Az ablakon túl gyorsan suhannak tova az elhaladó tájak, én pedig szótlanul, fejemet az ablaknak támasztva bámulom, pedig az agyam semmit nem jegyez meg. Pedig mióta elindultam New Yorkból, rengeteg különböző tájon vágtunk át. Lassan már 24 órája ülök a vonaton, és „élvezem” az Amtrak szerelvény lassú dübörgését. Persze választhattam volna valami könnyebb és kényelmesebb utazási módot, például repülőre ülhettem volna, azonban nem tudtam mikor fogok indulni, így nem vettem előre jegyet. Arra pedig, hogy szinte rögtön az utazás előtt vegyem meg, nem volt elég pénzem. Így maradt a vonat. Pedig lehet jobban jártam volna, főleg annak tükrében, hogy megnyertem azt a versenyt. Hiszen egy csapásra híres és népszerű lettem, rengetegen jöttek autogrammot, fényképet kérni. Úgy látszik a póker itt igazi népszenvedély, nem úgy mint odaát az öreg kontinensen, ahol a focin kívül jószerével semmi mást nem találnak érdekesnek az emberek. Főleg nálunk a szigetországban. De itt Amerikában teljesen más a helyzet. Mióta elhagytuk New Yorkot körülbelül 30-40 embernek osztottam ki a névjegyem sajátkezű lenyomatát, és ezt csak a vonaton. Mindössze kétszer Denverben, és Los Angelesben, hogy megmozgathassam a sok üléstől elfáradt és meggémberedett fenekem. Na ott teljesen letámadtak a rajongók, alig tudtam megszabadulni tőlük, hogy sikerüljön elérnem a vonatot. Persze a megfelelő mennyiségben osztottam a kedvességem, mégis sietni akartam, hogy ne kelljen csúsznom, ugyanis valahol menet közben, mikor éppen bóbiskoltam, egy sms ébresztett fel. Egy smst mely csak ennyit tartalmazott /Holnap 16.00 MGM Grand. Sera// az utolsó szó, a név ami jó mélyen beleégett az agyamba, amely miatt elindultam erre a nagy útra. És most jelentkezett, pedig nem is számítottam rá. A szívem majd kiugrott a helyéről, ahogy újra és újra, legalább ezerszer elolvastam azt a mindössze öt szót. Mégis olyan volt, mintha az egész világ minden kincsét megnyertem volna egyetlen lottószelvénnyel. Szóval ezért nem akartam lekésni a vonatot, hiába a rajongók. Hiszen ha nem érek oda, akkor akár azt is hihetné, hogy ismét leráztam, és talán soha többet nem állna szóba velem. Azt pedig nem szeretném.
Hangos sziszegéssel lassít a mozdony eme béna vezetője, ahogy az utolsó métereket leküzdve, lassan beérkezünk az állomásra. Nyugtalan vagyok és türelmetlen. Legszívesebben előrerohantam volna, hogy egy pisztolyt a fejéhez szegezve nagyobb sebességre késztessem a vonatot, hiszen mire a Los Angelestől számított négy órát megtettük, képletesen szólva mind a húsz körmömet lerágtam. Menekülnék, mégis maradnék. Félek, az idegeim tikitakit játszanak a golyóimmal. Nem tudom mit fog szólni, haragudni fog-e, vagy nem. Bár azt kétlem, hogy sírva ugrana a nyakamba, és elhalmozna szerető csókjaival. Ábrándozásomból a tény ébreszt fel, hogy már bent állhatunk egy ideje, hiszen az utolsó utasok is lassan leszállnak. Gyorsan felkapom minimális cuccom, és a lépcsőhöz rohanok.
Hangzavar, nyüzsgés és millió ember fogad. Meleg van, hiába dolgoznak légkondicionálók ezrei, a levegő állott és büdös. Bár lehet, hogy a büdösség belőlem is árad, hiszen nem nagyon volt lehetőségem zuhanyozni még. Forgolódom, embereket lökdösök félre, nem törődve a tiltakozásukkal. Nem érdekel most semmi, csak az, hogy láthassam, megtalálhassam. Nem számít, hogy kin, vagy min kell ehhez átgázolnom. Már – már lemondok arról, hogy megtaláljam, reményem, hogy itt lesz már már csökken. Talán csak átejtett ezzel az smssel. Talán csak azt akarta, hogy úgy érezzem magam, ahogy ő érezte anno. Nem tudom, de az biztos, hogy megérdemelném. Falon függő óriási órára pillantok 16:10. Késő, nem jött el. Most itt állok egyedül, azt se tudom, hogy merre menjek, merre induljak. Ám ekkor megpillantom őt, nem is lenne nehéz, hiszen beragyogja az egész állomást szépségével. Cuccom eldobva rohanok felé, hogy felkaphassam, megpörgethessem, magamhoz szoríthassam. Azonban rájövök arra, hogy ez eléggé abszurd jelenet lenne, azok után ahogy elhagytam még régen. Még az utolsó pillanatban sikerül lefékeznem , azonban megcsúszom a valamikor tükörfényes padlón, és majdnem verek egy hasast. Ami valljuk be eléggé abszurd lenne, még a jelenlegi körülmények között is.
- Szia – köszönök rá a cipőmet fikszírozva. -Régen láttalak…