Nem múlt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rá. Kecses alakjára, zöld szemeire, kívánatos ajkaira. Képes voltam megkeményedni egy konferencia kellős közepén, amikor felidéztem csókjait és csak hosszú idő után tudtam lelohadni. Miután nem figyelt árgus szemekkel tizenkét ember, öltönyben, nyakkendőben. Mindent megtettem volna azért, hogy újra láthassam, de a munka közbeszólt és el kellett hagynom az országot. Elbúcsúzhattam volna tőle, de nem éreztem olyan fontosnak a dolgot. Nem a barátnőm, noha eljátszottam a gondolattal az elmúlt tizennégy napon. Rendre azon kaptam magam, hogy arra kértem Peter-t, vigyem el oda, ahol először láttam. Ott ültem a kocsiban, a sötétített ablakok eltakartak az éhes szemek elől, én pedig megigézve néztem, ahogy kisétál az ajtón, egyszerű, hétköznapi ruhájában, smink és cicoma nélkül. Beszáll egy ismeretlen férfi kocsijába és eltűnik a szemem elől. Olyankor mindig mérhetetlen féltékenység fogott el, amit csak nehezen tudtam legyűrni magamban. Mindig azzal nyugtattam háborgó belsőmet, hogy ennek így kell lennie. Őszinte voltam vele, kártyáim egy részét kiteregettem neki, de a legrosszabbakat elhallgattam. Még nincs itt az ideje, hogy elmondjam neki, még arra sincs felkészülve, ami az én szerelmemmel együtt jár. Nem akarom, hogy összeroppanjon miattam, sérüljön vagy gyűlöljön. De annyira akarom… Sage óta senkit nem akartam ennyire. Megöl a tudat, hogy más férfiakkal látom, hogy őket tünteti ki a figyelmével és nem engem. Nem kellett volna elmennem oda, mégis megtettem.
Peter helyett ma Clyde volt a sofőröm. Gyorsan száguldott végig a forgalmas városon, késő éjjel, hogy ne kerüljek a középpontba. Fekete farmert és pulóvert viseltem, arcomat sapka rejtette el a kíváncsi tekintetek elől. Ahogy beléptem az ismerős épületbe, már tudtam, merre kell mennem. Nem időztem pezsgőzéssel, öltözékemnek köszönhetően nem is marasztaltak a V.I.P részlegen. Amilyen gyorsan csak tudtam, le akartam foglalni magamnak a lányt. Busás összeget fizettem azért, hogy a következő negyvennyolc órában senki ne kereshesse. Bob Smith néven mutatkoztam be és hamis igazolványt csúsztattam a nő orra alá, amikor végig nézett rajtam. Amint virítottam a lóvét, viselkedése nyájas lett és biztosított afelől, hogy Evangeline a következő két napban csak az enyém lesz. Ennek a negyvennyolc órának elégnek kell lennie ahhoz, hogy magamba bolondítsam. Vagy legalábbis elérjem nála, hogy ne meneküljön előlem.
Egy órával a megbeszélt találka előtt idegesen toporogtam a hálószobámban. Válogattam az ingem között, egyik sem tetszett, mindegyikben volt valami, amit kifogásoltam. Hangosan szitkozódtam, vakargattam borostás államat. Aztán belépett Mrs Spring és a légkör a mínusz negyven fokról hirtelen felment plusz harmincra.
-Nem értem, miért idegeskedsz Ben. – Hajolt le az ingekért, amik a földön henteregtek. - Találkoztatok már, nyilván lenyűgözted. Az, hogy nem láttad két hete, nem a te hibád. Afrika messze van fiam. – Összehajtogatta az ingeket, letette őket az ágyra és beállt a gardróbszekrényembe. Pár perces válogatás után egy fekete farmert és egy halványkék inget hozott magával. Mindig szerettem benne, hogy volt stílusérzéke, bár már erősen benne volt hatvanas éveibe.
-Te ezt nem érted Beth. Ő más, mint az eddigiek. – Túrtam bele barna üstökömbe, levettem a pólóm és belebújtam az ingbe, majd a farmerbe is. - Vele nem akarok órákig szexelni, aztán meg elküldeni, mint egy olcsó ribancot. Annál sokkal többre vágyom, de bonyolult a helyzet. – Gomboltam be az utolsó gombot, felhúztam a nadrágot és máris indulásra kész voltam. Néhány apró simítás, egy rolex óra, egy gucci parfüm.
-Szerintem már így is elvarázsoltad. – Beth anyám helyett is anyám. Nem tudom, vajon kibírnám e az életet, ha ő nem lenne része. Nyomtam egy csókot az arcára és magára hagytam a tágas szobában. Clyde már a ház előtt várt, járó motorral. Az autóban már délután bekészítettem az ajándékom, mert hajlamos vagyok fontos dolgokat csak úgy elfelejteni. Ideges voltam, kár hazudnom, a körmömet is lerágtam volna, ha Clyde nem ér olyan hamar az étterembe. Direkt nem olyan helyet választottam, ami az enyém. Bátran vihettem volna a tulajdonomban lévő éttermek bármelyikébe, én azonban mást választottam.
Különterembe vezettek, faltól falig lévő ablakokkal, menyezettől a padlóig húzódó kilátással, az ötvenkettedik emeleten. Jégbehűtött pezsgő és apró falatkák vártak minket. Rájuk sem tudtam nézni, az ablak előtt álltam, zsebre tett kézzel, az asztalon pihenő dobozka társaságában. Percek teltek el, amik óráknak tűntek.
Az ajtó felnyílt, szőke hajú, vékony nő lépett be rajta, legalábbis amit láttam az ablakból. Szélesebbre nyitotta az ajtót és megláttam őt. Mint mindig, most is gyönyörű volt, a levegő a tüdőmben akadt, ahogy megéreztem ismerős, megnyugtató illatát.
-Mr Smith sajnos nem tudott eljönni. – Fordultam meg, megtámaszkodtam a szék támláján, kisfiús mosollyal ajakimon. - Engem küldött helyette. – Egyenesedtem fel, megkerültem az asztalt, hogy kulcsra zárhassam az ajtót és az egyetlen menekülési utat elzárjam előle.
-Foglaljon helyet Ms Bookstore. – Húztam ki a széket, számon még mindig mosoly volt, ahogy felmértem hangulatának mértékét. Nem tudtam, mire számíthatok, ezért sem mertem drasztikus lépéseket tenni feléje. Pedig úgy megcsókoltam volna. Meg akartam ízlelni ajkait, érezni akartam az ismerős aromát. Még sem tettem és jobb is, hogy visszafogtam magam, mert váratlanul kinyílt egy ajtó és zsúrkocsit betoló, apró termetű asszonyság érkezett. Felpakolta a vacsorát az asztalra, majd sietősen távozott.
-Ezért szeretem ezt a helyet. Itt senki nem fog minket zavarni. – Lehunyt szemmel szívtam mély levegőt, orromat csiklandozta a vacsora kellemes szaga. - Egész este ott fogsz ácsorogni, vagy leülsz? – Léptem oda hozzá és lesegítettem róla a kabátot. Már ettől a kedves gesztustól felállt a farkam. Egyetlen kósza érintés volt vállának selymes bőréhez és elvesztem…

Két hét. Két hét telt el azóta, ez minden reményt megölt bennem.
Aznap este, hatalmas elvárásokkal feküdtem le, ötlettel, és boldogan. De eljött a holnap, a holnap után, és semmit nem hozott magával az újabb napfelkelte. Szemeimmel önkéntelenül is őt kerestem a tömegben, de sehol.
Eleinte szomorú voltam. Nem szomorú, inkább törődött. Persze, hogy isl enne rám ideje. Ilyen kis apróságokra, mint a legutolsó, ismeretlen, csóró escort lányra, aki se nem kiemelkedő szépség, se nem szellemes humorú, se nem gazdag…egyedül a hisztimmel és a makacsságommal tűntem ki. Természetes, hogy nem érdeklem tovább. Csak nyűg lennék.
De akkor mi a francért hitegetett?
Miért mondta azt, hogy tisztességesen akar játszani velem, amikor szemét módon itt hagyott, egy szó nélkül, kétségek között? Miért akarta, hogy „vele kezdődjön és végződjön a napom”?
És aztán belém csapott a felismerés.
Csak nyugtatni akart. Hogy ne csapjak balhét. Szó nélkül hazavitt, hogy biztonságban legyen az estélye, és hogy lekoptasson, hogy ne idegeskedjek…
Evelyn nem értette aznap, miért voltam annyira mérges és elkeseredett, miért akartam máglyára dobni azt a ruhát amit kaptam Bentől, miért akartam végezni az egész férfi nemzettséggel.
De dolgoztam. Rengeteget, többet mint addig. A műmosolyom tökéletes volt, igazinak hatott, akárkivel elbeszélgettem, akármilyen sekélyes témáról, sziporkáztam, az ügyfelek elégedettek voltak velem. De fogytam.
Nem sokat, de látszik… ehh.
Azonban ugyanolyan nyugalommal készültem fel az estére. Egy egész hétvége, valami Bob Smithel. Nagyon különös név, túlságosan egyszerű, de nem kezdtem gyanakodni.
Taxiba ültem és a megadott címre hajtottam. Fizettem, fel az ötvenkettedikre. Szemrebbenés nélkül mentem el a fényűző asztalok mellett, tudomást sem vettem a méregdrága ruhákat viselő emberekről. Amíg dolgozom, én is egy vagyok közülük. Nem szabad felvennem az ilyesmit.
Egy hölgyhöz lépek, bemutatkozok, ő bólint és bekísér egy szobába.
És megpillantom őt.
A szám kiszáradt, a lábam gyökeret vert, érzem, hogy minden szín kiszaladt az arcomból. Megvártam amíg a nő kilépett az ajtón,csak akkor szólaltam meg.- Milyen furcsa véletlen…- tűnődtem hangosan, de aztán eljutott hozzám a gondolat. – Nem is volt Bob Smith igaz…? – szegeztem neki a kérdést a kulcsa csukódott zárat, majd az arcát bámulva.
Majdnem elgyengültem. Majdnem. A kék szeme, az a mosoly…
De aztán eszembe jutott ez a tizennégy nap. Ideges lettem, de nagyon.
- Hogy képzelted el ezt?- kérdeztem hűvösen, de nem ültem le. Nem hagytam azt sem, hogy lesegítse a kabátot. Nem is vettem le, nem terveztem sokáig maradni.- Két hét! Két hétig nem hallottam felőled semmit, egy vacak szót sem, egyetlen üzenetet sem hagytál, csak eltűntél! – sziszegtem mérgesen. – És akkor egyszer csak felbukkansz,  de nem, nincs szükségem erre. – oh dehogynem. Szomjazom a csókjára, porcikáim üvöltenek az érintéséért. – Nem szeretem ha polcra pakolnak és aztán akkor vegyenek le és foglalkozzanak velem, ha úgy adódik és szükség van rám, nem akarom hogy skatulyába zárjanak! – már remegtem a méregtől, de még mindig nem kiabáltam. – Késő Benjamin. – jelentettem ki egyszerűen, semleges hangon, mint aki nem is bánja igazán a dolgot. Vége, ez van…
Pedig belül reméltem, hogy tesz ellene. Nem a farok énjét veszi elő, hanem…egy másikat, amivel csak futólag találkozhattam.- Köszönöm a meghívást. Tégy panaszt nyugodtan az ügynökségnél, én most hazamegyek. Engedj el...

Nem érzem magam hibásnak. Egy cseppet sem, most mégis úgy esett nekem, mintha a világ legnagyobb hibáját követtem volna el. Talán így van, talán nem. Nem kerestem, mert nem tudtam pontosan hányadán is állunk. Összezavart a viselkedése. Az egyik percben hárpiaként, fegyverként vágta hozzám a táskáját, a következőben egymás ajkain csüngtünk. Bár tény, hogy legalább életjelet adhattam volna magamról. De olyan hirtelen jött az út, annyi teendő volt, hogy örültem, ha végre ágyba kerültem. Ennek ellenére – és nehezen vallom csak be – de igaza van.
-El kellett utaznom Eva. Nem voltam az országban. Tudom, elcsesztem, kereshettelek volna, de most itt vagyunk. Szeretném jóvátenni a baklövésem. Kérlek, ülj le és beszéljük meg. – Léptem el tőle, kezeimet farzsebembe csúsztattam. Fájt, hogy így lerázott magáról, miközben bennem kavarogtak az érzések viszontlátása miatt. - Isten őrizz, hogy a polcra pakoljalak. Mi az istenért szerveztem meg ezt az estét, ha nem kellenél. Emlékezz arra, mit mondtam neked az étteremben. – Akkor őszinte voltam. Fogalmazhatunk úgy is, hogy túlságosan is őszinte. Elvette az eszemet, elcsavarta a fejemet. Olyan erővel robbant az életembe, hogy azt fel nem tudtam fogni. Talán még most sem igazán, de hiába kapálózom, nem segít rajtam. Ellök magától, egyre távolabb sodródunk egymástól. Az este végére pedig úgy távozunk innen, mintha soha nem is ismertük volna egymást. Ezt akarom én? Határozottan nem…
-Sosincs késő Evangeline. – Kezdett az egész helyzet kínossá válni. Kétségbeejtő volt a tudat, hogy mennyire félreismert. Mennyi ember gondolhat rólam, mást, mint aki valójában vagyok. - Elterveztem mindent, kifizettem két napot, a város legjobb éttermében vacsorázunk. Mi ez, ha nem próbálkozás? – Karjaim széttárva, szemeim kerekre nyílva, ajkaim reménykedve vártak választ. Miért olyan nehéz nekem elbűvölnöm egy nőt? Miért lát mindenki másnak, mint ami vagyok? Felhúztam magam köré egy falat, az idők során megkopott, már nem véd annyira jól, mint annak ezelőtt. Védtem magam, mert csak így élhettem túl az életet. Csak így lehettem Amerika egyik befolyásos embere. Ezzel viszont csak azt értem el, hogy az emberek ridegnek, távolságtartónak titulálnak. Vannak érzéseim, mélyen egy dobozban. Érzek valamit eziránt a lány iránt és megijeszt a gondolat, hogy ez mekkora erővel hat rám. Olyan új érzések táplálnak, amiket eddig kizártam magamból. Soha nem énekeltem a zuhany alatt. Mrs Spring még is rajtakapott néhány nappal ezelőtt. Mit művel velem ez a nő? Miért játsszuk ezt a játékot, mikor mindketten tudjuk, hogy mit akarunk a másiktól.
-Nézd, nem tudom mennyire világos a helyzet. Akarlak… mint még soha semmit. Az elmúlt két hétben te voltál az első és az utolsó gondolatom. De dolgoznom kellett. Nem azért nem kerestelek, mert én így akartam, hanem mert egyszerűen nem tudtam, hogy egyáltalán merjelek e keresni. Olyan furcsa voltál, amikor hazavittelek, olyan hűvös és távolságtartó. Kiteregettem a kártyáimat, mégis megsebeztél… – Leengedtem, beletörődtem, hogy ez nem fog működni. Erőlködöm, miközben Ő már abban a szent percben eldöntötte, hogy ennek nem lesz folytatása, amint megpillantott.
Megcsókoltam. Nem engedtem, kezemet a derekára szorítottam, magamhoz vontam, ujjaim a hajába szántottak, úgy tartották egy helyben. Búcsúcsók? Talán… bár annyira nem reménytelen a helyzet, mint gondoltam. Kóstolgattam, ízlelgettem puha ajkait, nem akartam elszakadni tőlük. Képes lettem volna az örökkévalóságig csókolni, de Ő ezt nem így gondolja és hogy jövök én ahhoz, hogy erőszakkal a magamévá tegyem.
Elléptem tőle, hátsó zsebem rejtekéből előhúztam az apró kulcsot, a zárba helyeztem és elfordítottam. Szélesre tártam az ajtót, kezembe vettem a mobilom, a kulcsot az asztalra dobtam épp a dobozka mellé, melynek mélyén egy méregdrága nyakék lapult.
-Kérem jöjjön fel érte. Nem akarom, hogy egyedül kelljen lesétálnia. – Zsebembe süllyesztettem a telefont, pillantásom az ajándékra esett, aztán Eva-ra.
-Az ajtó nyitva. Menj, ha úgy érzed nem érdemellek meg. De ne mond azt, hogy nem próbálkoztam. – Löktem ki néhány zöldhasút az asztalra. Jóval több volt, mint amit adni szokás. A pezsgőért nyúltam, felbontottam. Az üvegből ittam. Majdnem a felét. Kellően észhez térített, mielőtt még az egészet elpusztítottam volna.
Az ablaknál álltam, lenéztem a városra. Nyüzsgő, apró pontokat láttam. Színes fények, amik egy pillanatra elvakítottak. Nem érdemlem meg, hogy boldog legyek…

Még egy korty a gyöngyöző italból, már most túl sok. Nem iszom alkoholt, nagy ritkán, amikor társasági eseményen veszek részt. Otthon, magányomban eszembe nem jutna kivenni a bárszekrényből egy üveg whisky-t és a lobogó tűz mellett meginni. Sosem bírtam a szeszt. Nem vagyunk jó barátok, talán ezért nem is keressük egymás társaságát. Most mégis annyira jól esik, ahogy a jéghideg nedű felmarja a torkom.
Ujjaim az üveg nyakát markolták, szemeim a még most is nyüzsgő várost figyelték. Apró, színes pontok mindenhol, fények, amik megvilágítják őket és groteszk formákat öltenek a sötétben.
Egy homlok a hátamnak nyomódott, aztán vigyázó, tapogatózó ujjai feszültek a pezsgőm köré, én meg csak jobban szorítottam. El kéne engednem, de nem akarom. Talán az lenne a legjobb, ha meginnám az egészet, kiütném magam. Akkor nem emlékeznék erre a kínos vacsorára. Pedig előre megterveztem mindent. A fejemben egész jónak tűnt, hogy hazudok a kilétemről, meglepem és minden folytatódik ott, ahol abbamaradt. De Eva nem az a természet, aki csak elsiklik afelett, hogy két hétig gyakorlatilag eltűntem. Mégis csak szólnom kellett volna. Már bánom, hogy nem tettem meg, de most itt vagyunk és szeretném jóvátenni a baklövésem, de megnehezíti a dolgom.
Elengedtem az üveget, rosszul voltam, tenyereimet az ablak üvegjének nyomtam és a kellemes hűvösség némileg tompította a bennem dúló harcokat. Elnyomta a feltörő hányingert.
-Nem kell itt lenned, ha nem akarsz. A pénzed így is úgy is megkapod. – Pedig annyira szeretném, ha maradna. Elbódít az illata, megrészegít a jelenléte. Elvesztem a fejem, ha ránézek bájos arcára, kívánatos ajkaira. Képtelen vagyok neki ellenállni és ezt a hülye is láthatja. Ezért volt Joseph is olyan makacs, ezért próbált a közelébe férkőzni, mert észrevette, mennyire elvarázsolt. Mocskos játékot akart játszani, de szerencsére Eva nem volt vevő a közeledésére.
A torkom kiszáradt, nyelvem végigsiklott ajkaimon, szemeimet cipőm orrára szegeztem és hallgattam, ahogy bátortalanul, de mégis határozottan belekezd monológjába. Eleinte elengedtem fülem mellett szavait, mondván csorbát ejtett férfi büszkeségemen azzal, hogy hisztérika módjára elrontotta az előre megtervezett vacsoránkat, de ahogy egyre jobban belemerült a beszédbe, rádöbbentem, hogy ezzel a hirtelen jött távozásommal miféle nyomorba taszítottam a lelkét. Mert erre is képes vagyok. Pedig Ő az utolsó ember a földön, akit bántanék. Testileg és lelkileg egyaránt. Akkor szeretem, amikor mosolyog, amikor szavaim hallatán pír lepi el hófehér bőrét, amikor a teste még, de a szemei már arról árulkodnak, mennyire kíván.
Lehunyt szemmel, ajkimat vonallá préselve élveztem, ahogy ujjai bekalandozták előbb hátamat, majd alkaromat és nem tettem az ellen sem semmit, amikor maga felé fordított és megcsókolt. Szám automatikusan nyílt szét selymes nyelvét keresve, hogy végigsimítson rajta, aztán illedelmes férfihoz nem méltó módon, durván eljátszadozzon vele. Dereka köré szorítottam karjaimat, törékeny teste mellkasomnak feszült. Annyira vágytam a csókjaira, hiányzott lényének minden egyes darabkája. Elhúzódott tőlem, túl korán, korábban, mint azt vártam.
-Ez nekem is új, nem csak neked Eva. Az emberek kihasználnak, többet és többet akarnak belőled. Aztán mikor megkapták, amit akartak, tovább állnak. Gyerekkorom óta ide-oda lökdösnek. – Túl sok információ Benjamin, fejezd be. Nem beszélünk a múltról. Így is ijesztő vagy. - Dolgom volt. El kellett utaznom Afrikába, a szívemen viselem a harmadik világ sorsát. – Elengedtem, hátamat az ablaknak vetettem, karjaimat összefűztem mellkasom előtt. Nem most jött el az ideje annak, hogy beszéljek a múltamról. Tulajdonképpen senki nem tud róla, még Sage-nek sem mondtam semmit, pedig egy időben azt hittem, vele élem le az életemet.
-Miért maradtál? – Szegeztem neki a kérdést, enyhén illuminált állapotban. Nem számítok értelmes válaszra, lévén, hogy magam sem tudnék válaszolni rá.
Szemem az ajándékra siklott, onnan vissza a lányra. Miért akarom én mindig elbűvölni a nőket ékszerekkel, drága holmikkal? Miért látja mindegyik csak a pénzemet? Véget kell vetnem ezeknek a nyájas gesztusoknak.
-Én elmondtam, mit akarok. Neked kell eldöntened, hogy akarsz e részese lenni az életemnek vagy sem. Nem vagyok egyszerű eset, sőt, néha idegesítő is, de boldoggá tennél, ha így döntenél. – Visszatért arcomra a kisfiús mosoly, az asztalhoz érve felpattintottam a dobozka tetejét. Egyedi tervezésű nyaklánc lapult a bársony párnák között. Magam választottam, ezt most nem bíztam asszisztenseim ízlésére.
-Az első és utolsó ajándékom. – Ezt talán kétértelműen csengett, de tudni akartam, hogy az előbbi szavaim után vajon rájön e, hogy miért mondtam. Nem akarom, hogy a pénzemért kedveljen. Magamért legyen mellettem. A kissé mániákus, oltalmazó szeretőként tekintsen rám, mert a tenyeremen hordoznám. Idővel pedig barátkozzon meg a múltammal és talán, amikor már megbízik bennem, beavathatom életem egy rejtett titkába.

Nyugalom áradt szét ereimben, ahogy szemeit a nyakékre szegezte és ajkaira bájos, örömteli mosoly kúszott. Meg tudnám szokni ezt az arcot, de ígéretet tettem magamnak és megpróbálom nem a pénzemmel kábítani. Az élet apró dolgainak is lehet örülni, nem kell hozzá vaskos pénztárca.
-Reméltem, hogy tetszeni fog. Egyedi és különleges, akárcsak te. – Húztam mosolyra a számat, elégedetten vizslattam, ahogy gyönyörködik az ékszerben. Nyilván soha az életben nem engedhetné meg magának, hogy egy ilyen drága csecsebecsét vegyen magának, de tudatni akartam vele, hogy nekem megéri pénzt és időt áldozni rá. Mert nem kevés időt töltöttem az ékszerüzletben, míg végre rábukkantam erre a szépségre. Megláttam és azonnal Eva jutott eszembe róla.
-Nem tudtam, hogy neked ennyit jelentett az az este. Ha tudatában lettem volna, felkerestelek volna. De ahogy akkor viselkedtem, Joseph és az a sok szarság… te sem könnyítetted meg a helyzetem. – Vakartam meg a tarkómat. Ami azt illeti, elég elviselhetetlenné tette a helyzetet, amihez nekem nagyon is sok közöm volt. Letámadtam, tudattam vele, mik a szándékaim, aztán órák leforgása alatt lettem kemény és rideg üzletemberből gyengéd, elvarázsolt férfi.
-Már kifizettem ezt a két napot. Előre kérték a pénzt, nem tehettem mást. Látni akartalak. Érted bármennyi összeget képes vagyok az asztalra tenni. – Ez így is van. Hiába is tagadnám. Mindig is ilyen voltam és bár rövid életem során sok nővel volt dolgom, kevés mondhatja el magáról, hogy mindent megtettem érte. - Szóval jön nekem egy második randival Ms Bookstore. – Vigyorogtam rá, fejemből kezdett kitisztulni a hirtelen elfogyasztott pezsgő, bár még cseppet sem éreztem lábaimat biztos talajon. Ez van akkor, ha olyan találkozik alkohollal, aki csak hírből ismeri és akkor is csak azért, mert életének épp olyan szakaszában bukkantak egymásra, amikor más kiutat nem talált. Így volt ez a drogokkal is. Szerencsére még idejében leálltam, nem kellett remegve, izzadtan imádkoznom azért, hogy valaki segítsen túl ezen a kínlódáson. Rossz példa, halott barátok, talán egy közeli ismerős. Valaki túljuttatott ezen és hálás vagyok neki.
-Ígérem, több ajándékot nem kapsz. Csak a születésnapodon és karácsonykor. – Emeltem fel kezeimet, mint aki fegyver elől próbálná meg védeni magát. Nehéz lesz ellenállni a kísértésnek és nem megadni magam a természetemnek, de igyekezni fogok. Már csak azért is, mert így nem rontok tovább az esélyeimen.
-Szívesen. – Nem tudom, ilyenkor mit szokás mondani. Kínosnak éreztem ez a pár pillanatot, de szerencsére Eva – mint mindig – ezeket a perceket is kellemessé tette. Magamhoz öleltem, belélegeztem az illatát, valami virágillat, ezer közül felismerem ezek után. Kezeim közé fogtam arcát, amikor lábujjhegyre ágaskodva ajkai rátaláltak az enyémekre. Óvatosan csókoltam, aztán a csók egyre mélyebb és intenzívebb lett, teljesen elvette az eszem, ujjaim csípőjébe martak, egyre lejjebb haladva a fenekére. Heves csókunk alatt lábai olykor elhagyták a biztos talajt, ahogy egyre közelebb és közelebb vontam magamhoz.
Apró csókokkal halmoztam el a nyakát, félrehúztam ruhájának vékony pántját, hogy elérhessem kulcscsontját. Hátam a kemény üvegnek ütközött, mosolyogva helyezkedtem úgy, hogy kényelmesen legyen. Eszméletlenül kívántam, ha csak arra gondoltam, hogy végre láthatom tökéletes testét alattam, hallhatom fülbemászó hangját, ahogy a nevemet kántálja… a vérem felpezsdült, megkeményedtem és ennek látható jelei is mutatkoztak vékony nadrágomon keresztül.
-Nem tudok várni Eva, képtelen vagyok visszafogni magam. – Simítottam végig egyik mellén, lehajoltam és markomba gyűrtem ruhájának alját. Már csak a megadásra vártam. Robbanni készülő atombomba rejtőzött a testemben. Minden idegszálam vigyázban állt, az ágyékom lüktetett, az agyam nem ebben az univerzumban járt.

Igaza van. Mennyi időbe tellett volna felhívni legalább? Csak hogy tudja, hogy gondolok rá. Elmondhattam volna, hogy külföldön tartózkodom, üzleti úton vagyok és ne féljen, mert vissza térek. Hozzá… ehelyett meghagytam abban a kétségben, hogy számomra ennyit jelentett az az este. Pedig nem így van. De itt az alkalom, hogy megmutassam, igenis számított az az éjjel, amit velem töltött az étterem megnyitóján, még akkor is, ha nem úgy alakultak a dolgok, ahogy azt elképzeltem. Bár nem is bánom, hogy nem döntöttem meg akkor.
Kedvem néhány pillanatra lehervadt, amikor szóba hozta Josephet, el is engedtem ruhájának az alját. Komolyan arról a szarháziról fogunk csevegni?
-Egy szemétláda, majd te is rájössz. – Morogtam a bajszom alatt és újult erővel gyűrtem markomba a puha anyagot. Ajánlom annak a szemétnek, hogy időben vegye le a szemét Eva-ról, mert annak csúnya következményei lesznek, a hátam mögött próbálkozik és a fülembe jut ennek a híre. Könnyen megtudhatom, csupán néhány aprócska ellenőrzés a belső rendszerben és ki is bukik az egész. Akkor viszont nem köszöni meg, amit tőlem kapni fog, ez holt biztos.
-Ez egy soron kívül intézett találka. – Egyeztem bele és megpusziltam az orra hegyét. Ha neki ennyire fontos lesz az első randi, annak én is meg fogom adni a módját. Bár én ezt nevezném első randinak, annak ellenére is, hogy busás összeget és jatott hagytam ott a pulton tegnap éjszaka. - Valami különlegeset találok ki az elsőnek, ígérem. – Mosolyodtam el, közelebb húzódtam hozzá. Érezni akartam minden rezdülését, amit én váltok ki belőle. Melyik férfit nem töltene e büszkeséggel, ha az áhított nő csupán egyetlen érintésétől elalél? Már most a fellegekben járok, mi lesz még később?
-Komoly önmegtartóztatást kell tanúsítanom Ms Bookstore. – Lihegtem a nyakába, amikor ismét belecsókoltam. Ruhájának pántja még mindig két ujjam között volt, egyre lejjebb csúszott puha bőrén, felfedve mellének felső domborulatát. Ádámcsutkám liftezett a sok nyeléstől, amit kiváltott belőlem feszes bőrének látványa. Többet és többet akartam, innen már nincs megállj. Már nem akarhatja azt, hogy megálljak, arra már képtelen lennék.
-Egy vagyont fizettem nekik ezért a szobáért, leszarom, mit gondolnak. – Csókoltam meg a kulcscsontját, majd nyelvem lesiklott a csonttól melle felső részére. Apró csókot leheltem mindkét kibukkanó halomra. Tetszett, ahogy ujjai a hajamba markoltak és csókra invitáltak. Nem is ellenkeztem, hosszú, szenvedélyes csókot váltottunk, majd hirtelen elhúzódott tőlem. Értetlenül néztem le rá, szemeimben ott táncolt a vad, fékezhetetlen vágy iránta. Csendben hallgattam, amit mond, a végére elmosolyodtam.
-Ne légy butus Eva. – Korholtam lágyan, ismét kétértelmű mondatokban beszélve. - Ne félj, nem tűnök el újra. – Simítottam végig arcán, majd ajkain is, aztán egy csókkal pecsételtem meg a szavaimat.
Bátran húztam feljebb a szoknyáját, egészen a csípőjéig és engedtem, hogy fürge ujjai kihámozzanak az ingemből. Nem is telt sok időbe, amíg elé nem tárult meztelen felsőtestem. Kibújtam az ingből, az asztalra dobtam, éppen az ékszert rejtő dobozkára.
Nem tétlenkedtem, végig a szemébe néztem, amikor átbújtattam feje felett a ruháját és a székre ejtettem a puha selyemből készült márkás darabot. Pontosan olyan, mint amilyennek elképzeltem. Egy szóval tökéletes, de ezt eddig is tudtam. Csupán nem voltam biztos benne, hogy egy csodálatos, elragadó és bájos nő valóban engem akar. Tovább már nem kételkedhetek benne.
-Gyönyörű vagy, ruhában és anélkül is. – Csuklójánál fogva, durván rántottam magamhoz, a feneke alá nyúltam és karjaim közé vettem. Ujjaimat a feszes bőrbe mélyesztettem, ahogy az asztalig sétáltam és csupán ettől a néhány lépéstől és Eva rettentő közelségétől megremegtem. A világom, amit éveken át gondosan építgettem, amibe szinte senkit nem engedtem be, most olyan, akár egy hurrikán okozta pusztítás után. Káosz az egész, csupa fejetlenség. Akarom, mindenhogyan.
-Ha nem akarod, én… - …nem erőszakoskodom. Be akartam fejezni a mondatot, de nem sikerült. Óvatosan ültettem fel asztalra, háta mögött félresöpörve mindent. Még mindig robbanni készülő bomba vagyok, de talán le tudok nyugodni és nem okozok akkora pusztítást.