Jayden and Samantha

- Jól van, jó paci - ajkai szinte némán formálják a szavakat miközben végigsimít a western nyereg takarójával a ló domborodó, izomkötegektől duzzadó oldalán. Soha semmit nem bíz a véletlenre, s bár a ló már napokkal ez előtt megengedte volna a nyerget, mégis csak most vette rá magát arra, hogy ezzel kezdje el sokkolni szerencsétlen állatot. Elég labilis állapotú ló, nem lehet könnyen megbarátkozni vele, de az a bizalom amit felépítettek ketten együtt, valószínűleg már nem lehet egy ideig lelohasztani. Hiszi, hogy ez egy életre szól.
- Jó fiú... jó fiú vagy - mozdulatai meghökkentően lassúak, tekintetét pedig le se veszi a ló érdeklődő tekintetéről. Nyaka hajszálnyit meghajolt, hogy mindvégig szemmel tarthassa a lányt, ki szorgalmasan ténykedik az oldalánál. Valamiért a fara felé kicsit bizonytalan az állat, ám ahogy a nyereg súlya elkezdi nyomni a hátát halkan fújtat egyet,  és a karám mögötti istállóval kezd el foglalkozni. Megtanulta már, hogy hordókerülőként mindig rajta van a nyereg, vagy legalábbis a napok legnagyobb részében, úgyhogy nem jelenthet számára újdonságot az idegesítő nyomás.
A hajnali órák a legjobbak arra, hogy foglalkozzon a lovakkal. Ilyenkor nincs itt senki aki megzavarhatná, nem jár körülötte senki, nincsenek kint más lovak. Derengés pedig kifejezetten zavart, ha Samanthán kívül más is tartózkodik a környezetében legyen az állat vagy ember.
Gazdája úgy hozta ide, hogy fogalma se volt mi történt az állattal, csak egyik napról a másikra megbolondult. Nem engedelmeskedett, egyik lába pedig nem is érintette a földet mikor állt. Thomas, a farm állatorvosa vizsgálta meg és fedezett fel néhány hajszálvékony törést a csüdjében, mely nem csak fájdalmat okozott neki, de meg is zavarta, hisz rögtön a gazdájára közvetítette a bajt. Hozzá köti a balesetet, mint ahogy a versenyekhez is.
A Nap vöröslő korongja bár felbukkan a horizonton így mindent vörösen derengő lepellel vonva kebleire, mégis van valami kísérteties sötét a hajnalban. Mintha valami készülőben lenne.
Becsatolja a nyerget, s már bele is akasztja csizmájába bújtatott a lábát a kengyelbe, hogy felhúzva magát lóhátra ülhessen.
- Nem lesz semmi baj, csak...bízz bennem - súgja az állatnak miközben megállás nélkül simogatja a nyakát.
- Na gyerünk - böki meg az oldalát, a ló pedig már indul is. Komótos, akárcsak egy idősebb ló, unottnak és kedvtelennek tűnik.
- Gyerünk már Derengés, a halott nagyanyám lefutna téged, hát hogy van ez, drága? - hangjában csilingelő vidámság biztatja a lovat így rögtön begyorsít - nagyon jó!
- Mit gondolsz, mennyi ideig kell még nálunk lennie?
- Talán pár hét még. Kettő, három? - válaszol Xavier bácsikájának miután annak mély baritonja beszökik a fülébe.
- Hogy-hogy ilyen korán kint vagy már? Még van egy óra Joe bácsi érkezéséig.
- Épp ezért. Fel kell készülnöm lelkileg....

Nagyjából neki is egy órára van szüksége ahhoz, hogy lezuhanyozzon, hajat mosson és nővére szerint "csinibe" vágja magát, ugyanis a Sam által annyira utált belváros egyik kávézójában kell találkozniuk.
Egy teljesen egyszerű western öltözet van rajta, western csizmával, a lovaglásnak és hosszú a éveken át tartó versenytáncnak köszönhetően izmos vádliját és combjának alsóbb részét kivillantó fehér-barna kockás ruha. Szőke haja egyszerűen kiengedve keretezi bájos arcát, s minimális smink az, amit arcára kent.
Nővére tanította "elegánsan" öltözködni, ha már a belvárosba megy, de neki mégis ez a kedvence. A könnyű, laza viselet. De majd egyszer megerőlteti magát.
Ahogy leparkolja régi vágású, '68-as Mustang autóját a kávézó előtt, kellemetlenül érinti, mikor néhány srác, s azok párjai végig néznek rajta. Na hát igen, egyre kevesebb embert lehet látni ilyen holmiban főleg Vegasban, ő mégis így öltözik, hisz így nevelték. Neki ez a megszokott, nem a fenék villantó, csillogó fekete ruhák tűsarkúval.
Kósza tincseit zavarában a füle mögé simítja és már megy is tovább a maga ismeretlen rendíthetetlenségével a kávézó felé, ahol kér egy nagy pohár kávét, amivel az egyetlen, ablak melletti fotelekhez battyog.
Egyszer se néz fel. Nem próbál szemkontaktust létesíteni az emberekkel, hisz így is magán érzi szinte az összes tekintetet. Ez talán a maga paranoiája, amivel hosszú évek óta együtt él.
Halk zizegő hangra kapja fel a fejét, ami kimerül egy sms-ben amit a nővérétől érkezett:

"Sajnálom, Sammy, de ma bent kellett maradnom. Tegyük át péntekre!
Puszi,
Diane"

- Ez remek...


[You must be registered and logged in to see this link.]

A mai nap kifejezetten unalmasnak ígérkezett. Tipikusan az a nap volt, amikor az emberrel általában nem történik az égvilágon semmi. Csak egy szürke hétköznap, amikor dolgozni megy, majd fáradtan hazaesik, gyorsan ír még egy-két bejegyzést a blogba, csak hogy ne okozzon csalódást a követőinek, végezetül elterül a kanapén és a nem túl érdekfeszítő műsorokból próbál válogatni a tévében. De én nem akartam, hogy ez a nap is ugyanúgy végződjön, mint a többi. Alapvetően is a pörgős élethez vagyok szokva, hála a testvéreimnek, akik még akkor sem hagytak nekem nyugtot, amikor kifejezetten vágyok rá. De most, hogy én elköltöztem, ők pedig viszonylagos távolba kerültek tőlem, az életem egyre unalmasabbá és szürkébbé válik, és be kell vallanom, hogy hiányzik a körülöttem lévő nyüzsgés, a veszekedések, az itt-ott megtörténő verekedések. Még az is hiányzik, hogy lépten-nyomon valamelyik húgom berontson a szobámba, az ügyes-bajos dolgaikkal, vagy hogy elsírják az aktuális bánatukat a vállamon.

Épp azért, hogy kicsit feldobjam a nap eseményeit, jóval előbb lelépek a munkahelyről – persze miután értesítettem erről a főnökömet – és ahelyett, hogy hazafelé venném az irányt, a kedvenc kávézóm felé tartok, hogy átgondoljam, mit is szeretnék kezdeni a nap további részével, ami így szabaddá vált. Mint mindig, most is gyalog megyek, habár elég messze van a cél, ahova igyekszem, de mivel a munkába is kocsi nélkül mentem, így ez az egy választásom maradt. Jó, ott lenne még lehetőségként a tömegközlekedés, de azt mindig is utáltam, így marad ez az alternatíva. Különben sem árt meg egy kis friss levegő, csak felpörgeti a most lassan járó gondolataimat.

Nem meglepő, hogy rögtön a blog felé kezdenek kalandozni, új témát keresve egy újabb bejegyzéshez. Mostanában nem volt időm különleges írásokra, egyrészt mert sok volt a munka és az ihlet, amit abba belefektettem, másrészt nem történt velem olyan különleges esemény, amiről érdemes lett volna írni. Általában az ilyen történéseknek elébe kell mennem, kutatnom kell, érdeklődnöm, vagy egyszerűen csak sodrom magam az árral, hátha szembe sétál velem egy érdekes téma, amit később lelkesen írok le. Talán épp ezért megyek a kávézóba, hiszen ott mindig történik valami. Egy egész könyvet lehetne írni azokról a sztorikból, amit akkor hall az ember, amikor a kávéját, vagy süteményét elfogyasztva ücsörög az egyik asztalnál. Intim hely ez: barátnők sugdosnak az előző estékről, régi ismerősök futnak össze, anyák nevelik a gyermekeiket, vagy csak ülnek az asztalnál csendesen, egymást méregetve, sóhajtozva, hogy mikor jön már az a zöld tea, vagy a briós.

A kellemes emlékek hatására elmosolyodom, hiszen nem csak azért ez a kávézó a kedvenc helyem, mert annyi témát szolgáltatott már az írásaimhoz, és még csak nem is a legfinomabb latte machiato az oka. Sok emlék fűz ide, néhány sikeres, vagy nem túl sikeres randi, vagy amikor a testvéreim a szerelmi bánatukat panaszolták el a könnyel ízesített kávéjuk felett. Mire a kis nosztalgiázás végére érek már meg is látom a barátságos épületet, így egy még nagyobb mosollyal lépek be az ajtón. Tekintetemmel rögtön körülpásztázom a terepet, abban reménykedve, hogy a kedvenc helyem még szabad, de sajnos csalódnom kell, mert ott éppen egy párocska beszélget elmélyülten. Most szabad asztalt próbálok kiszűrni a tömegben, de ahogy látom, ma nem igazán van ezzel szerencsém. A kávézó tele van, úgy látszik most mindenki úgy döntött, hogy ide szeretne jönni egy finom süteményre, vagy italra.

Megint csak taktikát változtatok, nem szabad asztalt keresek, hanem szabad széket. Hála annak, hogy karizmatikus vagyok, könnyen szót tudok érteni az emberekkel, így lehet esély arra, hogy valaki megengedje, hogy mellé üljek. Hirtelen figyelek fel, egy a társaságtól eléggé elütő öltözékű lányt. Mivel úgy látszik, a mellette lévő hely, az egyetlen üres a kávézóban rögtön felé indulok, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy csak ezért megyek oda hozzá. Felkeltette az érdeklődésem, a radarom beindult, és ilyenkor már nincs megállás. Ha valaki érdekel, akkor én arról az illetőről mindent megtudok, ha törik, ha szakad. Hamar odaérek hozzá, és az arcomon ott van a barátságos mosoly, minden előítélettől mentesen. Én szeretem a különleges embereket. Főleg mivel én is amolyan csodabogár típus vagyok.
- Szia. – Köszönök neki, miközben a mosoly egy pillanatra sem fakul.
- Nem akarok pofátlan lenni, de leülhetnék melléd? Sehol nincs már üres hely, de már nagyon beleéltem magam abba, hogy itt iszom meg a kávét.   – S mielőtt még megállíthatnám magam, máris újabb gondolatok csúsznak ki a számon. Mint, mindig, semmit nem tudok magamban tartani.
- Ráadásul nagyon érdekesnek tűnsz nekem. Öröm egy üde színfoltot látni a sok szürke egyéniség között. – Mindezt mindenféle flörtölési szándék nélkül, őszintén mondom, és ez a szemeimben is látszik.

Jayden and Samantha

Neki a ló lett az élete és bár van kedvence, van egy saját lova akit mindegyiknél jobban szeret, addig mégse tud különbséget tenni ló és ló között. Neki mind egy, és bár személyiség terén van mit megemlíteni, hisz egyik se ugyan olyan. Van amelyik sokkal haragosabb, van amelyik bölcsebb, van amelyik rosszabb. De egy ló se gonosz. Egyik se akar rosszat, sőt! Odafigyelnek az emberekre, és gondolom sokan hallottak már arról is, hogy egy ló nem lép rá az emberre. Ezt Sam is biztosan állíthatja. Saját bőrén tanulta meg, hogy akárhányszor ledobta a ló ugratás vagy épp futás közben, egyszer se léptek rá.
Legnagyobb balesete lóval eddig egy verseny közbeni eset volt, mikor a ló pánikba esett egy leesett palló miatt. Baromi hangos csattanás volt, mikor épp ugrott a ló, s hirtelen torpant meg amiből ágaskodás lett, Sam pedig rázuhant az akadály gerendáira. Két bordáját törte vele, de ennél nagyobb gondja nem volt. A ló pedig nem zavarodott meg, nem akart hatszor rátaposni, inkább csak kikerülte, majd ő maga ment oda hozzá. És még, hogy az állatoknak nincsenek érzéseik. Nem a fenét.
Miután Derengést visszaviszi a helyére egy alapos lecsutakolás és néhány kockacukor jutalom után, még Shadow is kap egy répát. Viszont ezután csak magával tud foglalkozni, hisz elviekben összeruccan a nővérével egy kávézóban amiről mint kiderül, nem lesz semmi.
A kedves tesó kikosarazta valami miatt, amit csak sms-ben tudott neki megüzenni, még egy telefonra se futja. No sebaj, miért kellene szomorkodnia vagy feltenni magának a kérdést, hogy ezt mégis miért? Megissza a kávéját, aztán tesz egy körutat a városba majd hazamegy és tovább foglalkozik Derengéssel vagy éppen Pálmával.
Kabátja melege az, ami nem engedi, hogy az ablak kissé rossznak nevezhető záródása miatt ő rá jöjjön a kintről érkező hűs szellők hada.
Kleopátra formára vágott hajának néhány tincsét a füle mögé igazgat ahogy felkapja az egyik kínálatokkal teli újságot, s a kávé kortyolgatása közben azzal foglalkozik jobb dolga híján. Soha nem volt az a "nem tudok mit csinálni magammal, hülyére unom a fejem" ember. Mindig eltudta foglalni magát, s ez most meghiúsulni látszik, ugyanis... most tényleg nem tud magával mit kezdni és úgy unatkozik, mint eddig talán még soha. Rosszabb ennél már csak akkor volt, mikor azon az ominózus baleset érte, s bordáját törve két hétig otthon kellett ülnie anélkül, hogy lóra ülhetett volna.
Viszont ebből a bizonyos magányból, ebből a méla unalomból egy kellemes bariton rántja ki, s kis híján nyakon öntve magát gyorsan az érkező hang irányába fordul miközben a bögrét az asztalra helyezi.
- Szia - hangja lágy csilingeléssel csendül fel, de tagadni se tudná azt a lágy remegést, ami sokszor akaratlanul is bele költözik amikor idegenekkel kell szót váltania.
- Csak nyugodtan - barátságos mosolyt villant, majd komoly tekintettel figyel tovább mikor a másik magyarázni kezd.
- Mit értesz üde színfolt alatt? - akaratlanul is végigméri a terepet, hogy mégis mire gondolhat a srác, és csakis arra tud következtetni, hogy a legtöbben ugyan azt a ruhát hordják, ugyan az a frizura és még sorolhatnánk. Mindenki ugyan az. Viszont nem akar túl bolondnak tűnni, hogy rögtön erre asszociál így biztonságosabbnak véli megkérdezni.
- Amúgy tényleg meglepő ez a tömeg. Mindig ennyien vannak, vagy csak kivételes alkalom amikor mindenki megtisztel engem a jelenlétével? - tekintete a tömeget fürkészi, a kérdés mégis a fiúnak szól, akit csak most van lehetősége jobban megnézni. Atya ég... és neki most társalognia is kéne vele? Talán ez a nap lesz a végzete?
A kérdések elkerülése végett... az olyan pasik akik jobban néznek ki az átlagnál, mindig fejfájást okoztak neki, hisz a magaviselete elég zavarossá válik.

Mivel viszonylag jó emberismerőnek nevezhetem magam, így egyből feltűnik a lány hangjában a némi idegenkedés, de végül mégsem kell csalódnom, mert kedvesen megengedi, hogy leüljek. Ami már feldobta az unalmas napom, hiszen lássuk be: ki ne örülne egy csinos, kedves és láthatóan érdekes társaságnak? Na, ugye, nem is kell tovább magyaráznom.
- Köszönöm. – Egy újabb mosoly tör utat magának, ezúttal a hála mosolya, és hamar el is foglalom a helyet vele szemben, hogy utána már kényelmesen tudjak válaszolni a kérdésére.
- Más vagy, mint a többiek. – Adom meg az egyszerű választ, de aztán pár pillanat hallgatás után, mégis bővebben kifejtem.
- Nincs köldökig kivágott ruha, sem elképesztően rövid szoknya, sem magas sarkú cipő, amiről mellesleg mai napig nem értem, miért hordják a nők, ha csak úgyis szenvednek miatta. Nincs rajtad erős smink, így látom az igazi arcod. Ez pedig kilóg a sorból. – Hagyom abba a kis beszédemet, megint csak mosollyal az ajkaimon.

Közben végre észrevesz az egyik – már ismerős pincér – aki odalép az asztalhoz, hogy felvegye a rendelést. Mivel már amolyan törzsvendég vagyok, már közvetlenül, és barátságosan köszönt a Jessica névre hallgató, huszonhat év körüli nő.
-Szia, Jay! Mit hozhatok?
- Ma csak a szokásosat, Jess, köszönöm. – A pincérnő mosolyogva bólint, majd a szöszke lányhoz fordul.
-Önnek hozhatok még valamit? – Ha a válasz igen, akkor az ő rendelését is felveszi, majd visszamegy a pulthoz.
- Ma tényleg szokatlanul nagy tömeg van. Általában is sokan szoktak lenni, de nem ennyire, és a kedvenc helyem mindig szabad. Most úgy látszik ez egy ilyen nap. – Válaszolom visszafordulva a társaságomhoz.
- Mielőtt elfelejteném Jaydennek hívnak, de nagy általánosságban mindenki Jaynek nevez. Téged, hogy hívhatlak? – Érdeklődöm.

Pár perc elteltével megérkeznek a megrendelt dolgok. Ha a lány rendelt, akkor előbb neki teszi le Jess a kért dolgot/dolgokat, és csak utána helyezi elém a hosszú kávét, két cukorral, és egy tejszínnel. Amint végre a csésze elém kerül, rögtön áhítatos kifejezés jelenik meg az arcomon, és miután megköszöntem Jessnek, rögtön nekiállok a szokásos szertartásomnak. Kibontom a cukrokat és beleöntöm azokat a csészébe, utána jöhet a tejszín, ami szintén erre a sorsra jut. Aztán pár keverés a kávéskanállal, és már kortyolhatok is bele a csodába, aminek hatására üdvözült mosoly kezd ragyogni az arcomon. Míg ez a kis szertartás egy-két percen belül lezajlik, meg sem szólalok, mert annyira lekötött. Csak utána fordítom vissza a tekintetem a szőkére, amikor az első kortyot már sikeresen a magaménak tudhatom.
- Ne haragudj, de a kávé az nekem szent. Főleg ez a kávé. Enyhén függő vagyok, és ma reggel nem sikerült innom. – Vallom be.
- Van egy olyan érzésem, hogy te nem a városban élsz. Jól látom ezt, vagy tévedek? – Teszek fel egy újabb kérdést, utána újból egy kicsit a kávéval kezdek foglalkozni, de azért egyértelműen figyelek a válaszára.

Jayden and Samantha

Nem sűrűn áll szóba vadidegenekkel, legalábbis olyan szinten nem, hogy közelebb engedje őket magához a jól megszokott 2 méternél. Ha ténylegesen elvágná magát a külvilágtól és nem beszélne senkivel, főleg nem idegenekkel, akkor valószínűleg munkája se lenne. Noha ott is a lovaké a főszerep, azokkal kell első körben kommunikálnia, mégis kénytelen szóba elegyedni az állat trénerével, gazdájával és egyéb más személyekkel akik vagy csak púp a szöszkénk hátán, vagy tényleg segítő kezet nyújtanak neki és próbálják rávezetni arra, hogy mi is lehet az állat baja.
Meglepetten hallgatja végig az idegen srác válaszát, végül pedig kénytelen belátni, hogy kifejezetten szórakoztató személyiség. Halk, csilingelő nevetés tör fel belőle ami ha akarna se tudna visszafojtani.
- Tényleges magassarkút nem hordanék, az biztos - egy egyszerű western hatású csizmának ugyebár van sarka, de ez könnyen járható, hisz van tömörsége, elég széles és nem kell attól félnie, hogy kitöri a bokáját. Bár kétség kívül annak idején versenytáncos volt, így megáll még a legmerészebb sarokcsodával megáldott cipőben is, de jobb szereti magát kényelmes ruhadarabokban, főként lábbelikben tudni. És így talán nem is kelti egy szorulásos kacsa hatását.
- Nem vagyok oda a sminkekért. Megszoktam már, hogy nem használok, csak nagyon minimálisan, ha elmegyek otthonról. Viszont nem akarok senkinek se tetszeni otthon, a lovak nem kérik számon az öltözetem a sminkemet pedig főleg nem. Ebből kifolyólag - tárja szét egy hangyányit a kezeit - azt hiszem nincs szükségem a piperére.
Tekintetét nagy nehézségek árán tudja csak elszakítani a kellemes idegenről, hogy az újonnan érkező lány felé forduljon.
- Nem, nem én nem kérek semmit - jelzésként felmutatja a bögréjét, hogy neki van még mit kortyolgatnia. Ugyan olyan, mint amilyen az apja volt egykoron. Elkészítette magának minden reggel a kávét, de még a nap végén is ott pihent egy kisebb adag a bögréjében, mivel annyi volt a bokros teendője, hogy nem tudta a saját szükségleteit kielégíteni, így a kávé bevitelét.
- Megjegyzem - utalok itt a nevére, miután bemutatkozik - Samantha. Sam, Sammy ahogy tetszik.
Tekintete a tévhitek ellenére, miszerint a kék szem fagyos és távolságtartónak, komornak hat, az övé épp oly vidám és ezt valószínűleg a srác is felfedezheti, hisz egy pillanatra se komolyodik el se az arca, se a tekintete. Mindvégig vidáman pásztázza a környéket, az emberek százait, kik úgy tolonganak a kávézóban mint a  dolgozó hangyák a bolyban. Ettől próbálja megóvni magát. Ezért utál a városban lenni. Neki tökéletesen megfelel a farm, ahol a lovak hemzsegnek, mintsem az önös érdeküket szem előtt tartó emberek.
Jay arcán megjelenő grimasznak nevezhető kifejezés, akaratlanul is újabb mosolyt csal a lány arcára.
- Csak nem egy sajátos rituálé? - biccent a csésze felé. Ő maga soha nem volt nagy kávés, boldogan eléldegél nélküle anélkül, hogy sírva kaparná a falat a hiányába. Van néhány ismerőse aki nem bír meglenni kávé nélkül. Nincs elég energiájuk semmire, bemennek az iskolába és alszanak. Ezzel szemben mi van a mi Samanthánkkal? Korán kel, hogy megetethesse a lovakat, gyakoroljon az ugratásra egy bő órát, utána lefürdik, és már szaladhat is az iskolába ahol az éltanulók egyike, egy pillanatra nem hunyja le a szemét még akkor se, ha piszok unalmas a tanóra. És amint végez, szalad haza ellátni az otthoni teendőket. Mert ugyebár a 21. században is van épp elegendő meló egy lovakkal és egyéb állatokkal teli farmon. Az emberek nem tudják ebben a rohanó világban, hogy hogy éljenek stresszmentesen, energiával telin.
- Dehogy haragszok, miért haragudnék? - hirtelen fogalma sincs, hogy mire vélje. Miért kéne haragudnia neki bárkire is? Azért mert pár boldog pillanatot eltöltött szegény srác a kávéjának megnyugtató, aranybarna, kesernyés társaságában? Szó se róla!
- Jól látod. Vegas határán van egy jókora farm. Igazából lovas otthon. Ott lakok - nem szégyelli. Sokan a fülük hegyéig pirulnának amiért egy farmon laknak és ezt ki is kell mondani egy nyilván, nagyvárosban élő srác előtt. Ő viszont büszke erre. Nem ismeri a nagyvárosok otromba zaját, elkerüli annak bűzét. Oké, ez előtt se lakott kisvárosban, viszont Texas az totálisan más. És persze ott se a város közepén, hanem annak szélén élt hosszú éveken át. Ő a természetben találta meg a nyugalmát. Nem kell neki a városok pörgése, nem akar arra felocsúdni, hogy elszaladt felette az élet mert nem csinál mást, csak rohan előre. Ott ahol lakik, azt csinálhat amit szeret, s bár folytatja tanulmányait az egyetemen, de jelenleg azt is interneten keresztül. Ha már adatott ez a mennyei technika...
- ... ennyire nyilvánvaló? - csak most kap észbe, hogy ki mire gondolhat ilyenkor. Kiskorában sokan idegesítették azzal, hogy érződik rajta a lovak szaga úgy, hogy ez merő hazugság volt, hisz mindig tiszta és higiénikus volt. És ha ez nem elég, a lovak is kellő körülmények között vannak tartva tiszta bokszokban. Lehetősége se lenne rá, hogy állatoktól bűzölögjön. Viszont ez az emléke megmaradt, s belemarta magát a tudatába, ennek hála némi kétségbeesést okozva.

- Nem is érdemes. – Mondom még a magas sarkúakhoz kapcsolódó témához, fejcsóválva. Persze tény és való, hogy van, amelyik nőnek tényleg sokat használ, ha hordja, de én már tapasztalt vagyok e téren. Nem azért, mert én hordanék ilyesmit – az isten mentsen meg ettől! – hanem, hála a húgaimnak, akik mind a hárman előszeretettel viselik. S mikor délután hazaértek az iskolából, ki volt a szenvedő alanya a panaszkodásuknak, hogy mennyire fáj a lábuk? Hát persze, hogy én, ki más. Még arra is rávettek az ördögfajzatok, hogy megmasszírozzam a lábukat, mert különben egész este folytatják a hisztizést. Én pedig abból, köszöntem szépen, nem kértem többet. Így maradt a masszás. Én ki vagyok használva teljes mértékben, kérem szépen.

- Ez pedig így jó. Mármint ez a felfogás. Így legalább biztos az igazi arcodat mutatod a külvilág felé, nem pedig egy alapozókból, és még fene tudja milyen fajta sminkfajtákból összetákolt valamit. – Ez is csak tapasztalat. Különben is, a sminkszerek elfoglalják az egész fürdőruhát. Baromi bosszantó, főleg, ha sietne az ember valahova, és a valahol a kupac alján heverő fogkeféje helyett, egy újabb rúzst, vagy szájfényt fog a kezébe. Ilyenkor tényleg öröm, hogy elköltöztem, és nem kell ezekkel a hadiállapotokkal foglalkoznom a lakásomban. Bár ez megváltozik akkor, mikor valamelyik lánytestvérem úgy dönt, most ideje meglátogatni a rég látott bátyját, és akkor megint fenekestül felfordul az életem.

- Lovak? – Csillan fel rögtön az érdeklődés a szemeimben, amikor kiszűröm a beszámolójából az érdekes szót. Most már igazán felkeltette a kíváncsiságomat, és megint csak rengeteg kérdés tolul előre bennem.
- Akkor lovakkal foglalkozol? – A hangomban tisztán érezhető a lelkesedés. Nem elég, hogy ez igen csak jó téma lesz később a blogom számára, de én magam is érdeklődök minden újdonság iránt. Eddig pedig nem igazán sikerült a lovakkal közelebbi kapcsolatba kerülni, még akkor sem, ha esetleg még lett is volna kedvem hozzá. De alapvetően állatbarát vagyok, így nem zárkózom el semmilyen lehetőségtől, csak egyszerűen még nem volt rá alkalmam.
- Biztosan jó lehet… Ugyan nem a városban nőttem fel, de mindig is rám nyomta a bélyegét Las Vegas közelsége. – Mondom mosolyogva.

- Örülök a találkozásnak, Sam. – Villantok egy újabb, szélesebb mosolyt a már nem névtelen lány felé, csak hogy utána a kávémnak szentelhessem minden figyelmemet.
- De igen. Nagyon szeretem a kávét. Azt hiszem ez visszavezethető a gyerekkoromra. Általában mindig előbb keltem, mint a testvéreim, de valamiért mindig ők kaparintották meg az összes kávét. Kezdetben csak a bátyám és a szüleim, utána meg már a húgaim is kivették a részüket a kávézásban, nekem meg nem jutott semmi. Nem azért iszom, mint a legtöbben, hogy energiát adjon, hiszen abból így is úgy is van elég, hanem az íze miatt. Meg azért, mert végre megtehetem, és nem szerzi meg előlem senki. – Megint csak mosolygok.
- Mert elmerültem egy kicsit a saját világomban, és nem igazán figyeltem rád. Pedig megérdemelnéd, hogy minden figyelmem rád fordítsam. – Mint mindig, most is megállíthatatlanul törnek elő belőlem a gondolataim.

- Hű. – Mondom őszinte elképedéssel, amikor kiderül, hogy hol is él.
- Az, hogy nem itt élsz, eléggé nyilvánvaló. Kilógsz a sorból, de egyáltalán nem rossz értelemben. Nekem pont ez tetszik. – Mint mindig, most sem hagyta el hazugság az ajkaimat, de hogy ez még nyilvánvalóbb legyen, végig Sam kék szemeibe nézek.
- Mesélj még erről, mert nagyon érdekel. – Unszolom, mert hajt a kíváncsiság, közben pedig egy újabb kortyot tüntetek el a kávémból.

Jayden and Samantha

Szereti a szép lábbeliket, de koránt se epekedik úgy értük, mint a legtöbb korabeli fiatal nő. Egyáltalán nem látja lételemének azt, hogy sikoltozva rohanjon be a boltokba ha kiadják a legújabb kollekciót. Nem érdekli ilyen szinten, egyszerűen csak szeret rácsodálkozni a szebbnél szebb cipőcsodára, legyen az szandál, csizma, papucs, körömcipő, bármi. Ő személy szerint előnyben részesíti a könnyebb darabokat így a tornacipőket, sportcipőket, de legnagyobb kedvence még így is a western csizma és a lovagló csizma. Ezekben érzi igazán jól magát, hisz nem kell attól tartania, hogy kitöri a bokáját vagy sírógörcsöt kap a kényelmetlensége miatt. A nővére természetesen odáig van a csinos, elegáns cipőkért, így a ház mindig tele van néhánnyal amit merő véletlenségből "elfelejt" a helyére tenni, és ki lesz az aki ezt mégis megteszi? Természetesen az, akire a farm ellátásának egy jelentősebb része hárul. Samantha takarít ki mindig.
- Örülök, hogy legalább valaki így látja. Sokan ostoroznak, hogy milyen jó dolog a smink, legalább észrevennének, és nem kellene még mindig azért lógatni az orrom, hogy nincs mellettem egy srác se. Na nem mintha ez komoly fejfájást okozna nekem - motyogja, hisz egyáltalán nincs szüksége arra jelen esetben, hogy rátaláljon valaki. Na nem mintha visszautasítaná a nagy szerelmet, de eddig még nem jelentkezett. De sebaj, ő nyugodtan de lelkesen vár rá.
- Lovak, igen - akaratlanul is elvigyorodik, hisz látja Jay tekintetében a lelkesedést.
- Jobb dolgot nem is találtam volna az életemben - és ezzel már láthatja is a másik a hatalmas szenvedélyt amit a lovaknak tulajdonít.
- Ezt megértem. Nekem soha nem volt szükségem Vegasra. Amire szükségem van azt ott is megtalálom - lágy mosolya elhal, miként kézbe véve a bögrét annak tartalmával kezd el foglalkozni. A hókatag, tejeskávéra emlékeztető ital tetejét apró tejszínhabcsókok úszkálnak, s ezek jelzik, mennyire ellenére van a lánynak a kávé. Legalábbis az a lötty, amit tényleg kávénak nevezünk. Ő inkább marad a kapucsínónál, tejeskávénál.
- Akárcsak én - és ezt nem sűrűn mondja ki ilyen nyíltan.
- Te szegény, akkor elnyomásban éltél? - pimasz vigyorát ha akarná se tudná letörölni arcáról és ezzel nem megsérteni akarja a srácot, inkább csak ténymegállapításként teszi fel a kérdést amolyan "szemtelenkedés" céljából. Elvégre ki ne ezt a következtetést vonta volna le? Egy halom nőszemély, plusz még egy idősebb testvér. Ő olykor még attól az egy szem nővérétől is a falra tud mászni, és akkor most ott van még a másik jómadár is, Danny. Mintha ő is a testvére lenne vagy talán más is... igen, egy idegesítő barom. Persze ezt ő maga se merné így kijelenteni, hisz van valami a pasiban, ami még őt is megfogta.  
- Ugyan már - legyint egy könnyed, finom mozdulattal nem amolyan tahó kocsmáros formájában.
- Amúgy Texasból jöttem Jay, szóval szerintem elég nyilvánvaló, hogy miért lógok ki. Annyira más nekem itt, ég és föld a kettő. Talán épp ezért érzem olyan távol magamtól a nagyvárost, és ezért vagyok inkább otthon a lovakkal, mintsem itt bent, ahol nem látok mást csak... őket - biccent két buta szőke libának, kik le se veszik a szemüket Sam jelenlegi partneréről. Az ilyet rettenetesen utálja.
- Jól van - dől hátra kényelmesen a fotelben, lábait kényelmesen keresztbe teszi, s az ölébe teszi kezeit.
- Kiskorom óta állatokkal vagyok körülvéve, kutyák, macskák, lovak és minden más. Imádom őket és nagyon hamar megtalálom a közös hangot velük, gyorsabban mint a legtöbb emberrel, szóval érezd magad megtisztelve - kuncog egyet halkan - viszont nagy kedvenceim a lovak. Ilyen kis picurka voltam - a méretet persze mutatja is közben, s ez nem nagyobb 1 méternél - mikor először lóra ültem. Hamarabb ültem a hátukon mint, hogy megtanultam járni és bevallom neked, olyan volt mintha egy húron pendültem volna velük. Apám suttogó, s bár nem tudom mennyire vagy képbe ezen a téren, de én is az vagyok. Örököltem ezt a fajta "képességét", és ez az a valami ami engem éltet.
Hatalmas élmény velük lenni, mind-mind egy egyéniség, és meg kell találni azt a kis pontjukat, ami megnyitja az utat előttünk a szívükhöz. Elérni azt, hogy a bizalmukba férkőzzünk nagyon könnyű, viszont épp ilyen gyorsan el is tudjuk veszíteni ezt a bizalmat. Sokan azt mondanák, hogy vágóhídra való jószágok akiből kolbász lesz. De ezek az emberek állítom, hogy egy percet nem tartózkodtak még ezekkel a nagyszerű állatokkal. Fantasztikusak és...
Kis híján belefullad a gyors beszédbe, miközben megállás nélkül mutogat, vigyorog. Szeme gyémántként csillog.
-... mindent képes lennék feladni értük, tudom nagyon idétlenül és sznobul hangzik, de ezt érezni kell. Átélni.
Le nem merne mondani ezekről az állatokról, ők jelentik számára az életet.
- Nagyon sokan hozzák hozzánk a lovaikat, hogy próbáljak rájönni, mi lehet a baj. Miért nem engedi magához közel az adott embert, miért nem akar ugrani. És ehhez mind-mind türelem, szaktudás, együttérzés és törődés kell. Fontosak számomra ezek az állatok.

- Nem is értem miért. – Valóban, ez mindig is örök rejtély marad a számomra.
- Szerintem, aki érdemes arra, hogy észrevegyen, az smink nélkül is észre fog venni. Aki meg nem, az nem. – Igen, én már csak ilyen egyszerűen látom a világot. Habár én nem is keresek senkit, akit észrevehetnék, mert nem akarom kitenni a családomnak nevezett kálváriának. De aztán ki tudja, lehet, mégis akad majd valaki, akiről úgy látom majd, hogy képes lesz túlélni akár csak egy napot is a családommal. De ez még messze van, úgy érzem.
- Az jó, ha már ilyen hamar sikerült rájönnöd, hogy mivel szeretnél foglalkozni igazán. – Mosolygok, bár ez a mosoly halványabb, mint az eddigiek. Hiszen én is hamar rátaláltam arra, amivel foglalkozni szeretnék, de sajnos mégsem úgy alakult, hogy elhelyezkedhettem volna ott. Pont ezért van a blog, hogy ott kiélhessem a szenvedélyemet, ha már valójában nem sikerült az újságírás, hiszen képtelen lettem volna megalázni, vagy bemocskolni bárkit is, csak azért, mert erre van szüksége a nagy közönségnek.

- Én pedig mindig is szerettem a nagyváros nyüzsgését. Azt hiszem azért, mert otthon is mindig nagy volt a tömeg, és már egyenesen igénylem a társaságot. Nem szeretek egyedül lenni, még akkor sem, ha néha jól esik kicsit csendben elvonulni az emberektől. – Újabb kortyot teszek magamévá a kávémból.
- Ó, igen, teljesen. – Kezdek nevetni.
- Most gondolj bele. Van három húgom, és egy öcsém, a bátyámat pedig már említettem. A nők engem terrorban tartanak.  A bátyám jót mulat az egészen, hogy a három grácia, még mindig sakkban tud tartani, még úgy is, hogy már rég elköltöztem. – Még mindig vigyorgok.
- Én vagyok nekik a védelmező, a lelki szemetes, a bokszzsák, a tanácsadó, az élő pajzs egy párnacsata közben, vagy csak egész egyszerűen a szakács, ha arra akarnak rávenni, hogy palacsintát gyártsak. S persze véletlenül sem tudok nekik nemet mondani. Mert akkor jönnek a kérlelő tekintetek, meg az ígéretek. Pokolfajzatok egytől egyig. – De hiába mondom ezt a mosoly, ami még mindig nem tűnt el az arcomról, mindent elárul. Azt is, hogy hiába bosszantóak, borzasztóan szeretem őket.

- Így most már mindent értek. Akkor csak még jobban csodállak, hogy valamennyire egyáltalán el tudsz itt igazodni. – S tényleg. Én mikor ideköltöztem, még akkor sem tudtam pontosan mi merre hány méter, pedig már azelőtt is elég sokat jártam a városban. De egészen más itt lakni, vagy csak idelátogatni.  Most, hogy már itt élek, olyan helyeket is sikerült megismernem, amit akkor soha nem láttam volna, ha továbbra is csak látogatóként jöttem volna ide. Amikor pedig a szőke lányok kerülnek szóba, csak egy pillantást vetek rájuk, de utána rögtön visszafordítom a tekintetem Samre. Nem igazán érdekelnek, különben is, most egy sokkal izgalmasabb történet készül kibontakozni.

Én is hátradőlök, majd csendben, érdeklődve hallgatom végig azt, amiről a lány mesél. Egyre inkább izgatja a fantáziámat ez az egész, és gondolatban már jegyzetet készítek arról, amiről írni fogok, de közben egy pillanatra sem szakad meg a figyelmem. Látom azt, hogy mennyire lelkesen beszél ezekről a dolgokról, és szinte minden szavából süt a szeretet és a ragaszkodás a lovak felé. Mindenképpen szeretnék az életéről több mindent megtudni.
- Olyan jól meséled el ezeket, hogy a lelki szemeim előtt, mindent látok. Habár nekem amúgy is nagyon jó a fantáziám. – Jegyzem meg mosolyogva, amikor befejezi.
- Szeretnék több mindent is tudni erről. Hallottam már a suttogókról, de soha sem találkoztam még eggyel sem, és nem is igazán értem, hogy ez pontosan mit jelent. De mielőtt erről is kifaggatnálak, szeretnék bevallani valamit. – Megiszom a maradék kávét.
- Nem csak azért jöttem ide hozzád, mert érdekesnek tartalak, hanem azért is, mert kerestem egy új témát a blogomba. Ha pedig megengeded, szeretnék rólad és az életedről írni, természetesen nem a saját nevedet használva, ha nem szeretnéd. - Nagyon reménykedek abban, hogy belemegy, de még ha ez nem is lenne így, akkor sem kell csüggednem, mert magánszemélyként is érdekel, nem csak „íróként”.

Jayden and Samantha

- Hát ezzel akkor egyet értünk - soha nem tudta felfogni, hogy mit tartanak olyan csodálatosnak az emberek abban a temérdek sminkben amit magukra aggatnak. Csak eltömítik a pólusokat, és a későbbiekben csak sipákolnak amiért tiszta pattanás és egyéb mocsok az arcuk.
- Azzal szeretnék foglalkozni igazán, amihez értek. Nem döntöttem el, csak tudom, hogy mással nem igazán tudnék mit kezdeni. Versenytáncos voltam, de lemondtam róla csakhogy a lovaknak szentelhessem minden figyelmemet. Előtte persze már rég lóversenyekre jártam. Most is rendszeresen járok, de per pillanat nem sok időm marad rá úgy, ha mindenki hozzám hozza a lovait. Boldogsággal tölt el ha ezzel foglalkozhatok.
Szenvedélye apjáig vezethető vissza, valamint azon túl a régi régi rokonokhoz, akik még északon laktak az indiánok között. Tőlük aztán lehetett tanulni.
Ennek ellenére látja a fiú arcán, hogy nem olyan őszinte ez a mosoly, mintha legalábbis ennek hozzá is köze lenne. De mivel úgy érzi, semmi köze hozzá, nem kezd el kíváncsiskodni.
- Nincs két egyforma ember, és örülök, hogy van aki merőben különbözik tőlem, elvégre az se jó, ha csak a csendet tudja elviselni az ember. Jó, ennyire nagy gondom azért nincs, nehogy azt hidd, hogy egy befásult liba vagyok, csupán ebben a közegben nőttem fel. Kint a természetben, lovak között. Persze ott vannak a jó kis country klubbok ahova táncolni jártam, de az is egy jól összeszokott közeg volt már.
Fogalma sincs, hogy miért magyarázkodik, de úgy érzi, hogy nem árt ha tesz pár szót arról is, hogy nem úgy kell elképzelni mint valakit, akinek jobb dolga sincs mint egész nap lovakat simogatni és vezetni.
- Vagytok páran, nem tagadom - nevet fel - nekem néha még az egy szem nővérem is sok a maga hülyeségeivel vagy a jó dolgaival együtt. Na, ő tipikus nagyvárosi lány. Viszont örülj neki, hogy ilyen fontos vagy számukra - némi keserűség, szomorúság bújik meg a hangjában, s szemét is szomorúan süti le. Neki nincs felhőtlen kapcsolata a nővérével még akkor se, ha szeretne. Pici korukban imádták egymást, de most valami megváltozott, és fogalma sincs, hogy mi.
- Tudod nekünk nőknek van egy elrejtett térkép a fejünkben, szóval - halk kuncogással pillant a fiúra, majd a szájához emeli a bögrét, hogy egy újabb kortyot tudhasson le.
Amúgy ez nem igaz, egyszerűen jól kitudja ismerni magát. Tele van a város táblákkal, térképekkel, csak vannak akik ezeket nem veszik észre sajnos és azt hiszik, pimasz nehéz az eligazodás.
Hosszasan kezd el mesélni neki arról, hogy mivel is foglalkozik, mit jelentenek neki a lovak, hogy milyen érzés ezekkel a nagyszerű állatokkal lenni a nap huszonnégy órájában. És ez a fajt öröm, szeretet és vágy le se törölhető amúgy is vidám, finom vonású arcáról.
- Máshogy nem tudok róluk mesélni, csak így. Nem lehet közömbös számomra.
Viszont mikor rátér arra, hogy beakar vallani valamit, felvonja a szemöldökét.
Sejtette, hogy van valami hátsó szándéka, de jelen esetben ez nem lepi meg, hisz sokan kérnek ilyet tőle. Halkan sóhajt egyet.
- Gyere ki velem a farmra...valamikor, mikor lesz rá időd. Szerintem sokkal többet tudsz majd úgy írni, ha látod, hogy működik ez - ajánlja fel gondolkodás nélkül.
- Amúgy nincs ellenemre ha a nevemet használod. Többen írtak már rólam anélkül is, hogy megkérdezték volna. Szóval már csak ezért is köszönöm, hogy megemlítetted. De azért majd szeretném elolvasni - mutat rá vigyorogva, majd leszólítja a mellettük lévő asztalnál ténykedő fiatal pincérlányt.
- Ne haragudj!
- Mond csak.
- Egy vaníliás muffint kérnék még... Te kérsz valamit? - ez utóbbit Jay-hez intézi, hátha kér még valamit a kis rituáléjának folytatása képen.

- Akkor te is úgy vagy a lovakkal, mint én az írással. – Jegyzem meg szinte csak magamnak.
- Mármint nekem is nagy szenvedélyem az írás. – Ez már jó régen meg is nyilvánult. Sokkal előbb tanultam meg írni, olvasni, mint a társaim, és a fogalmazásom is jóval az osztálytársaim szintje fölé emelkedett. De ez mindenhol így volt. Tudatosan képeztem magam egyre jobbá, hiszen elhatároztam, hogy mit akarok csinálni, ha „nagy” leszek. Aztán végül a sors mégsem így hozta, de hát ez már csak a saját személyiségem átka. Különben sem kellett egészen lemondanom róla, hiszen ott vannak az internet csodái, és a saját kis rajongótáborom is megvan. Nekem pedig ez bőven elég.
- Versenytáncos voltál? – Figyelek fel, egy újabb érdekes részletre.
- Azt a mindenit! Erről is mesélhetnél nekem, mert nagyon érdekel. – Attól függetlenül, hogy nekem mennyire nem erősségem a tánc. Pedig ez nem a szüleimen múlt. Ugyanis beírattak társastáncra, még iskolás koromban, minden tiltakozásom ellenére. Gyűlöltem. Már csak azért is. A legtöbb alkalmat ellógtam, amikor csak lehetett, és nem csípett fülön a szigorú tanárnő. Így visszatekintve ezek az órák nem sokat értek, még akkor sem, ha így egész jól tudok táncolni, mert lássuk be – nem igazán veszem hasznát. Olyan előkelő nem vagyok, hogy holmi bálokra járjak, a bulikban, meg egészen más táncstílus a mérvadó, meg hát oda sem igen járok, csak ritka alkalmakkor.

- Miért hinném azt, hogy befásult liba vagy? – Kérdezem őszinte elképedéssel, hiszen ilyesmi meg sem fordult a fejemben. S amilyen szókimondó vagyok, akkor már régen elmondtam volna neki, ha ilyesmit gondolnék róla.
- Eddig, azok alapján, amikről beszélgettünk, egyáltalán nem gondolom ezt. Kétlem, hogy valaha is azt fogom gondolni. Ha valakiben ilyen szenvedély van bármi iránt – esetedben ugye a lovak iránt – akkor az a személy biztosan nem életunt. – Legalábbis nekem ez a véleményem.
Tisztán érzékelem azt a bizonyos keserűséget a hangjában, és hiába tudom, hogy tapintatlanság, és hogy nem kellene rákérdeznem, a kíváncsiság mégis felülkerekedik.
- Talán neked nem jó a kapcsolatod a nővéreddel? – Bukik ki a kérdés belőlem.
- Persze, nem kell válaszolnod, ha nem akarsz, csak… nagyon kíváncsi természetem van.  Akaratlanul is beleütöm az orromat olyan dolgokba, amik egyáltalán nem tartoznak rám. – Sajnos ilyen vagyok, és ezt nem is tudom már megváltoztatni.

- Ó, igen, az nagyon hasznos lehet. – Nevetek.
- Jó, nekem a tájékozódási képességemmel rengeteg probléma van, gyakran eltévedek. De néha pont az a jó, ha eltéved az ember. Például mikor elutazik valahova, és hiába nézi a térképet, egyszerűen fogalma sincs, hogy éppen hova keveredett. Végül pedig egy olyan helyre jut el, ami sokkal jobb, mint az eredeti úti cél. – Velem már többször is volt ilyen, azóta is örök emlékek.
Miután Sam mesélt a munkájáról, végül elérkezik a nagy vallomás ideje. Nem látok rajta semmilyen meglepetést, de attól függetlenül van egy kis bűntudatom, még akkor is, ha tudom, hogy nincs értelme. Ezek a fránya érzelmek már csak ilyenek.
- Köszönöm a meghívást, mindenképpen el fogok menni. S nem csak azért, mert írni szeretnék róla. – Nézek rá hálásan.
- Ez az alap, hogy elolvashatod. Még azelőtt, hogy bármit is közzétennék belőle. Ha pedig szeretnéd, megnézheted pár korábbi írásaimat is, hogy nagyjából tudd mire számíthatsz tőlem. – Ajánlom fel mosolyogva.
Ezt követően odajön a pincérlány, én pedig Sam kérdésén elgondolkozom. Tulajdonképpen egy kis édesség sosem jön rosszul…
- Én is ugyanezt kérem, csak csokoládés változatban. – Döntök végül.

Jayden and Samantha

- Igen - nem tudja megmondani, hogy szenvedélye-e a lovakat illető téma, elvégre ez függőséget jelent valamilyen formában, ami nem kifejezetten jelenti az életet. Neki viszont az életévé nőtték ki magukat és biztos benne, hogy ha elszakítanák tőlük, ettől az életformától, akkor teljesen megbolondulna. Valószínűleg a falat kaparná a nap huszonnégy órájában, hisz nem ahhoz van hozzászokva, hogy teszem azt, boltokba jár bevásárlást tartani a barátnőkkel, vagy szórakozni jár, műkörmöshöz és fodrászhoz. Neki a fodrásza is a saját nővére, aki hébe hóba levágja a haját egy fénykép alapján. És nem azért csinálják ezt, mert nincs keret rá. Egyszerűen minek költsön fodrászra, ha van egy nővére aki tud hajat vágni, van jó kis ollójuk. Ezen a szinten felesleges fodrászról beszélni, akinél a fél bukszát otthagyja az ember. Hozzá van szokva a vidéki életmódhoz, ahol lovakat kell etetni, ha van birkát, vagy marhát. Ebben nőtt fel, ő tudja jól milyen a szarban, trágyában túrni. És azt is tudja, milyen egy beteg állatot gondozni, aki több mázsát nyom, és csak hatalmas erőfeszítések árán lehet talpra állítani több fős személyzettel. Neki elsők között erre van szüksége. A széna illatára, a friss levegőre, a lovak hátán ücsörögve. Porche helyett is szívesebben vezet egy régi Musztángot, vagy egy kis tragacsot amivel a szénát viszik ki a legelőkre az állatoknak.
- Anyám mániája volt, mikor még kicsi voltam, hogy próbáljam ki magam a legtöbb téren, hogy mihez lenne később kedvem, mi az, amivel a legszívesebben foglalkoznék. Kislány koromban mindet a legtöbb velem egykorú lányka, én is gyerekorvos szerettem volna lenni, vagy hercegnő. De mivel hercegnő nem lehettem, el kellett kezdeni kutatni, és anyám, mint minden normális szülő, elkezdte igazgatni a kislány életét. Beíratott balettre, társastáncra, szteppre, minden létező táncra, mígnem rájött, hogy nincs annyi időm, se annyi "én-em", hogy egyszerre húsz helyen legyek, így tánciskolába íratott, látván, odavagyok a sportért és a mozgásért. Már ekkor oda voltam a lovakért, és apám mellett mindig velük voltam, de anyám hallani se akart arról az őrültségről, hogy én is apám nyomdokaiba lépjek, és az állatokkal foglalkozzak egy farmon. Nem akarta, hogy ganajozzam őket, vagy túl erős kapcsolatot alakítsak ki velük, magával a mocsokkal. Mert ugye ő maga egy nem tudom milyen kékvérű család egy leszármazottja - kezével mutatja is azt a bizonyos két kis macskakaparást a kékvérű terén.
- Tehát anyu mellett szóba se hoztam a lovakat, így megint csak sok felé kellett szakadnom. Versenyeztem tánccal és lovaglással együtt. Egyszerre voltam tizenöt évesen is versenytáncos és zsoké, sőt, ez ment egészen tizennyolc éves koromig, mikor aztán úgy döntöttem, most már elég. Megálltam anyám előtt és közöltem, hogy sorry anyukám, ez nem fog menni, a tánc nem az én világom. Ezzel kiesett a tánciskola ami már itt működött Vegasban, megmaradt az iskola, és a lovak. Nekem erre van szükségem. Egy tánc nem tud olyan nyugalmat, olyan mély érzelmeket és fontos, életre szóló pillanatokat okozni, mint az, hogy elnyerem egy vadló bizalmát. Még akkor se, ha emberek százai tapsolnak nekem a lelátóról.
Arcán egy pillanatig se jelenik meg a szomorúság vagy kellemetlenség, hisz miért tenné? Nem a lovakról kellett lemondania, hanem valami olyanról, amit nem csinált olyan nagy lelkesedéssel, olyan szívesen. Ezért nem is szabad keserűnek lennie, hisz most már 100%-ban a lovaké a figyelme és a szeretete.
- Ennyiről lenne szó, nem valami nagy sztori. Viszont a trófeáimat azért nem szívesen dobnám ki, azok még jól jönnek - szerény mosolya szinte melengeti az embert. Sokat mondogatja neki Danny is, hogy mosolyogjon többet, hisz fényt csalhat még egy idegen ember napjába is vele.
- Mert sokan látják így - gyors, alig észrevehető vállrándítással zárja le a téma ezen szakaszát.
- Nem azt mondanám, hogy rossz a kapcsolatunk, inkább... olyan mintha kicsit - nagyon - elidegenedtünk volna egymástól. Két év van közöttünk, és pici korunkban sülve főve együtt voltunk. De őszintén mondhatom, hogy mindig, ha kell, ha nem. Nem volt más barátnőnk az óvodában, csak mi voltunk ott egymásnak. Viszont mikor ideköltöztünk, akkor valami megszakadt, s talán ez annak is tudható be, hogy mindketten nagyon elhivatottak vagyunk abban amit csinálunk. Ő is író amúgy, írónő/újságíró szeretne lenni, és minden álma, hogy legyen majd egy magazinja, ahol ő a főszerkesztő. És én szívből kívánom neki, hogy ez így legyen, hisz rengeteget dolgozik érte. Viszont nem nagyon tolerálja azt, amit én csinálok, és ez egy olyan világban élő személy felől nem is meglepő, mint amilyen a nővérem. A nap nagy részét itt tölti, bent a belvárosban, sürög forog, iskolában jár, mindenki imádja. Én mindig az ellenkezője voltam, noha ugyan olyan elhivatott is vagyok mint ő. De túl nagy ellentét ékelődött közénk - cseppnyi keserűséggel beszél, miközben a bögréjében halkan csilingel a kanál mikor az neki-neki ütközik a porcelánnak.
- Ismerem a helyzetet. Nagy lehetőségek vannak egy "eltévedésben" csak aztán győzzön az ember kikecmeregni belőle - már volt rá precedens, hogy Shaman hátán ülve csúnyán eltévedtek, s Danny volt az aki éjjelek évadján elindult megkeresni, nehogy kint kelljen éjszakáznia, ki tudja, hogy hol.
- Ennek örülök. Imádni fogod, ebben biztos vagyok - teljesen felvillanyozódik. Imádja a gondolatot, hogy valaki kíváncsi arra amit csinál, és kíváncsi azokra az állatokra, akiket ő félve őriz, s ha kel akkor még éjjelente is kijár hozzájuk.
- Ez nem is rossz ötlet - teszi e megjegyzést az írásaira. Imád olvasni, és ha már  van egy olyan személy az újonnani baráti társaságából, akkor miért ne olvasná azt amit ő ír?
Mikor megjelenik a pincérnő, rögtön leszólítja, hisz ma még nem sok mindent evett és ha nem szeretne csúszva hazamászni, akkor nem ártana valami szilárdat bekapnia, a kávé mellé.
Mosolyogva nyugtázza, hogy Jay is kér magának valamit, mire a pincérnő csak biccent és tovább is áll.
- És...? Neked mióta szenvedélyed az írás? Hogy jöttél rá, hogy márpedig ezt szeretnéd csinálni? - szeme őszintén csillog, semmi felszínesség nincs benne. Mindig érdeklődő volt, főleg a jó dolgokra. És amennyire imádja ő azt amit csinál, épp annyira érdekli más személyek "szenvedélye".

A kérdéseimre habozás nélkül érkeznek a válaszok, ezt pedig én kifejezetten szeretem. Mindig is jó érzés volt számomra végighallgatni az embereket, és sokan mondták már, hogy rendkívül jó hallgató vagyok, attól függetlenül, hogy én is szeretek beszélni, és általában már az első találkozásoknál kiteregetem a lapjaimat – még azokat is, amiket mások, még hosszú ismertség után sem osztanának meg másokkal. Nekem nincsenek titkaim. Mindenki más titkát, magamban tudom tartani, de a sajátjaimat képtelen vagyok. Így már nem egyszer keveredtem bajba, amikor a negatív véleményemet sem voltam képes magamban tartani. Csendben hallgatom végig Sam történetét, és be kell vallanom, ahogy egyre jobban telik az idő, úgy kedvelem meg egyre jobban. Tudom – pontosabban érzem -, hogy a jövőben nekünk még találkoznunk kell, és nem csak azért, hogy lássam a farmot, és írjak róla, hanem egyszerűen a társasága kedvéért.  A történet végeztével végül nem igazán reagálok, de az arcomon tökéletesen látszik minden érzelem: jelenleg az egyik legerősebb a lenyűgözöttség. Most először nem igazán találom a szavakat, és keresgélnem kell a megfelelőeket, hogy azért mégsem hagyjam szó nélkül mindazt, amit Sam elmondott.
- Hát… hűha. Nem igazán tudom, erre mit mondjak, egyszerűen le vagyok nyűgözve. Az én életem ennél sokkal, de sokkal unalmasabb. – Mosolygok.
- Sőt, még érzem, hogy még rengeteg mindent meg kell tudnom rólad. – Jegyzem meg ezt inkább csak magamnak.

A kérdésére elgondolkozom, hogy mégis honnan kezdjem, mert ha én egyszer belekezdek a saját mesémbe, akkor gyaníthatóan estig itt fogunk ülni, mert szeretek beszélni. Miközben próbálom összeszedni a gondolataimat, előveszek egy papír fecnit és lefirkantom rá a blogomnak a címét, amit végül a szőke lány elé csúsztatok, és ez a kis idő, amit ezzel nyertem, tökéletesen elég arra, hogy most már tudjam, honnan is kezdjem.
- Az írás és közöttem elég különleges kapcsolat van. – A mosolyom letörölhetetlen, pedig még csak most kezdtem bele.
- Ahhoz, hogy érthető legyen, nekem is vissza kell mennem a gyerekkoromba, és annak is szinte a legelejére. A családom igazán egyedinek nevezhető, mindannyian külön személyiségek vagyunk, és ezzel a szüleim sem voltak másként. Apám gyógyszerész, és mindene a kémia. Otthon is folyton csak ezzel foglalkozik, így akkor is latin szavakkal tömte tele a fejem, amikor engem az abszolút nem érdekelt. Anyám pedig művészlélek. Festő. Innen származik némi tehetségem, azt hiszem. – Itt újabb mosoly kerül az ajkaimra.
- Visszatérve az írásra… Először az olvasás szenvedélyével kezdődött. A társaimhoz képest elég hamar meg tanultam olvasni, főként magamtól, mert ugyan a szüleim volt, hogy olvastak mesét, de legtöbbször inkább mással voltak elfoglalva, hiába érdekelt volna a történet vége, úgyhogy végül a saját kezembe vettem a dolgokat, és meg tanultam olvasni. Mindig is nagy fantáziával rendelkeztem, épp ezért volt vagy egy tucat képzeletbeli barátom, pedig nem mondhatnám, hogy túlontúl egyedül lettem volna, főleg az után, hogy a testvéreim is megérkeztek. – Vigyorgok.
- A következő szint a mesék kitalálása volt, amit először csak szóban mondtam el a kisebb testvéreimnek, és akkora sikere volt, hogy több ezerszer is el kellett végül mesélnem nekik. Írni is nagyon hamar meg tanultam, és úgy mentem iskolába, hogy a tanárok ebből a szempontból már nem sokat tudtak tanítani. Ezek után már csak egy lépés volt az, hogy a kitalált történeteket papírra vessem, végül meg is lett az egyiknek az eredménye, mert megnyertem egy meseíró versenyt, tizenegy éves koromban. Gondolkoztam azon is akkor már, hogy vagy író leszek, vagy újságíró, de végül ez utóbbi álom mellett döntöttem, és így képeztem magam tovább, hogy ha eljön az idő jobb legyek. – Itt egy kicsit halványul a mosolyom, de töretlen marad.

- Miután elvégeztem az iskolát, valóban megpróbálkoztam egy állásinterjúval. Felvettek. Az első pár napban nagyon élveztem a munkát, nagyon jó volt írni, hiszen régen az iskolaújságot is én vezettem. De aztán később rájöttem, hogy az emberek többsége nem arra kíváncsi, amit én nyújtani tudok. A főnököm is megmondta, hogy az olvasók többsége botrányra, erőszakra, szexre és egyebekre vágyik, ehhez pedig meg kellett volna hazudtolnom önmagam, és olyanokat állítani, amiknek a fele sem igaz. Én erre nem voltam képes, így végül felmondtam, és eljöttem onnan. – Mondom egy apró kis sóhajjal.
- Először igazán bántott, hiszen tényleg ez volt az álmom, de hát az élet már csak ilyen, tovább kellett lépni. Szerencsére volt olyan rendes hozzám a sors, hogy nem csak az írásban kaptam tehetséget, hanem a rajzolásban is, így nem kellett sokat gondolkoznom, hogy mit csinálhatnék esetleg, ha az újságírás nem jött össze. Így végül reklámtervező lettem, és nagyon szeretem ezt csinálni. Ami még nagy szerencse, hogy az internet csodájának hála az írást sem kellett abbahagynom. – Megint szélesebb lesz a mosoly.
- Hát nagyjából ennyi. – Fejezem be végül, pont akkor, mikor megjönnek a megrendelt muffinok.

Jayden and Samantha

Nem sűrűn tárulkozik ki bárkinek. Olyan személynek pedig főleg nem, akit alig egy órája ismer. Viszont van valami a srácban, ami elhiteti vele, hogy teljes mértékben megbízhat benne és nem fogja kikotyogni még a legféltettebb titkait se amit esetleg megoszt vele. Viszont ez már egy kis bökkenő, hisz nincs semmi titkolnivalója.
Végül elhallgat, hisz befejezi mondandóját. Jay arcán viszont meglepő érzelmek sorjáznak, mire hirtelen nem is tud mit mondani, bár ezzel... ezzel nem csak Sam van így.
- Lenyűgözve? Ugyan miért? Semmi izgalom nincs ebben csak próbáltam eleget tenni anyám akaratának úgy, hogy közben a saját választott létformámat is próbáltam igazgatni. Semmi hú de említésre méltó nincs benne - süti le a szemét, hisz nem sűrűn jelentik ki azt előtte, hogy le van valaki nyűgözve az általa mondottaktól.
- Ennél nem tudok sokkal többet mondani - biztos tudna még bizonyos dolgokra rákérdezni a másik, viszont jelenleg fogalma sincs, hogy mi mindent akarna még megtudni róla. Amit tudnia kell azt majd láthatja, hisz felajánlotta neki.
Mikor rákérdez a srác szenvedélyére, az írásra, már látja, hogy olyat kérdezett ami jó hosszú magyarázatot és jelentést fog tartalmazni, amit egyáltalán nem bánt. Kellemes a társasága és ha tudnak miről beszélgetni, akkor hol a probléma?
Így hát ő is kényelembe helyezi magát, s kíváncsian hallgatja végig Jaydent, miként az nagy lelkesedéssel, hatalmas szeretettel és átéléssel mesél.
- Nagyon kíváncsi vagyok a családodra - vallja be halkan kuncogva. Ennyi gyerek, és két olyan szülő akik szintén a szenvedélyüknek élnek, valami felemelő, mesebeli érzés lehet. Sajnálja, hogy neki nem adatott meg ilyen. Van egy anyja aki egy besavanyodott vénasszonyra emlékezteti, és a saját nagyanyja is fiatalosabb nála. Nyávog ha dolgoznia kell, nyávog ha otthon kell lennie, viszont abban amit csinál, kitűnő és tökéletes. Nem is tudja felfogni, hogy mi baja néha, hisz mindig morog és panaszkodik, sopánkodik hogy ez meg az nem sikerül, közben tökéletesen megoldja a dolgokat. Az apja kicsit könnyedebb lélek, hisz ugyan úgy ahogy Sam, ő is imádja a természetet és az állatokat. Ettől fogva nyugodt és kellemes természetű. Láthatóan sokat segít az embereken az állatok jelenléte.
- Hihetetlen! - szinte csillognak vidám kékjei a kis történet befejezte után.
- Ez tényleg a sors, és lám, a tehetség! Arany kezed van Jay! - már most eltökélte magában, hogy közelebb fogja hozni hozzá a lovakat is.
- Írsz... rajzolsz, tehetséges vagy. Biztos vagyok benne, hogy azt amit én csinálok, azt is ilyen lelkesedéssel tudnád végezni. Nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy mit hozol majd ki a látottakból és hallottakból. - úgy pörög mint egy jól felhúzott búgócsiga. Szinte kislányos lelkesedés az, ami most előtört belőle. Mit kell szomorkodnia amiért a nővére el se jött, ha egy olyan kincs ül vele szemben, mint amilyen Jay is?

- Azért vagyok lenyűgözve, mert a legtöbb ember inkább folytatta volna azt, amit elvárnak tőle. Te viszont nem adtad fel az álmaidat, hanem kitartottál mellettük, még úgy is, hogy édesanyád nem ezt szerette volna. Ez azért nem kis dolog, mert nem sokan tették volna meg a helyedben. – Válaszolom meg a kérdését.
- Legalábbis a legtöbb ember, akivel eddig dolgom volt… ilyen volt. Itt főleg az olyanokra gondolok, akik például tovább vittek egy családi vállalkozást, még akkor is, ha tulajdonképpen semmi kedvük nem volt hozzá, és egészen másról álmodoztak. Vagy van olyan ismerősöm is, akinél a szülei elvárták, hogy orvos legyen belőle és végül addig sulykolták belé a dolgokat, amíg az nem lett, pedig sosem vonzotta az a szakma. S még rengeteg példát fel tudnék sorakoztatni az előbbiekből. Nehéz egy szülővel szemben helyt állni, ha ő mást tervezett el a gyermeke számára. – Szerencsére nekem sosem volt ilyen gondom. Igen, a szüleim biztosan örültek volna, ha többre viszem az életben – talán meg is valósíthattam volna -, mégsem szóltak bele abba, hogy én milyen életutat választok magamnak. De ezzel a testvéreim is így voltak, és nem kellett semmilyen elvárástól tartanunk, azt tűzhettük ki célul magunk elé, amit leginkább szerettünk volna. Nem pedig azt, amit a szüleink elvártak volna tőlünk.

- Lehet, hogy nem… de az embereket amúgy is csak idővel lehet teljesen megismerni. Én pedig pont erre készülök veled is, szóval számíts rá, hogy sokszor fogunk még találkozni. – Jelentem ki mosolyogva, a legnagyobb természetességgel. Tényleg szeretnék még vele találkozni, mert tudom, hogy nekem nem lesz elég ez az idő, amit ma eltöltök vele. Sőt még az sem, amikor a szaván fogom, és elmegyek vele arra a bizonyos farmra. Nem vagyok biztos benne, hogy ő is így gondolja, de egyelőre úgy látom a szimpátia kölcsönös, így… miért is ne?
- Tényleg? Akkor lehet, egyszer bemutatlak nekik. Biztos vagyok benne, hogy kedvelnének. – Még szerencse, hogy semmilyen hátsó szándékom nincsen Sammel és nem szándékozom feleségül venni, vagy ilyesmi, mert akkor biztosan sokkal nehezebben venném rá magam erre a lépésre. Biztosan elüldöznék. Ráadásul így is biztosan be fognak égetni előtte, azzal a feltételezéssel, hogy biztos együtt járunk, akármennyire is nem így van.
- A bátyám az egyik legnormálisabb közülük. Talán azért mert már benőtt a feje lágya, legalábbis fogjuk rá. Szerintem a felesége volt rá jó hatással. A húgaim… hát ők… inkább nem is mondok róluk semmit. – Mondom legyintve, de közben megint mosolygok.
- Az öcsém pedig a legkisebb a családban. Enyhén el van kényeztetve, főleg mivel a nővérei folyamatosan körülötte ugrálnak, még akkor is, ha ő ezt már nem igazán szeretné. – Fejezem be a rövidre nyúló beszámolót, habár kétségtelen, hogy még rengeteg mindent tudnék mesélni róluk.

Akaratlanul is felnevetek, amikor meglátom Sam lelkesedését a kis történetem után.
- Igazán hízelgő, hogy ilyesmiket gondolsz rólam. – Nem esek az álszerénység bűnébe, tudom miben vagyok jó, és miben nem, ráadásul az egészséges önbizalmam is megvan.
- Nem tudom, mit fogok majd kihozni a látottakból, de remélem, hogy tetszeni fog. – Mondom mosolyogva. Közben nekiállok elpusztítani a muffint, mert már alaposan megéheztem. Úgy terveztem, hogy egy kis kávézás után hazamegyek, persze csak azután, hogy sikerült témát találnom, csinálok egy bőséges vacsorát magamnak, utána pedig belevetem magam az írásba. De most már eszemben sincs ezt tenni. Viszont a muffin legalább elveszi az éhségemet. Egy időre legalábbis.
- Mit terveztél a kávézó után? – Érdeklődöm meg a szőke hajú lánytól, hiszen újabb terv kezd körvonalazódni a gondolataim között.
- Sok munkád van még ma, vagy ráérsz?