Ez a csend idegesítő. Nagyon. Pedig megszokhatnám már, hiszen már több éve vagyok itt. Amint betöltöttem a 18-at, bedugtak ide, távol mindentől, mert útban voltam. Mindenkinek. Az egész még 15 éves koromban kezdődött. Gazdag család beképzelt gyereke voltam, olyan, aki mindenkinek szúrja a szemét, mégis mindenki jóban akar lenni vele. Kíméletlen voltam mindenkivel, úgy váltogattam a barátaimat, mint más a gatyáját, mikor kihez volt kedvem. Barátok… persze. Nem is ismertem ezt a szót akkor még. Ha valahol jó buli volt, biztosan ott voltam, méghozzá a középpontban. Pia, drog, jöhetett minden, csak a lányok nem. Próbáltam, de soha nem volt az igazi, akkor jöttem rá, hogy én talán más vagyok, engem csak egy férfi elégíthet ki. Biztos voltam benne, de ki is kellett próbálnom. Igazam lett. Próbáltam titkolni, azt hiszem elég jól, senki nem tudta meg, hogy a férfiakhoz vonzódok. Ettől viszont nem változott semmi. Fiatal korom ellenére továbbra is feltűnő, mások számára visszataszító életmódot folytattam, a szüleim meg… hát nem törődtek velem. Annyi pénzt kaptam, amennyit akartam, a lényeg az volt, hogy ne legyen velem gondjuk. Hát nem is volt. Pontosan emlékszem, mit csináltam aznap, amikor egy buli után hazafelé megállt mellettem egy autó, kiugrott egy ismeretlen alak és még mielőtt tiltakozhattam volna, magával vitt, berángatott az autóba és elrabolt. Nagy összeget kértek értem, ami a családnak még így is aprópénz volt, mégsem érkezett meg. Vártam, de hiába, nem kellettem otthon sem senkinek. Nem hiányoztam senkinek. Az elrablóm, egy magas, jóképű férfi nyakán ragadtam. Korábban számomra elképzelhetetlen helyzetbe kerültem. Ott voltam, kettesben egy idegennel, aki az ellenségem volt, hiszen elrabolt, mégis… Nem ellenkeztem, amikor használni kezdte a testem, hogy legalább ennyi haszna legyen belőlem. Nem tudom meddig ment ez így, hetekig, hónapokig, végül évekig és én szépen lassan beleszerettem. Azt hiszem, ezt hívják annak. Nem lehettem benne biztos, hiszen korábban nem éreztem ilyesmit, úgy gondoltam, talán ez az, amiről mindenki beszél, ami annyira jó. Mondhatni egész jól éltünk együtt ebben az egészen abszurd, fura, szokatlan helyzetben, de miért lenne ő más, mint a többi ember… Nem, egyáltalán nem volt más. Amint megunt, mert éppen máshoz volt kedve, megszabadult tőlem. Akár el is tehetett volna láb alól és voltak pillanatok, amikor azt gondoltam, jobb is lett volna. Nem ezt tette. Bedugott erre a helyre, ahol igazi őrültek vannak, de nem a kezeltek, hanem az orvosok és az ápolók között. Fogalmam sincs hogyan intézte el, hiszen nekem semmi bajom nincs, én normális vagyok. Minden nap egy rettegés és bár egy ideig hittem benne, hogy egyszer elmehetek majd, már jó ideje nem bízom ebben. Legalábbis egészen addig, amíg meg nem ismertem az orvosom, Kevint. Ő új értelmet adott az életemnek. Visszaadta a hitet, hogy talán együtt eltűnhetünk innen, talán végre egyszer normális életet élhetek. Mióta itt vagyok, teljesen megváltoztam. Nyoma sincs már a régi énemnek, bármennyire nem akartam, megtörtek, nem volt célom, csak életem, de azt sem tudtam minek. Eddig. Ha az elrablómra azt hittem, beleszerettem, hát tévedtem. Jó nagyot. Amit Kevin iránt érzek, az egészen más. Ez szerelem, egészen biztos vagyok benne.