Mondtam már, mennyire utálom a kérdést, ami az életemet firtatja? A rendkívül elterjedt nézettel szemben nem változom aszociálissá, amikor az életemről kérdeznek. Nem leszek zárkózott, nem változom fenyegető vaddá. Egyszerűen csöndben maradok és reménykedem, hogy szépen továbbvonulunk a témáról, mielőtt még ki kellene nyögnöm, mi történt velem, aminek a hatására ide kerültem. Merthogy nem szép egy történet, és nem szeretem fölemlegetni.
Azt kell mondjam, tízéves koromban kezdődött az egész. Élt egy lány a szomszédban, Annie-nek hívták. Annie DeMarco talán… Nem vagyok benne teljesen biztos. A keresztneve megmaradt, ahogy az is, hogy pár évvel fiatalabb volt nálam. Gyerekkorunkban mindig megtaláltuk egymás társaságát, és furcsa módon élveztem vele tölteni az időmet, annak ellenére, hogy fiatalabb volt tőlem, és az ellenkező nembe tartozott. KI is csúfoltak ezért eléggé gyakran… Talán ez vitt rá arra, hogy beteges megfelelésvágyamban akkorát ártsak neki? Nem tudnám megmondani. Megannyi év tapasztalattal és két félév pszichológiával – fogadásból vettem föl – a hátam mögött sem tudnám megmondani maguknak, miért is.
Tudniuk kell, hogy Annie apja a helyi olasz bűnszövetkezet pitiáner ágába tartozott. Az alak maga is egy pitiáner senkiházi volt. Annie és én gyakran beszéltünk arról, hogy egy napon elmegyünk majd innen, távol az egész világtól. Ahogy Annie nőtt, úgy vált egyre szebb nővé, és ez az apja egyik haverjának is feltűnhetett. Néhány üveg piáért, egy zacskó kokainért vagy isten sem tudja, miért cserébe végül megkaparintotta az akkor mindössze nyolc-kilencéves lányt. Nekünk kettőnek sosem voltak titkaink egymás előtt, így elmondta nekem, mi történt. Könnyek ültek a szemében, könyörgött, hogy menjünk innen. Emlékszem, kék-zöld volt a karja a hosszú ujjú felső alatt. De akkor, abban a pillanatban visszakoztam. És egy gyerekkori verés elkerüléséért cserébe kiteregettem az egészet, mit sem sejtve arról, hogy a lehető legrosszabb fülekbe jut el így az információ.
A következmény? Most tényleg le kell festenem? Annie-t ribancnak hívta az egész iskola. Ó, én jól jártam persze. Júdás megkapta a harminc ezüstjét. Onnantól nem én voltam a leggyengébb láncszem, akire mindenki rá tud ugrani, ha éppen püfölni támad kedve valakit, nem én éltem át a lelki terrort mindennaposan. Annie azonban sosem beszélt velem. Egy napon aztán nem is jött többé iskolába. Nem láttam többet. Meghalt, vagy végre maga mögött hagyta a pokollyukat, amit otthonnak kellett neveznie? Nem tudom. Valahol reménykedem az utóbbiban, de túl sok olyan embert láttam a munkám során, akiket valami átlendített azon a bizonyos vonalon, többnyire vágásnyomokkal a csuklójukon, kötélnyomokkal a nyakuk körül, hogy a remény csak halvány kis pislákolássá váljon.

Mire eljutottam arra a pontra, hogy választanom kelljen a jövőmet illetően, egy dolgot megtanultam: a titkok okkal titkok. Én pedig mindent megtartottam, amit bárhol meghallottam, legyen az néhány sötétben elsuttogott szó, amiről a beszélő nem is sejtette, hogy rossz fülekbe juthat, vagy éppenséggel valami, amit célzottan nekem mondtak. Soha többé… Nos, msot, hogy ezt lezártuk, térjünk rá a pályaválasztásra? Nincs sok időm, még kevesebb kedvem. Így is túl sokat beszéltem már.
Apám a helyi kórház pszichiátriai szárnyán volt kisegítő, így meglehetősen sok történetet hallottam onnan – jót és rosszat egyaránt, de főként egy kisember panaszait azokról, akik mérföldekkel többet kerestek nála. Nos, itt kell leszögeznünk valamit: már hosszú-hosszú ideje nem tisztelem a szüleimet. Már akkor sem tiszteltem őket, amikor eldöntöttem, milyen irányba fogok továbbtanulni – talán ez is motivált részben –, de akkoriban még bűntudatot éreztem emiatt. Mostanra azonban már ez is kikopott belőlem. Szentül hiszem, hogy ha csak egy kicsit is akarták volna, a családunk helyzetét mérföldekkel javíthatták volna meg, márpedig nem úgy tűnt, mintha bármiféle hajlandóságuk is lett volna a dologra. Egy időben, úgy a tizenhatodik születésnapom után elkezdtem kisegítő munkáét vállalni az egyik pszichiáter segítségével, hogy összekuporgassak annyit, amennyiből el tudom kezdeni az egyetemet. A családomra már akkor sem számítottam.
Az egyetem? Az alap orvosi, utána szakosodás, mit meséljek róla? Nem látom értelmét. Amit viszont muszáj megemlítenem, az nem más, mint Mitch Henfer – bár maguk már valószínűleg Mitch Observe néven ismerik. Igen, a híres színész/énekes. Igen, akiről a múltkori átadós beszédében beszélt, a szobatárs, aki véletlenül a hörcsöggel törölte ki, az én voltam, és igen, láttam már talajrészegen is. Miért fontos ez? Nos, talán emlékeznek rá, hogy olyan két évvel ezelőtt úgy döntött, hogy stage-divingol egyet, aztán azt vették észre a rajongók alatta, hogy a fickó elaludt menet közben. Másnap engem keresett fel, a kölyköt, aki éppen próbálta fölépíteni a saját praxisát két különböző műszakban dolgozva. Akkor nem érttetem, miért tette ezt. Miért jött hozzám. Amikor föltettem neki a kérdést az egyik korai foglalkozásunk után, ő elvigyorodott és közölte velem az okot. „Az a helyzet, Matt, hogy benned megbízok. Az összes köcsög odakint eladna harminc tetves ezüstért, de te… Te tudod, mik azok a titkok. Igaz-e?” Tudtam. Az biztos.
Végül ő indította be a praxisom. Segítettem neki feloldani a rendkívül stresszes helyzetét, felírtam neki néhány gyógyszert majd azzal a tudattal engedtem az útjára, hogy soha többet nem látom újra. Arra nem számítottam, hogy körbetelefonál az ismerősei között és megadja nekik a privát praxisom számát. Azt hiszem, neki köszönhetem a lamborghinim.
És azután jött Savannah… de azt a történetet még mindig írják, nem igaz? nem lenne sok értelme most elárulni, mi történt, amíg nincs vége.