Dübörög a zene, érzem, hogy remeg alattam a szék, a közönség őrjöng, a színpadon megvadulnak, ahogy a színpad előtt is egyre jobban átjár mindenkit a zene, a hangulat, a pörgés… A számnak vége az emberek pedig csak még jobban kiadják magukból, amit ki kell ilyenkor. Amiért koncertre jönnek. Hogy isteníthessék kedvencüket, hogy szabadon adhassanak ki magukból minden stresszt, amit otthoni zenehallgatással nem lehet, hisz a mai világban fél percen belül döngetik a faladat, ha a zenét egy kicsit is feljebb tekered a kelleténél… Legalábbis, én ezért járnék koncertre, normál esetben. Azonban az én esetem közel se normális. Én ezzel nőttem fel… játszótér helyett hangfalak és hangszerek, kábelek és reflektorok forgatagában rohangáltam, ahogy egy-két háttérmunkás próbált elkapni, nehogy kirohanjak a színpadra, miközben a zenekar fellép… Bár, ugyan erre nem emlékszek, de mesélték, hogy egyszer, alig lehettem két éves, a koncert kellős közepén, ahogy egy lassabb szám ment, nem sikerült elcsípniük és kirohantam, egyenesen apu lábaihoz, leültem elé és csak néztem. Írtó édes lehettem… és még sikere is volt.
Persze, mint minden felelősségteljes szülő, apa se hagyta ám ilyenkor, hogy mondjuk halláskárosultan nőjek fel… mielőtt még rosszra gondolnátok, persze füldugót kaptam. A helyzet azonban az, hogy ez volt nagyjából az egyedüli szűlői gondoskodás. Ugyanis hiába voltam ott vele mindig mindenhol… valahogy számomra sose volt ott. Na de, nem rohanok előre, mesélek egy kicsit arról, hogyan is történt ez az egész…
Egy szép, napsütéses tavaszi napon születtem meg egy modernkori gruppi és egy basszusgitáros lányaként. Ideális szülői páros, nemde? Pont annyira ideálisak, mint amilyennek gondolná őket az ember. Feltehetőleg csak azért születtem meg, mert a számomra ismeretlen anyám félt az abortusztól… vagy akkor még talán úgy gondolta, hogy milyen klassz lesz egy gyerek… aztán ahogy megszülettem, meggondolta magát.
Ugyanis közvetlen születésem után magamra hagyott… pontosabban, amint elhoztak a kórházból, otthagyott apámmal együtt. Sose beszélt róla én pedig sose tudtam meg, hogy ki is ő valójában. Azt mondta jobb nekem, ha nem tudom… én pedig hiszek neki, mert miért ne hinnék? Elvégre elhagyott és sose keresett…
Nos, igazából, hiába éltem egész életemben apával, ő se igazán az a fajta ember, akit családomnak tudok tekinteni, inkább egy olyan embernek, aki eltartott és aláírta a szükséges papírokat, ha kellett…
Egészen sokáig nem is értettem, hogy miért volt ez az egész, hogy miért éltem így és miért nem adott örökbe, aztán amikor életemben először ittam nagyobb mennyiségű alkoholt, 19 éves koromban – ami meglepő… amilyen körülmények között éltünk néha, már jóval korábban el kellett volna kezdenem, azt hiszem – akkor megkérdeztem tőle… azt hiszem dühös voltam rá, mert még csak annyit se kaptam tőle, hogy leszidjon, amiért részegen randalírozok… egyszerűen csak, majd, hogy nem büszke volt rám… Pont ezért. Semmi értelmes dologért, azért, mert berúgtam. Nos, akkor elmesélte, de csak mert már szinte hisztérikusan kiabáltam vele.
Örökbe akart adni, ami logikus lett volna… meg ki tudja? lehet jobb is. Nem olyan életet élt, ami gyereknevelésre alkalmas… Bevitt az intézetbe, ahol ezekkel foglalkoztak, alig voltam két hetes. Előtte se ő gondoskodott rólam, miután anyám eltűnt, persze felfogadott valakit. De hát oda csak ő vihetett a papírok miatt… Miközben várakozott, sírni kezdtem… próbálta a számba tömni a cumit – igen, az ő szavaival élek – de nem működött… aztán kezébe vett és én megnyugodtam. Életemben másodjára fogott meg, és leginkább úgy, mintha valami idegen lény lennék, de aztán az ölébe fektetett és elkezdett hülyéskedni nekem, s onnantól kezdve nem tudott kiadni a kezeiből. Legalábbis az ő szavai szerint. Állítólag imád, mindennel jobban, de azt hiszem néhány gitárját és a karrierét jobban.
Kiskoromban felnéztem rá… hiszen mindenki imádta, na meg persze én is. De minél nagyobb lettem, egyre kevesebb időt foglalkozott velem, mert már nem értem be lényegtelen, béna játékokkal… hiszen értelmesebb lettebb és többre vágytam, neki pedig erre nem volt ideje. A menedzsere, Jordan volt az, aki igazából felnevelt. Aki történetesen a nagybátyám… meg hát, mondhatjuk úgy, hogy a második apám. Ő vele voltam, amikor apa koncerten volt épp… viszont olyan soha de soha nem történt meg, hogy elutazott valahova és engem nem vitt magával. Amiért azért hálás vagyok.
Na de folytatom, már amennyire lehet azt mondani, hogy következetesen mesélek… Iskolába sose jártam, magántanuló voltam mindig is, különböző magántanárok oktattak, egyedül az érettségim ideje alatt voltam iskolában, illetve minden év végén megírni bizonyos vizsgákat. Persze apa mindig elintézte, hogy ezt éppen ott tegyem, ahol koncertezik… szóval azt hiszem elmondhatom magamról, hogy én vagyok az a lány, aki a világ legtöbbféle iskolájába járt, még ha ez nem is volt így… csak papíron persze.
Furcsa módon arra valahogy sose fordított kellő figyelmet, hogy a zenei oktatásommal foglalkozzon, pedig gondolhatta volna, hogy a génemben van. Gitározni tanított, mikor még kicsit voltam. De szerintem nem tudja, hogy azóta mennyit fejlődtem. Nem is mernék előtte zenélni…
Na igen, amellett, hogy világot láttam, mikor még csak 22 éves vagyok egy dolgot köszönhetek még neki. A zenével és a zenében nőttem fel… éppen ezért olyannyira az életem része már, hogy nehezen tudok úgy kimozdulni, hogy nincs a fülemben a fülhallgató… hogy nem jár a fejemben esetleg egy szám, vagy, hogy nem éneklek, persze csak a zuhany alatt, vagy titokban, amikor ő vagy más fontos emberek nem hallhatják…
Még ha rettegek is ettől, de borzasztó nagy vágyam, hogy színpadon énekelhessek… nyilván voltam már színpadon, sőt a reflektorfény se annyira ismeretlen számomra… még vokáloztam is, 3 másik lánnyal, a háttérben, ahol nem voltam feltűnő. Volt, hogy én konferáltam fel apáékat, vagy csak felhívott a színpadra… úgy mozgok az egész zenei világban, mintha csak az utcán sétálnék. Nem meglepő, ha lefotóznak, az sem, ha valami hírességgel találkozok…  én magam sose voltam az, max apa oldalán, de mégis tudom, hogy milyen… ebben éltem és élek is.
Persze van ennek hátulütője is… nem is kevés, nyilván...
Nem tudok a saját lábamon megélni, mert sose kellett… és még mindig nem kell, hiába érezhető, hogy apa öregszik már és talán kezd hanyatlani a zenekar is… még mindig annyi pénze van, hogy emiatt sose kell aggódnom, pont ezért talán nem is kéne tudnom megélni a lábamon, én mégis néha már vágyok arra, hogy független legyek. Hogy én dönthessem el, hogy mikor és hova megyek s nem egy jól megszerkesztett menetrend szerint éljem az életem.
Sose voltak igazi barátaim, csak a zenekar tagjai, akik… nos nem éppen az én korosztályom, vagy az éppen aktuális crew, akik kísérték a turnét, ahol azért meglepően sok arc volt viszonylag állandó, de mégis, szinte sose volt olyan állandó barátom akár, Jordanen kívül, akire számíthatnék, vagy akit akár legjobb barátnak mondhatnék…