Oly' sokszor telik csak el úgy nap, hogy nem figyelünk oda az apró részletekre. Annyira üres maszlaggá válik mindettől az egész, pedig a sok apróság csak kiszínezi a napokat és szerethetőbbé teszi azokat. Olyan lehetetlennek tűnik egy borongós napon nem megázni, az emberek pedig csak lengén öltöznek, a kocsi felfröcsköli a sarat, a vizet, pedig sokkal feldobottabb lenne az összkép mondjuk egy piros esernyővel. Csak úgy a szürke hétköznapokba. Vagy egy kis figyelmesség. Átsegíteni a nénit a zebrán, a téren a lufis mellett ácsorgó kisgyereknek egy madzagra kötött lufit a kezébe adni, vagy a sírós kislánynak, aki leejtette a gombóc fagyiját, egy másikat adni neki. Vannak olyanok, akik szeretnek adni. Akár önzetlenül is. Mikor a fagyi árus egy újabb gombócot tesz a tölcsérbe, amikor a busztábla mellett ácsorgó, már-már megázott lány feje fölé emelne egy úriember egy esernyőt. De sajnos szomorú látni, hogy ezek a modorosságok mind-mind eltűnőben vannak.
Hová rohan a világ? Kérdem én néha. Olykor meg kell állni, megcsodálni az apró részleteket, felfigyelni a különlegességekre, minden olyanra, ami állandóvá válik az életünkben. Igen, ezt én magam mondom, pedig nálam rohanósabb nincs a világon. Munkamániás vagyok, kérem szépen. De amikor akad egy szabad percem, akkor bizony alaposan szétnézek magam körül. Észrevettem, hogy az irodaházban - aminek felújításán éppen dolgozok - napról napra mint ha percről percre minden úgy történne. Mindig akkor mennek az emberek az ebédszünetükre, mindig ugyanazok, ugyanazokkal és a jól bevált rítust követve ugyanabban a pillanatban fújnak is visszavonulót. Biztos tartanak attól, hogy a főnök majd jól letolja őket a késésért. A büfés néni mindig ugyanabban a sorrendben pakolja ki az ételeket, ugyanabban a fél órában, és mindenki mindig ugyanazt a kávét kéri tőle. És egy dohányzó ember mindig ugyanabban a pillanatban toppan be loholva az ebédlőben, hogy a szünete hátralévő idejében gyorsan bekapjon pár falatot.  Sokszor csak mosolygok ezeken az apróságokon. Szürke mindennapoknak tűnik, hisz napról napra ugyanaz történik, leszámítva a szabadnapokat. Nekem olykor furcsa is, hisz egyetlen egy napom sem hasonlít a másikra. Megszámlálhatatlanul sok feladatom van, megszámlálhatatlanul sok mindent vállalok el, hogy csak egy bizonyos mennyiséggel foglalkozzak. De ez éltet, ettől érzem igazán, hogy van életem. Ezt nevezném úgymond a magánéletemnek is, a szerelmemnek is. A munkámba vagyok beleesve, hogy tehetek másokért valamit, ha csak egyetlen egy hálás mosolyt is látok, már azzal bearanyozták a napom. Ha ennyivel beérem, akkor az esetemben nem beszélhetünk kicsinyességről, nem igaz?
A sok apróságban egy valamire azonban talán különösen felfigyeltem, hogy van egy lány itt az épületben, aki majdnem másodpercre pontosan ugyanazt csinálja. Ugyanolyan kínosan nézegeti az időt ebédidőben, ugyanazt a kávét issza és ugyanazt az ebédet kéri. Sokakkal ellentétben ő semmit nem otthonról hoz. A különös az egészben az, hogy mindig egyedül ücsörög, senkivel sem beszélget, és ahogy látom nem is hiányolja az ilyesféle kontaktusokat. Amivel azonban igazán kivívta a figyelmem, hogy különösen precíz tényleg minden téren. A tányérját megigazgatja, mielőtt nekilát az evésnek, a szalvétát is a helyére biggyeszti és mindent tényleg szinte nagyítónyi pontossággal úgy rak. Ha napról napra ugyanazokat a dolgokat össze kellene raknia, akkor ő képes lenne egy adott sormintát kirakni, ebben teljesen biztos vagyok.
És ez a hajszálnyira pontos lány most bizonytalanul ácsorog az előtt az ajtó előtt, amerről szokott jönni, mert a folyosó átfestése miatt lezártuk. Pár napot igénybe vesz a folyamat. Jót mosolygok az egészen, noha a többiek nem igazán értik, hogy mi történik most. Picit várok, hátha talán irányt vált, de továbbra is ott toporog csak, és mint ha a szája harapdálásával és a ruhája gyűrögetésével előrébb tudna jutni. Lassan végül aztán csak oda sétálok hozzá és megállok mellette. Picit hátra döntöm a sapim, amit most azért húztam a fejemre, hogy valamennyire kinézzek valami irányítónak, és csak összefonom magam előtt a karjaimat, megjegyzem nem is olyan egyszerű mozdulat ez egy összetekert tervezettel a kezemben.
- Elakadt? - szólítom meg végül csak egy egyszerű kérdéssel, miközben én is az ajtót kezdem fixírozni, csak úgy mint ő. Közben apró mosoly kúszik az arcomra, és oldalra sandítva rá pillantok. Mit ne mondjak tényleg baromi barátságos pofát vághatok így, hogy még a reggeli kávémat sem ittam meg és órák óta azzal küszködök, hogy el ne aludjak. Kellett már nekem megint hajnali négyig a tervezetet rajzolni a digitális táblámon. Azon a legegyszerűbb ugyanis előbb egyfajta tervezetet, vagy inkább piszkozatot készítenem. Hiába, a kényelmet sok szempontból előnyben részesítem, ha a munkámról is van szó. És az mindig nálam van, bármikor elő tudom szedni.

Negyvenharmadjára olvasom végig a szöveget, de az valahogy egyáltalán nem akar megváltozni. Lezárva? Mi az, hogy le van zárva? A bizonytalan idő mit jelent? Percek? Órák? Napok? Hetek? Hónapok? Körbelesek. Nincs senki körülöttem. Gyorsan a kilincsre teszem a kezem, hogy benyissak. Nem lesz gond, ígérem! Nem írták ki, hogy belépni tilos, vagy ilyenek. Csak gyorsan áthaladok rajta és kész. Semmi különös. Nem veszi észre az ég világon senki. A terv hamar kudarcba fullad, ugyanis a kilincs bár lenyomódik, de az ajtó nem mozdul. Zárva. Ez az ajtó még SOHA nem volt zárva munkaidőben. Éjszakára gondolom bezárják. Bár... ki tudja? Mi értelme lenne bezárni éjszakára, ha egyszer a külső ajtók és ablakok úgy is zárva vannak, van riasztó, biztonsági őr, meg minden. Ha valaki bejut, akkor úgy sem egy ilyen ajtó fogja visszatartani, nem? Lehet éjszakára sem zárják ezeket az ajtókat? Ennek utána kell majd kérdeznem...
Azonban a lényeg, hogy most zárva van az az ajtó, ami mögött az ÉN folyosóm van. Nem szó szerint, nincsen rajta a nevem, vagy ilyesmi, de ezen szoktam közlekedni, mikor a szünetem töltöm. Tökéletesen jó volt az úgy, ahogy volt, miért kellett hozzápiszkálni? Miét bizonytalan ideig? A szöveg a hetvenkilencedik elolvasással sem alakul át, továbbra is ugyan az a szöveg, ami valami olyasmit jelenthet, hogy Samatha Brooks ma nem kávézik. De akkor most? Akkor most forduljak vissza és menjek az irodámba? Akkor ma ne kávézzak? Ne ebédeljek? És akkor mit fogok csinálni a szünetekben? Hogyan töltsem a szüneteimet ezek a tevékenységek nélkül? Akkor ma ne tartsak szünetet? És ha sokáig le lesz zárva a folyosó? Toporgok csak, fogaim alsó ajkamba mélyednek, persze nem fájóan, nem fogom átharapni a szám, vagy ilyesmi. Bár elvileg az ilyet az agy automatikusan nem is engedi. Egyszer azt olvastam, hogy az ember képes lenne leharapni a saját ujját, azonban az agya ösztönösen nem engedi ezt meg neki. Mint hogy azt se, hogy szándékosan megfulladjon úgy, hogy csak simán visszatartja a lélegzetét. Vajon az én agyam is képes ilyenekre? Nekem sem engedné? Nem merem kipróbálni, pedig érdekel...
Pulóverem ujját gyűrögetem, zavart vagyok, fogalmam sincsen, hogy most mit kellene csinálnom. A folyosó zárva. Kissé idegesen halászom elő a telefonom a zsebemből, hogy megnézzem az időt. Percek mentek már el a szünetemből. Eddigre már mindig lent szoktam lenni, megrendelve amit kérek. Sőt, lényegében már rendelnem sem kell, csak megkapom, megköszönöm, kifizetem, leülök, s a szünet alatt végigolvasom a tabletemen a híreket. Akkor ma meg sem tudom majd mik a mai hírek? Ahogy belegondolok mi minden lesz ma másképpen, egyre idegesebbé válok. Így hogyan tudnám végezni a munkám? Egyetlen lépést teszek hátra, mint ha menekülni próbálnék a felirat elől. Már nem is azt bűvölöm, tekintetem a padlón, úgy tanakodom tovább. Időnként páran elhaladnak mellettem, de a kollégáim már mind megszokták, hogy ahogy a köznyelv mondaná, "fura" vagyok. A munkások pedig nem foglalkoznak velem, valószínűleg észre sem vesznek. Nem is baj, szeretem, ha az emberek nem vesznek észre. Egyszerűbb. Én is csak azért figyelek fel rájuk, mert a beszédük felkavarja csendes kis pánikomat, s amolyan lidérces háttérzajt kölcsönöznek hozzá. Mint a horrorfilmekben. Mikor a főszereplő éppen nagyon meg van ijedve, biztosan extra különös zajok hangzanak fel mindenhonnan, hogy fokozzák a dolgot. Ezek a hanghatások, ki is egészítik az adott jelenetet, de fel is piszkálják egyben a néző kedélyeit. Tudom hogy így van, Bran mesélte még régen, amikor megkérdeztem tőle, hogy lehet, hogy a tökéletes padló megrecseg és az előtte semmi öregség jelét nem mutató ajtó megnyikordul, mikor a jelenetben a szereplő éppen feszült állapotban van. Az én filmemben most az emberek járkálása és beszéde a nem kívánt háttérzaj, csak éppen nem őket borzongatja, vagy a nézőket, hanem engem. Itt most minden hatás rám van kiéleződve.
A mellkasomhoz kapva a kezem pördülök hátra, a lélegzetem egy pillanatra elakad, a gyomrom összeszorul, s ha nem éppen a számat rágcsálnám, talán még fel is sikkantanék, így azonban csak rémülten veszem észre, hogy valaki felém fordul, s egyenesen hozzám beszél. Láttam már itt, a munkásokkal van, az építész lehet, mert más mint ők. Azért tudom, mert láttam egyszer, amint az iroda egyik vezetőjével beszélgetett és mutogatott neki. Én is éppen hozzá készültem, de végül megvártam, hogy befejezzék. Ők nyilván sokkal fontosabb dolgokról tárgyaltak, mint amit én akartam.
Pár pillanatig értetlenül pislogok rá, majd oldalra vezetem a tekintetem, s úgy próbálok levegőhöz jutni. Sammy, kérdést tettek fel! Ugye? Jól emlékszem, hogy a mondanivalója nem csak "héj te, menj innen!" volt? Próbálok visszapörgetni, csak néha nehéz a saját gondolataimat szétszortírozni azok a hangok közül, amiket tényleg hallok, mármint amiket nekem mondanak. Hiszen a saját gondolataimat nyilván nem hallom, illetve hát... Valahol mégis, nem? Csak nem a fülemmel...
- Én... sa...sasajnálom, csak eltöprengtem... - ütöm végül el a dolgot egy kézmozdulattal, s bár zavarom nagy, érzem, de mintha ilyenkor nem ártana valamit az arcomra kiültetni, nem? Egy mosoly. Igen, az jó lesz, egy picike mosolyszerű valami. Hajrá Sammy, menni fog. - A munkámon töprengtem és elakadtam itt útközben... - piszok rosszul hazudok, ezt Bran rengetegszer elmondta már, ezért szoktam azt a taktikát követni, hogy általában... ködösítek? Azt hiszem ezt a szót használjuk rá... Fura egy jó, bár igaz valahol, de én akkor már a füstösítek kifejezést aggatnám rá. Értem én, hogy a ködben is elvesznek a részletek, nem látni tisztán, néha sehogy sem, de a köd az egy természetes valami, a füstöt mi magunk is csinálhatjuk. Akkor már a füstösítés reálisabb igének hangzik, nem?

Vicces figyelni az emberek reakcióját. Olykor csak elgondolkozni azon, hogy mit miért, hogyan és mi miatt tesznek. Néha nem is az történik, amire számítani lehetne és akkor bumm, az addig gondosan felállított elméletnek annyi. Sosem mennék pszichológusnak. Egy megélhetési csőd az egész, vakerolnak mindenféléről felállított hipotézisek alapján, a sok hülye meg beveszi őket és fizetnek is érte. Kivéve persze, ha valami felsőbb utasítás, hogy azt a beteget el kell látni ilyen vagy olyan oknál fogva.
Ahogy Stacy szokta mondani, minden ember más. És ha annyira kinyitnám a szemem, mint ahogy azt ő szorgalmazza, akkor talán látnék, tapasztalnék többet is. Meglehet. Sőt egészen biztos is ez az elmélet, de valahogy olykor bele lehet fáradni abba is, hogy az ember folyamatosan költözik, váltogatja a baráti körét és mindent a nulláról kezd. Kérdem én, lehet így családot, rendes környezetet kialakítani normális körülmények közepette? A válasz egyértelműen nemleges lesz. Nem lehet itt egyszerűen csak sakkozni. De ha belegondolok... már több mint hat hete itt lakok, és még jó ideig nem is megyek tovább. Vegas jó hely, itt bőven van mit építeni, felújítani, és lassan el fogok jutni abba a korba is, amikor a folyamatos költözés, utazás már inkább lesz kellemetlen tényező, mint hogy izgatottan várjam a napot, mikor állunk már odébb. Pedig ez egy ilyen szakma, azt kell megragadni, ami a legnagyobb profitot adja.
Csak mosolygok továbbra is, látom picit nehezen jut el a tudatáig, hogy most hozzá szóltam. Mert bizony hozzá szóltam. Elnagyolt mozdulatából ítélve nem számított rám. Bár miért is számított volna, ha az eltelt ki tudja hány percben nem szólt itt az ég adta világon senki hozzá. Miért pont én? És miért pont most? És egyáltalán... miért? Az arcára van konkrétan írva mennyi kérdés futhat át a fejecskéjében. Aranyosnak találom a reakcióját. Amolyan... nem mindennapi. Ahogy az sem az, hogy itt ácsorog, hátha kinyílik az ajtó neki. Sokszor láttam erre jönni, lehet ez is egyfajta rituálé neki. Mert hát az emberek különféle rituáléknak hódolnak, nemde? Van aki a reggelizést tartja be mindig ugyanúgy, van aki a lazítást, van aki pedig a naponta jól bevett dolgokat. Elhiszem, hogy frusztrált lehet, de az én extrán változatos időbeosztásommal talán soha nem fogom megérteni, mi benne a jó. Van valami és kész.
Legyint egyet, szabadkozni kezd. Nem gondoltam azért, hogy mindjárt ezt kezdi. Miért is kér bocsánatot? A fáziskésése miatt? Egy pillanatra csak tanácstalanul ráncolom össze a szemöldököm, és pillantok rá. A mosolyom is kusza és zavart, és most már nem csak rá sandítok, de félig felé is fordulok. Még feljebb tolom a sisakot a fejemen, hogy jobban szemügyre vehessem a leányzót.
- Nem kell miért bocsánatot kérni. - próbálom palástolni a bizonytalanságom, és azt, hogy nem értem a reakcióját. Mondjuk a magamét sem, nem tudok egyszerűen ilyen helyzeteket kezelni könnyen. De most tényleg csak elütöm a dolgot ezzel a sajátos "elhessegetéssel". Helyette inkább felpillantok az ajtó felé, majd vissza rá.
- A munkán gondolkodik, miközben ebédelni megy? - mint ahogy emlékszek, láttam már párszor erre jönni. Ahogy azt is, hogy mit kér. Már itt fejben előttem is a kép, hogy mi az amiért igazán rajong. Nem nehéz. Mindig ugyanazt kéri. Ismét csak az ajtó felé pillantok, aztán kérdőn rá nézek.
- Kinyithatom, ha szeretné. - végül is mi baj lesz abból, ha átkísérem? Sőt, akkor már lepakolom a cuccaimat a kezemből, a sisakot is a fejemről. Az egyik állványra rakodok mindent, és mosolyogva rá nézek.
- Vagy ha nem zavarja a társaságom, akkor csatlakoznék az ebédhez is.