Take me to neverland

I WILL TAKE YOU TO THE NEVERLAND

TALES OF JO AND NICO

Lassan érkezett meg a tél gyengéd hűvöse a városra, itt a sivatag árnyékában, még néhány kósza hópehely is táncra kelt ezen a reggelen, amikor éppen a szokásos negyedéves kivizsgálásról tartottam hazafelé a belvárosban. Kevés szabadnapom van, és ilyenkor igyekszem kihasználni és olyan dolgokra is fordítani belőle, ami nem a lelkemet vagy éppen a gondolataimat táplálja, hanem kicsit odafigyelni  a testem egészségére is. Egy táska volt nálam. Néhány mosolygós alma, pár túlérett citrom, leárazva vettem, mert már fogyóban volt a készlete Jimmynek, túl akart adni rajta. Azt mondja majd hétvégén lesz belőle fogyás alaposan. Olyankor fogyott a legtöbb ásványvíz és citrom, közvetlenül a fiatalok kedvelt szórakozóhelye mellett, a Rougen nem éppen építő jellegű műintézmény volt. Néha, az erkélyen állva hajnalota azt néztem a cigim felizzó parazsa mögül, hogy hányan térnek be az eltévelyedet fiatalok közül Jimmyhez. Citrom és ásványvíz, a drogosok életmentő holmija. Ott volt még a táskában két fémdobozban illatozó tea, a kedvenceim jázmin és narancs. A narancsot nem szerettem fűszerezni, azt gondoltam, hogy elveszi az alap és igen átható citrus aromát. Másokkal ellentétben én amúgy sem szerettem keverni semmit semmivel. A tiszta és natúr dolgokra törekedtem, legyen szó ruháról vagy teáról vagy éppen könyvekről. Ez volt még a táskámban, egy mesekönyv, egy elveszett kis csigáról szólt, akinek nincsenek lábai éppen ezért a világ az ő számára egyik fűszáltól a másikig tart, nem tudván, hogy mit rejt az élet. Nem tudom mikor kezdtem komolyan érdeklődni a mesék iránt, de időnként rámtört a gondolat, és fel is olvastam őket, mintha lenne ott valaki aki meghallja és gyengébb pillanataimban így is véltem.  Bár egyre ritkábban voltak gyenge pillanataim. Az ember megerősödik lélekben ha arra kényszerül, vagy magát kényszerti rá. Azt hiszem velem kapcsolatosan inkább ez utóbbi vált be. Senki nem volt aki a kezét nyújtaná felém, így aztán saját magamat kellett grabancon ragadni és kirángatni abból a szennyből amelyben fetrengtem. Nincs olyan gyász ami felül tudná írni az élethez való jogot. Ezt vallottam azóta amióta tiszta voltam már.
Ha valaki most látna, a jólszabott barna szövetkabátomban, igazán tiszta tekintetemmel, egy halovány mosollyal amely mindig ott rejtőzött az ajkaimon még akkor is amikor szomorú voltam, sosem gondolná merre és milyen mélységekben jártam nem is olyan régen. Azt hiszem a természet így, ezzel az eltüntethetetlen mosollyal próbált emlékeztetni rá, hogy a szomorúság átmeneti, a depresszió pedig a gyengék pajzsa, amivel védekeznek saját maguk felelősségre vonása alól. Ahogyan a nagy belvárosi forgalmas utca kiköpött magából a következő sarkon és néha láttam a felém forduló arcokat boldogsággal töltött el a tudat, hogy ma valahogyan többen viszonozzák a mosolyomat, többen figyelnek fel rá. Ma úgy tűnik a csillagok állása fogékonyabbá teszi az embereket a szeretetre. A táskban a karomon összezörrennek a teásdobozok és belenyúlok, hogy megigazgassam, nem akarom, hogy haragokhoz hasonlatos vezérkolompként funkcionáljon amíg haza nem érek. Egy pillanat az egész...felpillantok, aztán vissza a táskára, és az agyam csak későn dolgozza fel az információt amit a szemem már befogadott. Az imbolygó járású, furcsán elveszett sapkás fiatalembert, akinek valami furcsa szomorúság süt a szemeiből, amikor egy pillanatra felnéz, hogy beleszívjon egy slukkot a cigibe. De ez az egész már csak akkor jut el a tudatomig, amikor a becsapódást érzékelem, látom a sapkát, látom a parazsat a rúd végén, és látom a szomorú szemű fura járású fiút ahogyan visszapattan rólam. Ó, jajj! Rémülten ejtem ki a kezemből a táskát a földre, két szem citrom szabadon gurul ki belőle, de ki bánja? Én nem éreztem semmit, a vastag szövetkabát melegen burkolt be, a nyakamban egy krémszínű kötött sál, a hajam fáradt méz színével szabadon kiengedve. Büszke voltam rá, hogy még mindig nem kell festenem, bár ha lett volna benne ősz hajszál azt hiszem azt is hasonló büszkeséggel viseltem volna. A rémület látszott az arcomon, amikor a földön heverő fiúhoz léptem. Úgy pattant le rólam, mint valami apró kis labda.
A hangja olyan volt, mintha nemrég rágcsált volna el egy adag hungarocellt, tapadtak egymáshoz a szavak. Beszélt, de szerintem még hozzá sem nagyon jutott el mit is mond, csak az ösztön hajtotta, hogy bocsánatot kérjen.Megszédül, és én a homlokomat ráncolom, leginkább attól mert megérzem a mozdulataiból azt a fajta tartást, amikor el akarom hitetni a környezetemmel, hogy jól vagyok csak hagyjanak békén, de közben tudom, hogy életem legrosszabb pillanatainak egyikét élem meg. Egy filmkockát a sorsomból amit jó lenne, ha lenne egy isteni vágó, aki egy nyisszantással eltűnteti. Én csak tudom, jó pár ilyen halálra ítélt képkockám volt. Nyúlok a keze után bármennyire is végtelenül hősiesen akar viselkedni, és a legelső kérdése az elhabogott bocsánatkérés után azt tudakolja, hogy én jól vagyok e? Ahogyan a karjára kulcsolódnak az ujjaim, hogy megtartsam feltűnik a kötés a kézfején, és innen már szinte magától pillantok az arcára. A szeme alatt sötét vészterhes elmúlt idők nyomait látom, valami olyanfajta komorságot, mintha egy kémény füstje okádná a világba a tengernyi rosszat, amit elkövetett vagy amit ellene követtek el. Régen láttam ilyen megtört fiatal arcot. Mennyi idős lehet? Húsz? Huszonkettő? Huszonöt? Ennyi a maximum idősebb biztosan nem lehet, de a tekintetében ülő beletörődés sokkal idősebbnek mutatja őt. Mintha egy ősi, sok életet megélt lélek lakozna benne. Feltéve ha hinnék a lélekvándorlásban, de nem hittem. Nem mertem benne hinni és jobb volt ez így. A hó egyre nagyobb pelyhekben kezdett ránk hullanni, és én figyeltem a lába mellett a ketté tört cigarettát, és nem tudom mennyi ideig szorongathattam a karját, de még mindig nem engedtem el. Úgy hittem olyan lesz mint a csíkhal, amely könnyedén kisiklana és messzire futna.
- Ne aggódj, semmi bajom. Nekem semmi.- összeszűkültek a szemeim, ahogyan jobban megnéztem és előre nyúlva a szabad kezemmel megigazgattam a fején a kissé csálén álló sapkát, mely az eséstől csúszhatott félre.
- Így ni! Nehogy megfázz fiatalember. Édesapám mindig azt tartotta egy férfiembernek igenis sapkát kell hordania, különben idejekorán kopaszodni kezd.- beszéltem, de valójában nem az volt az érdekes amit mondtam kopaszságról, meg sapkákról, akár az erdő csendjéről is beszélhettem volna, az volt a lényeg, hogy maradásra bírjam még egy kicsit.
- Kössünk üzletet fiatalember! Én úrihölgy módjára megbocsátok, te pedig elfogadsz tőlem egy teát. Korrekt ajánlat, ugye?- nézek rá, majd újra az eltört cigaretta jut eszembe.- És még a cigidet is pótolni tudom neked.- nem tudom milyen választ vártam, vagy egyáltalán vártam e a választ. Elengedtem a karját, és az elgurult citromok után nyúltam.

Tag: Nico | Music: [You must be registered and logged in to see this link.] | Outfit | Other