Sosem hittem azt, hogy életünket pusztán a véletlen, vagy a sors határozza meg. Tetteinkért mi magunk felelünk és erre már viszonylag hamar, egészen kicsinek rájöttem. Azt mondják a pánikbetegség egy velünk született probléma. Hogy nem tehetünk a rohamokról, amely teljesen kifordít önmagunkból, hogy nem tudjuk befolyásolni. És persze hogy ez egy életen át kitart velünk. Ezt a maszlagot mindaddig elhittem, amíg rá nem jöttem arra, hogy miképp lehet féken tartani.
- Üdv Mr. West, foglaljon helyet. - áll fel a jókora íróasztala mögül egy roppant megnyerő megjelenésű közel hatvanas úriember. Ő a jelenlegi pszichológusom. Rég voltam egyáltalán dokinál, talán még nyolc évesen. Emlékszem, akkor annyira elhatalmasodott fölöttem a pánikbetegség, hogy a szüleim úgy látták jónak, ha kezelnek. Sajnos ez most is így van még, pedig eltelt azóta huszonhat év is. Gyorsan repül az idő. Öregszem, azt mondták majd idővel kinövöm a bajaimat. Mégsem lett úgy. A dióallergiám is megmaradt. Kezet rázok a dokival és leülök az íróasztalhoz. Ő is helyet foglal. Majd bekapcsolja a kis diktafonját.
- Javult a helyzet valamit? Használnak a gyógyszerek? - felírt vagy kétfélét. Mindkettőt kísérleti alapon. De egyikről sem mondható el igazán, hogy használtak volna.
- Nem. Sokszor elég csak ha megrohannak az emlékek. - csóválom meg a fejem kissé nemtörődöm módon. Próbálok túllépni a múltamon, de az kísért. Már egy ideje.
- Emlékszik, mikor beszéltünk utoljára? Akkor azt tanácsoltam, hagyjon fel mindent ami a régi életéhez köti.
- Igen, lassan már egy éve, hogy ez megtörtént. De semmi nem változott. Attól félek még a végén gyógyszerfüggő leszek. Tisztában vagyok a mellékhatásokkal. - paleoantropológus lévén tökéletesen tisztában vagyok a következményekkel. Mindig is szerettem a biológiát, vagy ami egy kicsit is a természethez kapcsolódik. Gyerekként sosem a komolytalan játékok és a rosszalkodás kötött le. Hol az erdőt jártam állatokat figyelve, hol pedig valamit építettem. Mondjuk egy kis vulkánt. Nem volt később sem kérdéses, hogy miképp folytatom a sulit. A gimiben is biosz faktos voltam, most pedig biológia tanár lettem. Eredetileg nem ez a hivatásom. Eddig ásatásokra jártam. Még az egyetem padját koptattam Bostonban, amikor az egyik professzor felkarolt. Ásatásokra vitt magával, bemutatott az ismertségi körének. Hirtelen lettem felkarolt tudós, akinek még igazából nincs is meg a diplomája. De már publikált kisebb ásatási cikkeket. Fiatal voltam, mohó, részt vettem a kiállításokon is, ahol rengetegen tettek fel kérdéseket. Sok neves támogató jött el mindig. Aztán az egyik ilyenen megpillantottam egy lányt. Az a különös báj, ami áradt belőle megragadott. Egyedül volt a tömeg kellős közepén, olyan érzésem támadt, mint ha kicsit el lenne veszve az emberek között. Odamentem hozzá. Olivie, így mutatkozott be. Megmosolyogtam a kiejtését. Igazi francia akcentus.
- Hatásosabb módszert kell keresnünk. Talán kicsit többet mesélhetne. - pillant rám a doki tanácstalanul, de egyben fürkésző tekintettel. Mint ha csak a vesémbe próbálna belelátni. Mesélni... mégis miről?  
- Induljunk ki abból, hogy amíg a nejével élt, nem kínozta annyi roham. Igaz? - nem hagy igazán szóhoz jutni a meséléssel, igaz még azt sem tudom mivel kezdhetném. Így csak bólintok. Emlékszem, a harmadik randin jött rám a roham. Nem akartam elmondani neki, hogy miben szenvedek, így alapos meglepetést okoztam. Hirtelen éreztem magam az önkontrollon kívül, mint ha nagyon messziről szólítgatott volna. Azt hiszem ami ott történt, az ösztönös viselkedés volt tőle. Sikerült megnyugtatni és visszanyernem az irányítást önmagam felett. Aztán megígértette velem, hogy nincs több titok. Akkor meséltem először a dióallergiámról is. Már akkor érezhető volt, hogy az a kapocs köztünk, ami kezd kialakulni, különleges.
- Na jó, hallgatással nem megyünk semmire, milyen nő ez az Olivie? Alig beszélt róla. Csak hogy üzletasszony és van egy cége. És persze hogy el akar válni. Miért nem válik el? Lehet sokkal kevesebbszer jönne elő a roham.
- Nem tudok. Képtelen vagyok rá. Mindig ráveszem magam, fogom a papírt és hívom az ügyvédemet. Akinek már lassan tele a töke velem, mivel az utolsó pillanatban meggondolom magam. Egyszerűen csak a lap fölé emelem a tollat és elbizonytalanodok. Úgy érzem nem helyes, becsapom vele magam. - vonom meg a vállam. Nemes egyszerűséggel csupán gyáva vagyok. Annak tartom magam. Nem egészen öt éve léptem le egy szó nélkül. Az anyja volt a hibás. Meg én. Nem álltam a sarkamra, hogy attól a házisárkánytól elszeparáljam a családom. Hagytam, hogy az esküvő előtt tegyen egy alkut. Azt mondtam, ha nem rendez botrányt, kérhet később akármit. Kért. Azt mondta, hagyjam el a feleségem, mert egy mihaszna alak vagyok. Persze nem csak ennyi volt. Évekig játszott a türelmemmel. Eleinte jól tűrtem, aztán már kezdtem elhinni, amit mond. Liv minderről nem tud semmit.
- Livről nem lehet eleget beszélni. Ő számomra jelentette az elsöprő hurrikánt és a biztonságot is egyben. Csiszolatlan gyémánt volt, vad, pimasz, ugyanakkor kedves és gondoskodó. Végzős voltam az egyetemen, amikor találkoztunk. Nem a saját nevén mutatkozott be, hanem az anyjáén. Később persze egy újságban találkoztam azzal a cikkel, amin egy közös fotón pózoltunk. Gazdag szülők befolyása alatt álló fiatal nő. Úgy döntöttem, kicsit megismertetem vele a világ egy másik oldalát. Talán túlságosan sok időt töltöttünk együtt. Kezdtem beleszeretni. Volt egy egyetemistákból álló társaság, mindig mentünk valahova, megtanultunk igazi csapatként összefogni. Nyerő páros voltunk. Gondtalan szórakozás volt az az időszak. Egy szórakozóhelyi verekedés döbbentett rá, mennyire fontos nekem. Fogdában kötöttem ki egy éjjelre és folyamatosan csak rajta járt az eszem.
- Na és a szülei? Zűrös egy alaknak tűnhetett. - vág közbe a doki miközben kérdőn rám pillant. Egész eddig hallgatott. Vagy épp írogatott a papírjára. Megeresztek egy mosolyt és bólintok.
- Annak is tartottak. Eleinte. Az anyja felesküdött ellenségem. Az apja később elfogadott, hogy látta vigyázok a lányára. Tőle kértem meg először a kezét.
- Na és a karrier? Ez a hivatás hetekre elszólította.
- A munkám az egyik szerelmem. Nem tudtam volna lemondani arról, ami csak úgy az ölembe hullott. Rengeteg helyre hívtak. Szerencsére sikerült egyensúlyt teremtenem a munka és a magánélet között. Sok helyre Liv is jött velem. A Szaharában épp egy homokvihar kellős közepén kértem meg a kezét. Mondhatni remek időzítés volt. De túléltük. Szerettem mindenhová magammal vinni, ő is ismerkedett a világ olyan szegleteivel, ahova magától senki nem megy el. Élmény volt az a két év. Vagyis... a harmadik év már annyira nem volt felhőtlen. Gyereket akartunk, de nem jött össze. Nagyon sokáig próbálkoztunk,hónapokig. Nem tudom azóta vele mi a helyzet. Miután egyszer csúnyán összevesztünk, leléptem sétálni egyet. Bizonytalan voltam épp mindenben. Elszívtam egy cigit...
- Dohányzik? - vág közbe ismét Dr. Conrad, mire bólintok. - Gyújtson csak rá. - nem csak mondja, már nyújtja is felém a kis fémdobozt, melyből elveszem az öngyújtót is egy szál cigivel. Jól esik az első szívás. Igen, ez engem megnyugtat. A cigaretta az egyedüli mostanság, ami jobban használ, mint a gyógyszerek. Liv utálta, szépen lassan leszoktatott róla.
- Tudja, régen sokat szívtam. Aztán már csak stresszhelyzetben szívtam. Megnyugtatott és utána mi sem veszekedtünk. Sajnos mostanában megint visszaszoktam rá. Főleg a külön töltött első időszakban. Az után a veszekedés után nem mentem haza többet. Tudtam, nem helyes amit cselekszek. Az anyja akkor nagyon elhordott mindennek. Én pedig hallgattam rá, pedig tudtam, hogy feltett szándéka megszabadulni tőlem a kezdetek óta. Először volt csak pokoli nehéz. Liv hiányzott. Szidtam az összes csontot, amit éppen csak vizsgáltam. Nem kötött le semmi. Volt idő amikor úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, hazamegyek. Máig nem értem miért nem tettem. Vagyis de, alkalmatlan és pocsék férjnek tartottam magam.
- Gyakorivá váltak a rohamok? - Conrad is rágyújt közben, majd fel is áll, hogy ablakot nyisson.
- Visszatért a régi kerékvágás. Ismét nullán, rohadt magányosan. A családomat sem kerestem. Gondoltam ha megszakítom a kapcsolatot a külvilággal és csak a munkámnak élek, könnyebb lesz.
- És a válás? Talán egy év múlva érkezett a papír, igaz? - Conrad, aki eddig kifelé nézett az ablakon, ismét rám szegezi azt a vizslató tekintetét. Bólintok a kérdésére.
- Nem egészen egy, de ez mellékes. Nem voltam képes meglépni. Tudja, eszembe jutott valami. Feltehetőleg nem csak én szenvedtem meg a hirtelen szétválást. Livnek könnyebb volt talán így feldolgozni a történteket, hogy azt hitte, anyagiak miatt nem bontom fel a házasságot. Nem tudom még mindig mi van vele akár most, mit álmodott tegnap. De egyben biztos voltam, így a legjobb. Ha csak én tudom az igazat. Ő gyűlölhet valamiért legalább. Volt egy egyezségem az apjával. Hogy amíg a család tagja vagyok, addig kapom a támogatást a cégétől az ásatásokra. Ma kaptam egy e-mailt, melyben megkérdezték, mi a helyzet. Még nem írtam vissza. Nincs szükségem a pénzükre, sosem voltam egy anyagias fickó. Engem nem az érdekelt milyen az ellátás, vagy hogy a legnagyobb kutatásokon részt vehessek. Elég volt egy félig feltárt csonthalmaz mellé elhelyezni, lelkesen dolgoztam. Mondhatni az ölembe hullott egy olyan élet, amelyről előtte nem is álmodtam. Én pedig eldobtam magamtól. Tudom, már sosem lesz olyan, sosem kapom vissza a régi életemet. Mindazonáltal még mindig szeretem a feleségem. Doki, ha otthagyom a munkám, ha aláírom a papírt, vagy akár fejre is állok, akkor sem tudom megváltoztatni az érzéseimet. Hiába próbálkoztam új kapcsolattal, mindenkiben csak őt keresem. Ennyi év után tisztában vagyok vele, hogy nem fogom visszakapni. Szóval ezek nem segítenek. Más alternatíva kell. Most alkalmanként óraadó vagyok. Az órák jó kontroll alatt tartanak. De kell egy erős gyógyszer. Anélkül nem szűnnek a rohamok... Hisz még maga mondta a telefonban, ahhoz nem csak stabil élet kell, hanem szükséges visszatalálnom önmagamhoz.