Kedves régi és újonnan érkező Játékosok! Az oldal ELKÖLTÖZIK! Bővebb információ: ITT Az új elérési cím: ITT A költöz(tet)és még folyamatban, de lassan minden a helyére kerül. Addig is szeretettel várunk mindenkit!
Warning
Az oldalon erotikus tartalmú játékok is fellelhetőek. Obszcén és durva kifejezésekkel találkozhatsz, amikért felelősséget nem vállalunk, az alkotók szabad kezet kapnak a nyelvezet megválasztásában. Ne feledjétek, hogy a játéktéren karakterekkel találkoztok. Megértéseteket köszönjük!
Belépés
Chatbox
Legutóbbi témák
» Muzsika Tv Kedd Aug. 16, 2016 1:10 pm by Danny Doyle Haynes
Úgy lett, ahogy Gareth megjósolta. Az egész napot átaludtam. Egyetlen egyszer keltem fel, akkor is már elmúlt este hét óra. Sikerült előkerítenem a telefonom töltőjét, majd ahogy beüzemeltem az eszközt, felhívtam Garethet. Igen, az első dolgom volt, hogy Neki életjelet adjak magamról. Kissé álomittas hangon köszöntem meg Neki mindent, az ételeket is, amik ott pompáztak a konyhába. Lelkemre kötötte, hogy egyem meg mind, én pedig naivan belementem. Nyílván tudta, hogy képtelen leszek rá, de végül egy igen emberes adagot pusztítottam el. Végül visszafeküdtem aludni, ahogy ezt előre megmondtam a férfinak is. Semmi erőt nem éreztem magamban ahhoz, hogy felöltözzek, és bemenjek Hozzá, bármennyire is vágytam rá, hogy Vele legyek. Viszont meglett az eredménye annak, hogy egy hónapnyi alvásadagomat letudtam egy nap leforgása alatt. Reggel kipihentem ébredtem, és úgy éreztem, tele vagyok energiával. Mindettől függetlenül nem bíztam el magam, és igenis elmentem a kórházba, hogy elvégezzék azt a pár rutin vizsgálatot, vérvételt és minden mást. Sajnos egyedül kellett menjek, mert Garethnek közbe jött egy tárgyalás. Egyrészről sajnáltam a dolgot, de másrészről pedig jobb is, hogy így történt. Legalább nem foyltatják a kakaskodást Smithel. – Nagyon csinos ma Ivonne. – Smith szebbnél szebb szavakat duruzsolt nekem, még akkor is, amikor épp vért vett tőlem, de egy mosollyal elintéztem a dolgot. – Holnapra meglesznek az eredmények. Bejön, hogy átbeszéljük? – – Nem leszek az országban. Küldje el emailban, és majd megnézem, ha időm engedi. – lényegtelen, hogy mikor indulunk pontosan,. Neki erről igazán nem kell tudnia, azt viszont látom, hogy a válaszomra kissé megnyúlik az arca. – Egy kis kiruccanás, hm? Ha szüksége lenne társaságra, nyugodtan szóljon Nekem, és megoldjuk, hogy egyszerre legyünk szabadságon. – magabiztos vigyorát látva szélesen elmosolyodom. Ebből valószínű pozitív válaszra következtetett.. volna, de nem így történt. Nem is beszélve arról, hogy én Rajta mulattam ilyen jól. – Köszönöm, de már megvan a társaságom, akivel megyek. – – Igazán? És elárulja nekem, hogy ki az? – számítottam erre a kérdésre, és erre már csak elvigyorodom. – Szerintem tudja a kérdésére a választ. – mondom neki könnyedén, mire kissé felhúzza az orrát. A vizsgálat további része csendben telt, és egyáltalán nem bántam a dolgot.
– Jó napot. Mr. Saintwoodhoz jöttem. – mosolygok rá kedvesen a nem éppen szimpatikus titkárnőre, aki a monitorjának képernyőjéről szinte sértetten néz fel, amiért megmertem szólítani. – Van előre egyeztetett időpontja? – kérdezi tőlem, kissé ellenségesen, mire meglepett pislogással válaszolok rá. – Időpont? Hmh, időpontnak számít, ha megbeszéltem személyesen Vele? – talán kissé naivnak hat a kérdés, de tényleg nem értem, mire ez a nagy fölényeskedés. A válaszomtól sem ragadtatja el magát. Látom, milyen duzzogva húzza fel az orrát már megint, és valamit az orra alatt mormogva a gépen kezd el nézegetni. A nevét legyen kedves.. – - Ivonne Deveraoux. – adom meg a választ, lehagyva a Dr-t. Nem vagyok az a típus, aki mindig kihangsúlyozza a végzettségét. Kérkedésnek tartom, ami teljesen felesleges. A nő még kattog valamit, majd nagy sokára feláll az íróasztaltól. – Egy kis türemet. – szólal meg, és eltipeg az iroda ajtaja felé. Én pedig továbbra is egy helyben állva, nézek a karórámra. Most van ebédidő, és ha szerencsém van, akkor tényleg itt van az irodában. A biztonság kedvéért küldtem neki smst, amikor elindultam a kórházból. Megigazítom a [You must be registered and logged in to see this link.], majd egyik lábamról a másikra állok.
Le kellett mondanom azt, hogy bevigyem Ivonne-t a kórházba délelőtt. Tegnap még beszéltünk, bár nem nyújtottam a szokott formám. Feszült voltam, mivel a deles ügyfél áttette a mai napra a tárgyalást, mikor vissza akartam vinni Ivonne-t a kórházba. De nem tudok mit tenni, az én munkám már csak ilyen. Megmondtam neki, hogy egye meg az ételt, amit küldtem, és jó éjszakát kívántam neki. Ma persze nem mentem haza. Befeküdtem a pihenőszobámba, ami nem áll másból, szinte csak egy nagy ágyból. Sokáig dolgoztam, mert át kellett néznem a könyvelést. Tudom, hogy Elizabeth tökéletes munkát végez, de ha nem nézem át... Mindegy, akkor előjön a paranoiám. Így ezt is elkerülöm. Fogalmam sincs, mikor aludtam el, csak valamikor hajnalban ébredtem a hatórás ébresztőmre. Bevonultam a fürdőbe, mert itt az is van, és zuhany után unottan kivettem egy öltönyt, és fehér inggel és nyakkendővel párosítottam. Nem szeretem ezt az öltözködést, de kénytelen vagyok, ha akarok egy kis tekintélyt magamnak. - Csak nem ma is benn aludtál? - toppan be két kávéval Elizabeth jókedvűen, mikor meglátja, hogy éppen a nyakkendőmet kötöm be. - Ugye az egyik az enyém? - kérdezem egy féloldalas mosoly kíséretében, és elveszem az egyiket kérdés nélkül. Tudom, hogy mindig a bal kezében van az enyém. Belekortyolok, és rágyújtok a nyitott ablakon túli tájat figyelve. - A tegnapi ügyfél mindjárt itt lesz - pillant az órájára, melyre csak bólintással válaszolok. - Remélem a holnapi utat nem felejtetted el. Tudod, hogy velem jössz... Én pedig nem egyedül leszek, vagyis lesz még egy utasunk - vonom meg a vállam, aztán észre sem veszem, ahogy eltelik majdnem az egész délelőtt. A tárgyalás után kaptam egy üzenetet Ivonne-tól. Nem válaszoltam rá, sőt vagy negyed órával később vettem észre, és a szekrényhez léptem. Át akarok öltözni, mert megőrülök az öltönytől. Elizabeth éppen a tárgyaló részben görnyed a laptopja felé, mikor megint megszólalok. - Elizabeth, mit mondtam ezekről az ingekről? Megmondtam, hogy dobd ki őket, nekem nincs rájuk szükségem, egyáltalán minek? - kérdezem kicsit feszülten, miközben a hátam mögé dobálom a színes ruhadarabokat. A nadrágot egy kényelmesebb farmerra cseréltem, ami most fekete egyszerű darab, és egy normális inget próbálok kiszedni a többi közül, végül egy fehér pólót veszek magamra egy fekete zakóval, amit hanyagul tűrök fel a karomon. - Miért dobnám ki? - csattan fel a megszokottnál feszültebben Elizabeth. - Mert nincs rájuk szükségem? De tudod mit? Adományozd el, vagy gyújtsd fel, csak tüntesd el innen minél előbb - fordulok felé, és húzom be a a szekrény ajtaját, mikor szinte minden darabot kiszedek onnan, ami nem kell. Aztán kopogás hallatszik, én pedig nem akarok rá felelni. Megfeledkezem az időről is. Viszont még egyszer hallom az idegesítő zajt, így kénytelen vagyok kiszólni. - Tessék! - szólok ki feszülten, mire benyit a titkárnőm. Egy pillanatra feszültség jelei ülnek ki arcomra. - Mr. Saintwood, egy nő keresi, azt mondja, megbeszélték... - néz rám félve, majd eszembe jut Ivonne SMS-e, csak ő lehet. - Engedje be. Ja és Nicol, ő mindig bejöhet, ha nem tárgyalok - figyelmeztetem a nőt, mire ő bólint, és kimegy. Elizabeth meglepetten pislog, én viszont a ruhakupac felé biccentek, melyre végre megmozdul, és valami doboz után kutakodik. Igyekszem rendezni az arcvonásaimat, de a feszültség nem múlik el két pillanat alatt. Előre megyek az ajtó irányába, hogy én fogadhassam Ivonne-t egy rövid csókkal, majd beljebb tessékelem az irodámba. - Jobban vagy már? -
Szinte azonnal megtaláltam az iroda hatalmas épületét. Persze kinek mi a hatalmas, hiszen az ötvenemeletesek mellett egy hét emeletes eltörpül, de számomra ez már gigantikus, a kórház méreteihez képest is. Igaz nem volt rövid idő, mire kiverekedtem magam a külvárosból egészen a belváros, forgalmas szívéig. Hogy igazán úri hölgy legyek, taxival jöttem, mert tömegközlekedéssel biztos vagy félórával több időbe került volna. Most pedig igazán nem akartam vesztegetni az időt, nem úgy mint reggel a ruhásszekrényem előtt. Apropó ruhák, valami történt velem. Biztosan a sok alvás miatt történhetett, amiért nem úgy jártam el, mint általában. Farmer, csinosabb felső, blézer, hogy olyan lezseren elegáns legyen a kinézetem, és lapos cipő, amivel tudok futni a busz, vagy bármi után. A kiválasztás mindig gyors, és egyszerű, csak arra figyelek oda, hogy színekben összepasszoljon minden. Ami egyébként nem nehéz, mert nem hordok olyan sok féle színt. Viszont ma reggel.. csak ácsorogtam a polcok előtt, és azon tanakodtam magamban, mit vegyek fel. Rég volt már, amikor ez problémát jelentett bármikor is. Ráadásul megtaláltam azt a gyönyörű fekete tűsarkú cipőt, amit még egyszer sem vettem fel. Igazából meg sem akartam venni, az egyik barátnőm beszélt rá. Így utólag örülök neki. Viszont most, hogy itt ácsorgok a hetedik emeleten, a férfi irodája előtt, arra várva, hogy bebocsátást nyerjek, csak hamar leesik a tantusz, és rájövök a reggeli viselkedésem okára. Hát persze, hogy a fő ok Ő. Aki beleférkőzött a gondolataimba, és előcsalogatta a régi énem, aki nem csak a munkának él. Hanem igenis tudja élvezni az életet. Csak hamar megérkezik a nem éppen kedves titkárnő is, és szól, hogy bemehetek. Remek. Legközelebb majd meghívót kérek, amit felmutatva talán könnyebb lesz ez az egész bejelentős dolog. Nem mintha tervben lenne, hogy rendszeresen zaklatni akarnám az irodájában. – Szia. – mosolyodom el kedvesen, amikor meglátom végre Garethet, aki rövid csókkal üdvözöl. A kérdését hallva bólintok egyet. – Sokkal jobban, köszönöm. Ellentétben Veled. Minden rendben van? – Kicsit aggódva mérem végig. No nem a külsejéről van szó, elvégre mint mindig, most is jól néz ki. Még a szívem is kihagyott egy apró ütemet, bár ez mindig így van, ha meglátom Őt. Viszont látom rajta,a mit talán mások nem. Kissé feszült. Belépünk az irodájába, ami persze hatalmas, rengetek térelválasztóval, modern bútorral, és titkos ajtókkal, amelyek most be vannak csukva. De nyílván az első, amit megpillantok, az a nő. Miss Plasztika, amint épp ingeket szed össze. – Hát itt meg mi történt? Felrobbantottad a Calvin Kleint? – szalad ki a számon a meglepett kérdés, és már most tudom, hogy a Miss Asszisztenciánál nem fogok jó pontot kapni ezért, de nem is akarok. Persze a nő megint tökéletes, mint mindig. Ha róla készítenének képet, még photoshopra sem lenne szükség, annyira meg van az egész nő csinálva. Csak egy halvány mosolyt préselek ki magamból, amikor összetalálkozik a tekintetünk, végül várakozóan Garethra pillantok. Elvégre illene, hogy bemutasson neki.
A mai nap sem más mint a többi. Feszült vagyok, és tekintetem teljesen hűvös. Nem szokatlan tőlem ez a viselkedés. Az lenne a furcsa, ha kedves lennék, mert nem ezt szokták meg tőlem. Nem is leszek más. De ma a szokottnál is feszültebb vagyok. Ezek a ruhák a megszokottnál is jobban felbosszantottak. Már egyszer kidobattam velük, de akkor elmentem, és nem láttam, hogy tényleg megteszi-e, de a válasz nem. Sűrűn nem öltözöm át itt, vagy hozok magammal ruhát. Most viszont... De mindegy is. A titkárnő félve pillant rám, én pedig tekintetemmel küldöm ki, hogy engedje csak be Ivonne-t, sőt ha nem tárgyalok, engedély sem kell, ő az egyetlen a húgomon kívül, aki bejöhet. Nagyot sóhajtok, de nem tudom elnyomni a feszültségemet, így kiül arcomra, mikor enyhe csókot adok Ivonne ajkaira. - Minden a legnagyobb rendben igen... - nem vagyok túl meggyőző, és tekintetem is elkalandozik egy pillanatra. Máshol járok, talán a holnapi út, vagy a ruhák, esetleg minden összessége. Nem akarok ilyen lenni, pont előtte, de nehéz eloszlatni a felhőket. Végigmérem őt, és elismerően könyvelem el, hogy túlságosan is csinos, és a feszültség mellett még egy ismerős érzés lobban fel bennem. - Jól nézel ki, többször kéne felvenned ilyeneket - hajolok oda hozzá, és halkabbra veszem a hangom,mintha ez a mi apró kis titkunk lenne, majd ő kérdez, én pedig elmosolyodom a látványon. - Nem, dehogy... Csak éppen kiszortíroztam a nem odaillő darabokat - ismét feszült hangon felelek, majd a mondat utolsó szavait erőteljesebben megnyomom, hogy jelezzem Elizabeth felé, azok a ruhák nem kellenek, ne is lássam többet. Aztán hamar végez a ruhákkal, mert alig van pár darab a földön, de előtte feláll, és kisimítja feszes szoknyájáról a redőket. - Ivonne Deveraoux, ő itt az asszisztensem, Elizabeth Hodges - mutatom be őket röviden egymásnak. Lehet, hogy másnak feltűnik, de nekem nem, nem szokásom az a verzió, mikor oda vissza mutatom be egymásnak az embereket. Időt spórolok meg, persze lehet, hogy illetlen, de ma amúgy is feszültebb vagyok a szokottnál. - Nagyon örülök a találkozásnak - mosolyodik el Liza ami egész igazinak tűnik, de tekintetében valami más lobban fel, ahogy végigméri a nála egy fél fejjel alacsonyabb Ivonne-t. Utána visszatér a pakoláshoz, én pedig beljebb vezetem Ivonnet egy kényelmes fotelra. - Liza kérlek küldess fel kávét, és valamit az étteremből, éhen halok. Két főre, köszönöm, és a ruhákat meg vigye le a férfi dolgozóknak, ha nem akarja kidobni - szólok a távozni akaró nőnek, aki kényszeredett mosollyal biccent, hogy értette a feladatát. Nagyot sóhajtok, mikor kulcsra zárom mögötte az ajtót. - Nem dobta ki a három hete kiválogatott darabokat, hanem visszatette a szekrénybe. Sajnálom, hogy látnod kellett - lépek oda hozzá, hogy magamhoz szoríthassam őt. Ez hiányzott a napomból, sőt az éjszakából is. Aztán engedek a szorításból, hogy ha engedi, ismét megcsókolhassam őt. - Mi volt a kórházban? -
A válasz, amit ad nehezen hiszem el. Ez látszik rajtam is, ahogy fürkészve nézem Őt, de végül nem mondok semmit sem. Látom rajta, hogy még mindig feszült, a tekintete el-elkalandozik. Nincs is ezzel baj, nem veszem magamra a dolgot. Szimplán csak aggódom érte. Viszont túlfeszíteni a húrt sem akarom, hogy további kérdésekkel bombázzam. Ha beszélni akar róla, tudja, hogy megteheti. Jó hallgatóság vagyok. Ezt már korábban is tapasztalhatta. Ez a rész mindig jobban megy, mint az, hogy magamról kelljen beszélni. Közel hajol hozzám, és lehalkított szavait hallva halkan elnevetem magam. – Majdnem a kórházi ruhám vettem fel, de meggondoltam magam. – jegyzem meg szintén halkan, és szemeim vidáman csillannak meg. Persze viccelek csak. Igen, tulajdonképpen az Ő kedvéért öltöztem ki. Igazából sokkal több hasonló stílusú ruhám van, mint azt egyébként feltételeznék rólam. Csak egész egyszerűen nem volt hova felvennem, és nem akartam senkinek sem tetszeni. Úgy tűnik, fordult a kocka, és a lelkemet melegséggel tölti el a tudat, hogy elnyertem a tetszését. A meglepett kérdésemre, ami inkább volt költői, mint valódi, csakhamar megkapom a választ. Egy röpke pillanatra megsajnálom a ruhák fölött görnyedő nőt, de hamar tovaszáll az érzés, ahogy a tekintetünk találkozik. Őszintének tűnik a mosolya, engem mégis kiráz tőle a hideg. Így még közelebbről még ijesztőbb a megfoghatatlan tökéletessége. Nem beszélve a szemeiről, mintha lenne azokban a barna íriszekben valami, ami nem igazán nyeri el a tetszésem. Hamar elengedem a dolgom, egy hasonló mosolyt magamra erőltetve, rázok vele kezet, és biccentek a szavaira. Ezen is túl vagyunk. Hagyom, hogy a férfi beljebb vezessen, majd a fotelba teszem a táskám, és kibújok a királykék blézeremből, ami pedig követi az előbbi darabot. Az ajtó bezárul, és a számomra legzavaróbb tényező is végre elmegy. Ahogy odalép hozzám, lágyan elmosolyodom, és szinte belesimulok a karjaiba. – Semmiség Gareth. Ilyesmikkel igazán nem kell törődnöd, tudod, hogy engem cseppet sem zavar. – válaszolok neki nyugodtan, majd ahogy lazít az ölelésen, karjaim lazán kulcsolom a nyaka köré, és csókolom meg Őt. – Nem maradtál le semmiről. Csak unalmas vizsgálatok, és vérvétel. Holnap lesz meg az eredmény. Megkértem Smitht, hogy küldje át emailben majd az eredményeket. Kaptam vitaminokat, és sokat kell pihenjek. – Kissé félredöntöm a fejem, és egészen elmerülök az előttem álló férfi arcvonásaiban. Nem teszek említést arra, hogy Smith megint mennyire irritálóan viselkedett. Mint aki sosem látott még nőt szoknyában. Odahajolok hozzá, hogy egy újabb puha csókot leheljek az ajkaira. – Hiányoztál. – suttogom az ajkaira.
Tuddom, hogy látja rajtam, a füllentésemet, de nem fogok mások előtt panaszkodni. Tudja, hogy nem szokásom. Ha pedig megteszem, ott már nagy baj van velem. Akkor beteg vagyok, esetleg egy kicsit részeg, de az is a ritka alkalmak egyike mostanában. Ezer éve nem ittam egy kortyot sem, mert mindig mennem kellett valahova. Nem mintha olyan nagy baj lenne. Mély levegőt veszek, és megcsóválom a fejem a megjegyzésére. - Akkor lehet, hogy elküldtem volna valakit egy-két ruháért - forgatom meg a szemem színpadiasan, mintha komolyan vettem volna a megjegyzést, bár jelenlegi helyzetemben kétséges, hogy viccelek-e, vagy sem. Bemutatom inkább őket egymásnak, bár mintha nem csak Ivonne lenne féltékeny. Tulajdonképpen annyira nem érdekel, hogy Liza mit érez, mert annyira nem kedvelem azt a fajta rajongását felém, hogy jobb is, hogy csendesen elhagyja a szobát. - Annyira feszült voltam az elmúlt két napban... - sóhajtok, mikor már csak ketten maradunk a helyiségben. Ami szintén nem kicsi, így látszik, mennyire szeretek mindent egy helyen tartani. Államat finoman támasztom a feje tetején egy pillanatra, majd megcsókolom őt. Amikor elengedem, mély levegőt veszek, mintha ezzel ki tudnám fújni a napi feszültséget. - Te is hiányoztál - mosolyodom el, majd végleg elengedem őt, hogy az asztalomhoz léphessek. Az ablak most is nyitva van, én pedig látszólag valamit nagyon keresek az asztalon. - Ne haragudj, de most élnem kell pár percre a szenvedélyemnek - rázom meg a fejem, miközben bocsánatkérő pillantással felemelem a megtalált cigarettásdobozt, és kivéve egy szálat, az ablakhoz lépek, hogy ott kiszálljon a füst. - Terveztél valamit mára? - kérdezem, egy hosszabb csend után. Az egész lényem mintha minden egyes szívással nyugodtabb lenne, bár inkább Ivonne jelenlétének tudom be. Örülök, hogy itt van, és lassan egy őszinte mosoly is megjelenik az arcomon. Ahogy újra és újra végignézek rajta, egyre jobban tetszik a látvány. Tekintetem szórakozottan kalandozik el a combokon, és persze egyéb domborulatain. Aztán végül elnyomom a cigarettát, de még az ablakban maradok pár percig, és csak a nőt nézem. Még érzem a feszültséget, de lassan elmúlik biztosra veszem. Végül elrugaszkodom az ablaktól, hogy a spanyolfal felé vegyem az irányt, aztán meggondolom magam. Viszont biztos vagyok benne, hogy a félig elhúzott fal mögött észreveszi a zongorát. De nem hagyom elterelni a figyelmét. - Később lemehetnénk a partra, ha szeretnéd... - ismét olyan közel lépek hozzá, amennyire csak tudok, hogy arcát érinthessem, majd lehajolva hozzá ismét megcsókolhassam őt. Ez a csók lágyabb, gyengédebb, mint az előzők, talán kicsit követelőző is. Szabad kezem derekára siklik, és határozottan húzom magamhoz, hogy érezze, mennyire vágytam a társaságára. Nem akarom megszakítani a csókunkat, de képtelen lennék egy csóknál megállni, ha folytatnám. - Bocsásd meg, ha nem bírok magammal. Túl nagy hatással vagy rám - suttogom, miközben a homlokának támasztom a sajátom. Légvételem szapora, de nem engedem el arcát, sem a hátát ahol a ruha cipzárjával babrálok. Nem húzom le, csak csábít a gondolat, hogy enyém lehessen a nő, akire már több mint egy hete vágyom...
- Nem lett volna szép dolog Tőled. - nézek rá kissé sértetten, felvéve a játék fonalát. Egyszerűen imádom, ahogy a szemeit forgatja, és belemegy a játékba. Talán ezáltal kicsit oldódni fog a hangulata, és nem lesz már annyira feszült. Tudom, hogy a kimondott szavak a csipkelődés részei, de azzal is tisztában vagyok, hogy képes lett volna rá, hogy ruhát hozasson nekem. Örülök, amikor végre kettesben maradunk. Nehéz bevallanom még magamnak is, de feszélyezett Elizabeth jelenléte. Itt nem pusztán féltékenységről van szó, mert tudom, hogy nincs közöttük semmi. Elvégre Gareth elég kategorikusan kijelentette, hogy nem érdekli a nő, és csupán munkatársi kapcsolat van kettejük között. Még sincsenek jó érzéseim vele kapcsolatban. Egy belső kis hang azt súgja, vigyáznom kell azzal a nővel. - Sajnálom. - mondom őszintén, amikor hangosan ki mondja a nyilvánvalót, vagyis, hogy mennyire feszült volt neki az elmúlt két nap. Nekem ugyanez volt az elmúlt egy hétben, amíg külföldön volt, csak én már átbillentem a ló túloldalára. Bízom benne, hogy Vele nem fog ez megtörténni, elvégre Nála jobban dolgozik a józan ész, ami nálam nem jeleskedett az elmúlt napokban. Jó érzés hozzá bújni, és egészen elfeledkezni a világról, miközben magamhoz ölelem Őt, és Ő engem. Újfent elmosolyodom, amikor azt mondja, én is hiányoztam Neki. Ezek az apró kis vallomások csak még inkább táplálják az én érzéseimet iránta. Csodálatos, izgalmas de mégis félelmetes érzés. Figyelem, ahogy az íróasztalán keres valamit, de elég hamar rájövök, hogy mi is az pontosan. Könnyedén sétálok oda, és figyelem, ahogy az ablakhoz áll, és rágyújt. Csak egy fejbólintással jeleztem felé, hogy igazán nincs ezzel semmi gond sem. Az orvos énemet otthon hagytam, és nem fogok olyanról beszélni, amivel Ő is pontosan tisztában van. Most, hogy beáll a csend, több időm van szemrevételezni az irodát. Hatalmas, és grandiózus, pont amire számítottam. A terek nagyok, a bútorok letisztultak, és mindennek megvan a helye. - Szép irodád van. - töröm meg a csendet egy idő után, majd az íróasztala mögé lépek, és könnyedén helyet foglalok a székében, miközben elégedetten somolygok az orrom alatt. Lábaim keresztbe teszem, és az ablaknál álló férfira pillantok - Szóval ilyen érzés, egy nagymenő cég főnöki székében ülni. Igazán kényelmes. - Jegyzem meg csak úgy mellékesen, miközben elvigyorodom kissé pimaszul. Most, hogy már ketten vagyunk, percről percre felszabadultabb leszek. Talán ezért is jött az az elvetemült ötlet, hogy csak úgy beleüljek a székébe. - Nem terveztem semmit. - vonom meg a vállam, majd megunva a székben való ücsörgést, felállok, épp amikor ellöki magát az ablaktól. Látom, hogy elindul a spanyolfal felé, de végül meggondolja magát, és irányt változtat. - Tudsz zongorázni? Vagy ez is egy olyan Saintwood hóbort, hogy az irodában nem megszokott módon egy hatalmas hangszert tárolsz. - Kérdezem mosolyogva, miközben lazán az íróasztalának dőlök, és karjaim összefonom magam előtt. - Mindenhez van kedvem, ami Veled kapcsolatos. - akár a patra is mehetünk, vagy bárhová, a világ végére is elmennék vele. Úgy érzem, mintha az elmúlt hét egy hatalmas kimaradás lett volna, és még mindig rettenetesen sajnálom, hogy úgy viselkedtem, ahogy. Ha legalább telefonon beszéltünk volna, nem lett volna olyan nagy a bennem kialakult hiányérzet. Ahogy odalép hozzám, az arcomat megérintve csókol meg. Magához húz, én pedig engedelmesen simulok hozzá, miközben a derekánál fogva húzom magamhoz. Igen csak hevesen viszonozom a csókot, úgy, ahogy tegnap nem voltam rá képes, most viszont annál inkább. - Képtelen lennék Rád haragudni. - suttogom, majd újra megcsókolom, és kezem egészen a fehér póló anyaga alá csúsztatom, hogy megérinthessem a bőrét. Érzem, ahogy a keze a cipzárommal babrál, és nem is ellenkezem a dolog ellen, de mindössze ez pár percig tart, amikor én szakítom meg a heves, egyre forróbbá váló csókunkat. A kezem kihúzom a póló alól. - Igazán nem lenne helyén való, hogy itt és most egymásnak essünk. Elvégre bármikor betoppanhat az asszisztensed is, nem beszélve az ügyfelekről. - Szólalok meg kissé rekedt hangon, majd kissé kipirult arcomból kisimítok egy tincset, és a lehető legártatlanabb pillantással nézek rá.
Körbenézek az irodámon, ami elég nagy lett az évek folyamán. Valamiért megszokásból mindig a legfelső emeletre rendezem be. Mert ugye ez az épület nem volt olyan magas, és igazából egy lakóépület volna annak idején a maga öt emeletével. Eltörpül a többi ház között, mégis beleillik a képbe modern külsejével, és belseje sem hazudtolja meg a külsőségeket. Modern, választékos bútorok, melyek az irodámban teljesednek ki. Azt hivatottak jelezni, hogy a tulajdonosa rideg, és magabiztos. Az egész egy kívülállónak túlságos precizitást tükröz, de egy-két olyan bútort is beszereztem, ami lágyítja az összhatást. Például a [You must be registered and logged in to see this link.] élénk színeivel nem illik bele az összképbe, de ha megszokja az ember szeme, akkor már fel sem tűnik neki. Még Anetta adta nekem, és akkor azt hittem, hogy a legostobább ajándék a világon, ma pedig pontosan a családom tiszteletét jelképezi. Nem utolsósorban pedig eltakarja a kíváncsi szemek elől a zongorát, amit most nem fed, mivel valószínűleg meglöktem a szekrény pakolása közben. - Kényelmes, muszáj annak lennie, ha már szinte egész nap benne ülök - billentem balra a fejem, miközben őt figyelem, ahogy a székemet foglalja el. Nem haragszom érte, igazából a közelébe sem akarok már menni. Nagyot sóhajtok, mert tudom, hogy a pihenőben még rengeteg anyag vár rám átnézésre, de most nem akarok ezzel foglalkozni. Aztán csak felnevetek, ahogy a zongorát említi, és végül tényleg ellököm magam a párkánytól. - Nem, ez nem hóbort. Sosem tárolok sehol felesleges dolgokat. Tudok zongorázni, kénytelen voltam megtanulni. Állítólag a nők szeretik a zongorázó pasikat... Nem is értem - mosolyodom el hamis mosollyal, amibe egy csepp egoizmus is vegyült. Elképzelhető, hogy ezért tanultam meg játszani, de igazából nem. Anetta tanított, és gyűlöltem, aztán elsütötte ezt a mondatot, és onnantól valahogy jobban megkedveltem. - És azért van itt, mert régebben sokat játszottam esténként, hogy levezessem a napi feszültséget... De annak legalább másfél-két éve, hogy nem játszottam rajta - vallom be őszintén, már szerintem nem is emlékszem, hogy kell zongorázni. Nagyon sosem érdekelt. Nőnek sosem játszottam, szóval felesleges volt akkor a tanulás. Régebben persze más volt, jó volt, mikor játszottam, éreztem, ahogy a feszültség egyszer csak kiszáll belőlem, mire végére érek egy-egy műnek. Aztán magamhoz ölelve csókolom őt, hogy ne kelljen erről beszélnem tovább. ráadásul annyira csodálatosan fest ebben az összeállításban, hogy képtelen vagyok sokáig megálljt parancsolni magamnak. Nem tehetek róla, ez a gyengém. Érzem, ahogy visszacsókol, a hévet, ami őt is elragadja, majd finom ujjai a pólóm alá siklanak, és szinte érzem, ahogy megint magával ragadnak az érzések. Sajnos viszont nem tart sokáig, mert ajkai elválnak enyémektől, és keze is kisiklik a pólóm alól. - Az ajtó kulcsra van zárva. Ügyfelek meg időpontra szoktak jönni, ez nem kórház - mosolyodom el, bár elég nehéz megtennem azok után, hogy a pulzusom és a szívverésem az egekig szökött. - Ide senki nem jöhet be az engedélyem nélkül - lépek ismét közel, miközben azon gondolkodom, hogyan is távolodtam el tőle, és mikor. Ismét őt érintem, ismét magamhoz húzom. Közel hajolok az ajkaihoz, hogy megcsókoljam, majd meggondolva magam érintem meg az arcát ajkaimmal, és most én hátrálok tőle. - De rendben. Mit csináljunk ebben a hatalmas irodában? - pillantok rá kérdőn, miközben széttárom a karom, majd a testem mellé ejtem azokat.
– Van egy olyan érzésem, hogy még egy ággyal felszerelt szobád is van itt valahol. – mutatok az ajtók felé, amelyek most csukva vannak. Említette már korábban is, hogy van lehetősége még az irodában is az alvásra. Ő legalább ésszel csinálja, ami nekem az elmúlt években nem sikerült. Ez persze nem jelenti azt, hogy teljesen normális lenne a helyzet. Elmosolyodom, amikor elneveti magát a szavaim hallatán. Szeretem ezt, amikor ezt a reakciót váltom ki belőle, szeretem látni, ahogy nevet.. az én szívem is hevesebben kezd el verni ilyenkor. – Ez volt a motivációd? Hogy a nőknek imponáló, ha egy férfi tud zongorázni? – kérdezek vissza mosolyogva, és közben már én is felálltam a főnöki székből, amely olyan hatalmas volt, hogy szinte elveszettnek éreztem magam benne. A tényen pedig már fent sem akadok. Tud főzni, zongorázni, nem is beszélve az egyéb adottságairól.. lassan már azon sem lepődnék meg, ha tudna lovagolni, vagy helikoptert vezetni, esetleg szörfözni. Ilyenkor, amikor ennyire sokoldalú emberrel találkozom, egy kicsikét visszapörgetem a saját életem, és azon tanakodom, vajon hol rontottam el? A szüleim nem ösztönöztek arra, hogy ilyesfajta plusz jártasságokat fejlesszek, én magam pedig szinte minden időm a könyvek fölött töltöttem. Mindegy is. Ezen változtatni már nem tudok. Elgondolkodva figyelem a másikat, amikor elárulja, hogy már nagyon régen nem zongorázott, és talán rá is kérdeznék a miértjére, ha nem foglalna le éppen az, hogy teljességgel beleolvadjak a karjaiba, és elvesszek a csókjaiban. Elképesztő hatással van rám, szinte már embertelen ez az egész. Vágyom rá, hogyne vágynék. Eszemben sincs az ellenkezőjét hazudni, hiszen rajtam is látszik az igazság. Az, hogy kissé elhúzódom Tőle, nem több mint a kis játék része, csak hogy még izgalmasabb legyen ez az egész. – És Elizabethnek nincs saját kulcsa az irodádhoz? Micsoda dolog ez.. – tetetett döbbenettel teszem fel a kérdést, ami megint csak egy pimaszkodás. Bár nem hiszem, hogy ne lenne kulcsa az irodához, inkább nem mer csak úgy bejönni ide. Ha abból indulok ki, most mennyire meghunyászkodva somfordált ki az ajtón. Én elhiszem, hogy Gareth kemény főnök, na de ennyire megalázkodni előtte? Velem ez sosem fordulna elő. Magához húz, én pedig a szemeibe nézve figyelem, hogyan hajol egyre közelebb. Az ajkaim puhán válnak el egymástól, készen állva arra, hogy fogadják az Ő csókját. Végül nem történik meg, az, amire vártam, és a csók helyett egy ártatlan puszit kapok az arcomra. Ekkor válik csak világossá, hogy nem csak én vagyok benne a játékban, hanem Ő is. Eltávolodik tőlem, én pedig beleharapva az alsó ajkamba, mosolyodok el lassan. – Nekem támadt egy ötletem. – szólalok meg, némi csendet követően, amely alatt Őt méregettem ráérősen, és teszem meg azt a pár lépést, ami kettők között van. Ujjaim finoman az övéi közé csúsztatom. – Mi lenne, ha… megtörnénk a lassan évek óta tartó csendet, és zongoráznál nekem? – Félredöntöm a fejem kissé, és enyhén kérlelő tekintettel nézek rá, és ha hagyja, elkezdem finoman húzni magam után a spanyolfal mögötti zongorához.
Figyelem őt, és szavait, de többnyire azzal vagyok elfoglalva, hogy ne essek neki. Olyan érzés ez, aminek mindig engedni szoktam, most viszont próbálok mindent máshogy tenni. Valahogy vele nem akarom elrontani. - Azt hiszem lebuktam. Van itt éppen olyan is... - mosolyodom el megadón. Igaza van, az egyik zárt ajtó mögött egy teljes szoba csak ágyból áll. Szeretek azon a helyen lenni. Kényelmes, és ha magányra vágyom, az az egyetlen hely, ahogy senki nem zavar. Falai hangszigeteltek, és kiélvezem ennek az előnyeit. Mintha egy hely lenne, amiről csak én tudok. Habár mostanában elég ritkán van szükségem elmenekülni a munkák és a világ elől. Az talán csak egy időszak volt. - Vesd a szememre, de csak tizenhét voltam. Olyankor mi legyen a motivációm? Sosem akartam zongoraművész lenni, a nagynéném akarta, hogy tudjak valami olyat is, amit mondjuk sokan nem - próbálok visszaemlékezni arra az időre, de elég sok minden eltűnt már. Csak elsuhantak mellettem az évek. Így kimondva borzalmasan hangzik, hogy igazából már harminchét éves vagyok. - Akkoriban nem szerettem. Anetta vett rá így a zongorázásra, és igen sok lány oda volt, párszor megpróbáltam, de volt olyan is, akinek elég volt csak mondanom, hogy tudok - mesélek még mindig ugyanolyan egoizmussal, mersze végül elmosolyodom, aztán magamhoz húzom, és ajkaink összeérnek. Bár így maradna minden. Ezek a pillanatok visszaadnak valamit, amit már régen elvesztettem. De örülök neki, hogy ő képes visszaadni, de mégis félelmetes, hogy ez az érzés szinte maga alá képes taszítani. - De van Elizabeth-nek saját kulcsa, sőt sokszor szó nélkül bejön. Ő az egyetlen, akinek lehet. De ha be van tolva a kulcs a zárban, kötve hiszem, hogy a másik feléről ki tudja nyitni az ajtót - kezdek bele a kifejtésbe. Mondjuk igazam van, mert a kulcsom a zárból lóg, én pedig még oda is pillantok. Nem akarom, hogy zavarjanak, de nem is fognak legalábbis remélem. Aztán összeolvadunk, és így maradnék, de ő játszik. Az események szinte észrevehetetlenül pörögnek, én pedig azon kapom magam, hogy belemegyek a játékába, és az általa várt csók helyett csak egy arcra adott puszit kap. Mikor előáll egy ötlettel, ideiglenes meglepettségem eltereli a figyelmem arról a vágyról, amit már nem nagyon tudok lecsillapítani. - Zongorázni? Én? - kérdezem, ő pedig húz magával az említett hangszer felé. - Egyetlen feltételem van - adom be a derekamat, és remélem nem kell elmondanom neki, hanem a mosolyom és a pillantásom elárulja. - Amit be fogok hajtani rajtad, ha végeztem - villantok felé egy elszánt mosolyt. Tekintetem is ugyanarról árulkodik, mint a testbeszédem. Vágyom rá, és képtelen lenném ezt tovább elnyomni magamban. Így nem is kell sokáig kérlelnie, napok óta fontolgatom, hogy zongorázni szeretnék, de eddig nem volt kellő indíttatásom. Így kihúzom a széket ráülök, és először csak találomra nyomok le pár billentyűt, ami mégis ritmusos. A magas hangok határozottan csendülnek fel, és rá kell jönnöm, hogy még bennem van egy apró feszültség. Így teljes alakkal fordulok a zongora felé, és ismét elkezdem az egészet. Kottát is használhatnék, de ez az egyetlen dallam, amit még indig kívülről tudok. Így felemelem mindkét kezem, és lassan, de játszani kezdek. Eleinte a magas hangokat, majd ahogy a zene előrehalad, úgy változik a zene egész üteme, én pedig először még Ivonne-ra pillantok, majd a dallam közepe felé elfordulok, és az zongorának szentelem a figyelmem. Nagyon kell koncentrálnom, hogy jó billentyűt nyomjak le, hogy ne adjak fals hangot a dallamhoz, de idővel mintha kezeim önkéntelenül szánkáznának a fehér és fekete egyveleg között. Egy pillanatra lassul az ütem. Ekkor nézek fel ismét Ive szemeibe, egy halvány mosolyt küldve felé. Ez után már többször rá pillantok, egésze addig, míg véget nem ér a dallam. Ahogy elhallgat a hatalmas hangszercsoda, egy pillanatig olyan üresnek érzem az egész helyet, de hamar visszanyerem a hangom. - Nem a legjobb, de hosszú ideje már... Te tudsz zongorázni? - kérdezem, bár amilyen megszállott most a szakmájában, elképzelhető, hogy gyerekkorában is ilyen volt. A kezem nyújtom felé, és ha hagyja, akkor az ölembe húzom őt, hogy felé fordulva a csókját vágyhassák ajkaim. - Azt hiszem az én feltételem jön - mosolyodom el, és ha az ölemben ült, akkor megfogva őt, vele együtt állok fel és indulok el az egyik ajtó felé... Az ajtó kinyílik, és á kell eszmélnem, hogy reggel egyáltalán nem zártam vissza. A helyiség balra egy alacsonyabb szekrénysorból áll, rajta egy tévé, a szoba többi része, kivéve a belépőt, csak ágyból áll, ahol egy összecsukott laptop fekszik a belső sarokban rengeteg irat tetején. Ide hozom be őt, és leteszem az ágy közelebbi felére. Akarom őt, és éreztem, hogy ő is engem. Megcsókolom őt, miközben kezem a hajába túr lágyan, mégis követelőzőn. - Vágyom rád - suttogok most lágyabb szavakat, mint a többi együttlétünknél. Valahogy ezt sokkal jobban megérdemli. De vajon én megérdemlem, hogy itt legyen velem? Ezt csakis ő tudhatja, én csak remélem, hogy nem hajít el majd egy nap magától...
Amikor már azt hiszem, hogy nem tudja jobban felkorbácsolni a bennem dolgozó vágyat, tesz egy mozdulatot, mond egy aprócska szót, kapok tőle egy pillantást, és újfent azt érzem, hogy legszívesebben magamra húznám, és követelném, hogy tegyen magáévá. Képes lennék könyörögni érte, és ez a felismerés megdöbbent. A válaszát hallva csak egy mindentudó mosolyt villantok. Azt nem merem kijelenteni, hogy ismerem már az előttem álló férfit, mert közel s távol nem tudok róla még eleget, de azzal viszont tisztában vagyok, hogy minden apróságra odafigyel, megtervez és végrehajt és mindezt a lehető legprecízebben is. Így nem is kérdés, hogy a saját cégében akár egy kisebb garzont is megterveztetett magának. – A nagynénéd egyszerűen zseniálisan oldotta meg az ösztönzést. – mosolyodom el kedvesen. Nem akarok én semmit sem a szemére hányni. Inkább elismeréssel adózom az említett nagynéninek. Sosem könnyű egy gyerekkel, főleg ha az még tinédzser is, nem beszélve arról, hogy egy nehézsorsú srácról volt szó. Az, hogy egy ilyen tudást elsajátított, tényleg nem vált a kárára, sőt. – Hát persze, hogy Neked elég volt csak mondani is. – A túlzott önbizalommal átitatott szavakra csak a szemem forgatom, és végül elnevetem magam. Ahogy elképzelem Garethet sármos, rosszfiús beütéssel, tizenévesként, teljesen beleillik a kisebb rajongó tábor. A gimnáziumban mindig is az ilyen srácok voltak a legnépszerűbbek. Én, mint az elsőszámú stréber sem maradhatott ki a sorból. Az első tini szerelmem pont ilyen srác volt, aki miatt megtörtént az a kazettás baleset is.. félévig tartott a mi románcuk csupán, de az egy igen intenzív hat hónap volt. – Ó, értem. – bólogatok a választ hallva, úgy téve mint akit valóban nagyon foglalkoztat ez a téma. Ehhez mérten próbálok komoly arcot vágni. – Tehát kizártad Őt. Nem éppen szép dolog. – Próbálom elrejteni mosolyom, több-kevesebb sikerrel. Igazából jót szórakozom a kialakult helyzeten. Nem tagadom, élvezem, hogy most velem foglalkozik, és a figyelme is az enyém, és az a nőszemély az ajtó túloldalán rekedt. Nem is beszélve arról, hogy most már teljesen világossá vált a számomra, hogy tényleg nem tud senki bejönni ide, már végképp nem bánnám, ha mondjuk felfektetne az íróasztalára, vagy éppen a zongorára. Tessék, erről beszéltem, ilyen hatással van rám. – Mindig csak ezek a feltételek. – méltatlankodok kissé panaszosan, de ezt a rosszallás is csak játék csupán. A szavaimmal teljesen ellentétben csillannak meg a szemeim, ahogy Rá nézek. Nagyon is remélem, hogy behajtja rajtam mindazt, amit az Ő tekintete ígér nekem. Hagyja magát a zongorához húzni. Elengedem a kezét, és hagyom, hogy leüljön, én pedig a hangszer mellé állok. Egyik kezemet a fényes felületre helyezem, és tekintetemet Garethre emelem. Ahogy az első hangok felhangzanak, úgy dobban meg a szívem. Azt nem tudom, hogy valóban minden nő oda van e a zongorázó férfiakért, ahogy azt Gareth is állította, de magam részéről kijelenthetem, hogy szeretem ezt a hangszert, és azt, amelyet kitudnak belőle csalogatni. Zongora, hegedű.. minden ami komolyzene, vagy gazdag hangszereléssel ellátott, képes arra, hogy megdobogtassa a szívem. S ahogy az Ő játékát játszom, ráébredek, mennyire is hiányzott ez az érzés. Tekintetünk összetalálkozik, és láthatja rajtam, mennyire elvarázsolt a pillanat. Nem is emlékszem rá, mikor voltam utoljára koncerten, pedig régebben sokat jártam. Még az Ő halála előtt. Amikor abba hagyja, még mindig ott állok, Őt nézve. Hallom a kérdést, és csak egy nemet intek a fejemmel. Hagyom, hogy az ölébe húzzon, és karjaimmal a nyakát fonom körbe. – Szerintem csodálatos volt. – szólalok meg végre, amikor már ott vagyok a közvetlen közelébe, és kissé felocsúdok abból az érzésből, amibe a zongorajátéka alatt estem. A szavaim őszinték, és tényleg így gondolom. – Én sosem tanultam meg semmilyen hangszeren játszani. De rengeteg oklevelem van a különféle városi, megyei és országos versenyekről. – Mosolyodom el, ahogy megadom a választ. Érdekes, hogy pont én nem tanultam meg egy hangszeren sem játszani, helyette iskola első voltam végig, és folyamatosan versenyekre jártam. – Így utólag sajnálom, hogy semmit nem érő papírok helyett nem tanultam valami hasznosabbat, mint például zongorázni. – vallom be őszintén. Igaz a szüleim sem bátorítottak erre, de ettől függetlenül én is kérhettem volna, hogy írassanak be a zeneiskolába. Biztos megtették volna. A visszaemlékezésnek itt vége is ér. Pillantásom lecsúszik az ajkaira, majd közelebb hajolva hozzá, csókolom meg. Könnyedén áll fel úgy, hogy a karjaiban tart. Kissé meglepődök, ahogy feláll, és szorosabban kapaszkodok belé egy rövid pillanat erejéig. – Te vagy a főnök. – Nevetem el magam, elvégre tényleg az Ő feltétele jön, és én teljesen készen állok arra, hogy behajtsa rajtam. De még mennyire, hogy készen! Azóta, amióta elutazott Barcenolába. Ahogy a titokzatos szoba felé lépdel, a nyakához hajolok, és apró csókokat lehelek az érzékeny bőrre, és magamba szívom az illatát. Legközelebb arra eszmélek, hogy a méretes ágyon ülök, én pedig magamra húzom, ha hagyja magát Gareth, lábaimmal, melyeken még mindig ott vannak a tűsarkú cipők, körülfonom a csípőjét. A szoknya szinte teljesen felcsúszik, de ez most a legkevésbé sem izgat. Hallva különösen lágy szavait, mélyen a szemeibe nézek, és arcát a kezeim közé fogom, finoman cirógatva Őt. – Tiéd vagyok. – suttogom az ajkaira, mielőtt megcsókolnám hevesen, hagyva, hogy a szenvedély amelyet bennem ébresztett, teljesen maga alá gyűrjön. Elengedem az arcát, és anélkül, hogy megszakítanám a csókunkat, a zakója alá csúsztatom. Ha hagyja, akkor lesegítem róla a ruhadarabot.
Furcsa hosszú idő óta leülni a székre, amely a számomra legkedveltebb hangszer előtt van. Azóta nem játszottam, hogy... Talán apám halála is közrejátszott, pedig nem éreztem iránta szeretetet. A szenvedése viszont eléggé megrémített. Aztán mikor megint le akartam ülni elé, ledermedtem. Képtelen voltam egyetlen hangot lejátszani. Eszembe jutott, hiszen pont akkor játszottam rajta, mikor anyám felhívott, hogy apámmal nagy baj van. Bár akkor még nem aggódtam. Mégis végig mellette voltam, annak ellenére, hogy még a halálos ágyán sem voltam hajlandó megbocsájtani azt, amit velem tett. Ez után csak felpörögtek az események, és feleszméltem, hogy a diagnózis, ami a kezemben van, nem apámé. Nem az övé, hanem az enyém volt. Akkor is le akartam ülni játszani, és a bennem lévő feszültség ismét leblokkolt. Abban az időben kellett Joe-nak elhagyni a várost, és az egész országot szinte. Akkoriban voltam a legjobban összetörve. Ha valakinek elmesélném, nem hinné el, hogy én is képes vagyok rá. Három ember tudja, milyen az, mikor én vagyok a padlón. Ez a húgom, Anetta és Joe. Ivonne is látott belőle egy apró részletet akkor a kórházban, mikor a fájdalmaim fonták körém szorító karmaikat, de az az egy múló pillanat volt. Gyűlölöm, ha gyenge vagyok, ha a testemet nem uralhatom, miközben minden apró mozdulatomat igyekszem megtervezni elejétől a végéig. Ahogy a játék közben is. A kezdeti feszültségem - ami arra vezethető vissza, hogy a rossz emlékek törnek ismét rám -, elmúlik, és lassan belopja a nyugalom magát a sejtjeimbe. Nem görcsölök azon, ha esetleg félreütök egy hangot, csak játszom. Most úgy érzem, hogy az a blokk, ami akkor keletkezett, ami miatt nem játszottam, eltűnne, és a semmi martalékává válna. Hagyom, hogy így legyen, hagyom, hogy magával ragadjon a dallam. Még most is hallom a fülemben a metronóm unalmas és lassú kattogását ahogy szinte lehetetlennek tűnt az ütemet tartanom, amit az a kis szerkezet diktált. Még össze is törtem egyet, de alig telt bele pár perc, és ott volt a zongora tetején egy másik, és unalmas, lassú kattogásba kezdett. Mégis egy idő után kihívás volt tartanom az általa diktált ütemet, de sikerült, és mára már nem használom, mára már csak a fejemben hallom lassú kattogását, ahogy visszarepít a fiatalságom jobb részébe. Ilyenkor legszívesebben egészen addig játszanék ameddig bírják az ujjaim, de nem szabad elfelejtenem, hogy a játékom odakinn is tompán hallható, hogy egy gyönyörű nőre pillantok fel, ahogy a lassabb részhez érek. Ahogy végignézek rajta, úgy érzem, mintha mindig is őrá vágytam volna. Mintha az életem nélküle üressé vált volna. Nem mondom, hogy ezután megenyhülök mindenkivel szemben, mert képtelen lennék, csupán azt érzem, hogy nem engedhetem kisétálni az életemből. Ahogy az arcát fürkészem a lassabb ütemek között, tetszik, amit látok, tetszik, hogy a játékom elvarázsolja, és egy lágy mosoly ül ki arcomra, és már csak ezért megérte elkezdenem játszani, és ledobni az elmúlt két év béklyóit. De mint minden, a zene is véget ér egyszer, és jelen helyzetben én határozom meg azt is, hogy mikor érjen véget. Mikor lenyomom az utolsó ütemeket is, már tudom, mi lesz a következő cselekedetem. Az ölembe húzom őt, ő pedig megdicsér. - Lehetett volna jobb is, de örülök, hogy lenyűgöztelek - mosolyodom el, és tőlem megszokott, hogy mindig a profizmusra, a precizitásra törekszem. Fontos nekem ha valamit csinálok, ne elégedjek meg az egész jóval, hanem a legjobb és a legtökéletesebb felé törekedjek. Mindemellett nem felejthetem el, hogy én is csak ember vagyok, tehát az az áhított tökéletesség sosem jön el. - Ha szeretnéd, megtaníthatlak játszani, bár a nagynéném sokkal jobb ebben - vallom be, hiszen ő sokkal komolyabb műveket is képes eljátszani úgy, hogy alig néz a kottára. A javaslatom viszont elvész egy csókban és messzire száll, ahogy megérzem őt, az illatát, szinte teljesen elvesztem a fejem. Felállok vele, hirtelen, még magam is meglepem, és elindulok vele a szoba felé, ahol az ágyra ülve csókolom őt, és szavaira elmosolyodom. - Ezt sose feledd - csipkelődöm, bár nem terveztem, hogy mindig én irányítsak. Ezért is hagyom, hogy magára húzzon, bár ha nem teszi, is megtettem volna. Belököm az ajtót, és kezem finoman siklik végig combján, hogy még jobban feltűrhessem szoknyáját, majd szemérmetlenül alá csúsztatva érintem futólag nőiességét. Ez után a kezem a belső combjára siklik, de csókomat nem vagyok hajlandó megszakítani. Szavai a fülemben csengnek, és jobban élesztik a bennem eddig is nagy lángra kapó tüzet. A zakó lekerül rólam, és a belső combját érintő kezem a háta alá siklik, hogy a nem is olyan rég piszkált cipzárt lehúzva levarázsolhassam róla a ruhát. Ez a vágy cseppet sem enyhült, sőt talán még nőtt is, amióta nem érezhettem őt közel magamhoz, és most talán több ideig kiélvezhetem a társaságát. Jelen helyzetben azt kívánom, bár tudnám mit érzek, hogy szavakba önte a tudtára adhassam...
Miközben a hatalmas, grandiózus hangszerből előcsalogatja azokat a csodálatos, lágy hangokat, figyeltem az arcát, s annak minden apró kis rezdülését. Nem nehéz észrevennem, hogy Őt is elragadja valami ismerős érzés, amely először némi feszültséget okoz benne, és aztán egyre inkább ellazul. Kíváncsi lennék, milyen gondolatok járnak most a fejében, de azt is tudom, hogy most biztosan nem fogok rákérdezni. Mindennek megvan az oka, főleg ha Garethről van szó. Biztosan tudom, hogy az a nem kevés kihagyásnak is megvolt az oka. – Önként jelentkezem állandó hallgatósági pozícióra, és ha nincs ilyen, akkor is. – tudom, mennyire maximalista, de mindaz, amit esetleg Ő felfedezett hibaként a játékában, nekem fel sem tűnt. Teljesen magával ragadott, és elbűvölt a játéka, és ezt láthatja is rajtam. Valójában órákig eltudnám hallgatni, ahogy játszik. Az érzés csak még inkább fokozottabb, ha nem csak egy szimpla zongorajátékról van szó, hanem láthatom azt, ahogy a szeretett férfi játszik. Nekem. Mert teljesen így érzem, hogy most csak én és Ő vagyunk, és a játéka nem másnak szól, hanem nekem. Ha nem lennék teljesen beléesve, most biztosan megtörténne. Az ajánlatára pedig már nem tudok válaszolni, mert teljesen belefeledkezem a csókunkba. Igazából nem is tudom, mit válaszolnék rá. Talán kicsit nevetségesen hangzik, de öregnek érzem magam ahhoz, hogy elkezdjek most megtanulni zongorázni. Viszont az is igaz, hogy sosem késő semmibe sem belekezdeni. Akár egy álom megvalósításába. Végül is miért ne? Az élet útjai kifürkészhetetlenek. Pár héttel ezelőtt arra sem gondoltam, hogy majd az egyik betegemmel fogok közelebbi kapcsolatba bonyolódni, és ha ez még nem lenne elég, gyengéd érzelmek fűznek hozzá. Nem tudom, hogy az vajon mennyivel lenne egyszerűbb, ha csak egy futó dolog lenne ez az egész. A mostani tapasztalataimat véve nagyon bánnám. – Mégis mire akar ezzel célozni Mr. Saintwood? – két csók kérdezek vissza, nevét szinte dorombolva ejtem ki. Igazából ez is csak egy játék. Viszont azt nem tudom, vajon mennyire van azzal tisztában, hogy tényleg nem tudnám ezt a tényt elfeledni. Beférkőzött a tudatomba, egészen bőröm alá is. Soha senki nem volt rám még ilyen hatással. Pedig tudom, milyen az a szerelem, de ez.. képtelen vagyok szavakba önteni. De most nem is akarom. A ruhám puha anyaga engedelmesen gyűrődik össze a férfi kezei alatt, egészen a derekamig felcsúszik, és hamar láthatóvá válik a fekete csipke, francia ruhadarab, amit alatta viselek. Futólag ér csak hozzám ott lent, de áramütésként ér, és a csípőm árulkodóan megrándul. Apró kis sóhajok vesznek el a csókunkban, egészen megrészegülök, ahogy engem simít. Ahogy a hátamra siklik a keze, felkönyökölök, hogy könnyebben hozzáférjen a cipzárhoz. Ha kell, még segítek is neki, hogy az elegáns ruha a földre a földre kerüljön. Mivel Róla is lekerült a zakó, újfent a fehér póló alá csúsztatom kutató, puhatolózó ujjaim. Végül megragadom az anyagot, és elkezdem felfelé görgetni. Csak egy pillanatra szakadnak el ajkaink egymástól, szinte már kapkodva húzom le, és dobom félre a pólót. Istenem, annyira vágyom rá! Nem tudom, és nem is akarom titkolni. Túl hosszú volt az az egy hét nélküle.. Kicsit féltem. Amikor ott ültem az egyik takarító szertárban, a kórházban, éjszaka. Az egyetlen csendes hely, ahol pár percig csak én és a gondolataim voltak. Miközben a telefonomat néztem, azon kattogtam, vajon tényleg mindaz, amit mondott, igaz volt e. Egy belső kis hang azt suttogta, hogy ha már egyszer megkapott, akkor már nem is leszek olyan érdekes a számára. Nem akartam ennek a hangnak hinni, és az, hogy keresett engem, nem is azt mutatták, hogy érdektelen lennék a számára. Aztán visszajött, és láttam rajta, mennyire megbántottam a viselkedésemmel. A bántó szavak mögött ott volt az igazság. Ezért sem tudok Rá haragudni.. mindazért, amit akkor hajnalban mondott. Most már csak az érdekel, hogy Vele lehessek. Érzem, hogy Ő is pont annyira akar engem, mint én Őt. Ez pedig nem csak egy szeszélyes fellángolás. Érzem. Tudom. Meztelen felsőtestét érintem, és kissé kinyomom magam, hogy a mellkasommal hozzá érhessek. Lábaim még mindig a dereka köré fonom.
Egy egész életnyi érzelem, és emlék benne volt a hangokban, melyeket előcsalogattam a zongorából. Egy élet, mely semmit sem ígért, mégis olyan naggyá lett bennem a vágy iránta, hogy még ma sem tudom kitörölni a gondolataim közül. Sosem akartam meghalni, habár elkeseredett pillanataimban megfordult a fejemben, bár csupán pár alkalommal fordult eddig elő velem. Nem hagyhatom, hogy bármi legyőzzön, s sosem gondolok arra, hogy valaha meghalhatok. Pedig ez a halandók sorsa, de nem most. Találtam valami olyat az életben, ami miatt megéri legalább neki más arcomat mutatnom. Felé megéri a kedvesség, és úgy érzem, mellette mássá leszek. Olyan érzés ez, amire vigyáznom kell. Tudom, hogy így van, de nem tudom elfeledni azt, aki valójában vagyok, aki egy teljesen más ember. Képtelen vagyok eldobni a hirtelen haragúságomat, vagy az önfejűségemet, sokszor előbb beszélek, mint gondolkodom. Ez többnyire a magánéletben jellemző. Sosem hittem volna, hogy az az egyetlen együttlét több mint egy hete ennyi mindent képes felszabadítani, és több érzést kihozni. Megvallom, először azért vonzott, mert nemet mondott, és nekem nem mondhatnak csak nemet. Azt gondoltam, hogy majd elbeszélgetek vele, és a végén ugyanaz fog történni, mint a többi nővel. Vagy én hagyom ott, magyarázat nélkül, vagy ő fordul el tőlem. De a dolgok megváltoztak azzal, hogy megnyíltam neki. Olyan érzések ragadtak magukkal, amit semmilyen szóval nem tudnék leírni. Hangszerrel talán el tudnám mondani, de az is nehéz lenne. Éppen ezért esett rosszul, hogy nem ír, nem hív, csak elutasít. Azt gondoltam, elege volt, hogy tőrbe akart csalni. Tévedtem, és még most is itt van velem. A karjaimba veszem, magamhoz húzom őt szorosan, hogy kipréselhessem kettőnk közül a nem létező levegőt. Eme tett vággyal és szenvedéllyel fűszerezi meg a csókot, amit ismét megkaphattam tőle. Így szinte automatikusan indulok el vele a helyre, ahol sokkal közelebbinek érzem ezt az együttlétet. Egy hét után bensőségesebb érzésre vágyom, mégis a vágyak elragadnak magukkal, és képtelen lennék tovább türtőztetni magam, és nem is akarom. Ahogy megérzem csipkés fehérneműjét, muszáj megszakítanom a csókunkat, hogy a nyögés felszakadhasson tüdőmből. Aztán a ruhájával bajlódok, bár elég könnyen lejön a segítségével, így végignézhetek gyönyörű testén. - Arra hogy az enyém vagy... - mosolyodom el játékosan, hogy emlékeztessem szavaira. Megkésve érkezik a válasz, mert elvarázsol, mert magával ragad, és hagyom, hogy a póló végre a zakóm mellett kössön ki, hogy végigsimíthassak puha bőrén, majd csókokkal halmozhassam el nyakát, és melleit, majd hasán át egészen a bugyiig. Nőiességére az anyagon keresztül hintek csókokat, majd a belső combját halmozom el érintéseimmel. Nem tehetek róla, de a szép női test az egyik gyengém, és az Ő teste nem egyszerűen szép. Már nem foglalkozom mással, csak kettőnkkel, az agyam kikapcsolt, és hagyom, hogy azon ritka alkalmak egyike következzen be, mikor a szívem irányít, mikor rá hallgatok. Jó érzés, habár néha frusztrál, most ezzel sem foglalkozom. Ölelem őt, csókokkal jutalmazom, ahol csak tudom, hogy végül levehessem róla az utolsó darabokat. Nem sietem el, de mozzanataim mégis arról árulkodnak, hogy nem bírok az érzéssel, mely szinte szétszakítja a testemet, és belülről emészt el. Én magam veszem le a nadrágomat, és az alsómat, hogy ismét fölé magasodhassak, és ajkait birtokba vehessem ismét. Még nem hatolok be, csak megérzem nőiességét, és ismét belenyögök a csókunkba. Érzem, ahogy a szoba levegője felforrósodik, én pedig érzékenyen simítom végig az arcát...
Lehet, csak a képzeletem játszik velem. A saját érzéseim ködösítik el az agyam, és ezt vetítem ki magunkra, és az együttlétünkre. Olyan távolinak tűnik az előző együtt töltött pár lopott óra, hogy már csak azért is örülök minden vele töltött percnek. Bele sem gondolok, hogy az elkövetkező párnapban sokkal többet lehetünk majd együtt.. mégis most azt érzem, hogy a légkör nem csak a szenvedélyről és a kielégítetlen vágyakról szól, amikor egy női és egy férfi test egymásba fonódik. Minden érintésben és minden csókban ott lapul a mögöttes érzelem. Azt tudom, hogy én hogyan érzek a másik iránt, de csak sejtéseim vannak, Ő hogyan viszonyul hozzám. Nem akarok abba a hibába esni, hogy többet képzelek a dologba, mint amennyit az tartalmaz. Nem várom el, hogy viszonozza az érzéseim. Szánalmasan hangzik, de nekem az is elég, ha a kettőnk közötti kölcsönös tisztelet megmaradt. Tudom, hogy kedvel, jobban mint bármelyik egyéjszakás nőt az életében, mi több én már kinőttem ezt a szerepet, de most mégis azt érzem az ölelésében, a csókjaiban, hogy itt sokkal többről van szó, mint a legutóbbi alkalomkor. Az agyam egészegyszerűen kikapcsol, és minden mozdulatom ösztönösnek és magától értetődőnek hat. Távolinak tűnik a válasza, és csak egész lassan szivárog be a tudatomba a szavak jelentése, és még akkor sem tudok rá igazán reagálni, mert éppen apró, kínzó csókokat lehel a belső combomra, és testem legérzékenyebb pontjára. A csipke finom anyaga szinte égeti a bőröm, és hűvös érzéssel tölt el, amikor végre lekerülnek rólam az utolsó ruhadarabok. Leplezetlenül mérem végig, miközben megszabadul Ő is a nadrágjától, és a boxertól. Szinte iszom az elém táruló látványt, mint aki soha életében nem látott még hasonlót. Kissé felkönyökölök, és még akkor sem simulok vissza az ágyra, amikor fölém hajol. Ahogy az arcom simítja végig mérhetetlenül kedves érintéssel, tekintetünk összekapcsolódik, és mélyen a szemeibe nézek. A barna íriszek teljesen magával ragadnak, és beszippantanak. Fejem kissé oldalra billentem, hogy arcom a tenyerébe simuljon, majd hosszú perceknek tűnő másodpercet követően az ajkaihoz hajolok, és megcsókolom. Eleinte csak finom, kedves csókokat kap tőlem, majd kissé belendülök, és hevesebben csókolom Őt, elszakadok tőle. A szemeimben pajkosság csillan, és a következő pillanatban már mozdulok is. Kihasználva a kettőnk közötti apró távolságot, egész egyszerűen a hasamra fordulok, majd újfent felkönyökölök kissé, így az egyik kezemmel könnyedén tartom meg magam, a másikkal felnyúlok, és a nyakánál fogva ragadom meg őt, és húzom lejjebb magamhoz, hogy aztán apró csókokkal haladv a anyakán a füléhez érve finoman beleharapjak az érzékeny pontba. – Kérlek.. - Az egyik lábam kissé felhúzva, igen csak célzott szándékkal nyomom oda a fenekem az ágyékához, miközben a fülébe suttogva, rekedt hangon kérlelem arra, amit mindketten akarunk. Azt akarom, hogy az Övé legyek. Hátammal a mellkasának simulok, az ujjaim pedig belekapnak a hajába. Soha nem vágytam még senkire sem úgy, mint Rá, és félő, hogy ez a csillapíthatatlan éhségem soha nem fog elmúlni.
Csókjaiban elveszni mámoros érzés, ahogy karjait magam körül érezni is olyan érzés, amit nem tudok szavakkal leírni. A vele töltött idő mindig máshogy telik, egyszerre gyorsul fel, és vált át a lehető leglassabbra. Elveszi az eszem, és képtelen vagyok gondolkodni. Nem is akarok, csak élvezni akarom, hiszen sosem tudhatom, mikor jön el az a pillanat, mikor már nem akarja velem tölteni az idejét. Félek attól, hogy egyszer tényleg valódi ok lesz az, hogy nem akar látni, és akkor már a telefont is kikapcsolja. Furcsa, hogy pont én félek ettől, akinek a nők nem jelentettek túl sokat. Itt van velem a nő, aki felborította a világomat. Megkérdőjelez, és új értelmet ad az életemnek. Nehéz ezt felfogni, hogy képes erre valaki pont velem. Mégis élvezem eme édes mérget, ami lassan beférkőzi magát minden apró sejtembe, és már lassan másra sem tudok gondolni, csak az együtt töltött időre. Külön lenni tőle olyan, mintha elvinné azt, amit ad nekem, és csak akkor adja vissza, ha ismét találkozunk. Különös egyveleg ez, mégis élvezem a közelségét. Szükségem volt erre, még akkor is, ha ezt magamnak sosem vallanám be. Vágyom arra, hogy valaki másnak lásson, mint ami vagyok. Nem tudom, hogy mit érzek, nem tudom neki azt mondani, amit ő mondott tegnap, képtelen vagyok, mert nem tudom, mi az, mit kell ahhoz éreznem. Remélem, talán szavak nélkül is érzi, és látja rajtam, hogy nem egy éjszakás kaland ez az egész, hanem több. Pontosan nem tudom, hogy mennyivel több, csak azt, hogy sokat jelent nekem, és vágyom arra, hogy több legyen. Testét ismét bejárják ajkaim, mintha ismeretlen lenne számomra, de most mintha rengeteg új dolgot fedeznék fel benne, elveszek a puha, selymes bőr érintésében, és lefejtem végre róla és magamról az utolsó darabokat, hogy végre érezhessem testének perzselő érintését sajátomon. Ő megfordul, és ajkai a nyakamat járják meg, melyre behunyom a szemem, és egy enyhe mosoly játszik ajkaimon, mert egyszerre fut át rajtam a borzongás, és a vágy. Ilyen mértékű szenvedélyt még senki iránt nem éreztem ezelőtt. Jobbom gyengéden siklik végig a hátán, egészen a fenekéig, s mintha összebeszéltünk volna, megérzem ágyékomnál az említett testrészt és akaratlanul nyögök fel. Alig mozdulok, csak annyira, hogy nekem is kényelmes legyen, és behatolok lassan, mégis szenvedélyesen. Egy pillanatra mozdulatlanná válok, majd csípőm lassú mozgásba kezd, és érzem, ahogy elönt az a jól ismert érzés, hogy lassan nem tudom magam tovább visszafogni, és elragad magával a gyönyör. Kezem a hasára siklik, a mellét érintem, majd az arcát, miközben nyakát kényeztetem ajkaimmal. Szorosan egymásba fonódunk a vágyaink hullámvasútján, s érzem, hogy végre eljutok a pontig, amikor szinte felrobban a bensőm. A hideg fut végig a hátamon, és libabőrössé válok, ahogy elérem a csúcspontot, és beteljesül minden vágyam. Szorosan ölelem magamhoz, és remélem sikerül neki is elérni a vágyott beteljesülést. Nyakára adok egy lágy csókot, és ajkaim akaratlanul is mosolyra görbülnek. - Rossz hatással vagy rám... Elveszed az eszem. Hogy tudnék így másra koncentrálni? - mosolyodom el, s hangom még rekedt az iménti együttlét hatására. Persze csak a játék kedvéért mondom ezt, nem kell komolyan vennie. Bár tényleg ezt teszi velem. Kikapcsol az agyam, és nem tudok másra gondolni, csak rá, ha itt van a közelemben. Ujjaim végigszáguldanak az oldalán, és végül felülök az ágyon. Rossz szokás, nem tudok tőle egyhamar megszabadulni. Felveszem a pólót és a bokszert, hogy ne legyek teljesen meztelen, majd felé fordulok. - Nem vagy éhes? Azt hiszem megérkezett az ebéd, de ha akarod el is mehetünk... - fordulok felé féloldalasan, miközben végignézek egész alakján. Valójában én éhen halok, de sokat eszem, és sokat kell edzenem is mellé. Pár nap, és visszaiktathatom azt az edzéstervet az életembe, amit előtte is folytattam, bár most ez sem jut eszembe. Csak őt nézem, és mintha egész lényem mássá vált volna. Mintha egy olyan énem lenne, aki akkor lehettem volna, ha olyan családi hátterem van, mint neki... De ezen már nem lehet változtatni, viszont képes lennék megszeretni ezt az életformát, amivel elvarázsolt engem...
A kapcsolatok hálói szerte futnak az egész világban. Ez a Föld, amelyen élünk bármennyire is hatalmasnak tűnik, mégis olyan kicsi az egész. Ha nem is közvetlenül, de közvetettem mindenki ismer mindenkit, legalábbis több tanulmány ezt állítja. Úgy gondolom, hogy ezek a feltételezések csak egy elrugaszkodott agy szüleményei. A legkevésbé sem örülnék annak, ha bármiféle kontakt lenne a régi életem, és a mostani között. Több órányira elköltöztem csak azért, hogy a múltamat magam mögött hagyjam, és tudom, hogy a velem lévő férfi múltja is tele van olyan emberrel, akivel nem szívesen találkoznék. Két külön világ vagyunk, melyet most kizártunk, és a mi kettősünk tökéletes harmóniában mozog együtt. Mintha mindig is így lett volna. Fogalmam sincs, mi ez kettőnk között, hiszen a ki mondott, és ki nem mondott szavak mögött ott rejtőzik az igazság. Összetartozunk. Mint két pólus, amely vonzza egymást, és nem tud ellene mit tenni. Szeretném azt hinni, hogy ez már több, mint pár kellemes óra. Ez már önmagában egy kapcsolat, és nem akarom, hogy bárkire is úgy nézzen, mint én. Azt tudom, hogy én eddig sem néztem más férfiakat, és most, hogy minden gondolatom körülötte forog, csak Vele akarok lenni, és szívem azt súgja, hogy Ő is így van ezzel. Nevezzenek csak naivnak emiatt, nem érdekel. Minden rosszindulat lepereg rólam, főleg ha Ő itt van velem. Minden apró érintésére reagál a testem, ahogy keze a hátamat érinti, egészen ívbe feszül. Észre sem veszem, mennyire igyekszem azon, hogy minden porcikám az övéhez simuljon. Tudatalatti a mostani kommunikációm, ahogy a testem reagál rá. Lehet, hogy ez másoknak csak egy póz, amivel fellehet dobni a szexuális életet. Nekem mégis olyan, mintha ezzel jelezném, hogy teljesen megadtam magam Neki. Érintése által libabőrös leszek, és amikor megérzem magamban a férfiasságát, felnyögök, és édes borzongás fut végig rajtam. Fejem lehanyatlik, és átadom magam az együttlét csodálatos, részegítő érzésének. Vele együtt mozgok. Annyira nyers, annyira ösztönös, szinte levegőt is alig kapok. Érzem, ahogy fölöttem van, ahogy irányít, ahogy birtokol.. élvezem, hogy Ő a domináns, én pedig teljesen az övé vagyok. Szinte egyszerre érjük el a vágyott csúcsot, amelyben mindkettőnk teljesen kiteljesül. Levegőért kapkodok, és lehanyatlok az ágyra. Abban a pillanatban úgy érzem, minden erő kiszaladt belőlem. Magához ölel, én pedig lehunyom a szemeim, és élvezem ezt a párpercnyi csendet, amely leereszkedett kettősünkre. A megjegyzését hallva halkan elnevetem magam, de nem mondok semmit. Én is pontosan így érzem, már akkor is így volt, amikor elutazott. S előre látom, hogy ez csak egyre erőteljesebb lesz. Végigsimít az oldalamon, és csupa libabőr leszek az érintés nyomán. Ahogy felül az ágyon, úgy az oldalamra fordulok, és a kezemmel felkönyökölök. Elvarázsolt, kissé még bágyadt tekintettel figyelem, ahogy öltözködik, ajkaimon kedves mosoly játszik. – Egy kicsit. Egyébként sem ártana pótolni az energiát, amit kifacsartál belőlem. – felelem pimasz vigyor kíséretében, majd lassan én is felülök, és a földről összevadászom az alsóneműm, és a melltartóm, majd belebújok. Aztán jön az egybe ruha, amibe belebújok. – Segítenél egy kicsit? – Dorombolom neki, és a hajam összefogva fordítok hátat, hogy hozzáférhessen a cipzárhoz, amit még Ő húzott le. Nem mintha nem tudnám magamnak felhúzni, még ha kicsit körülményes is, de ez is a játék része. Ha mögém lép, még huncut módon hozzá is simulok. Ha a cipzár felhúzásra került, elengedem a hajam, és vele szembe fordulok. – Vagy ebéd után is elmehetünk. – vázolok egy másik verziót, mert ha már itt az étel, akkor együk meg, és utána is elmehetünk bárhová. - Persze csak ha hagyják a papírjaid, hogy elraboljalak magammal. – Bökök az ágy végében lévő halomra, miközben ártatlan pillantást varázsolok magamra, de csak pár perc erejéig, mert újfent pimaszul elmosolyodom.
Szépsége lenyűgöz, és a vele töltött idő olyan, mintha csak álmodnék. Én, aki sosem hitte volna, hogy valaki ilyen hatással lehet rá, pont én akarom azt, hogy az életem része legyen és soha ne tűnjön el onnan. Nem vagyok jó és most félek attól az ördögtől, ami bennem él. A szörnytől, aki már sokakat elmart, aki nem enged közel senkit. Egy időben még akartam, mikor fiatalabb voltam, aztán létrejött a démon, aki a megfelelő időben átvéve a szerepet átváltoztatott egy olyan emberré, aki sosem voltam előtte. Ez az én védekezőmechanizmusom, ez az, ami folyton itt él bennem, készenlétben, szinte ugrásra készen. Még féken tartom, hiszen a nővel töltött idő majdnem elfeledteti velem, hogy ez az egész akár egy játék is lehet. Félek ettől, mert túl sok dolgot tud rólam, ami már önmagában is ijesztő, és mikor nélküle voltam, akkor a hirtelen rám törő énem ismét elkezdte kővé dermeszteni a szívem, és az egész lényem. Ez persze nem sikerült, mert a szívem - aminek létezéséről sem tudtam -, nem hagyta magát. Ahogy elvesztem a csókjaiban, ahogy hozzám simult, tudtam, hogy ez nem egy olyan dolog amiben én irányítok. Mindketten akartuk, és olyan volt, akárha egybeolvadtunk volna. Olyan érzés uralkodott el rajtam, mintha mi mindig is összetartoztunk volna. Már a tudat, hogy pont én éreztem, már ennek meg kellene ijesztenie. Mégsem érzem, csak ki akarom élvezni a mai napot, a hetet, és minden egyes napot, amit vele tölthetek. - Én kifacsarni? Alaptalanok a vádjaid - jelentem ki határozottan, miközben végzek az öltözködéssel. Ő pedig segítséget kér, ujjaim pedig lassan zongoráznak végig a fedetlen bőrén, egészen a cipzár kocsijáig, majd megfogom azt, és kínzó lassúsággal húzom fel, hogy szinte egyszerre cselekedjünk. Ahogy ő nekem simul, úgy húzom magamhoz, aztán hagyom, hogy szembe fordulhasson velem, és kezeim a derekára téve pihentessem. Egyik kezem végül megállapodik az arcán, hogy egy tincset elsöpörhessek arca elől. - Akkor itt benn eszünk, utána együnk a partra. Ki kell használni az utolsó jó időt - billentem oldalra a fejem egy rosszfiús félmosollyal az arcomon. - Az a papírhalom akkor is itt lesz, ha visszatérek... Csak könyvelés, hó végi elszámolások. Az év végiek azok rosszabbak - húzom el a számat, majd a homlokára adok egy gyengéd csókot, és egy rövid időre elszakadok tőle. Az ajtó felé veszem az irányt, majd kinyitom azt, hogy kimehessek rajta a titkárnő asztaláig. - Mr. Saintwood megérkezett az ebédje és a kávéja, Elizabeth pedig az étteremben van - hadarja el a szavait a titkárnő, én pedig elveszem a két fehér hungarocell dobozt és a két kávét, majd egy biccentés kíséretében zárom be magam mögött az ajtót. - Választhatsz, van paradicsomos füstölt sajtos csirke és cézár, lazaccal... Ma ez az ebéd - jelentem ki, mikor beérek a szobába ismét. Onnan tudom, hogy mi van benne, hogy az oldalára van írva. A kávékat a szekrényre teszem, és az ételt pedig az ágyra. Nem vagyok hajlandó asztalnál ülve enni, és egy mosollyal próbálok elnézést kérni érte. - Rossz hatással vagy rám... Sosem szoktam ennyit lazsálni - mosolyodom el, majd kinyitom a két ételt. Csak cukkolom, és a féloldalas mosolyom árulkodik erről. Nem áll szándékomban megsérteni, csak nem akarok a szerepből sem kiesni... Addig sem kell a bennem élő démonra gondolnom...
– Akkor biztos csak a saját elmém űz velem játékot, és az egészet csak képzeltem. – sóhajtok egyet megadóan, amikor azt állítja, alaptalanul vádlom meg azzal, hogy minden energiám beleöltem a mi kettősünkbe. A játékos mosoly még mindig ott bujkál az ajkaimon, és vidáman csillogó szemeimmel folyamatosan követem Őt. Minden mozdulatát, mintha nem akarnám szem elől téveszteni. Borzasztó hosszú volt a múlthét, nem is gondoltam volna, hogy ennyire érezni fogom a hiányát. Ahogyan ujjai a bőrömhöz érnek, egy rövid de annál árulkodóbb szusszanás jelzi, mennyire is jól esik az érintése. Pedig alig pár perce, hogy egymáséi lettünk, és szakadtunk el egymástól. Ez rosszabb, mint bármilyen kábítószer. – Jól hangzik. – Bólintok egyet, amikor vázolja, mi is az elképzelése. Igaz, a jelenlegi cipőmet nem éppen sétálásra tervezték, de ez fel sem ötlik bennem igazán. Az a lábbeli meglepően kényelmes, pedig ránézésre nem úgy tűnik. Éppen ezért is vettem meg. Csendben figyelem, ahogy kimegy a szobából, én pedig egy ideig még csak ott állok, és karjaim összefonva merengek el pár percre. Alig pár másodpercig tart, de ahogy megint észhez térek, kimegyek a szobából, de csak a táskámig megyek, amit az egyik fotelban hagytam. A pántjait megfogva indulok vissza a szobába. Végül az ágy szélére ülök le, az egyik lábamat magam alá húzva. Ennek következtében a ruhám szoknyarésze újfent kissé feljebb csúszik, de nem zavartatom magam a dolog miatt. Elvégre alig pár percre még ruha sem volt rajtam. A táskámba nyúlok, ami most ott fekszik mellettem a földön, és kiveszem belőle a tabletet, hogy pár érintéssel megnézhessem az emaileket. Meglepve konstatálom, hogy a vérképem eredménye megérkezett. Éppen azt nézegetem elmélyültem, amikor Gareth visszatér. A képernyőről rá pillantok, majd elmosolyodom. – Az utóbbi. Úgy tűnik diétáznom kell. – kissé kelletlenül húzom el a szám. Figyelem, ahogy mindent elpakol, a bocsánatkérő mosolya láttán pedig csak lágy mosolyom a válasz, mindamellett, hogy a szívem megint kihagy egy ütemet. Utána visszapillantok a kezemben lévő eszközre. – A vérképem már kész. Magas a koleszterinem. Igazából nem is csodálkozom, amennyire rendszertelenül étkeztem az utóbbi hónapokban. – Attól még, hogy tagadom a dolgot, nem lesz jobb. Nagyon elhanyagoltam a saját egészségemet. Pont én, aki mindig az egészséges táplálkozás és életmód mellett kampányolok. Ez a tipikus esete annak, amikor az ember bort iszik de vizet prédikál. Bűnösségem teljes mértékben elismerem, és mostantól sok halat, salátát meg egyéb diétás dolgokat fogok majd enni. Mindig. Najó, majdnem mindig. Elégedetlenül rázom meg a fejem, végül félre teszem az eszközt az ágyon. Annyira leköti a figyelmem Gareth, hogy még azzal sem foglalkozom, hogy kikapcsoljam. A fény úgyis kihuny magától. Még azzal sem foglalkozom, hogy a képernyőn látszik az email, amihez csatolták az eredményeket. Persze a levelet Smith küldte, és kapva kapott az alkalmon, hogy elektronikusan is pármondatos negédes szavakat küldjön. Idióta. – Lazsálás? Nekem az előbb nem úgy tűnt, mintha lazsálnál. – vágok egy pillanatra ártatlan arcot, még a szempilláim is megrebegtetem kissé. Hát persze, hogy az előbbi együttlétünkre gondolok, ami heves volt, és intenzív. – Szóval évvégén beköltözünk ide? – Még mielőtt kiment volna, arra a válaszára kanyarodok vissza a kérdésemmel, és kezemmel körbemutatok a szobán. Elvégre azt mondta, az évvége rosszabb könyvelés szempontjából. Gondolom akkor végképp minden idejét itt tölti. Én pedig nem szándékozom távol lenni tőle még akkor sem, ha Ő dolgozik, és én nem. Szinte észre sem veszem, ahogy ezek a szavak kibuknak a telt ajkaim közül. Annyira ösztönös, és magától értetődő az, hogy tervezek. Vele.
Ez az egész olyan irreális, ahogy most itt vagyunk. Sosem hittem volna. A társasága feltölt energiával, pedig az előbbi együttlétünk eléggé leszívta minden energiámat. Mégsem érzem úgy, hogy aludnom kellene. A szokottnál is jobb a kedvem, és most, hogy vele vagyok, szebbnek látom a dolgokat. - Minden bizonnyal, ahogy én is képzeltem csupán - mosolyodom el szavaira. Ugyanazt éreztük, ugyanúgy mozdultunk, mintha egy test és egy lélek lennénk. Talán így van, nem tudom. Nem hiszek ezekben sorssal kapcsolatos megállapításokban, hogy mindenkinek van egy másik fele. Egyszer mondta nekem Anetta hogy mindenkinek megvan az ikerlelke, azóta sem tudom, mire értette. Fogalmam sincs, miért mondta nekem, hogy az az ember, aki az én társam lesz, majd letöri az egómat, és a büszkeségemet. Kétlem, hogy az az ember létezne, és nem is érzem, hogy Ivonne képes lenne rá. Az iránta való érzéseim mégis megváltoztatnak mindent. Az egész világnézetemet, és belopja magát ismét a fenti gondolat az elmémbe. Hiszen abban a percben, mikor ő összeesett, akkor éreztem először, hogy valaki fontosabb magamnál. Jobban aggódtam a testi épségéért, mint bármikor máskor a sajátomért. Furcsa, de egyben jóleső érzés volt, mindemellett egy kevés félelemmel töltött el. - Ezek után nem mondhatod, hogy én étkezem egészségtelenül - mosolyodom el, miközben visszagondolok azokra az időkre, mikor pörölt velem az étkezési szokásaim miatt. Nem egyszer megkaptam, hogy a túlzott kávéfogyasztás egészségtelen, ahogy a rendszertelen étkezés is. Azóta viszont igyekszem mindig normális időpontokban enni, és a sport is segített ebben. Amihez hamarosan visszatérhetek. De meglepő, hogy pont az ő vérképe mutat magas koleszterint. Egy kicsit elégedettséggel tölt el, hogy a régi szavaim igazzá váltak, és nem csak üres jelentéktelen dolgok voltak. Ez is bizonyítja, hogy mennyire jól ki tudom ismerni az embereket rövid idő alatt. Ami persze fontos, hiszen ebben a szakmában nem lehet félreismerni valakit, mert az akár pénzkieséssel járhat. - Szóval rám leszel utalva étel ügyben is - mosolyodom el elégedetten, majd végül megint a szobában vagyunk, ahol eddig voltunk. Szeretem ezt a helyiséget. Csendes a hangszigetelés miatt, és amolyan menedékként is szolgál. Nem sűrűn vagyok itt, ha nem számolom az elszámolások körüli feszült időszakot, mint a mostani. magam elé húzom a paradicsomos, füstölt sajtos húst, és bekapok egy darab sült krumplit. Most tűnik fel, mennyire éhes is vagyok. - Nem, melletted képtelenség lazsálni - cukkolom tovább, mintha ezzel azt mondanám, hogy szinte kielégíthetetlen a velem szemben ülő nő. Figyelem, ahogy a tablet kijelzője kialszik. Nem érzek késztetést arra, hogy megnézzem a leleteit, elég sokat láttam már az utóbbi időben, amin a saját nevem volt. Lassan ismerni fogom az összes orvosi kifejezést, ami nem nagyon az én világom. Hihetetlen, hogy egyszer én is orvos akartam lenni, ma már nem tudnám elképzelni magam fehér köpenyben, ahogy rohanok egy műtőbe, hogy megmentsem valaki életét. - Ha látni akarsz az év utolsó hetén, és nem csak az év utolsó napján, mikor partira megyünk, akkor muszáj lesz, mert január közepéig el szoktam havazódni - jelentem ki határozottan, és már előre nem várom azt az időt. Tudom, hogy eléggé húzós, és szellemileg nagyon le tud fárasztani az az időszak. Ami nem lenne baj, de most, hogy Ivonne itt van velem, megváltozik minden. Szinte minden egyes pillanatban érzem. - Nézd, sokat dolgozom, mert ezt akartam. Nem mondom, hogy nincs szabadidőm, hiszen most is van, de vannak időszakok, amikor azt sem tudom, hogy férfi vagyok, vagy nő - kezdem el körülírni, hogy valójában ez csak egy olyan idő, amikor tudok vele lenni, amikor nem baj, ha a munka egy kicsit leáll az irodámban. Hiszen nem véletlen vannak az embereim, Elizabeth, akik át tudják venni a munkáimat de van, amiket csak én végezhetek el, mert azért egy kis paranoia mindig eluralkodik rajtam, ha a pénzemről van szó. - De nézd a jó oldalát, én vagyok a főnök, és nem kell kimenőt kérnem senkitől - fűszerezem mosollyal a szavaimat, miközben enni kezdek. Éhes vagyok, és jól esik most ez az étel. Szeretem ezt az éttermet, mert sosem tudom, mit kapok, de azt igen, hogy csalódni nem fogok bennük. Talán a legjobb szakácsok dolgoznak ott. Persze minden szentnek maga felé húz a keze, szóval lehet, hogy elfogult vagyok. Bár a kimutatások alapján mások is szeretik a helyet. Nem a legforgalmasabb, de csúcsidőben tele van, ami bevételt jelent. Most egy kicsit eszembe jut a munka, hiszen a papírhalom akkor is ott lesz, ha visszajövök, így mindenképpen magammal kell vinnem Londonba is, hogy kész legyek velük. - Milyen? Remélem nem a legrosszabb... - biccentek az étel felé, miközben két üveg vízért hajolok a beépített hűtőhöz, és az egyiket átadom Ivonne-nak.
- Valóban nem. Legfőképp, hogy Te jobban odafigyelsz erre, mint én. - elismerem, most aztán végképp nem bírálhatom az étkezési szokásait. Főleg, mivel az én vérképem lett rossz. Igazából nem is értem, miért mondtam el Neki. Mert megtehettem volna, hogy hallgatok és úgy teszek, mintha mi sem történt volna. Nem derül fény arra, amit már Ő is észrevett. Még az előtt, hogy a szeme láttára estem volna össze. Az már a végjátéka volt egy olyan őrült hajszának, amit magamnak sem vallottam be. Nem lett volna értelme titkolni a nyilvánvalót. Arról nem is beszélve, hogy amit tegnap mondtam, azt komolyan gondoltam. Szeretném, ha az életem része lenne, és ehhez hozzátartozik az is, hogy a saját hibáim és kudarcaim is egyaránt felvállalom előtte. – Is? – kérdezek vissza szélesen elmosolyodva, s egyik szemöldököm kissé megemelkedik kérdően. – Elárulod nekem, hogy szerinted miben vagyok még Rád utalva? – A beszélgetés továbbra is édes kis csipkelődés, semmi több. Bár a kérdés más hanglejtéssel lehetne goromba vagy éppen számon kérő, de jelen esetben egyáltalán nem az. Ahogy Ő, úgy én is magam elé húzom a nekem szánt dobozt, majd kinyitom. Valójában nem ellenkezek a felvetés ellen. Tudom milyen, és hogy mennyire szeret irányítani, így nem is kérdés a számomra, hogy még azt is megszabja majd, mit mikor és mennyit ehetek. De azzal is tisztában vagyok, hogy jót akar nekem, ezáltal törődik velem, s ez jóleső érzéssel tölt el. Épp a kezembe veszem a villát, amikor meghallom a válaszát, és elnevetem magam. Értem én a célzást, hogy az ártatlannak tűnő szavak mire is utalnak. – Kizárólag magadnak köszönheted ezt. – a kezemben lévő villát viccesen meglengetem. Való igaz, Ő vette a fejébe, és volt hajthatatlan abban az ügyben, hogy engem meghódítson. Az, hogy végül beadtam a derekam, most teljesen másodlagos. Végül a villámat rendeltetésszerűen kezdem el használni, és elkezdek vele enni. Alapvetően nem vagyok oda a tenger gyümölcseiért, de ez most meglepően ízletes. Ettől még nem lesz nagy kedvencem, de nagyobb kedvvel fogyasztom, az már biztos. – Partira megyünk? – kissé meghökkenek ezen a kijelentésén, ami furcsa, mert inkább azon kellene, amikor közli, milyen sokat fog dolgozni. Igazából ezzel nincs is baj, elvégre én is sokat dolgozom. Az viszont, hogy bármiféle társasági rendezvényre is elkellene mennem, sokkal inkább meglep. Főleg, hogy a mostani szavai kicsit úgy csengenek, mintha tervezne velem a jövőt illetően. – Nincs ezzel semmi baj, Gareth. Ha valaki, én teljesen megértem, és elfogadom ezt. – Felelem nyugodt hangon, és melegséggel teli tekintettel nézek Rá. Engem tényleg nem zavar, ha sokat dolgozik. Nem azt mondom, hogy ha arról lenne szó, hogy napokig nem találkoznunk, nem hiányozna, de akkor sem verném ki érte a hisztit. Én más vagyok, ezt Ő is észrevehette már. Egyrészt én is sokat dolgozom, másrészt pedig vagyok elég intelligens ahhoz, hogy lefoglaljam magam a szabadidőmben, és ne mások nyakán lógjak. Úgy gondolom, hogy ez nem lehet kettőnk között probléma. – Ez a tény könnyít a helyzeten. – Nézek ré hunyorogva, majd tovább eszem. Legalább kettőnk közül Ő rugalmas. Én már kevésbé tehetem meg azt, hogy ha éppen kedvem úgy tartja, félbe hagyom a műszakot, és elmegyek vele vacsorázni, vagy bármi. Ha én lennék az osztályvezető sem tehetném meg. Maximum ha saját kórházam lenne, de akkor pedig elvi kérdést csinálnék a dologból, és azért nem tenném meg. – Nagyon finom, és ezt most a legkomolyabban mondom. Én, aki nem is kedveli túlzottan a lazacot. – jelentem ki komoly képpel, a kérdésére válaszolva két falat között. Részemről beáll egy pár percnyi csend, amíg az ebédemet fogyasztom, és egyszer csak azon kapom magam, hogy egészen elgondolkozva nézem Garethet, majd végül megszólalok. – Hogyan tervezed az utazást? – Kérdezem érdeklődve, elvégre még alig beszéltünk a dologról. Hogy pontosan mikor indulunk, és egyáltalán honnan? Hogy értem jön a lakásomra, vagy előzetesen összepakolok, és nála alszom? Lehet csak rám tört az utazási láz, de ezek az apró dolgok most tényleg érdekelnek.
Az ember sokszor érzi úgy, hogy elvesztegette az idejét. Hogy túl sokat foglalkozott olyan dolgokkal, amik a jelenben jelentéktelenné váltak. Esetleg az élet egyik területén maximálisan teljesítenek, míg egy másik életfolyamatot kihagynak, vagy teljesen ignorálnak. Én is ezt tettem. Nem akartam, sőt el sem tudtam képzelni, hogy valaha nekem lesz egy nő, aki fontosabbá válik saját magamnál. Önző vagyok, és egoista, és nem hiszem, hogy ebből lejjebb tudok adni. Viszont mégis azt érzem, hogy az életem egyes területén elpocsékoltam rengeteg évet, amikor tapasztalatot szerezhettem volna, én csak felépítettem magam köré a várat. Egy csalódás elég volt hozzá. A pszichológus szerint a gyerekkori traumáim az okai. Legfőképpen az anyám felől érkező semleges jegesség minden más problémám kiváltó oka. Ezért nem létesítettem szexualitásnál többet jelentő kapcsolatot egyetlen nővel sem. Így hazudnék, ha azt mondanám, hogy most tudom, mi folyik köztem és Ivonne között. Fogalmam sincs és nem tudom kiverni a fejemből, ahogy kimondta, belém szeretett. Abban a percben azt kívántam, bár viszont tudnám mondani, vagy csak viszonozni az érzést. Talán még most is ezt kívánom, még most is ezt akarom, de most eszembe sem jut... akarom mondani elnyomom. Így egyelőre könnyebb. - Többé-kevésbé mindig odafigyeltem az étkezésemre, hála a sportnak. A kávé pedig egy olyan szenvedély, mint a cigaretta. A munkával jár, és néha jobb, mintha kirúgnám a fél társaságot... - térek ki az egészségtelen dolgokra, melyek jelen vannak az életemben. Sok dolgot kipróbáltam már, de azt hiszem sok olyan történet van, amit jobb, ha Ivonne sosem tud meg. Például a drogproblémáim, ami a legnagyobb ellenségem ha végleg összetörök. Bár az első eset nem amiatt volt, hanem, mert fiatal voltam. Lényegtelen dolgok ezek, és ha mellettem van, eszembe sem jutnak. Pozitívan hat rám, remélem észreveszi szavak nélkül. Igaz, hogy sok emléket elárultam magamról, mégsem szoktam olyan sűrűn az érzéseimről beszélni, mert feszélyezve érzem magam. - Hogy miben is? Hm... hadd gondolkodjam! - játszom tovább, és élvezem ezt a kis évődést. Olyan érzést ad, amit szintén nem lehet szavakba önteni, mint szinte minden mást Vele kapcsolatban. Nem tudom, hogy érte el ezt nálam, de remélem tudja, hogy ő az első ilyen ember. - Mondjuk mindenben?! - arcom egy pillanatra komollyá válik, majd lassan kúszik vissza mosolyom, hogy lássa, az egész csak vicc. Még a végén komolyan venné, amit nem szeretnék. S most nem törődöm az étellel, hanem áthajolok fölöttük, és a tarkójára csúsztatva ujjaimat, közelebb húzom, hogy megcsókolhassam őt. Valahogy szükségét érzem, és vágyom azokra az édes ajkakra, amik elveszik az eszem. - Partira igen. De ne aggódj, nem puccparádé, hanem családi összejövetel - tüntetek el még egy falatot az egyre fogyatkozó tányéromból, majd miután lenyeltem, az üveget veszem magamhoz, hogy igyak egy kortyot, és csak utána folytassam szavaimat. - Feltéve, ha hajlandó vagy velem eljönni a családomhoz az év utolsó napján?! - tekintetét fürkészem, majd ismét az ételemmel babrálok. Régen sokkal többet képes voltam megenni, ám a gyomrom leszűkülése után sokszor egy teljes adag étel egyszerre történő elfogyasztása is gondot okoz. Ahogy most is. Kicsit több, mint a fele fogyott el, bár ez sem kis adag, szóval ketten jól laktunk volna belőle, csak régen egy egész adagot megettem. Nem mintha zavarna, sőt észre sem veszem. Esetleg másoknak tűnhet fel, nálam már megszokottá vált. Így visszacsukom a doboz tetejét, és a szekrényre teszem, majd megint iszom az üvegemből. - Különben pedig azért is kell beköltöznöd, hogy tudjam, mennyit dolgozol. Nem engedhetem, hogy túlhajszold magad, miközben én nem tudok találkozni veled - mosolyodom el, majd hosszú léptekkel sétálok végig az ágyon, és nincs rajtam cipő. Kinyitom a nagy ablakot és a párkányra ülök, hogy onnan nézzek vissza Ivonne-ra. Nyilván kitalálta, hogy mi a szándékom, és most valahogy nem tudok lemondani róla. A kávé is a kezemben van, de még nem vettem ki a zsebemből a cigarettát. Kevesebbet dohányzom, ha mellettem van, de a kávé megkívánja, és nem fogom feladni ezt a szenvedélyem. - Ráadásul úgy néz ki, hogy Seattle-ben is nyithatok egy éttermet Karácsony körül - húzom büszkén mosolyra a szám. Igen, végre úgy néz ki, hogy a makacs tulaj eladja nekem azt a csőd szélén álló éttermet. Alig tudtam megértetni vele, hogy nincs üzleti érzéke. Persze részesedést akar, amit kissé irreálisan magasnak találok, de majd várok pár hetet, mikor már teljesen reménytelen lesz a helyzete. Akarom azt a helyet. - Nem szereted a lazacot? Akkor te még nem ettél Anetta lazacos pitéjéből. Akkor nem mondanál ilyet - terelem a témát másik irányba. Szeretem hangoztatni néha, hogy a nagynéném milyen jól is főz. Én nem vagyok annyira jó, bár ha jobban megnézzük, dehogynem. A férfiak jobb szakácsok, ezért alkalmazok szinte mindenhol férfit. Aztán feltesz egy kérdést, melyre ismét a papírhalomra siklik a tekintetem. - Reggel indulunk. Én nyolc és kilenc közé terveztem, ha akarsz aludhatsz nálam is, vagy érted küldök. Magángéppel indulunk a Mccaran reptérről - kezdek bele, hiszen én eléggé precízen megtervezem a munkáimat és az utazásaimat. Nem szeretem a késést, sőt eléggé idegesít néha. - Elég hosszú az út amivel elmegy kábé az egész napunk, szóval magammal viszek pár kimutatást, amit felviszek a gépre, ha nincs ellenedre - pillantok rá bocsánatkérően, és ha befejezte az étkezést, akkor gyújtom meg a cigarettámat. Mélyre letüdőzöm a füstöt, majd egy kis hallgatás után folytatom szavaim. - Amikor odaérünk, este lesz, szóval az az este csak a miénk lesz, és reggel nekem lesz két megbeszélésem, és ha ezzel végzek, akkor szabad vagyok egész délután. Elizabeth megy a másik három helyre, én pedig csak körbejárom a helyeket, ha kedvem van. Még aznap este haza szeretnék jönni, de ha nem, másnap is megfelelő - hangom nyugodt, nincs benne feszültség. Mindenképpen szeretném, ha a fent elsorolt érvek mellett is felem tartana, hogy lássa a világomat. - Te pedig ha szeretnél, várost nézhetsz abban a pár órában, amíg nem vagy velem, de ha gondolod el is jöhetsz velem. Nem fogsz zavarni - mosolyodom el, miközben újabb füstfelhőt eregetek a kinti levegőbe. Így elmondva nagyon szorosan hat, de igazából ez a két vagy három nap a megszokottnál sokkal gyengébb. Van olyan, hogy itt helyben elutazgatok a környező városokban két napig. Az viszont elég kimerítő tud lenni. Azt viszont tudom, hogy azt, ami kettőnk között van, mindenképpen jól szeretném csinálni, és nem akarok neki csalódást okozni. Remélem sosem fog megtörténni...
– Na majd meglátjuk, mit mond a legközelebbi vérképed. – mondom mindezt kihívó mosollyal. Amikor legelőször kezeltem, nem volt annyira rózsás a helyzet, hiába a rendszeres étkezés, meg a sport, amit szeretettel emleget fel most is. Persze ez sem több cukkolásnál, és egyébként sem akarok belemenni abba, amit már Ő is tud. Hogy mi a véleményem a túlzott kávé fogyasztásról, és a cigarettáról. Aggódom érte, és az egészségéért, de nincs értelme újra és újra ezzel fárasztani, arról nem is beszélve, hogy először magamat kell rendbe rakjam, és addig nem igen mutogathatok ujjal másra. Azzal is tisztában vagyok, hogy a cigaretta nem olyan szenvedély, amiről könnyen lelehetne mondani. Komoly függőséggel jár, és csakis saját elhatározásból tudja letenni az ember. Ahhoz nem elég az, hogy valaki folyamatosan duruzsoljon a fülünkbe, ha mi nem akarjuk letenni. – De magabiztos valaki. – jegyzem meg, amikor kijelenti, hogy mindenben rávagyok utalva. Figyelem a komoly vonásokat, az én ajkaim szegletében pedig egy huncut kis mosoly ver tanyát. Ebből is látszik, hogy az enyhén nagyképű kijelentését nem veszem véresen komolyan. Épp, hogy felemeli a karját, már mozdulok is, és közelebb hajolok. Megérzem a kezét a tarkómon, és végigfut rajtam a libabőr. Megcsókol, én pedig boldogan viszonzom. Aztán szóba jön az a bizonyos buli, amit már az imént említett. Egy pillanatra még az evésben is megállok, amikor ezt említi, viszont ahogy elárulja, pontosan mire is gondolt, láthatóan megkönnyebbülök. Nem szeretem a nagy felhajtásokat, egyáltalán nem vagyok az a típusú nő, akit a csillogás és a flancolás érdekelne, ezt Ő is tudja. Elmosolyodom, ahogy a fürkésző tekintetével találom szembe magam. – Örömmel elmegyek Veled. – tény, hogy egy nagy, szerteágazó és hangos családdal való megismerkedés sem egy kis falat a számomra, de sokkal inkább elmegyek Vele, és megismerek azokat az embereket, akiket szeret, mintsem vadidegen alakokkal jó pofizzak. A szilveszteri program nálam eléggé egyoldalú. Többnyire dolgozom, vagy ha mégsem, akkor otthon ülök. – Mr. Irányításmániás közvetlen közelről akar szemmel tartani. Kicsit őrülten hangzik, nem gondolod? – vigyorodok el, majd befejezem az ebédem, és összecsukom a műanyagdobozt, és hasonlóan a szekrényre teszem, ahogy Gareth tette. Figyelem, ahogy az ablakhoz lép, én pedig az ásványvizes üveget bontom ki, majd kortyolok bele. Majdnem félre is nyelek, amikor megemlíti Seattlet. – Nem tétlenkedsz az már biztos. Akkor már lehet gratulálni, vagy még ne kiabáljam el? – Látom rajta, mennyire büszkén újságolja el mindezt, és ez mosolyt csal az arcomra. Jó látni, mennyire elhivatott és lelkes, és élvezi azt, amit csinál. Hasonlóképpen vagyok én is, és kicsit mintha magamat látnám benne egy-egy sikeres műtét után. – Alkalmazkodom hozzád, legyen az amelyik Neked kényelmesebb. – vonom meg a vállam. Igazából időm mint a tenger, szóval akár össze is pakolhatok és átmehetek hozzá, vagy ha dolgozni szeretne, akkor találkozhatunk a reptéren. Viszont a tervek vázolása közben csakhamar fény derül arra, hogy a számomra legkedvesebb munkatársa is velünk jön. Végülis sejthettem volna, hogy a jobb keze nélkül nem megy sehova, de naivan azt gondoltam, talán megúszom a dolgot, és nem kell azt a nőt elviselnem. A szimpátiám nem nőtt az irányába azóta sem, hogy most már személyesen is ismerem. Ellenérzéseim lenyelem, és nem is mondok semmit, inkább lenyelem a vízzel együtt a mondandómat. Az a nő Gareth kiemelt munkatársa. El kell fogadjam, és kész. – Nincs ellenemre egyáltalán. De ha neked ér, akkor nekem is ér dolgozni. – mondom mindezt hamiskás mosollyal az arcomon. Így nem lehet ellenvetése a dolog ellen. Persze nálam nem a szó szoros értelmében vett munka van, mint neki, de jó pár tanulmány és műtéti eljárás van, amit át kellene olvassak, csak eddig nem volt rá időm. Bezzeg most tengernyi lesz, és nem csak a repülőúton. – Még ha nem is zavarnék, szerintem halálra unnám magam. – forgatom meg a szemeimet, és játszom a hercegnőset, majd elvigyorodok. – Elmegyek várost nézni, és közben majd képekkel bombázlak, hogy irigykedhess. – Ugratom tovább, végül én is felpattanok a helyemről, és odasétálok az ablaknál álló alakjához. Könnyedén a karja alá bújok, majd a derekánál fogva magamhoz ölelem. Egyre kevésbé zavar a cigarettafüst, és most nem is érdekel túlzottan. Apró kis csókot nyomok a nyakának bőrére, majd elmerengve figyelem Őt. Nem kellenek szavak, anélkül is láthatja rajtam, hogy jól érzem magam a társaságában. Ennek ellenére valami furcsa előérzet motoszkál bennem ezzel az egész Londoni úttal kapcsolatban, de elhessegetem azt. Nem hagyom, hogy a borús gondolatok beárnyékolják lassan éledező, és egyre erősödő boldogságomat.
Kezdőlap
Kedd Aug. 16, 2016 1:10 pm by 
Tárgy: ~ coming back for you. 
