Vannak azok a falak, amik egyszerűen ordítanak azért, hogy az ember rájuk fessen. Pláne, egy olyan estén, amikor azért indul el az ember lánya, hogy valahol ott hagyja a nyomát. És nini, mire találtam? Hát nem egy olyan felületre ami egyszerűen magához láncolt? Egyetlen problémája, hogy néhány firka lézeng rajta. Vagy lehet pont ezért akadtam meg itt? Mert rájöttem, hogy vétek egy ilyen felületet egyszerű tagekkel elrontani? Alapból nem szoktam más felületeit elszedni, még akkor sem, ha nem látom valakinek a művészetét, mivel az ő lelke, az ő látásmódja. Azonban ha valaki írni akar, használjon papírt és tollat, a halakat hagyja meg nekünk… Szóval meg is álltám pár órája a tökéletes felület előtt, s letettem a táskám. Nem szoktam kipakolni belőle, hiszen ha futni kell, itt nem hagyom a cuccaimat, csak bedobom ami a kezemben van, felcsapom a hátamra a féloldalas táskát és már rohanhatok is. Azonban a környék nyugodtnak tűnik, az idő sem annyira nagyon verőfényes, a fény elég jó, ráadásul ahhoz is késő van már, hogy buliból erre ténferegjenek. Hajnalra talán végzek is. Szerencsére ma Amos nincsen otthon, így nem kellett annyira sunnyognom, mikor leléptem. Így könnyebb volt. Mondjuk, nem mintha amúgy nem menne a meglépés, amikor otthon van.
Az ihlet csak úgy elönt, amint a kezembe fogom az első kannát. Fújás fújást követ, szinte látom magam előtt hová kell kerülnie a következő színnek. Gyakran váltom a kannákat. Alulról a firkák egyre kevésbé látszanak, illetve ahol mégis, azt szépen beleépítem a képbe. Az egyik fülembe zene szól hozzá, ami kikapcsol. Legszívesebben mind a kettőbe visíttatnám, de akkor sajnos az utolsó érzékszervem is kilőném, amit a környék pásztázására tudnék használni. Szerencsére a zsaruk hangosan járnak, még gyalog is olyan lomha lépteik vannak, hogy nem lehet őket nem észrevenni. Mondjuk, sajnálnám, ha nem tudnám befejezni és megörökíteni a képem. Az szomorú lenne, de azért valahogy túlélném.
Pár lépést hátrálok, hogy lássam egészben is ahogyan állok, majd vissza, s már ismét pontosan tudom, hogy hogyan tovább. Pulcsim ujjával megtörlöm homlokom majd fújok tovább. Pár hete az egyik srác megkérdezte, hogy tudok bal kézzel fújni. Hát annak is annyi esze van, mint egy krumplinak. Balkezesen nyilván nem a jobbal fogok fújni. Mondjuk sokat gyakoroltam, hogy azzal is tudja mit kezdeni, van ahol elkél két kéz is, de azért a jobb kezem nem annyira képes a finomabb mozdulatokra. Majd fejleszteni kell még rajta.
Hajnalodik. Még van munkám bőven, de azért már jól haladok. A tetejével bajlódom, sajnos kicsi vagyok, így picit nehezebb lábujjhegyre állva igazgatni a tetejét, de megoldom, ha kell, belekapaszkodok a párkányba. Ha meg véletlenül nekidőlnék a falnak, az sem érdekel. Inkább a ruhám legyen festékes, mint hogy a foltos kezemmel összekenjem az arcot. Igazából fogalmam sincs, hogy kié. Talán senkié sem. Talán nem egy létező személyé, de az is lehet, hogy valaki megragadta az elmém úgy, hogy nekem fel sem tűnt. Az ilyesmikkel már jó ideje nem foglalkozom, ha esetleg valaki magára ismerne, örüljön neki, hogy megörökítették… Bár talán még Ausztráliából jött velem az emlékkép. Előfordul, hogy céltudatosan festek meg valakit, de ez most nem olyan. Itt a hangulat és a mondanivaló a lényeg. Hogy mit is mond igazán? Mindenkinek mást!
Aztán fel kell ismernem, hogy talán senkinek nem fog a teljes változat semmit se mondani, ugyanis valaki rám szól a „hé, te ott! mégis mit művelsz?” című felkiáltással, mire azonnal megakad bennem a levegő, eleresztem a kanna sprey részét, beledobom a táskámba, rácsapom a tetejét, a vállamra kapom, s már iramodnék is meg, de sajnos nincs akkora szerencsém, hogy egy lista, nagydarab fánkzabálót kapjak ki, vékony ujjak telepednek a vállamra, fiatalos hang ejti ki a szavakat „meg vagy kislány! ugye nem hitted, hogy elfuthatsz?” Melegítőm kapucnija a fejemen, a hajam az arcomban, ha kicsit ellökném, majd nekiiramodnék, talán el tudnék menekülni és akkor még nem is látta az arcom, de sajnos meg van benne az a kockázat, hogy ha mégis, vagy elkap, vagy van társa, vagy elkap valahol egy kamera, akkor még a nyakamba varrnak egy kis hivatalos személy elleni erőszakot is. Nah, akkor Amos biztosan visszazsuppolna anyámhoz, miután valahogy elintézné, hogy ne juttassanak nevelőintézetbe. Pedig… lehet egyes helyeknél az is jobb lenne… A kezemet borító foltok miatt kizárt, hogy belekezdjek a „nem is úgy volt” szövegbe, szóval… Még csak az kéne, hogy esetleg kiboríttassa velem a táskám tartalmát, s megtalálja benne a füves cigimet. Elvileg az őrsön a „firka” még nem elég indok arra, hogy átkutassák a táskám, ha magamtól felmutatom, hogy kanna van benne és bevallom a bűnöm, meg elmondom mennyire szánom, bánom a dolgot. Nah Jill, dönts gyorsan, próba cseresznye és futás, vagy kimagyarázod magad? Valahogy...