleg elengedem őt. Mert még el kell pakolnom, ami viszonylag gyorsan megy a nagy részét elküldtem a házvezetőnőmmel tegnap este, mikor itt volt. - Szóval átmentem a vizsgán? Remek - mosolyodom el, belemenve a játékba, amit ő kezdett el. - Délutáni program? Semmi nincs... Ja dehogynem. Meg akartam főzni az esti randi menüjét, de abban te is tudsz segíteni - kevesen tudják rólam, hogy amikor még tanultam, saját pénzből letettem a szakács vizsgámat, amit mai napig sem felejtettem el. Sok séfnek segítettem, de még több séftől én kértem segítséget, hogy tanítsanak, ha már a cégemnél dolgoznak. Így tettem szert nem kis tudásra főzésből, és majdnem mindent meg tudnék főzni, ha akarnék. De a kezdeti kedv csak arra szűkült, hogy néha a húgommal együtt főzőcskézünk. Magamra már nem főzök, elkényelmesedtem. Valamiért könnyebb, ha bemegyek az egyik étterembe valami kajáért, vagy megkérem a házvezetőnőt, hogy főzzön valamit. Olyan nagymamásan főz, és a süteményei azok feledhetetlenek. - Szóval akkor a csinos doktornő hazakísér, nehogy bajom essen? - játszom még mindig a szerepem, habár szeretnék kicsit többet, mint csók, de most nem akarok erre gondolni, mert azzal megint ott kötünk ki, hogy egymásnak esünk, és... Folytatni sem akarom a gondolatmenetet, inkább a papírokba feledkezem, amíg ő is elkészül. Tudom, hogy mi áll benne, mert már írtam alá ilyet, de az ördög nem alszik, nehogy benne legyen valami titkos záradék, vagy ilyenek, és elkobozzák a vagyonom. Jó ez túlzás, csak az őrült paranoiám néha letámad és nem hagy nyugtot nekem. Amikor ennyi pénze van valakinek, félti a vagyonát, meg az át nem olvasott szerződések veszélyei is ijesztőek. Így lassan végzek mindennel, és mikor nem találtam semmiféle kivetni valót, aláfirkantottam a nevemet. Egy nővér kopogására leszek figyelmes. - Minden rendben van? - kérdezi, én pedig a táskámhoz lépek, és már éppen behúznám de eszembe jut az öltönyöm. - Igen, nincs szükségem semmire... - válaszolok ridegen, ahogy ott áll az ajtóban a kezeit tördelve, elmosolyodnék, de nem teszem. - Haza megy? - kérdez egy hülyeséget, amire felvonom a szemöldököm. - Nem, a hatodikon jobb a kilátás - vonom meg a vállam, és szeretném, ha már elmenne innen. - Azon tanakodtam, hogy... - Ezt ne, rendben? Keressen valakit, aki korban magához illő, és azzal gondolkodjon, kérem... De nekem ne, velem ne köszönöm, viszlát! - csóválom meg a fejem rosszallóan, majd figyelem, ahogy lassan kihátrál a szobából. Nem tudom, mit akart mondani, de nem is érdekel. Inkább belé fojtottam a szót, és elzavartam, csak hagyjon békén engem. - Valakinek rendet kellene raknia. Mondjuk a nővérnek, aki az imént belibbent hozzám, mert ő valamin gondolkodott - mutatok az ajtó felé, mikor végre Ivonne visszatér. Felvont szemöldökkel pillantok rá, majd elveszem tőle az öltönyömet, amit egy ronda barna zacskóban nyújt át. Még pont elég hely van így simán be tudom nyomni oda. - Nem is tudtam, hogy tud gondolkodni - mosolyodom el, mert nem tűnt valami bátornak, aki kiáll önmagáért. De mindegy is. Nem nagyon érdekel. Egy pillanatra leülök az ágy szélére és pofátlanul húzom magamhoz egy rövid pillanatra. - Minden meg van. Ugye nem fogsz egész két nap a kórházról beszélni? - engedem el végül, és felkapom a vállamra a táskát. Nem tudom, mi ez az egész, amit most ketten teszünk, de ki akarom élvezni, ameddig tart...
Csak hallgatom, amikor elkezdi ecsetelni, miket mondott Smith, és meg sem lepődöm, hogy mennyi mindent kikotyogott rólam, Ha jobban belegondolok, az nem lehet újdonság, hogy nem veszek ki szabadságot. – Nem is vagyok kimerülve. – húzom fel kissé méltatlankodva az orrom. Ezt aztán igazán kikérem magamnak! Ha így is lenne, Dr. Smith lenne a legutolsó, akinek joga van ilyet mondani. Főleg, hogy nem egyszer vállaltam már át a műszakját, mert valami elintéznivalója volt, ami nem várhatott tovább. Nem felhánytorgatni akarom, de azért mégis. – Tegnap egész éjszaka aludtam. – Fűzöm hozzá, ezzel megerősítve az előtte elhangzottakat. Igaz, előtte egy félnap pihenővel közel száz órát dolgoztam összesen, de ettől függetlenül az alvás hatására még a karikáim is eltűntek a szemem alól. Oké, segített az a jó kis krém is, amit a legutóbb kaptam az egyik nővértől, de csalni lehet. – Nagyon biztos valaki a dolgában. – jegyzem meg, amikor közli, hogy tudta, bejövök. Talán kezd kiismerni? Kétlem. Ahhoz viszont kétség sem fér, hogy jó megfigyelő. Azt pedig lemerem fogadni, hogy ha valami oknál fogva nem is jöttem volna el, akkor kinyomozta volna hol lakom, és oda állít be hívatlanul. Vagy kitudakolja, mikor jövök be legközelebb, vagy akármi. Nem vagyok az a személy, akit olyan nehéz lenne lekövetni. – Nem fognak eltűnni. – forgatom meg a szemeim, amikor az izmairól kezd el beszélni. Meg sem lep ez a hiú kijelentés, még ha annak fele tréfa is. Viszont amikor végigsimítja a nyakam, és egyre lejjebb kúszik az érintés a kulcscsontomra, még levegőt venni is elfelejtek. – Nem. A nemi élet engedélyezett, ha már a műtét után eltelt egy hét. – Válaszolok rekedten, miközben megint elfeledkezem magamról, és már megint az ajkait nézem. Kész őrület. Szerencsére elenged, és némi levegőhöz jutok ezáltal. Csak bólintok egyet, amikor azt kérdezi, átment e a vizsgán. Tökéletesen, és még magam sem hiszem el, hogy ennyire zökkenőmentesen ment ez a hét. – Szóval még főzni is tudsz. Sosem fogysz ki a meglepetésből, igaz? – tényleg nem gondoltam volna, hogy tud főzni, mert nincs túlzottan szüksége rá. Oké, igazából tényleg semmit nem tudok róla, csak a kórházi előzményeit, a teste felépítését, és hogy milyen jól csókol. Ez vajmi kevés ahhoz, hogy ne tudjon újra és újra meglepni. Ha belegondolok, már én is nagyon régen nem főztem. Pedig régen rengeteg időt töltöttem a konyhában, és gyakran előfordult, hogy nagy társaságokra főztem. De ez még akkor volt.. régen, amikor én is kicsit más voltam, mint most. – Igen. Nem venném a szívemre, ha bármi baja esne. Saját ügyemnek érzem, hogy törődjek a felépülésével. – kontrázok rá, nem kiesve a szerepből. Ha játékról van szó, én is beletudom magam élni a rám osztott szerepbe bármiféle fennakadás nélkül.
Visszaérek a szobába, és szemöldök ráncolva hallgatom, miről is maradtam le az elmúlt párpercben, amíg nem voltam itt. – Láttam az előbb a folyosón egy nővért, aki zokogva ment be a pihenőbe, majdnem fellökött. – mondom, miközben a tollal a kezemben még pár dolgot beleírok a zárójelentésbe, és ekkor összeáll a kép. – Mégis mit mondtál neki? – Nézek rá, mert szinte biztos vagyok benne, hogy a férfi miatt zokogok. De ez most nem olyan számonkérés, inkább érdeklődés, és nem is veszem komolyan, mert most is csak mosolygok. Magához húz, én pedig a kezeim a vállára teszem, és úgy pillantok le rá. – Nem is beszélek olyan sokat a.. – megakad a gondolatmenet, és nem úgy fejezem be a mondatot, ahogy akartam. – Te most azt forgatod a fejedben, hogy mindkét napot velem akarod tölteni? – Ahhoz képest, hogy egy vacsoráról volt szó, elég rámenősen játszik. Nem is értem, ezt vajon hogyan találta ki. Viszont amikor elenged, és feláll, akkor magamhoz veszem a kartonját- – Ezt kifele menet leadom a nővérpultnál. – fűzöm hozzá, csak hogy tudja, hogy lesz még egy kis kitérő a kijárat felé, de csak egy igazán kicsi.
Nagy kitartásra vallott tőlem, hogy egy hétig senkibe sem köthettem bele, pedig szívem szerint megtettem volna. Szerettem volna tényleg, de annak ellenére élt bennem az a kis alku és a remény, hogy meggondolja magát a doktornő, és eljön velem. Ennek ellenére többet is kaptam, és nem pofon volt a jutalma a közeledésemnek. Már minden mindegy alapon tettem meg, ha úgyis olyan rideg volt velem. Megcsóválom a fejem, és kiverem a gondolatokat onnan, amik nyomasztanak. Türelmesen hallgatom őt, mikor megjegyzést tesz, csak elmosolyodom. - De előtte mennyi ébrenlétet is nyomtál le egyben? - kérdezem, és nem hiszek a nem karikásnak látszó szemeknek, hiszen a nők mindenféle praktikákkal el tudják tüntetni az arcukról azokat púderral, vagy nem tudom mivel. Annyira sosem érdekeltek ezek, sőt nem most lesz, mikor el fogom kezdeni a sminkelési dolgokról való információszerzést. Ezt meghagyom nekik. Épp elég nekem az, ha meghívnak valahová, és rám kennek valamit, amitől csak rosszul vagyok, de ez megint más lapra tartozik. - Sőt még valamikor az őskorban le is tettem a vizsgát. Persze azóta csak az éttermeim séfjeitől tanultam egy-egy fogást... Bár sok szükségem nincs a főzésre, állítólag szeretik a nők, ha egy pasi jól mozog a konyhában - engedek meg magamnak egy lehengerlő mosolyt, ami túlzott magabiztosságra vall. Persze volt egy-két nő, aki megtudta rajta kívül, hogy tudok főzni, de az csak a szórakozás kedvéért volt, semmi komolyat nem terveztem vele. Csak eljátszadoztam velük, és ennyi. Most viszont más a helyzet úgy érzem, most nem csupán játékról. Eszembe ötlik viszont, hogy kijelenti, a nemi élet engedélyezett, amire csak egy kaján vigyor jelenik meg a képemen, de nem teszek különösebb megjegyzést, nem nyomulok rá. Majd ha a helyzet úgy hozza, úgyis tudni fogom, mit kell tennem. Az, hogy belemegy a játékba, kiváltképp tetszik, de hagyom, hadd menjen elintézni a dolgait, mondjuk az átöltözést, és a holmim előkerítését. Addig én csendesen pakolgatok, amíg meg nem érkezik a nővérke a különös megjegyzéseivel, de tényleg udvarias voltam vele. - Sírni? Pedig olyan kedvesen közöltem vele, hogy felejtsen el, és a korabeliekkel gondolkodjon - forgatom meg a szemeim. Ez az egy nővér volt, aki folyton bejárt még hozzám Ivonne távollétei alatt, amit meglepve tapasztaltam, mert úgy tudtam, hogy az a Joe fog mindig bejárkálni hozzám. De persze nem vettem a lapot. - Folyton bejárt hozzám, azt hittem te küldted. Most viszont van egy olyan sejtésem, hogy randizni akart, így megmondtam neki, hogy a szexi doktornő nyerte el ezt a kegyet - erőltetek magamra egy kis komolyságot, bár tudom, hogy nem szereti a pletykákat, vagyis nem tudom, csak sejtem. Én sem kedvelem őket, és nem is igazak a szavaim, de egy kicsit cukkolhatom én is őt, ha már ő is tett velem ilyen kis akciókat. Ahogy magamhoz húzom, csak úgy kiszalad ajkaimon, hogy mindkét napot vele akarom tölteni, amit persze ő is meghall, és elakad, mégis mosolyt csal az arcomra. - Gondoltam rá, hogy felügyelni akarod a lábadozásom és, hogy nem erőltetem-e meg magam nagyon, de elfelejtheted - vonom fel kérdőn a szemöldököm, habár nem kérdést tettem fel, csak úgy teszek, mintha kihátrálnék. Mikor elengedem, kínzón nagy lesz köztünk a távolság, és megjegyzi, hogy a kartonomat le akarja adni. - Remek. Együtt akarsz mutatkozni velem, vagy addig surranjak ki a hátsó kijáraton? - jegyzem meg a vérét szívva, miközben elindulok kifelé. - Ugye nem kocsival vagy? Az enyém odalenn pihen a garázsban - jegyzem meg, hiszen amióta bejöttem a fekete old timer Chargeremmel, az azóta ott áll lenn, és csak arra vár, hogy felbőgethessem a motorját, és hazagurulhassak vele. Szeretem azt az autót, és ha van valami, amit a munkán kívül imádok, az a vezetés...
– Ne vesszünk el a részletekben. – summantom el a válaszadást. Igazából nem kell mondjak neki semmit, hiszen végig figyelemmel követhette, mennyire is vagyok bent. Ha pedig abból indulok ki, hogy Smith mennyit dumált, biztos vagyok benne, hogy áramlott az információ rendesen. Inkább ráhagyom a dolgot. Úgy is igaza van. tényleg kimerült vagyok, csak egyszerűen nem foglalkozom vele, és élem a mindennapjaim anélkül, hogy azon sopánkodnék, szükségem lenne legalább két hét szabadságra. – Van éttermed? Több is? – lepődök meg őszintén. Amikor azt mondtam, fogalmam sincs, mivel foglalkozik, tényleg nem hazudtam. Sőt, azóta még utána sem néztem, pedig biztos nem kerülne sokba, csak pár kattintás az internet csodálatos világában, és megtudnám róla, amit akarok. De engem hidegen hagy az egész. Egyébként sem vagyok ennyire kíváncsi, hogy mások után nyomozgassak. Olyannyira nem hat meg a dolog, hogy még azon az ostoba ismerős keresős oldalon se vagyok fent. Nekem aztán tényleg nincs időm ilyenekre. A lehengerlő mosolyra csak megforgatom a szemem, és ez mindent elmond anélkül is, hogy bármit is mondanék. Nyílván imponál nekem is, de nem fogom kimondani hangosan. csak azért sem!
– Én tisztában vagyok vele, hogy milyen kedves is tudsz lenni. – komoly arccal mondom mindezt, amikor azt bizonygatja, kedvesen küldte el a kis rajongóját más férfi karjaiba. A folytatás pedig melengeti a kis lelkem. Azt is tudom, hogy nem gondolja komolyan amit mond, legalábbis, hogy bármiféle pletykát elindított volna. – Nem én küldtem. Megkértél rá, hogy ne tegyem, ezért osztottam be Joet. Azt nem mondtad, hogy a rajongók ellen is tegyem meg a megfelelő óvintézkedéseket. – Nem csak Ő tud elképesztően ártatlan arcot vágni, de én is tudom ezt reprodukálni, és hatalmas szemekkel nézni a másikra. Pofátlanul megrebegtetve a pilláim. Most, hogy már nincs képben az asszisztens, nem is érzem okát, hogy féltékeny legyek. Így ez is csak egy kis humoros szóváltás, semmi több. – Az ötlet nem is rossz. Mindenképp megfontolom. – felelem hümmögve, huncut mosollyal kísérve a dolgot. Fogalmam sincs, mi lesz ebben a két napban, és nem akarom elrontani a kettőnk közötti kialakult kellemes hangulatot semmivel sem. Nem akarok most előre kattogni, egyszerűen csak kiakarom élvezni ezt az egészet. Kicsit úgy érzem magam, mintha a sok fekete-fehér film után most látnék először színes képkockákat. – Mehetünk együtt, már így is furcsa szemmel néznek rám a folyosókon, szóval teljesen mindegy. – vonom meg a vállam. Egyértelmű, hogy a nyitott kórterem ajtón keresztül meglátták a kissé összefonódott kettősünket. Akkor sem terjedt volna egy gyorsabban a pletyka, ha személyesen mondom be a hangos rádióba. Elindul kifelé, én pedig könnyedén mellé szegődök. – Nincs kocsim. – Válaszolok a kérdésre, és ez az a rész, amikor mindenki megdöbben. Nem azért nincs autóm, mert nem engedhetném meg magamnak, hanem mert nincs jogosítványom sem. Titokzatos módon nem is vonz a dolog, hogy vezethessek, mióta egyszer apám autóját neki vezettem az első fának ami szembe jött velem. – Tudod van olyan, hogy tömegközlekedés. – kis híján elröhögöm magam, ahogy ezt mondom. Sajnálom, nem bírtam megállni. – Bár nincs jobb annál, ha a napot egy futással indítod. – Mert nem csak busz és metró van a világon, előfordul, hogy egyszerűen csak bekocogok a munkahelyemre, ezzel letudva a reggeli tornát. Mindössze 25 kilométer, és jó kondiban tart. Lezuhanyozni, és átöltözni pedig itt bent is tudok. Ahogy haladunk egymás mellett, hamar az előtérbe kerülünk, és a méretes recepcióhoz lépek, majd oda adom a mögötte ülő hölgynek pár szó kíséretében, és egy intéssel elbúcsúzom tőlük. Ezek után a lifthez megyünk, ami a mélygarázshoz vezet.
- Ezzel foglalkozom. Csőd szélén álló vendéglátó egységeket veszek meg, és viszek sikerre. Ez jár olyan sok munkával... - jelentem ki, mintha az időről beszélnék, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Viszont ennek ellenére tetszik, hogy ő nem tud róla, hogy egy icipici sejtése sem volt arról, mit is művelek. Persze még élénken él bennem, hogy tett egy megjegyzést, ami szerint az enyém nem olyan fontos munka, persze lehet, hogy nem úgy értette, de akkor így értettem, és nem tudok rajta változtatni. Most mégis inkább kiverem a fejemből és próbálok az estére gondolni, amit vele tölthetek. Még most is alig hiszem el, de nem akarok túl sokat gondolkodni rajta, mert lehet, hogy az egész csak egy játék részéről. Én pedig most először érzem azt, hogy nem csak játszani akarok vele, hanem megismerni. Érdekes érzelmi kavalkád van bennem, ami ellen képtelen lennék tiltakozni is. - Én kedves? Ki árult el? - mosolyodom el, tagadva a kedvességem, amit igazából túl sok ember tudna megcáfolni, és csak Ivonne az, aki bizonyítani is tudja. Milyen érdekel, hogy ő egymaga ezzel a véleményével sok mindent megváltoztat bennem. - Rajongók? Ugyan, szerintem ő csak a pénzemet látta. De nem adtam neki egy penny-t sem - suttogom, mintha valami óriási nagy titkot árultam volna ezzel el. Nem kívánok arról a lányról többet beszélni, mert a jelenléte is zavart, nemhogy a kis magán akciója. Nem tudom, miért váltott ki ilyen reakciót, mert nem csúnya, sőt nagyon is csinos, de nem tudná lekötni az érdeklődésem. Képtelen lettem volna vele szórakozgatni mikor tudom, hogy Ivonne figyelme csak az enyém. - Szóval kukkoltak, mi? Engem nem zavar, hadd pletykáljanak csak - mosolyodom el, ahogy mellette sétálok. A megjegyzését elengedtem a fülem mellett, mert remélem, hogy velem marad holnap is, és ha lehetne, egész héten el tudnám viselni a jelenlétét. Elviselni? Szinte megszállottá tesz parfümjének enyhén fanyar, ugyanakkor kicsit édeskés illata, természetes viselkedése, és határozott fellépése. Ahogy a folyosón haladunk, páran összesúgnak mögöttünk, de nem érdekel, sőt megmosolyogtat, és csak heccelésből finoman megérintem Ivonne derekét, amikor megállunk a pultnál. Futó érintés csak, mégis annál többet mondó. - Akkor ez a kérdés is eldőlt - jegyzem meg a kocsikérdésre, majd mikor a pulthoz érünk, csak akkor szólalok meg ismét - Tömegközlekedés? Az meg mi? - játszom meg a hülyét, mint aki nem ismeri a buszokat, vagy a metrókat, de amikor én jártam vele, az már nagyon rég volt. Most már rég nem szállnék fel rá csak úgy. Ha tehetném, az illemhelyre is kocsival mennék, mert az az igazság, hogy hozzá lehet szokni, és nehéz lenne tőle elszakadni. - Futni én is szoktam. Napi húsz kilométert, vagy többet - jegyzem meg félvállról, ugyanis az a reggeli kezdés sosem maradt eddig ki az életemből. A lift hamar megérkezik, és mindenki kiszáll belőle, így csak ketten lépünk be a személyfelvonóba. Direkt állok meg vele szemben egész közel. - Nos? Hogy döntöttél? Segítesz főzni, vagy egyedül csináljam meg? - mosolyodom el, és ha engedi, közelebb hajolva hozzá egy gyengéd csókot lehelek ajkaira, majd játszva hátrálok meg.
Érdeklődve hallgatom, amikor a munkájáról kezd el mesélni nekem, és igen csak meglepődöm a dolgon. Éttermet beindítani és vezetni nagyon nagy munka, ráadásul a vendéglátó szektor is pont olyan, ami soha nem áll le. Éjjel-nappal üzemelnek, jóformán az év mindennapján. – Nem csodálom, hogy ilyen sokat dolgozol. – jegyzem meg, és bár tudom, hogy azt gondolja, nem tartom olyan értékesnek a munkáját – amiről csak most tudtam meg igazán mi az -, de a reakcióm most pont az ellenkezőjét mutatja. Oké, levagyok nyűgözve. Nem is tagadom. Úgy tűnik, Garethnek van egy játékos oldala is, legalábbis most ezt veszem észre, ahogy azt kérdezi tőlem, ki volt az a gaz, aki elárulta, hogy néha szokott kedves is lenni. Az pedig, amikor tetetett suttogással közli, hogy nem adott egy árva fityinget sem a lánynak, már végképp betesz, és elnevetem magam. Újra. Az elmúlt egy évben nem nevettem ennyit, mint most az elmúlt félórában. Ez valahol félelmetes a számomra.
– Azt mindjárt gondoltam. – morgok csak egy kicsit bosszúsan, amikor közli, hogy Őt amúgy nem érdekli semmiféle pletyka. Persze nem hagyom, hogy ez az egész elrontsa a kedvemet, így megint csak mosolyogva haladok mellette. Ahogy Gareth, úgy én is érzem a ránk szegeződő pillantásokat, és, hogy a hátunk mögött összesúgnak, de lassan kezd átragadni rám a férfi nemtörődömsége, és engem sem érdekel. Így amikor a keze a derekamhoz ér, miközben a pultnál állunk, felpillantok rá, és egyszerűen csak elmosolyodom. Szavakkal nem is kell mondanom semmit. – Tudod a tömegközlekedés az egy olyan dolog, ami lassú, mindig késik, és tele van csúnya, koszos és büdös emberekkel. – hülye kérdésre hülye válasz, ezt szokták mondani. Ha már Ő rákérdez, és tudom, hogy a legkevésbé sem gondolja komolyan, evidens, hogy fogok rá válaszolni. Mindezt úgy, mintha egy gyermeknek magyaráznék. Persze azért gügyögni nem fogok, vagy ilyesmi. – Nekem is körülbelül annyi a táv a kórház és a lakásom között. – felelem, miközben a lift fölötti kis kijelző ablakon figyelem, ahogyan a számok váltják. Legszívesebben hozzá tenném, hogy ugye nem felejtette el, amiről beszéltünk, de nem akarom magam ismételni, csak az orrom alatt somolyogva hallgatom. A lift kinyílik, és aki benne is volt, az most kiszáll belőle. Így ketten maradtunk a nem éppen hangulatos fémdobozban. – Azt nem tudtam, hogy van választási lehetőségem is. – felelek a kérdésére vigyorogva, s hagyom, hogy közelebb hajoljon hozzám. Mi több, még én is mozdulok felé, hogy ajkaink mihamarabb találkozzanak. Alig tart pár másodpercig, és nem tetszik, ahogy ismét elhátrál. A szemeibe nézve harapok bele az alsó ajkamba. – Ezt most direkt csinálod. – Közben leér a lift is az alsó szinte, majd kilépek belőle, és a férfire pillantok. Ő tudja hová parkolt, így hagyom, hogy elvezessen oda.
Egyszer a vesztembe fogok rohanni, sokszor megkaptam már a nagybátyámtól. Sőt talán ő mondta azt is, hogy a nők visznek majd oda, és talán igaza is van. Ivonne szépsége magával ragadott, és nem tudok tőle szabadulni. A törődése, ami nem hagyta, hogy műtét nélkül kisétáljak a kórházból, az odafigyelése többet ért, mint bármennyi pénz, vagy vagyon. Többet ért az ő figyelme, mint a sok olcsó nőé, és most is azt vallom, hogy meg akarom ragadni a lehetőséget, és minél több időt szeretnék vele tölteni. Ez az egész érzés megrészegít, és nem vagyok hajlandó a következményekkel foglalkozni, csak élvezni a pillanatokat. Na meg igyekezni fogok, hogy ne vesszünk össze, mert ugyanolyan makacs, mint én. - Egyszer el kell vinned olyanra. Még sosem próbáltam, bár a büdös emberek kissé ijesztőek - élem bele magam a szerepbe, amit élvezek is. Persze biztos vagyok benne, hogy tudja, vicc az egész, de mégis jól esik folytatni szinte már teljesen beleélem magam. - Akkor még a bérletet is megspórolod - jegyzem meg a tömegközlekedés után a sport témára terelve a szót, majd csend áll be közénk, s ez alatt a liftbe érünk, ajkaink találkoznak, de meg kell szakítanom. Egy részt, a játék kedvéért, másrészt pedig mert férfiból vagyok, és elég ideje nélkülöznöm kellett bizonyos dolgokat. Szavai viszont megerősítenek, és mosolyt csalnak az arcomra. Kilépek a liftből utána, és ahogy megáll, a lift melletti falhoz tolom finoman a hátát, egész közel vagyok most hozzá, hogy ismét megcsókoljam, de nem teszem meg. - Igen, és nem. Ha jobban belemennék, nem állnék meg a csóknál, és sosem érnénk haza - suttogom ajkaira, és bár az elején még a szemeibe nézek, de a végére képtelen vagyok rá, és az ajkait figyelem. Olyan közel van, annyira vészesen közel. Képtelen vagyok gondolkodni, és érzem, hogy el kellene távolodnom, de mégsem teszem. Helyette arcom egyre közelebb ér hozzá, és már majdnem megérzem ajkait, mikor egy pillanatra megállok. Nem jó ötlet ilyen közel kerülni valakihez, aki felbolygatta az egész világomat. Egy pillanatra lehunyom a szemem. - Lesz még erre alkalmunk - suttogom elhaló hangon, majd mutatóujjammal megérintem az ajkát, és eltávolodom, hogy szavad teret adhassak neki. [You must be registered and logged in to see this link.] nincs messze tőlönk, és még mindig ugyanúgy áll, ahogy otthagytam. Végigzongorázok a motorháztetőn, ahogy a sofőrülés felé igyekszem, hogy kinyitva az ajtót, bedobhassam a holmimat a hátsó ülésre. Arcomon büszkeség jelenik meg melyet igyekszem eltüntetni, és átsétálva a másik oldalra, kinyitom Ivonne-nak is az ajtót. - A legelső autóm. Már tizenöt éve nálam van, tökéletes állapotban... A nagybátyámtól kaptam, ami meglepett, mert csak úgy nem ad semmit. Szerinte megérdemeltem - terelem a témát, és addig sem kell a bennem eluralkodó vággyal foglalkoznom. Ha beszáll, felbőgetem a motort, és lassan kanyarodom ki a parkolóból, hogy hazafelé vehessem végre az irányt...
– Megbeszéltük. Igen csak költséghatékony randevú lesz. – felelem vigyorogva, mert képtelen vagyok tovább komoly arccal játszani a szerepemet. Amikor említi a bérletet, hümmentek egyet. Tulajdonképpen erre nem is gondoltam. Inkább arról az oldalról vizsgálom a dolgot, hogy hogyan tudnám a napirendembe bezsúfolni azokat a dolgokat, amikről nem szívesen mondok le a munkám miatt. Nevetségesen kevés ilyen dolog van, de a futás határozottan közéjük tartozik. Olyankor csak én vagyok, és a fejem kellően ki tud tisztulni, és a gondolataim sokkal intenzívebben pörögnek, és előfordult már, hogy futás közben sikerült megoldanom egy esetet azzal, hogy rendszereztem a tüneteket, és felállítottam egy diagnózist, amire nem is gondoltunk korábban. A futás jó dolog. Viszont legyek bármilyen edzett is, vagy éber, a férfi reakcióit képtelen vagyok követni, és sosem tudom, mi lesz a következő lépés. Ezért is lep meg annyira, amikor kilépve a liftből, egyszerűen a falhoz nyom. Mindezt finoman, de mégis kellő határozottsággal. Magasságos Szűz Mária.. eddig is tudtam, hogy határozott jellem, de ezekkel a megmozdulásaival kikészít, és mindez pozitívan értetendő. Erős, és magabiztos nő vagyok, de a hangsúly a nő szón van, és szeretem azt, ha végre nem nálam van az irányítás, és egy olyan személy mellett lehetek, aki mellett igazán nőnek érezhetem magam. S most is ez az érzés motoszkál bennem, ahogy egyre közelebb hajol, és édesnek hangzó szavakat suttog az ajkaimra. Tekintete az ajkaimra téved, melyek puhán válnak el egymástól. – Ez egy ígéret lenne? – suttogok én is, s egy pillanatra lehunyom a szemem, amikor ujjaival az ajkamat érinti. Még egy ilyen apró érintés is képes lángra lobbantani egész lényem. Eltávolodik, én pedig egy automatikus mozdulattal simítom végig a blézerem, mintha csak így akarnám kicsit helyre rázni magam, de ez jelenleg egyszerűen lehetetlennek tűnik. Némán követem őt, és amikor megállunk az ajtója mellett, kissé elképedek. – Wow, igazán szép járgány. – inkább nem is mondom, hogy mennyire értek az autókhoz. Természetesen semmit, egyrészt mert nő vagyok, másrészt meg.. mert tényleg nő vagyok, és az ilyesfajta dolgok sosem kötötték le a figyelmem. De annyira még én sem, vagyok tudatlan, hogy ne tudjam, mennyit is érhet ez az autó előttem. Oké, inkább bele sem gondolok. – Tökéletesen illik hozzád, pont olyan szerény és visszafogott a megjelenése, mint Neked. – Újból egy finom kis megjegyzést ejtek el, ezt is csak mosolyogva, miközben figyelem, hogyan nyitja ki az ajtót nekem. – Biztosan megérdemelted. – ezt már nem humorosan mondom, hanem komolyan. Még a tekintetem is kedvesen csillog, és nem úgy, mint aki éppen rosszfát készül tenni a tűzre. Beszállok a felkínált helyre, és kényelmesen elhelyezkedem. Nem bírom megállni, hogy a műszerfalat finoman meg ne érintsem. – Hát ez azért még sem olyan, mint a buszon. – Megint csak vigyorgok, és ahogy elindulunk, hátradőlve figyelem, ahogyan vezet.
Kezdőlap
Kedd Aug. 16, 2016 1:10 pm by 
Tárgy: Re: what can i help you? 
