Kedves régi és újonnan érkező Játékosok! Az oldal ELKÖLTÖZIK! Bővebb információ: ITT Az új elérési cím: ITT A költöz(tet)és még folyamatban, de lassan minden a helyére kerül. Addig is szeretettel várunk mindenkit!
Warning
Az oldalon erotikus tartalmú játékok is fellelhetőek. Obszcén és durva kifejezésekkel találkozhatsz, amikért felelősséget nem vállalunk, az alkotók szabad kezet kapnak a nyelvezet megválasztásában. Ne feledjétek, hogy a játéktéren karakterekkel találkoztok. Megértéseteket köszönjük!
Belépés
Chatbox
Legutóbbi témák
» Muzsika Tv Kedd Aug. 16, 2016 1:10 pm by Danny Doyle Haynes
Azt hiszem, ahhoz képest, ahogy indult a mai napom… vagyis, ahogy a közepe folyt, nos, ahhoz képes kétségtelenül nyugisabb volt a vége. Igazából, csak a szokásos rutindolgokat hajtottam végre… és szokásos módon rohangáltam Frankkel karöltve egy-két apróságért. Furcsa, de valahogy nem gondoltam volna, hogy ezek után tudok majd úgy ránézni, hogy ne jöhessek rögtön zavarba, vagy ne szégyelljem el magam. De… azt hiszem mégis csak sikerült valahogy túltennem magam rajta, amiben nagyon is sokat segített az, ahogy fogadta azt, amit elmondtam neki. Az én szememben ezzel fényéveket lépett előre a kapcsolatunk… és nem, nem kell félreérteni, nem zúgtam hirtelen halálosan bele, csak egyszerűen közelebb érzem magamhoz, mint előtte éreztem, ami nálam meglepő, hiszen soha senkit nem engedtem igazán közel még annyira se, hogy bevalljam, hogy mi történt. Itt viszont, tartoztam neki ennyivel, meg alapvetően, valahogy úgy látom, hogy benne megbízhatok, főleg azért, mert ő se hagyott éppen üres kézzel, információ terén. Istenem, hogy mennyire sajnálom én ezért őt… borzasztó lehet, csak úgy, mint nekem. Valami olyan dologgal élni az életünkben, amit nem szeretünk, amit nem akarunk és amit titkolni kell. Legszívesebben állandóan megölelgetném, még akkor is, ha tudom, hogy ettől ugyan nem oldódik meg az ő gondja se… de legalább arra a pár pillanatra jobb lesz neki. Műszakom végeztével még teszek egy gyors látogatást a gyógyszerraktár felé, figyelve, hogy senki se vegyen észre megyek oda be. Remeg a kezem, ahogy a szokásos doboz felé nyúlok, hogy kiszedhessek belőle egy levéllel. Óvatosan zsebembe csúsztatom a levelet és már kint is vagyok. Mikor bezárom az ajtót, hirtelen szólít valaki a nevemen, amire kisebb szívroham kíséretében fel is kiáltok. Aztán persze odafordulok, hogy mégis ki az, de csak az egyik már viszonylag idősebbik beteg áll mellettem. Szerencsére ők nem néniznek… még az kéne, hogy egy 16 éves lenénizzen… legszívesebben a kisebbeknek se hagynám, de hát most kicsit, mit mondjak nekik? - Miben segíthetek drága? – Mosolyodok el, borzasztóan megkönnyebbülve. Nem tudtam volna mit kitalálni, ha esetleg a főnővér, vagy még rosszabb, a főorvos jön erre, hogy mégis miért voltam én a gyógyszerraktárban a műszakom lejárta után? - Csak leejtettél egy tollat az előbb, amikor bementél, gondoltam szükséged lehet még rá. – Nyújtja felém az íróeszközt, amire még inkább megnyugszok, mert tényleg semmi gond nincs. - Oh, köszönöm, de tudod, hogy ilyenkor már nem nagyon mászkálhattok a folyosón, menj kérlek vissza a szobádba. – El is pillantok affelé és tudja nagyon jól, hogy miért mondom… ha az említett főnővér veszi ezt észre, vagy a mostani éjszakás, akkor annak bizony csúnya vége lesz. Csúnyább, mint ahogyan én szólok. Nem is értem, miért kell szegényekkel pörölni vagy éppen kiabálni, attól nem lesz jobb… és így is elég borzalmas nekik, hogy kórházban kell lenni. Én is gyűlöltem, amikor nekem kellett… Besétálok szépen az öltözőbe, hogy átvehessen a ruhám, majd körülnézek, hogy senki se figyel e, amikor berakom a táskámba a gyógyszert, vagy háromszor nézek körbe az egész öltözőben, sőt a folyosóra is kilesek, aztán gyorsan elrejtem és csukom is be a szekrényemet, hogy mehessek dolgomra. Illetve, jelen helyzetben találkára. Ilyenkor nem szeretek elgondolkodni azon, hogy mit is csináltam, mert akkor igencsak rosszul érezném magam minden alkalommal. - Remélem nem várattalak nagyon meg… csak be kellett ugranom a raktárba… - Jegyzem meg halkan, lesütött szemmel, ahogy Frankhez érek, aki a kórház előtt vár már. Aztán persze, miután felnézek rá, már el is mosolyodok, sőt, kezemet vállának támasztom. - Merre lesz az utunk?
Tárgy: Re: Frank & Savi nr2 Szer. Május 13, 2015 1:21 am
Savannah & Franklin
[You must be registered and logged in to see this image.]Túloznék, ha azt mondanám mennyire örülök annak, hogy rajtam kívül másnak is van itt az osztályon rejtegetnivalója. Ráadásul nem is akármilyen! Savi cinkostársa lettem, ez által én is ugyanannyira bűnös vagyok, mint ő. Úgy érzem sikerült maximálisan elnyernem a bizalmát mikor elárultam mindazt, ami köztem és a főnökünk között zajlik.
Tara most is csak ott áll... a főorvosi szoba ajtófélfájának támaszkodva, és azt várja mikor csaphat le prédájára. Pár másodpercig csak farkasszemet nézünk, majd percre pontosan a munkaidőm lejártakor utam azonnal az öltözőbe vezet, ahol a mackómintás köpenyt és az alatta levő fehér pólót felváltja egy farmerkék ing, szélein sötétszürke kárómintával...a hófehér nadrágot egy koptatott farmer, és a kényelmes nyomipacsker helyett tornacipőt húzok. Hátizsákomból előkapom parfümöm, majd nyakam két oldalára fújok egy-egy fújást, majd a tanyót hátamra kapva indulok el...ám előtte Tara megkapja mindazt, amire annyira várt,; a búcsúcsókot - amit remélhetőleg egyik kollégánk sem vesz észre. A magam után húzott illatfelhő azt sugallhatja Miss Hárpia számára, hogy bizony nem hazafelé indulok ennyire életvidáman.
~ Nem tudom miként menekülhetnék a nő fogságából úgy, hogy semmiképp se váljon meg tőlem, mint munkaerőtől. Az egyetlen szabadulási lehetőségem Savi lenne? Meglehet. Úgyis....tartozni fog eggyel, hiszen ha úgy vesszük, napi...vagy heti szinten kell tartanom a számat. Nem akarom én az összes gyógyszerlopós napot behajtani rajta. Csupán egyet. Egyetlen egyet... De szegénykém olyan könnyen irányítható...nem is tudnám átverni Őt. Bár ha a helyzet úgy hozná...kétség kívül belehazudok a szemébe. Nem. Ennyire kegyetlen nem tudnék hozzá lenni...a lelkiismeretem nem hagyna nyugodni egy másodpercig sem.~A kórház előtt várakozok egy padon ülve...majd amint megpillantom kilépni Savit a ki/bejárati ajtón, máris széles mosolyra húzom ajkaim, s mikor közel jön hozzám, magyarázkodása után egy öleléssel üdvözlöm. - Ugyan...úgyis azt mondják, hogy a jó dolgokra bizony várni kell. És van ebben valami... - hogy így akartam volna neki bókolni? Mindenképp. Hogy értékeli-e? Nem tudom… A jól nézel ki, csinos vagy, örülök, hogy itt vagy...és társaik amolyan semleges, mindenki által bemagolt szöveg...nem szeretem. Ráadásul legtöbbször ezek betanult maszlagok. - Jobban érzed már magad? - simítok végig arcán...pont úgy, ahogy a legtöbb kis gyerkőcén szoktam. Ő máris kíváncsiskodik, viszont nem kap konkrét választ. Remélem szereti a meglepetéseket, legyen is bármennyire összezavarodva... - Bízd csak rám magad. - kacsintok rá biztatóan, majd a válla fölött a kórház bejáratához tekintek, ellenőrizve, hogy naccsasszony mérgében nem jött-e utánunk. - De előbb azt mondd meg inkább, hogy kilenc vagy huszonkettő? - teszem fel a kérdést, ahol a két szám a gyaloglás időtartamát jelentik - csak ő ezt nem tudja. Szégyen vagy sem, ritkán járok kocsival...ezért is élnék a közelben levő szórakozási lehetőségek valamelyikével. Úgy ismerem a környéket mint a tenyerem, így hát konkrét ötleteim vannak, a végleges döntés mégis az övé... Vigyorom továbbra is töretlen, ezzel is próbálva elterelni figyelmét, mintha mi sem történt volna a minap. Bármelyik számot is választja, kezét megragadva húzom magam után játékosan, egészen az utcasarokig - ami pár lépés -. Megállok, és újabb kérdést szegezek felé. - Jobb vagy bal? - mindeközben reakcióit lesem, de kétlem, hogy a meglepettségen kívül mást is sugallanának lélektükrei. A feje fölött most egy hatalmas kérdőjel lehet, viszont nemsokára fény derül mindenre. Egy teljesen más ember mutatkozik meg személyemben, miután elhagyom a kórház épületét…köztudott miért. És remélem mindezt Savi majd előbb vagy utóbb értékelni fogja.
"We're only lost children, trying to find a friend Trying to find our way back home"
Megérzem karjait körülöttem és nagy levegőt veszek, miközben persze én is köré fonom karjaimat, persze csak egy rövid időre, ez nem az a fajta ölelés, ami hosszú pillanatokig tart. De mégis megnyugtat ez az aprócska emberi kontakt is, amit jelen esetben tőle kapok. Azt hiszem, talán ez egy egészen picit hiányzik az életemből… annak ellenére persze, hogy a kis apróságok folyamatosan a nyakunkban vannak. Ők másfajta szeretetet adnak nekünk, ami most már nélkülözhetetlen a mindennapjaimban. Először csak felemelem fejem a kérdésére és egy egészen picit bólintok, aztán el is mosolyodok. Oké, még mindig borzasztóan érzem magam, de azt hiszem túl kell lépnem a dolgon, nem ronthatom el a nap további részét a bűntudatos kiskutya tekintetemmel, mert abba biztosan ő is beleun. Meg amúgy is, tudom, hogy általában az ilyen bókok csak úgy maguktól jönnek, bár őt még nem ismerem annyira, hogy tudjam, ez üres kijelentés, vagy sem, de akkor is jól esik ilyet hallani. Kár, hogy én nem vagyok az a fajta, aki rögtön valami okossal vagy hasonló kaliberűvel vissza tud vágni. Én inkább belepirulok egy kicsit és szégyenlősen mosolygok. - Persze… tökéletesen. Kicsit fáradtan ugyan, de azt lerázom magamról egy pillanat alatt. – Mi is lenne velünk, ha ezt nem tudnánk megtenni? A rengeteg túlóra, meg éjszakázás mellett ezt a képességet kénytelenek vagyunk kifejleszteni, mert olyan nincs, hogy a fáradtság miatt vétünk. Az komoly következményekkel járna, én pedig nem tudnám elviselni, ha ez okozna bármi bajt egy gyereknek. Na de szerencsére most nem ez a helyzet és a szórakozáshoz is ki kell tudni ezt fejleszteni, főleg, hogy holnap szabadnapom van, szóval… még akár sokáig aludhatok is. Mosolyogva ingatom meg a fejem, de persze rábízom magam. Azt félreteszem persze, hogy kénytelen is lennék, hiszen a kis titkommal nagyjából a markában vagyok, bár tudom, hogy ezt úgyse használná ki. - De csak mert rólad van szó… - Teszem azért hozzá és még szélesebb lesz az eddig aprócska mosolyom. - Hmm… legyen 22. Vaaaagy 9? Na jó, nem… 22. – Döntök végül, mintha olyan nagy dolog lenne e között a két szám között választani, aztán meg is indulok utána, bár csak pár lépés után veszem fel a tempóját, úgy megindul hirtelen. Aztán már meg is áll, mire majdnem nekiütközök. Igazán jelezhetné a fékezési szándékát… na de mindegy, azt hiszem az én borzasztó nagy testsúlyomtól nem igen lenne gond, ha meg is történik az ütközés. - Már megint döntenem kell? Nem vagyok jó az ilyenekben… - Elpillantok jobbra is meg balra is, mintha legalábbis óriási tábla lebegne az út felett, hogy „ERRE GYERE”, de hát semmi ilyesmit nem látok, ezért szimpátia alapján kell döntenem, bár leginkább semmi különbség nincs a kettő irány között. - Tudom… borzasztó nehéz döntés… mintha a z életem múlna rajta. – Teszem azért még hozzá, némi időt nyerve a nagy választás előtt. - Jobb! – Bököm végül ki, kicsit több energiával, mint kellene és fel is készülök, hogy megint megindul majd az előbbi tempóval, én pedig repülhetek utána. Azt hiszem sikerült már egészen kivernie a fejemből a napközben történteket… Mintha ezer éve ismerném, de mégis valahogy máshogy viselkedik most, mint eddig.
Kezdőlap
Kedd Aug. 16, 2016 1:10 pm by 
Tárgy: Frank & Savi nr2 