◆Az ember pozitív és negatív tulajdonsága kéz a kézben jár egymással. Sam természetének legnagyobb, legbecsülendőbb része az az állatokba vetett ingathatatlan hite, az irántuk érzett szeretete. Szinte ők azok akik jelképezik számára az életet. Tökéletesen elvan számítógép, televízió vagy telefont nélkül, ha egy ló mellett lehet, vagy annak hátán. Viszont itt lép első sorban érvénybe az a bizonyos negatívum is. Amennyire megbízik az állatokban, annyira távolságtartó az emberekkel szemben. Nem tud a társaságukban kibontakozni, túlságosan sokat van a lovakkal, velük beszél, ők nem szólnak vissza csak hallgatnak bölcsen és figyelnek végtelen őszinte tekintetükkel. Természetesen a szűk baráti társaságát imádja, de ez is kimerül néhány, a farmon dolgozó fiatalban, vagy iskolai kereteken belüli személyekben.
Szegény lány meglehetősen naivnak született. Amiért nem tud szót érteni az emberekkel, nincs velük olyan sokat, képes elhinni nekik bármit, még akkor is, ha köztudott, hogy lehazudják a csillagokat az égről. Olykor viszont képes a sarkára állni, s az akkora bunkókat akik ülve nyalják a holdat, meglehetősen keményen bünteti. Épp ezért nem érdemes kihúzni nála a gyufát, hisz épp olyan durva és határozott tud lenni, amilyen finom és nőies. Egy két lábon járó időzített bomba, egy sokak által emlegetett csendes gyilkos, aki a másik büszkeségét támadja.
Fáradhatatlan, szinte soha nem hagyja abba azt amit elkezdett. Addig hajtja magát amíg nem sikerül.
Szerény és becsületes, nem sok rosszat lehet rá mondani, hisz elél a maga kis világában a rózsaszín felhők között ahol bár nem pónik, de lovak biztosan éldegélnek. Nem sűrűn nyitja ki a száját, nem veszekszik vagy hord le másokat. Tökéletes úri kisasszony...
... mind addig, míg elő nem tör belőle a texasi énje, aki férfiak között nőtt fel a táncparketten egy kis country zenére rázva.
◆ egyebek: Három éven keresztül verseny táncolt, viszont rájött, hogy nem neki való a kötöttség, így elfordult attól, s csak bizonyos alkalmakkor kél táncra.
A lovaktól szinte elválaszthatatlan, nem hagyná el a farmot azért, hogy a városba költözzön. Nem is igazán szereti azt megközelíteni, csak nagyon kivételes esetekben.
Kék tekintetében az aranyló pirkadat buja fényei csillognak ahogy domb tetejéről, a legelő mentén, zúgó, dühödt folyóként robogó ménest tartja szemmel. Az őszi hajnal mindig közel állt a szőkeség szívéhez. Első körben, mivel erős szálak fűzik hozzá, szép emlékek, kellemes pillanatok, s nem kell minden második lépés után megfulladnia a tikkasztó hőségtől. Emellett imádja ilyenkor a tájat. Már amennyire, egy amúgy kopár, itt-ott legelős és elszórtan fellelhető erdős területet imádni lehet.
Egy eltévedt, talán az év egyik legmagányosabb tücsöklegénye vígan muzsikál valamelyik kő vagy kisebb szikla mellet, ezzel aláfestő zenét adva a ménes tompa dobogásának melynek rezdüléseit tökéletesen lehet érezni a talajban is.
A kopaszodó faágak között vidáman kandikál át a vöröses napsugarak ritkás sugárfolyama, a legnagyobb szomorúságot csak az okozza, hogy ezeknek a sugaraknak vajmi kevés az ereje. Szinte lepattannak Sam pirospozsgás, angyali bájjal hintett arcáról. Arcát keretbe foglaló, Kleopátraformára vágott szőke haja ezeknek a sugaraknak köszönhetően hat vörösesnek, s talán ennek tudható be az is, hogy Danny először úgy elsétál mellette, mintha legalábbis egy vadidegen volna számára.
A vadonban élő lovak a természet ébredésével bújtak elő ma is, épp mint a hét minden napján, s Sam már most tisztában van vele, hogy épp ugyan így, annak mély álomba merülésével húzódnak vissza a fák kopár növényzetű, mégis óvó védelmébe.
A musztángok mindig is a legelők, a vadregényes tájak fenséges uralkodói voltak és ez mind a mai napig így van. Hatalmasak, erősek, vadak és szinte megszelídíthetetlenek. Illetve... vannak példányok akik könnyen megadják magukat, viszont életük végéig, még a háziasítás után is fellelhető bennük valamiféle komiszság, ami a legtöbb lóban nem.
Jelenleg egy Kanadából idetelepített ménesről beszélhetünk, ami Samantha bácsikájának köszönhető, ki azután hozta le ide őket, hogy ott kirakták a farmjáról. Mindig is imádta a természetet, és merész szívügye volt a ménesek figyelése, azokkal együtt élése. Mint egy megszállott. Nem hagyhatta ott őket, így kockáztatott. A pontos miértjét Sam a mai napig nem érti, de igazából nem is szeret ezen gondolkozni, hisz mindig arra jut, hogy a bácsikája piszok én központú, nem érdekli, hogy kivel mi történik, csak neki legyen jó. Nem figyelt arra, hogy kirántja a lovakat azok természetes közegéből, csak arra, hogy neki jó legyen, hogy mindig láthassa őket. Nem egy nagy létszámú ménes volt akkoriban, durván tíz főt számolt. Viszont azóta további tíz példánnyal gyarapodtak ami már egész szép szám.
Xavier remélte, hogy ha már van egy különleges unokahúga, aki meglepő könnyedséggel ért szót a lovakkal, majd segít neki. De Sam se most jött le a falvédőről, szóval bármennyire is szerette volna az öreg, a szőkeség nem segített neki. És ma se igazán akar, nem is foglalkozik a ménes életével, csak ha nagy szükségét látja. Elárvult kiscsikó, bajba jutott ló és hasonlók.
Egyáltalán nem akar foglalkozni velük, hisz tudja, ő maga is hamar ragaszkodik az állatokhoz, főként a lovakhoz. És ha egy vadon élő ménest akar betörni, az teljes mértékben kiirtaná a vadon élő populációt.
No de egy napon csak be kellett adnia a derekát, mikor is egy sárga, igen csak fiatal de már a csikó éveit átlépő mén komoly érdeklődést tanúsított a közel merészkedő Sam irányába. Nem rohant el, mint a többiek, s ha nem látta volna a jelenetet néhány ismerős és egy férfi aki épp lovat akart venni, akkor a mai napig hülyének néznék szegény lányt.
Sammy hosszú, kínzó másodpercekig nézett farkasszemet a sárga csődörrel. Annak léha, zabolázatlan külseje megrendítő volt. Épp amilyen gyengécskének tűnt a jól látható bordái és medencecsontjainak hála, oly annyira tűnt kimagasló egyéniségnek. Míg a legtöbb lóra nem figyelt volna fel az ember, mivel egyik se volt különösebben szép, vagy nagy, esetleg érdekes, addig a kis buja ifjoncban mégis volt valami. Szeme komiszan csillogott, füle megállás nélkül járt, csak nagyon ritkán csapta hátra bizonytalanságában, viszont annál többet fülelt ezzel jelezve Samnek, hogy nem fogja bántani, hogy érdeklődik.
Nem kellett egy lépést se tennie az állat felé, csak kinyújtania a kezét, hogy a ló a tenyerét láthassa. Ő maga tett azért, hogy egymáshoz érhessenek. Halk, szinte teljesen nesztelen léptekkel battyogott komótos, unott lomhasággal a lányhoz, hogy orrát annak tenyerébe nyomhassa.
Itt köttetett meg közöttük a bizalom, s elválaszthatatlan barátság, mely a mai napig sziporkázik körülöttük.
Csak, hogy érthetőbb legyen...
Nagyon kevés számmal, de élnek közöttünk olyan személyek, kik különösen jó kapcsolatot ápolnak az állatokkal, s közöttük rejtőznek az úgynevezett suttogók is. Ők azok a személyek akik különleges, talán a mai napig érthetetlen okokból, de olyan erősen képesek hatni a lovakra a puszta jelenlétükkel, a kisugárzásukkal, hogy még a legvadabb lóból is könnyedén kezes bárányt tudnak faragni. Sam különösen a gyógyítás terén ért el kasszasikereket és nem csak a lovakra értendő, hanem a gazdájukra is. Rájön olyan dolgokra, amikre még egy állatorvos se. Sokan nem gondolnának arra, hogy egy olyan ugrató ló aki egyik pillanatról a másikra felejt el tökéletes teljesítményt nyújtani, valamint megáll az akadály előtt, nem biztos, hogy beteg. Lehet, hogy nem a patájával van gond. Sokkal inkább a zsoké lehet az, akinél kezdeni kell a baj jeleinek keresését és feltárását, majd kiküszöbölni azt mind a két félnél. Vagy az is lehet, hogy épp a ló lámpalázas valami miatt. Olyan hatás érte, ami nem kedvezett neki.
Számára többet ér ez mindennél. A lovak nőtték ki magukat az életének. Gyerekként már Texasban is velük foglalkozott, egész pici gyerek volt még, szinte alig állt a lábán mikor anyja lóhátra tette. Hamarabb tanult meg lovagolni, mint járni vagy beszélni. Határozottan állítja, hogy az álmokként megélt életünkben nem csak vendég a sors, aki végtelennek tűnő útján halkan visszaszól. Talán mindenkinek, kivétel nélkül meg van írva a sorsa, mely szerint élnie kell. Az már más kérdés, hogy mennyire tud azonosulni vele.
****
-...mit gondolsz, tudsz segíteni rajta?
- Semmit nem tudok biztosra állítani, Chase. De próbálkozni próbálkozhatok. Nem mondhatom biztosra, hogy hatni is fog a terápia, és azt se, hogy mikor érek el vele eredményt. Viszont itt a farmon van elegendő hely, arra az időre szívesen látjuk Apollót.
- Nagyon köszönöm, Sam - hálálkodása után rögtön a kétségbeejtően viselkedő Andalúz lova felé fordul, ki az elmúlt hetekben véletlenül se tanúsítja a maga profizmusát, nyugodtságát és lelkesedését. Engedetlen, nem ugrik, alig lehet megközelíteni. Még a gazdáját, Chase-t is elutasítja, s nem egyszer rúgta meg az előző edzőt aki végül úgy döntött, jobb lenne elaltatni a lovat. A fiú számára Sam maradt az utolsó utáni lehetőség, aki segíthet.
A szabad ég alatt elterülő karámokkal telített udvarrész felé tévedve nem látni mást csak, hogy egy hatalmasra nőtt, testes kanca ácsorog egy nála jóval kisebb, törékenyebb lánnyal. Egyik se mozdul, szinte levegőt is elfelejtenek venni. A ló zabosan méregeti a lányt, ki csak áll tőle bő öt méterre anélkül, hogy akárcsak egy mozdulatot is tenne. Nem akar kockáztatni. Egy ilyen lóval még csak véletlenül se. Kivárja a sorát, azt, hogy a másik megbízzon benne és ne akarja az első adandó alkalommal felrúgni.
- Semmi baj, kislány. Senki nem fog bántani téged. Itt jó kezekben vagy - bizonygatja sokadszorra, miután már több mint egy órát eltöltött a karámban a zabos kisasszony társaságában.
A nap végére látszik rajta valamiféle nyugalom. Már nem fújtat, nem jár vészes gyorsasággal az orrcimpája, nem feszes a tartása olyan nagy mértékben.
Viszont csak a negyedik napon tudja Sam elérni azt, hogy közel engedje magához.
Az apró tenyér a fehér ló homlokára siklik, s ott a homlok közötti részt kezdi el finoman masszírozni, mellyel végre eléri a várt eredményt amivel Apolló - a mai napig nem érti, hogy lehet egy nőstény lónak hímeknek megfelelő neve - teljesen megnyugszik. Légzése normalizálódik, lelassul, természetessé válik.
- Jól van. Nagyon okos vagy - ajkai szinte érintik az állat homlokát ahogy suttogva beszél hozzá. Tenyere olykor rátér az izmoktól duzzadó nyakra, Apolló pedig csak nem áll ellen.
- Csodálatos! És most mit fogsz csinálni? - Danny kíváncsi tekintete vidáman fürkészi a páratlan párost miután a karám fáinak alsó fokára felállt, s a legfelsőbe kapaszkodva ácsorog.
- Most várunk. Mára befejezzük, holnap megpróbálom rátenni a nyerget és a kantárt is. Ha engedi, talán fel is tudok ülni rá, de ma már nem szívesen próbálkozok. Kicsit mintha kényszerből engedett volna magához. Elfáradt.
- Jól van. Segítsek bevinni?
- Nem kell köszönöm. Kihoznád nekem addig Shamant?
- Ilyenkor akarsz kilovagolni?
- Valami ellenvetés?
Természetesen imád a lovakkal foglalkozni és segíteni azoknak, viszont igazi felszabadulásnak csak azt érzi, mikor kedvenc lovának széles, erős hátán ülhet, miközben a szél a hajába kap ahogy a ló a hold fényében vágtázik legelőkön, kopár sivatagokon át.
Ami pedig Apollót illeti...
... ismét közel engedi magához az embereket, és tovább robog a győzelmeivel egészen a nagydíjig!