Sera több mint egy órája ücsörgött a St. Andrews templom kapuja előtt a lépcsőkön. Hófehér selyemruhája és fátyla szétterült körülötte. Türelmesen várakozott, viszont a csüggedés minden pillanattal nagyobb hatalmat nyert fölötte. Nem tudta elképzelni, vőlegénye vajon hol késhet ilyen hosszan. Elaludt, vagy talán meggondolta magát? Megszökött egy másik nővel? Nem, ez teljességgel lehetetlen. Nevetséges! Hisz őszintén, a legnagyobb odaadással szeretik egymást. Ha valamiben biztos volt, akkor az az egymás iránti hűségük és a szerelmük volt. Csak a halál választhatja el őket. Sera megrázta a fejét. Ma történik élete legcsodálatosabb napja és Mitchellel osztozik benne. Semmi kétség nem férhet ahhoz, ma együtt lépnek az új, közös, boldog életbe, amire Isten maga nyomja rá a pecsétjét. Csakis kizárólag Mitchell az, aki mellett el tudja képzelni a jövőjét.
Teljesen biztos volt a dolgában. Ma semmi sem jöhet közbe, ma mindennek tökéletesnek kell lennie. És így is lesz! A mesés álmok, amiket szerelmével, a lelki társával együtt szövögettek ezidáig, megkezdik a beteljesülést.
Senki és semmi nem veheti el tőle ezt a napot.
Boldogan sóhajtott. Szívét szaporán dobogtatta az örömteli izgatottság. Ide-oda tekingetett, remélte, talán meglátja végre Mitchell taxiját begördülni a templom bejáratához vezető útra.


Éles csattanás, mélyen zendülő dübörgés és elnyúló moraj gördült végig a fekete fellegek közt. A rideg táj belerázkódott az istentelen égiháború kakofóniájába. A természet épp oly engesztelhetetlenül dühöngött, ahogy a lány érzelmeinek tajtékzó tengere háborgott.
Ág reccsent, árnyak úsztak végig a párás félhomályban. Zajt nem vertek, szinte lebegve suhantak. Hűs szél fütyült bánatosan, fűzfák lombjai hajladoztak a sírkövek közt kanyargó, kavicsos szerpentin fölött.
Villám cikázott át az égbolton, dörrenést rántott magával. A szél egyre vadabbul cibálta a faágakat, és egyre hangosabban süvített. Az égi sirám kövér cseppjei ömleni kezdtek.
Egy sötét alak serényen munkálkodó sziluettje rajzolódott ki az egyik sír fölött. Az esőmosta dohos talaj friss földszaggal és az elmúlás nehézkes illatával telítette el a temetőt. A föld újra és újra felroszogott, ahogy az ásó éle bele-belehasított. A lezúduló eső sem tántoríthatta el a lapátoló lányt, hogy felhagyjon a frissen ültetett sír meggyalázásával.
Hajtincsei vizesen tapadtak az arcába, a homlokába, ruhája teljesen átázott. Ő csak hantolta a földet a villámlások lilás fénye alatt. Néhány ásócsapás után térdre rogyott a sárba. Elgémberedett kezéből a fanyél kiesett, és a szerszám elterült mellette.
Vállait hangos zokogás rázta meg. Négykézláb mászott sírkőhöz. Görcsös ujjai megmarkolták a tetejét és a tövébe kuporodott.
– MIÉRT?! – kiáltásába beleremegett a temető. Keserves hangja életre riaszthatta volna a holtakat. – MITCHELL! GYERE VISSZA!... Ne hagyj itt...
Sera fuldoklott a sírástól. Homlokát a hideg sírkőnek támasztotta, majd fejét felemelte, s esőmosta arcát az ég felé emelve szakadt ki torkából egy velőtrázó üvöltés.
– Istenem, mondd, miért vetted el tőlem? Miért akarod, hogy egyedül maradjak? Mit vétettem ellened, hogy állandóan büntetsz? Igazságtalan vagy. Igazi szülőket sem adtál. Mitchell volt a családom. Miért nem figyelmeztetted, ahogyan másokat szoktál? Miért engedted, hogy ez történjen? Miért nem vigyáztál rá? Ő volt mindenem, és ezt Te tudod a legjobban!... Lehet, hogy Te látni akarsz engem, de én nem akarlak látni Téged! Soha! – sziszegte szemrehányását az égnek Sera. A nyakában függő vékonyka aranylánchoz kapott. Ujjai közé zárta a rajta fénylő aranykeresztet és letépte magáról a lánccal együtt. Dühében messzire hajította.
A bokrok megrezzentek. Alaktalan árnyak suhantak el köztük.
Sera azt kívánta, bár sose döbbent volna rá, egyedül bóklászik éjnek idején egy kihalt temetőben. Csak a bánatból táplálkozó őrület vehette rá. Mostanra már elhatalmasodott rajta a szörnyű félelem. Rajta kívül sehol nem volt egy árva lélek. A kripták komoran sorakoztak az ösvény túloldalán. A sírkert közelebbi végéből idáig elhallatszott a vaskapu rozsdás nyikorgása. A szél szórakozottan hajtogatta és csapdosta.
Visszafordult a sírkőhöz. Hidegtől reszkető ujjai végigsimítottak a márványba vésett betűk vonalain.
– Szeretlek. – nyögte. Orra alatt párafelhő gomolygott. – Kár, hogy ezt sosem mondhatom többet a szemedbe…
A sarkain ücsörögött. A sír tövébe helyezett mécsesre révedt. Lángocskáját az eső már régen eloltotta. Sera arra gyűjtött lelkierőt, hogy elinduljon, de nehezére esett elszakadnia szerelmétől. Még most is érezte határozott sugárzását a síron túlról. Vagy, csak mert így akarta érezni.