Párizs, Franciaország; 1983. 12. 18. 30 színész Civilians Gaspard Ulliel

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok: pontosság, precizitás, maximalizmus, nyílt személyiség, közvetlenség, megbízhatóság

◆ negatív tulajdonságok: munkamánia, makacsság, csökönyösség, önzőség, türelmetlenség

◆ egyebek: Igyekszem, hogy a hírnév és média felkapottság ne dobjon át a ló másik oldalára, de azt hiszem van, amikor némileg a fejembe száll ez az egész, bár sosem vallanám be a dolgot.
Férfi létemre figyelemmel kísérem a divatvilágot, aminek azaz egyetlen oka, hogy mostanában gyakran kapok felkéréseket modell munkákra, amiket gyakran elvállalok.
Szeretem az extrém sportokat, korábban síeltem és snowboardoztam, most a wakeboard az új szórakozásom.

Történet vagy szerepes példa

Halk, ütemes pityegés zaja töri meg a csendet és erőszakosan hatol a füleimbe, áttöri tudatom lebegését a semmiben és erőszakkal kényszerít vissza testem börtönébe, a valóságba. Szemeimet nehéz feladatnak tűnik kinyitni, ezért még nem is próbálkozom meg vele. Kicsit zsibbadok, mintha némi tompa fájdalmat is éreznék, nagyjából mindenhol a testemben.
Sutyorgás szerű, fojtott hangok keverednek a gép ritmikusan felsípoló hangjaiba. Nem értem, hogy mit mondanak, pontosabban nem hallom, de igazság szerint nem érdekel, mert egyelőre jobban leköt az, hogy ólmos súlya van minden porcikámnak. A tompának vélt fájdalom az érzékeim erősödésével egyre rosszabbnak mondható. Megint megpróbálom kinyitni a szemeimet, hátha most nagyobb sikerrel járok.
Jobb lélektükröm kipattan, de a bal nem adja meg magát. Kék íriszem ide-oda kapom a fehér helyiségben, ahol kétségtelenül fekszem. Megszólalnék, de egy cső akadályozza a dolgot, ami minden bizonnyal a torkomig leér. Megváltozik a gép hangja, az eddig oly megnyugtató ritmikusság felgyorsul, talán szabálytalan is lesz és egyéb sípoló hang is belevegyül az egész zaj kavalkádba.
Észreveszik, felém fordulnak, de mielőtt még meglátnám arcukat, gyors léptekkel szaladnak be többen is a helyiségbe. Fehér köpenyes alak úszik be nyitott tekintetem elé, majd fény tölti be a látómezőmet, belevilágít a szemembe többször megszakítva a kellemetlen folyamatot. A nevemen szólongat. Azt várom, hogy az anyanyelvemen fog beszélni, de helyette akcentust vélek felfedezni már abban is, ahogy kiejti az egyetlen szót, amin neveznek. Nem tudom összetenni még, hogy mi is történik most pontosan és hol is vagyok. A fehér köpenyes pedig folytatja. Most már mondatokat fűz össze, angolul. Hát ezért volt olyan furcsa a kiejtése. Értem, hogy mit mond, nyugodjak meg, kiveszi a csövet, visszaszámol, fújjak miközben cselekszik és utána már tudni fogok beszélni. Teszem, amit mond jobb híján.
Kellemetlen érzés, ahogy a méretesnek tűnő cső távozik belőlem. A torkom ellenkezik, ahogy kint van, köhögni kezdek, mire megfeszülnek az izmaim és mind pokoli fájdalommal adja agyam tudtára, hogy ezt nem kellene. Nem esik jól. A köpenyes alak, aki minden bizonnyal orvos lehet, tovább vizsgálódik. Tapogat, gépet figyel, utasításokat oszt a nővérnek, az meg bólogat, aztán kisiet.
Bekúszik a képbe két ismerős és nagyon rémült arc. A húgaim. Tehát ők sutyorogtak korábban a szobában. Mosolyognék rájuk, hogy lássák, minden rendben van – pedig nagyon nincs – de még ez az egyszerű izommunka is nehéz feladat elé állít. A doki megint nekem szenteli a figyelmét.
- Vizet. – rekedt hangom, mintha nem is az enyém lenne, kapar a torkom és nehezen ejtem ki ezt az egyetlen szót is. Azonnal mozgás támad körülöttem, de ezt is inkább csak érzékelem, semmint valóban látom. Hamarosan egy szívószál kerül a látóterembe és figyelmeztetnek, hogy csak lassan, apró kortyokat igyak. Nem is menne másként, mert a torkom még mindig tiltakozik. Fáj és nem kellemes a nyelés, ezért néhány apró korty után feladom a kísérletet az ivásra. Lehunyom a szememet és próbálom összetenni a mozaik kockákat, de nem igazán megy. Mintha hiányoznának a kirakós darabjai és túl jelentősek ahhoz, hogy nélkülük boldoguljak.
Megint kinyitom a szemem és az orvosra nézek.
- Mr. Benoit. – persze megint rosszul ejti a nevem. Nem tudom miért erre figyelek fel azonnal. Valaki megfogja a kezem a másik oldalamon. Gondolom valamelyik húgom lehet, de nem vagyok biztos benne, mert nem látom. Válaszképpen megszorítom a finom női kezet óvatosan. Megkönnyebbült sóhajtást hallok, de mivel az orvos tovább beszél, ezért próbálok inkább ráfigyelni.
- Súlyos autóbaleset érte. Az állapota most stabil, de tudnia kell arról, hogy több, mint két hétig feküdt kómában. – két hét? Kómában voltam és balesetem volt, amire nem is emlékszem. De hát, hogyan? Mikor? Folytatja még az orvos a mondandóját, de alig értek meg belőle valamit. Pokoli fájdalom önti el a testem és olyan nagyon fáradt vagyok. Aludni akarok, semmi mást. Hagyom, hogy magába nyeljen a fájdalommentes tudatlanság.

***

- Jaj, ne vágj már ilyen fancsali képet! – pirít rám a fiatalabbik húgom. Jó, kösz. Könnyű ezt mondani. Már egy hónapja vesztegelek itt és még ha nem is rémlik az első két hét, attól még az utána következő kettő épp elég volt arra, hogy megállapítsam, nem akarok tovább bent maradni. Hozzávetőlegesen már működik mindenem, a törött csontjaim majd összeforrnak, a képem meg… nos… azt mondják a plasztikai sebész egész ügyes és jó munkát végzett, bár előfordulhat, hogy egy kisebb heg marad majd az arcomon. Most mondjuk ez nem olyan nagyon foglalkoztat. Az sokkal inkább leköt, hogy visszanyerjem megtépázott emlékeim, amelyeknek csak foszlányai ugranak be, de semmi több. Egyszerűen nem emlékszem az egész balesetre, pedig már vagy százszor elmondták nekem.
- Mondd el újra. – kérem a testvéremet. Tudom, hogy mindennap elmondatom vele a dolgot, de muszáj valahogy rávennem a csökött agytekervényeimet a munkára. Tudni akarom mi történt, de nem elmondás alapján, hanem úgy, ahogy én azt átéltem.
- Nem adod fel igaz? – visszakérdez, de látom az megenyhült mosolyt az arcán. A virágokat rendezgeti a vázákban, vagy egy tonnányit kaptam. Már nem csak a család és a barátok küldik őket, hanem idegenek, akik kedvelik a munkásságom, a filmeket, amikben szerepeltem, a rajongóim, bár ezt a szót nem igazán szeretem.
Bólintok, hogy nem adom fel, megint hallani akarom, szóval mesélje el nekem az egészet.
- Szórakozni mentél a Flamingóba. Onnan olyan hajnali kettő felé jöttél ki, azzal a szándékkal, hogy visszamész a szállodádba. Taxit fogtál és elindultatok. Kettő óra húsz perckor a szembejövő sávból áttért a tiétekbe egy részeg sofőr és frontálisan ütköztetek. A taxiban nem voltál bekötve, ezért sérültél meg ennyire súlyosan. Azonnal kórházba szállítottak, hat órán át küzdöttek érted az orvosok. Két hétig és két napig feküdtél kómában, mire felébredtél és visszatértél közénk.[/b] – eleinte mindig a könnyeivel küszködve mesélte el az egészet, ma már csak úgy, mintha egy idegen történetét mondaná. Nehéz volt a húgaimnak ez az egész. Amint meghallották, hogy mi történt, mindketten azonnal iderepültek Franciaországból és azóta is itt vannak. Mindennap meglátogatnak.
Bólintok és megint megrágom az egész történetet. Még mindig nem emlékszem szinte semmire. Az sincs meg, hogy az említett kaszinóba betettem a lábam. A véralkoholom a kórlapom szerint nem volt túl magas, amikor behoztak, tehát nem ittam le magam azon az éjszakán. Mégsem tudom összetenni az egészet, mintha csakúgy hiányozna egy rész az életemből és ez zavar, nagyon zavar.

***

- Köszöntünk a stúdióban Amadieu, és örülünk, hogy elfogadtad a meghívásunkat. Gondolom ezt a kérdést sokan felteszik mostanában, mert mindannyiunkat foglalkoztat a válasz: Hogy vagy? – a reflektor lámpa fénye nagy meleget sugároz, de ezt leszámítva nincs, ami különösebben zavarna. Ez az első interjúm a kórház után. Tudtam, hogy ez lesz a fő téma, a balesetem és megértem a kíváncsiságukat, a média elvégre ebből él.
- Helló. – köszönéssel kezdem, aztán belefogok abba, hogy megválaszoljam a mostanában tényleg sokat hallott kérdést.
- Nos, köszönöm kérdésed, a körülményekhez képest jól. Nyugodtan kijelenthetem, hogy teljesen felépültem. – a képem bal felén maradt egy heg, ami az egészre emlékeztet, de ezt leszámítva már tényleg jól vagyok. A csontjaim összeforrtak, részt vettem egy rehabilitációs mozgásterápián is, hogy megint annyira legyek a testem ura, mint korábban.
- Azt hiszem nem túlzok, ha azt mondom, a fél világ aggódott érted. Jó hallani, hogy már jól vagy. Mit gondolsz, mikor veted magad vissza a forgatások világába? – az interjú folytatódik a maga menetében. Szépen lassan kapom a kérdéseket egymás után, amikre hosszasan fejtem ki a válaszom. Mesélek a terveimről, arról, hogy már készen vagyok újra forgatni és, hogy felkéréseim is vannak, noha azokról még nem beszélhetek konkrétan. Az interjú negyven percen át tart. A végén pedig nem érzem azt, hogy nagyon kiestem volna ebből az egészből, ami azt hiszem mindenképpen jó. Magára a balesetre pedig még most sem emlékszem.