Dallasban a reggelek nem olyan szépek, mintha az ember lánya mondjuk egy óceán partján ébredne. Valamiért már gyermekkorától vonzódott a vízparthoz és bolondul és menthetetlenül romantikus gondolatai közepette úgy képzelte el, hogy lesz majd valaki akivel együtt csodálhatja meg a naplementét. Néha, visszagondolva felnőtt fejjel már nevetségesen közhelyes álom volt ez is, mint számos olyan amelyek akkoriban és még a későbbiekben is foglalkoztatták. És persze ott voltak a csodaszép évek a középiskola és az egyetem alatt, amikor úgy gondolta minden álma szépen valóra válik. Ám, hogy nem így lett végülis nem az ő hibája. Ő volt az aki bután és talán túl naívan ment bele feltételezésekbe, amiknek a vége aztán szépen sorban csúnya pofára esés lett. Nem volt elég szexi, nem volt elég kihívó, nem volt elég ragyogó, vele nem nem lehetett úgy dicsekedni, mint bármelyik drága és kellően rövid szoknyában tipegő lánnyal. Mara az elméjével és a stílusával hódított, de ez abban a világban abban a közegben, amelyben Emilyvel mozgott legfeljebb arra volt elég, hogy ő legyen Miss Szőke Tökéletesség szükséges és felesleges barátnője, akit úgy cipel magával a hosszú combú mint a kedvenc plüss mackóját az oviban. A lányok ragaszkodtak egymáshoz, az pedig már annak a világnak a rákfenéje, hogy a fiúk hamarabb vették észre a feltűnő szőkét semmint a szolíd rozsdaszín hajút. Van ez így. Hogy azóta mennyit változott a világ mi sem bizonyítja jobban, hogy mennyi randija volt azóta. Nos lássuk csak...hoppá egy kéz elég lesz hozzá megszámolni. Na ez volt Mara...Dr Wintersen, aki a gyermekekben látta a jövőt és többre becsülte azokat az időket, amiket mellettük tölthetett, semmint üres, semmitmondó fecsegésektől nem mentes partikra járni és a sokadik summa cum laude végzett jónevű család legidősebb fiának bemutatkozni. És aztán egy idő után amikor már elmúlt huszonöt, jöttek a megsemmisítő pillantások, hogy miért nincs még férjnél, miért nincs legalább két gyereke, és egyáltalán mi a csudát művel ő még mindig a gyermekorvosi pályán a közkórházban, mikor magánpraxisa lehetne. A kulcsszó a "lehetne". De ő nem akarta. Aztán szépen elkoptak a szoba jöhető jó partik és bár a szülei sosem nehezteltek rá, valószínű a későn érő tipus, akárcsak ők voltak, nem lehetett a tény felett elsiklani, hogy szépen lassan múlik az idő, ketyeg a biológiai óra. Emily más volt. Ő továbbra is habzsolta az életet, legutóbb tavaly karácsonykor beszélt vele telefonon és éppen a legújabb plasztikai sebészéről áradozott, akit nemes egyszerűséggel egy mosógép szerelőhöz hasonlított. Mara csak nevetett és értetlenkedve kérdezett rá mit is ért ez alatt.
" Tudod, aki darabjaira szed, és aztán a legaprólékosabban mindent átvizsgálva rak szépen össze és persze jobb leszel mint új korában. És a szerelő úr az aki először ki akarja próbálni a saját maga által megjavított mosógépet."
Na most mit lehet az ilyesmire mondani? Nem túl sok mindent. Mara is csak zavarodottan nevetgélt, nem volt kenyere az efféle dolgok kibeszélése, de már megszokta Emily sokszor nyers és elég aprólékos stílusát. Ám az utóbbi időben őszintén szólva egyre kevésbé volt rá kíváncsi. Más dolgok érdekelték, semmint leragadni a hormonok és a huszonéves kor szintjén.
És persze ott volt Michael. Nem az a Michael még az egyetemről, ez egy másik volt, egy rendőr. Miért is lenne egyszerű az élet igaz? Mióta is találkozgattak? Úgy nagyjából fél éve, amikor a férfi behozott egy cubai kisgyereket lőtt sebekkel, és végig ott ült mellette lelkiismeretesen még másnap is a véres és kissé már megviselt, valamikor kheki színű pólóban. Mara meg az ajkait harapdálta és próbálta másfelé fordítani a tekintetét, semmint a férfi felkarjára. Zavarban volt? Hogy a viharba ne, amikor az egyetem óta nem látott olyan gyönyörű smaragd szín szemeket, mint amilyen a férfinak volt, és másnap este ezerszer átkozta magát, hogy igent mondott a randevú meghívásra. Ennek fél éve. Azóta találkozgattak, de nem akarta ő ezt még komolyan venni, talán azért mert a lezáratlan dolgok mellett nem sűrűn megy el az ember és neki még volt ilyenje. Azóta sem volt képes elfelejteni, és a mai napig tele van a lakása kis cserépbe ültetett leanderekkel, meg saját maga által néha kicsit bénán és csálén összerakott hajómakettekkel. A játékboltokban vásárolta fel őket, és eleinte még az atyaúristen is ragasztós volt, mire a lány megtanulta az első kisebb vitorlást összerakni. Azóta persze már fregattok is kikerültek a kezei közül. Egy hobbi plussz a játékbabák mellé. Sokan nem értik, ő meg nem fog belemenni felesleges magyarázkodásokba, úgysem tartozik senkire, helyette ráfogja, hogy a hajók az óceán imádatának velejárói, semmi több.
Mégis az, hogy egy újonnan épülő kórház gyermekosztályát vezetheti olyan lehetőségként robbant be az életébe úgy két hónappal ezelőtt, hogy első döbbenettől szóhoz sem, jutott, aztán másnap már azt vette észre, hogy még hajnal kettőkor is a netet böngészi kiadó vegasi garzonok után kutatva. Kicsit furcsa lesz a kertes házát a rózsa bokrait meg a millió féle örökzöldjét lecserélni egy pici lakásra nem beszélve a kék kerítésről...na azt aztán főleg, de végsősoron nem erre esküdött fel, nem az volt az álma, hogy minél több helyen minél több gyereknek segíthessen? Úgyhogy nem volt kérdés, hogy igen fog mondani, ahogyan az sem volt kérdés egy hét után Michael számára, hogy átkéreti magát Nevadába. De ugye a bürokrácia malmai lassan őrölnek, így aztán jó sok papíron kell magát majd átrágnia ha követni akarja a lányt Las Vegasba. Lehet, hogy még ő sem biztos benne, hogy erre vágyna, mármint, hogy Michael a közelében legyen. Vagy mégis? vagy csupán hiányozna egy ölelés esténként, egy test amihez hozzábújhat? Maga sem tudta volna megmagyarázni, egyszerűen csak azt érezte, hogy az ő minden gondolatát most a Vegas Hope foglalja le, és perpillanat nincs ideje a saját magánéletével foglalkozni. Pedig kellene, sőt nem ártana.
Egy hét múlva érkezett meg a városba, egyelőre csak két napra, hogy az érkező műszereket elrendezze, és szemügyre vegye magát az épületet. A megbízó orvosa Dr Contanse szerint tetszeni fog neki, mert egy olyan építészt bíztak meg a tervezéssel, aki a szívét is beleadta, ő meg csak nevetett. Ilyet ő csak egyet ismert, sok éve már annak...mennyi is? Tíz talán, vagy nyolc? Mindegy is, túl sok, hogy most azon rágódjon, azon a cukrászdán meg a leandereken. Pedig rágódott nem is keveset, és magának sem akarta bevallani, hogy valahányszor belenézett Michael zöld szemébe, mindig valaki mást keresett benne, akit nem lehetett, akit már akkor sem lehetett volna, most meg egyszerűen...képtelenség, mindegy is.
Az épület maga impozáns volt, és kezében bögre kávéval, az oldalán egy ipari méretű táskával, melyből papírlapok, és akták szélei lógtak ki- átnézésre váró jegyzetek, vizsgálati eredmények, ez a lány sosem pihen?- Egy bordó kötött pulóver volt rajta, a hajszínével harmonizáló színben, meg egy hófehér farmernadrág, világosbarna bakancs, a haja pedig hátul, lófarokban összekötve, smink nélkül, mosolygósan lépett be az épületbe. A portán leadta a megbízó levelét, mert kártyája még nem volt. Még egy korty a kávéból és célba vette a liftet. Magában halkan dudorászta a kocsiban hallott dalt,


[You must be registered and logged in to see this link.]


valahogyan belemászott a fülébe és egyre jobban megkedvelte a vidámsága miatt. Még mindig dudorászva lépett ki a liftből és tartott egyenesen a nővérpult felé, ahol jelen pillanatban ketten ácsorogtak, két huszonéves lányka, valószinű nemrég kerülhettek ide, látszott, hogy bizonytalanul és homlokráncolva nézegetik a papírokat és valamit igencsak susmorognak.
- Szép napot, hölgyeim. Hogy vagyunk, hogy vagyunk ma?- még mindig mosolygott, és úgy tűnt ez a kedves és bájos viselkedés éppen úgy hozzá tartozott, mintha a második bőre lenne.
- Dr Wintersen vagyok, és a gépeket jöttem átnézni, meg ha van rá mód szeretném látni a leendő osztályomat is.
Az egyik lányka készségesen nyújtotta át a papírokat, majd a lány háta mögötti helység felé mutogatott.
- A papírok itt vannak, és hát izé. Van itt egy szőke pali, aki reggel óta mászkál a gyerekosztályon és mindenhol zenét hallgat és pamacsolja a falat. Melanie-val fogadtunk, hogy ki meri hamarabb megszólítani, olyan mint abban a kólareklámban az ablakmosó fiú, tudja, amelyik csak úgy megjelenik az ablakban, mi meg csak lesünk mint hal a szatyorban.
Szóóóóóval lehet abban a helységben kellene kezdeni ahol éppen a művész űr alkot. És a végén elárulná nekünk mit festeget annyira?- a két lány összenevetett és Mara nem tudta megállni, hogy ne nevessen velük.
- Oké lányok értem. Szóval szeretnétek a piktor urat megismerni, és én vagyok a kéretlen követ aki felderíti nektek a terepet.- emelgette meg a szemöldökét vigyorogva majd néhány percre elmélyült a papírokban, és tollat szedett elő, pár tételt lehúzott, pár tétel mellé megjegyzést fűzött, majd visszaadta a lánynak és megigazított a a vállán a táskát, a kávéspoharat pedig az asztalról újra a kezébe vette.
- Amiket lehúztam, azokat kérem sürgősen mondják vissza, mi itt gyógyítani akarjuk a gyerekeket és nem kínozni. Ilyen vackot meg sem akarok itt látni. Lehet, hogy modern és csúcstechnika, de teszteletlen, és nem tudom milyen hatása lenne a kis betegek lelkére ha egy ilyen masinában kellene órákat ücsörögniük. A megjegyzések pedig főleg darabszámot jelölnek. Azok helyett a szuperizék helyett nyugodtan lehet rendelni többet az általam jelöltekből.- mindezt szinte már a válla felett mondta és egyenesen abba a szobába sétált, ahol éppen Damien szorgoskodott a falon. Még mindig vigyorogva tolta be a fenekével az ajtót és a kávét egyensúlyozva lépett be.
- Ó helló...a lányok már mondták, hogy...- abban a pillanatban ahogy a férfi megfordult és Mara megpillantotta kiszaladt az erő a lábából és a kezében lévő kávéspohár ezer kilométer per órával zúgott le a földre, kiömölve a kávé rá egyenesen a hófehér farmerre. De ez volt a legkevesebb, a látványtól földbe gyökerezett a lába, és újra zavarodott, komplexusos huszonévesnek képzelte magát, amilyen mindig is volt a jóképű svéd mellett.
-...úúúúúpsziiiiii...ótejószagú úristen! Damien?- a kérdés hülye volt, persze, hogy a fiú állt előtte, bár jó pár évvel idősebb kiadásban, de az évek...magasságos egek csak jót tettek neki. Ő meg...a fenébe, hogy így öltözött fel. De hát hogy öltözött volna másképp egy kórházba jött, nem egy tíz éves baráti találkozóra. Vigyorgott, bazsajgott, és közben a kávé szépen lassan beterítette a lábán a farmert, ő meg csak állt ott mint valami szobor.

Végsősoron nem történt nagy baj. Illetve ami történt az nem is baj egyszerűen csak Mara így volt összerakva, ennyire kétbalkezesen, ennyire képtelen volt akár egy másodpercre is megjátszani magát. Nem tudta leplezni ha valami bántotta és nem tudta az örömét sem visszafogni. Az persze más kérdés, hogy az évek alatt ezt is megtanulta. Megtanulta, hogy bizonyos helyzetekben túl sebezhetővé válik, ha kiadja magát. De a testbeszéd az olyan, amit nem lehet befolyásolni, amit csupán egy kicsit lehet legfeljebb visszafogni, ahogyan most is, amikor becsukja végül a száját és igyekszik a feltörni készülő nevetést visszafogni Damien reakcióját látva. Helyette csak egy aprócska kuncogás hagyta el az ajkait, ami igazán bájossá tette. Éppen olyan gyermekivé amilyen mindig is maradt az ő kis betegei között. Akiknek ha kellett ezredszer is elolvasta ugyanazt a mesét, még akkor is ha már kívülről fújta a "kék tüll ruhás hercegnőset Dr Mara, kéreeeeeemmm." hát lehet ilyen bűbájos kérésnek ellenállni? Ha mellé még azok a tündéri szemek is a lányon csüngnek mint apró ribizliszemek a kacson. Sok-sok apró ribizliszem, mert ugye ilyenkor a kis kópék nagyon össze tudtak ám fogni és mindegyik úgy nézett a nőre, hogy kénytelen volt megadni magát. Nem mintha alapvetően olyan nagyon akart volna tiltakozni a meseolvasás ellen. Gyerek maradt volna a lelkében egy kicsit? Igen, valóban az maradt, talán ezért örvendett a szakmájában olyan elismerésnek amilyennek, mert nem csupán a testet gyógyította egy időben, hanem a lelket is. Amikor odafigyelt arra amit a gyermek gondolt, érzett vagy éppen mondott. Ők még tiszták és nyersen őszinték. Nem fontolgatnak, nem finomkodnak, hanem a valódi és igazi gondolataikat közlik. Ha fáj megmondják, nem próbálnak hőst játszani, legfeljebb ha anyu ott van, vagy éppen a kis fekete fonott hajú kukucskál be az ablakon. Akkor aztán száj összeszorít és szúrja csak a doktornéni azt a tűt, a szeplős kis rosszcsont olyan megadóan tűri mintha valami jutalomcsokoládét kapna, mert jól viselkedett. Sokan belefásulnak, sokan elveszítik a hitüket, amikor a sokadik gyermek hal meg a karjuk között de ehhez a munkához erős idegzet és legalább ilyen erős szív is kell, hogy képes legyen minden fájdalmat elviselni. Minden fájdalmat. Igen, mindegyiket, a legfőképp azt amikor kiderül, hogy olyan valakibe szeretett bele az ember lánya, akibe utolsónak lett volna szabad, vagy még akkor sem. A legtiltottabb gyümölcs mind közül, és majd belepusztult a felismerésbe amikor rájött. Egyszerűen nem teheti meg, még akkor sem ha tudta, akkor már régen tudta, hogy ők ketten Emilyvel ég és föld. Mégis vele volt, az ő barátnője pedig mindenben fényévekkel jobb volt nála. Legalábbis akkor még igen erőteljes kisebbségi komplexusokkal küzdött mellette.Mára fordult a kocka. Amíg barátnője Friscoban második tini korát élte, addig Marából elismert orvos vált. Nem lett ugyan olyan híres mint az édesapja, de a saját betegköre a visszatérő köszönő betegek mindenért kárpótolták. Mindenért amit nem kaphatott meg egykor és ami mostanra az övé volt. Majdnem mindenért. Mert volt amit továbbra sem lehetett, vagy már olyan hosszú ideje próbálta ezt magával elhitetni, hogy a végére kézzelfogható valósággá vált, és most itt volt előtte mind a 195 centijével.
Elég idióta lehetett a mozdulat ahogyan a kék festékkel végigöntött férfi, meg a kávéval alaposan beterített fehér farmeres lány egyszerre mozdult egymás felé. Ő is ölelt volna, vagy valami hasonló, de szinte a férfival egy időben akadt meg a saját mozdulata is, és a kéznyújtás ellenpólusaként maga a sajátját hátrahúzta a háta mögé. Jobb ez így, vagy nem? Kit is akar most becsapni? Csak nem a túl régóta őt félrevezető lelkiismeretét? A nekiszegezett kérdésre elkerekedtek a szemei, és hirtelen egy kényszeredett nevetgélést hozott elő belőle, aminek a végén határozottan rázogatta a fejét, a kis lófarok ide- oda táncolt a feje tetején.
- Nem vagyok Michaellel. Illetve nem azzal a Michaellel vagyok, akit mind a ketten ismerünk. Én...- végigpillantott magán aztán inkább gyorsan témát váltott és a kávéfoltokat szemlélgette a nadrágján. Tiszta olyan volt mintha Európa egy kis darabkáját öntötte volna szét rajta. Nevető szemekkel pillantott fel Damienre
- Nem forró...bár ha jobban megnézzük. Neked is úgy tűnik, hogy ez olyan mint Svédország?- mutogatott az egyik foltra nagy komoly ábrázattal, majd elnevette magát.Szívből, jó ízűen és tisztán csengőn, mint mindig. A papája sokszor mondogatta, hogy időnként olyan a lánya nevetése, mintha az égboltról mosolygó apró csillagok koccannának össze.
- A gyerekosztályt fogom vezetni, végül mint láthatod csak megvalósítottam a gyerekkori álmomat és orvos lett belőlem, de a legkisebbeket gyógyítom. Nem csecsemőket, annyira még nem érzem biztosnak a tudásomat- tárta szét a karját és majdnem kibillent belőle a sok kilógó papíros- Hoppáááá! Ma már azt hiszem nem kéne semmihez sem nyúlnom a végén még komoly kárt teszek valakiben. Ne haragudj, kicsit hosszú utam volt.- pillantott le a vödörnyi hígítóval maszatoló férfira Bármennyire is lefelé igyekezett szedni magáról a kék festéket inkább csak még jobban összemaszatolta. Annyira muris volt, mindig is az volt és azon kevés fiú közé tartozott akik meg tudták nevettetni a lányt, mert időnként hasonlóan kétbalkezes tudott lenni, mint maga Mara. Mint most is. Lám vannak dolgok és emberek amik és akik nem változnak semmit. Ahogyan ő sem változott.
- Várj, majd segítek mielőtt egy aprajafalvi kis törpöt csinálsz itt magadból. Már lassan a füled töve is kék. Elhiszem, hogy ez egy gyerekosztály, de nem élő törpöt akarunk építésznek, hanem valakit aki gyönyörűvé varázsolja a kórházat a kis betegek számára.- lenyúlt egy tiszta ruháért és segített a férfi arcáról leszedegetni a festéket. Bár azért érezte, hogy nem biztos, hogy ez volt a legjobb ötlet, de nem hagyhatta, hogy kék festékkel az arcán mászkáljon. Hogy mit váltott ki belőle ismételten a közelsége? Ugyanazt a soha el nem múlt érzést, ami azóta benne volt, hogy ott a cukrászdában...már megint ez a gondolat, ahogyan most is befészkeli magát az elméjébe, ki kellene már onnan vernie. A név említésére kapja fel a fejét, még csak nem is a palacsintára, pedig az volt a gyengéje, és Damien is nagyon jól tudta, ahogyan azt is, hogy ennek készítésében jeleskedett, és akár még hajnal kettőkor is felkelt, hogy elkészítse.
- Tyler...őőő..a barátnőd? Vele jöttél látogatóba?- puhatolózott és finoman érdeklődött. Amikor kimondta már meg is bánta, de érdekelte. Végülis egy séta a kórházban és egy palacsinta abban a szállodában vagy bárhol Damiennel még nem a világ vége, hiszen régóta ismerik egymást, miért is ne? Hogy barátként kellene tekintenie rá, de nem tud? Most sem tud hogy így ilyen közel van hozzá? Végülis felnőttek, csak képesek lesznek uralkodni saját magukon. Ő legalábbis megpróbálja. Abbahagyta a férfi arcának tisztogatását, az eddig fehér ruhadarab kék pacákkal tarkítva gyűrődött a kezében, de ő valahogyan nem tudta letenni. Felegyenesedett és hagyta, hogy a műveletet egyedül fejezze be a férfi.
- Nem bánom, szívesen veszem, ha nem egyedül kell körbemennem a kórházon, és hát ki lehetne szakértőbb kíséret nálad? Szerintem úgyis lesz pár kérdésem hozzád a biztonsági dolgokkal kapocslatosan. Volt pár támfal, amit külön kértem, és pár álmennyezet is, amit a tervekbe bevetettem, kíváncsi vagyok hogyan valósultak meg. A szívsebészünket pedig nem ismerem. Ez a kórház több helyről fogad orvosokat. Én egy gégésszel és egy bőrgyógyásszal teszem át a székhelyem majd ide Dallasból. Holnap megyek megnézek pár albérletet itt a közelben, hátha találok egyet ami elnyeri a tetszésemet. Ami pedig a palacsintát illeti...de hiszen ismersz, mindig is imádtam- mosolygott még mindig szelíden, majd a nadrág méretének kérdését hallva láthatóan elgondolkodott.
- A nadrágméretem a "pontjó". De tényleg fogalmam sincs. Bemegyek a ruha üzletben és felpróbálom ami éppen megtetszik, és ha jó, akkor megveszem. Nem szoktam foglalkozni se divattal, se ruhaméretekkel, de még színekkel sem nagyon. Továbbra is pocsék az ízlésem, és nagyjából olyan mintha egy zsákot húznék magamra, ahogyan Emily szellemesen mindig meg is jegyezte.- újabb meggondolatlan fecsegés, a pokolba!
- Bocsi, nem kellett volna. Ne haragudj!- kért elnézést, nem állt szándékában a múlt olyan pillanatait felidézni amelyekre nem emlékezett szívesen a férfi. És jól ismerte a barátnője és Damien szakításának körülményeit, nem volt túl szép. Ha már ennyi idő után összetalálkoztak, ki tudja meddig van idejük önfeledten beszélgetni. Még ha vannak is kimondatlan és meg nem válaszolt kérdések mindkettejük részéről ennek még nem most jött el az ideje. Az is lesz...az is, de még nem most.

Nem csupán a férfi az aki nem fog tudni többé ide úgy bejönni, hogy ne ez, a kissé banálisan butára sikeredett találkozás jusson eszébe. A földre zuhanó kávé, meg a kiboruló kék festék. Kívülálónak akár viccesnek is tűnhetett, szinte már színpadra kívánkozó jelenet. Tökéletes iskolapéldája annak, hogyan lehet elszúrni egy olyan találkozást, amelyet valószínű mindkét fél nagyon várt már, és amelyiket mindkét fél ügyesen el is baltázta. Zavarodottan toporgott abban a helyzetben amiben éppen volt, mert így legalább távol volt mindenféle olyan holmitól amit még képes lett volna lesodorni a táskából kilógó iratokkal. Hogy egyszerűbb lett volna lepakolni azt a táskát odakint, ez ebben a pillanatban eszébe sem jutott. Túlságosan felkavaró volt az újralátás és ez legainkább azért volt így, mert addig könnyű volt altatni a gondolatokat, emlékeket és el nem múlt érzelmeket amíg nem találkoztak újra. ha valaki távol van, ha csupán gondolunk rá, és csak elképzeljük sokszor egymás után mi lett volna ha...ha akkor és ott megteszik amit mind a ketten akartak. Ritka pillanatok ezek, mégis ők olyan könnyedén engedték tovább sodródni, ahogyan a kezéből röppen tova a pitypang pihekönnyű ernyője, a lágy esti szélben. Sok dolog megváltozott Mara életében azóta a nap óta, de mindig volt egy biztos pont, amely gyakorta feltűnt és kísértette még akkor is amikor nem volt képes elaludni, amikor csak ült az íróasztalánál azzal a gyerekes magyarázattal, hogy dolgozik. És Michael nem sétált oda átölelni, egyszerűen megvonta a vállát és visszamászott az ágyba. Abba az ágyba, amit a lány a kezdetektől üresnek és hidegnek  érzett még akkor is ha a másik oldalán Michael aludt békésen. Miért is gondolta, hogy bármi komoly közük lehet egymáshoz? Komolyan ennyire vágyott már egy kapcsolatra, hogy egy ilyenbe is belement? A szomorú igazság az, hogy igen. Alapvetően a munkájának élt, de nőből volt, akiben igen erőteljesen munkálkodtak az érzelmek. Egy éjjel azon kapta magát, hogy valami régi konyakmeggyet bontott fel, aminek egyébként borzalmas íze volt, nem is nagyon szokott ilyet csinálni. Valószínűleg már hónapok óta porosodhatott a kis kamrában és fogalma sem volt róla eredetileg kitől is kaphatta. Baranckszínű kis fotóalbum volt, nagyjából száz képpel, az elején egy apró kis pingvin vigyorgott kigúvadó mókás szemekkel. Na ez is csak rá volt jellemző, hogy ilyesmiket vásárol. Valószínű sokan azt sem tartanák teljesen normálisnak, hogy harmincévesen még mindig egy kisvakondot ábrázoló pizsama a kedvence. Többnyire akkor vette fel, ha egyedül volt. Az album viszont azon a bizonyos álmatlan estén került elő. Sok közös nyaralás, kirándulás, tengernyi mókás kalandok pillanatnyi emlékét rejtette az album és az egészben az volt a legviccesseb, hogy miközben a konyakmeggyet kortyolgatta valahogyan mégsem szomorkodott. Nem tudott szomorú lenni, hiszen élete legszebb évei voltak azok, amelyeknek részese volt ez a férfi, aki éppen egy vödör kék festék nyomait próbálja nagy szakértelemmel eltüntetni. Az a férfi akinek annyiszor próbálta elmondani, hogy tulajdonképpen mit is érez, miért nem akarta az utolsó hónapokban a közös kirándulásokat, miért kerülte a társaságát. Nem azért mert haragudott rá, hanem pont ellenkezőleg. Aztán már olyan sok idő eltelt és amikor megtudta, hogy meghalt a bácsikája, egy lapot küldött neki. Egy fekete szegfűt ábrázoló lapot, hogy együtt érzését fejezze ki. Felhívni vagy meglátogatni nem volt bátorsága. Emily egy ideig még beszélt neki róla, de aztán kifejezetten ingerelte a téma, valahányszor Mara rákérdezett a férfira.
" Ha annyira érdekel mi van vele, hívd fel! Tudom, hogy ti barátok voltatok, nem várhatom el, hogy ne keresd vele a kapcsolatot miután szakítottunk." Ó a tündéri Em ha csak sejtette volna, hogy Mara számára soha nem lehetett igazán barát Damien, nem lehetett, mert minél inkább igyekezett elnyomni az érzést, az annál inkább birtokba vette az elméjét és az összes álmát elborították a piszkos szőke hajtincsek között felragyogó smaragdszín szemek. Ő indig udvaras volt, figyelt mások érzéseire, így inkább nem firtatta tovább a dolgot, mert tudta, hogy a barátnőjének nem éppen a legkellemesebb emléke a szakítás, mert már olyan nagyon beleélte magát, hogy Damien majd feleségül veszi.Azon a napon volt  csont-tan vizsgája, és emlékezett rá, hogy rengeteg kávét kellett meginni, és életében először és talán utoljára kisminkelte magát, hogy ne látszódjon az egész éjszakai sírás, és vergődés nyoma. Képtelen volt beletörődni, ahogyan képtelen volt bármit is tenni ellene. Hát így teltek az évek, ezzel a bűnös tudattal a fejében, és ezzel az önző akarattal amit csendességre intett magában, hovatovább olyan sikerrel, hogy az évek alatt valamiféle pajzsot növesztett Azt gondolta van már annyira erős, egy kialakulóban lévő kapcsolattal a háta mögött, és már kevésbé kislényos gondolkodással, hogy ha majd újra látja nem lesz rá akkora hatással, hogy bele tud majd nézni egyetlen félrenyelés nélkül a szemeibe. Na hát azt nem tudott! És persze a mellkasában ezerre zakatoló szívének sem nagyon tudott parancsolni.
Amikor megtudta, hogy Damiennek nem ez a bizonyos Tyler a barátnője valamiképpen megnyugodott. Komolyan nem lehet ennyire önző! Hát nem azt akarná, hogy a férfi boldog legyen? Ó dehogynem, csak ezt éppen saját magával képzelte el egykor. És most? Most nem tudta, össze volt zavarodva. Nem tudta, hogy csupán egy régen látott, egykor sokat jelentő arc váltja ezt ki belőle vagy valóban még érez valamit, netán ugyanazt mint régen? Tyler felbukkanása zökkentette ki a gondolataiból, miközben egyetlen szó nélkül figyelte és hallgatta a férfit. Mindig is szerette hallgatni, akár órákon keresztül is a terveiről, a makettjeiről, Svédországról, ás úgy egyáltalán bármiről ha ő mondta függött minden szaván.
Tyler viszont már az első pillanatokban látszott, hogy tökéletesen ellentéte Damiennek. De hát egykor Michael is az volt. Csak ő éppen a másik irányba. Úgy látszik nem nagyon volt képes senki azt a fajta kifinomult tökéletesen harmóniában lévő visszafogottságot hozni amit Damien. Hát pont ezért tetszett neki egykor is. A külseje már csak hab a tortán, igaz nem elhanyagolható szempont, ha már itt tartunk. Csak zavarodottan nevetgélt az aszisztens nagymonológján és lehajtotta a fejét, onnan pislogott vissza sokat sejtető mosoly kíséretében.
- Ha őszinte akarok lenni akkor azt mondanám nem áll messze a valóságtól Mr Whitmoore, de maradjunk annyiban, hogy nem akarok őszinte lenni.- nesze semmi fogd meg jól. Mondott is valamit meg nem is. Ki mit ért belőle azt ért. Amilyen szélsebesen érkezett, olyan gyorsan ki is viharzott a szobából és Mara kézségesen elfogadta a nadrágot.
- Amúgy ne szabadkozz, a ruhavásárlási szokásaim elég egyediek. Velem nem nagyon lehet hosszú órákon keresztül efféle üzletekben flangálni. Tudom mire van szükségem, bemegyek, és megveszem. Minek nézelődjek és keresgéljek olyan holmik között amire nincs is szükségem és nem is akarom megvenni?- vonta meg mosolyogva a vállát, majd elvette a felkínált nadrágot. Hát igen, ez volt ő. A végtelenségig gyakorlatias és praktikus mint mindig. Néha gúnyolódva megjegyezték a kórházban a nővérek, hogy túlságosan élrevasalt. Pedig lenne aki szívesen ismerkedne a kedves doktornénivel, ám ő valahogyan tartotta mindenkivel szemben a három lépés távolságot. Egyedül Michael volt az első sok év után....de neki az áldozatkészsége keltette fel a figyelmét.
Néhány perc múlva már a Damientől kapott kölcsön nadrágban, amelynek szárát többszörösen is fel kellett hajtani, sétálgattak a kórház azon részlegén amelyet majd ő fog vezetni. Az ötleteit hallgatta és bólogatott. nyugodtan forgolódott, mert a két nővérkénél ott hagyhatta a táskáját. Tyler már javában boldogította őket a nővérkés viccekkel, amelyek kellően sikamlósak voltak ahhoz, hogy a lánykákat elszédítse velük.
- Úgy látom nem lesz már szükségük a telefonszámodra. Hamarabb landol a zsebükben Mr Whitmoore-é.- vigyorgott a lány, majd belépett az egyik ajtón, amelyet Damein tartott meg neki, és visszapillantott rá. Egyetlen másodercnyi megakadás volt, de tökéletesne elég, hogy Mara kicsit kiebillenjen az egyensúlyából. A hűvös nyugalomból, amelyet magára erőltetett.
- Sajnálom, hogy belemásztam a tervekbe a véglegesítést követően- nem lehetett nem kihallani a férfi hangjából, hogy nem éppen volt ínyére a dolog, ő meg nem gondolt bele mennyi plussz munkát jelenthet ez.- De az első pillanattól kértem azokat a falakat, és nem gondoltam, hogy úgy kerülnek az asztalodra az előzetes tervek, hogy nem teszik bele. Mondtam, hogy azt a két részt el kell választani egymástól, mert a nővérek szigete nem mászhat bele a gyerekeknek fenntartott részbe, az az övék.- maga elé emelte a kezét hallgatva Damien ötleteit a fóliázással kapcsolatosan.
- Nekem tetszik az ötlet, de nem én döntök, bármennyire is én vezetem az osztályt. Persze van beleszólásom, hogy milyen gépeket rendelünk, mi az ami szükségtelen és mi az amire sokkal nagyobb szükség lenne. Ez viszont már tőlem fentebb dől el, de mindenképpen támogatni fogom az elképzelés elfogadását. Annyi szavam még talán van, hogy hallgatnak rám- mosolygott a férfira, és egy pillanatra megállt és oldalra nézett, csak így profilból szemlélte meg a férfit.
- Esküszöm te semmit nem változtál!-zavarodottan megrázta a fejét és nagyon finoman, visszafogottan felnevetett- Úgy értem még mindig lelkes vagy, tele vagy ötletekkel és azok megvalósításán fáradozol. Energiát, pénzt és időt nem kímélve.- hogy nem változott annyi szent, de nem csupán így értette. Úgy értette, hogy bizony soha nem érezte jól ennyire magát az utóbbi időben mint itt most vele, és ez korábban is így volt. Damien az idő múlásával azonban igazán...észbontó lett? Igen ez volt a legjobb kifejezés.
- Mindig csodáltam ezt a tulajdonságod!- még mindig állt és elismerően bólogatott a szavaihoz.

Csak beszélj, beszélj mindegy, hogy miről csak arról ne ami igazán foglalkoztat. Ilyen és ehhez hasonló, folyamatosan ismételgetett mondatokkal biztatta arra magát, hogy a téma tekintetében ragaszkodjon ahhoz, ami legalább látszólag megőrzi közöttük a semlegesség látszatát. Bár az már akkor elveszni látszott, amikor az ajtón belépve Damien átsimította a hátát. Még a kissé nagyobb méretű, egyébként finom fonálból kötött pulóveren keresztül is a bőrén érezte a férfi tenyerének az érintését, és ez egy újabb emlékfoszlányt idézett fel benne, talán mind közül a legintenzívebbet.
Tavasz volt, még éppen csak nyíltak a cseresznyevirágok a new york-i parkok némelyikében és még éppencsak visszanyerték zöldjüket a fák. Ott voltak éppen, a Nagy Alma-ban, egy koncertre érkezve. Az egész Em és Michael ötlete volt, mint általában minden aminek köze volt a zenéhez vagy éppen bármelyik művészethez. Mara szerette ezeket a dolgokat, de kétballábas is volt, botfüllel megfejelve, és mellé még a térlátása is hagyott némi kivánni valót maga után. A koncert azonban fergeteges volt, remekül szórakoztak és hazafelé tartottak éppen a szállodába nevetgélve és tréfálkozva. Michael a maga szarkasztikus és kissé bizarr stílusában, Emily a szokásos harsánysággal, Damien a legváratlanabb helyzetekbe beszúrt apró poénjaival és szóvicceivel, Mara meg a kétértelmű és nem ritkán mások számára kissé oda nem illőnek tűnő mókáival. Száz szónak is egy a vége jó kedvük volt és ezt mi sem bizonyította jobban, mint az, hogy Em kitalálta menjenek le a szállodájuk medencéjébe éjszakai fürdőzésre, aminek a vége természetesen az lett, hogy Mara kinn maradt a medence szélén és onnan figyelte vigyorogva a kis társaságot, amint remekül lubickolnak a medencében. Nem...neki valahogyan nem mentek ezek a spontán dolgok. Tudott ő vidám lenni, tudott ő jókedvű lenni, de megvoltak a saját szabályai, amit soha és semmilyen körülmények között nem lépett volna át, és ez pontosan ilyen szabály volt. Többször is próbálták behívni, egyszer Michael sikeresen még kupán is dobta a nagy színes strandlabdával, Mara meg eljátszotta, hogy a labda alaposan fejbe kólintotta és viccesen elnyúlt a medence partján. Mindannyian nevettek. Ritka pillanatok egyike, amikor Em nem éppen megsértődött valamin, vagy Michaelnek nem akkor jutott eszébe az aktuális jégkorong meccs valamelyik huszadrangú kábelcsatornán. És akkor volt egy pillanat, egy felejthetetlen pillanat, amely még most is ennyi év távlatából rémesen sokszor kisértette és valahányszor csak felébredt álmából még ott látta azt a pillantást vibrálni a plafonon és ott érezte a bőrén lenyomatát az apró simogatásnak. Talán az a tavaszi éjjel volt az első a cukrászda előtt az első amikor tudták mindketten, hogy rossz hajóban eveznek, hogy az ő helyük a másik mellett lenne, de nem voltak képesek elárulni a barátaikat. Hogy éppen ezek a barátok lesznek azok akik mindenféle indokra hivatkozva lemorzsolódnak mellőlük ezt akkor még nem tudhatták. Csak az ember a saját lelkiismeretével szembe tudjon nézni mindenféle fájdalmas és gyakorta felesleges zavaró mellékgondolatok nélkül. Mara csupán azért hibáztatta magát, hogy beleszeretett a legjobb barátnőjének a majdnem-vőlegényébe, holott az ő helye Michael mellett lett volna. Kuszán ironikus lépés az élettől, egy olyan sakkjátszma aminek már az első lépésénél mattot kap a királynő. Nem lenne lehetséges, mégis megtörtént. Ahogyan megtörténik a megtorpanás, ahogyan közelebb lép hozzá Damien, és bármi is volt a fejében válasz gyanánt, az még egy ideig ott marad, ott rezeg kimondatlanul, csak zakatolva a fejében, mert képtelen másfelé nézni. Annyira közel van, olyan közel, amilyen közel akkor a medencénél volt.
Mi is történt? Mara lába a vízbe lógatva, Damien meg odaúszott és kikönyökölt a medence sarkára. Valami butuska svéd dal első sorát szavalta, csak a kis vörös lányt értette belőle semmi mást...mókásan tudott beszélni ezen a nyelvtörővel feléről nyelven.
- Gyerünk kis vörös, csak egy kicsit engedd el magad!- a keze végigsimított a lány combján. Lehetett volna azt gondolni, hogy ez a mozdulat baráti paskolás volt, de amikor a tekintetük találkozott akkor, ahogyan most is és egymásba kulcsolódott, tudták, hogy akarják. Olyan őrületesen akarják, hogy körülöttük örvényként szétolvadhatna a világ, ők még akkor is képesek lennének csupán állni és várni arra a meg nem adható csókra, mint két láncra vert rabja az érzéseknek. Nem állt kötélnek, ahogyan most sem állt volna...vagy mégis? Annyi minden változott azóta, mégis akkor miért érzi görcsben a gyomrát valahányszor Damienre néz és beugrik Emily szőke lobonca, ahogyan nevetgélve beszél a fiúról. Szerelmes volt ez nem kérdés, a maga módján. Ugyanakkor roppantul önző is, ezt pedig egy olyan férfi mint Damien nem képes elviselni. Nem képes ezzel együtt építeni egy lehetséges jövőt. Egyszerűen annyira különböztek egymástól ahogyan Mara sem volt képes Michaellel maradni. Azzal a Michaellel. Ez a mostani? Ó igen, lehet, hogy a név kötelez és ez a kapcsolat sem lesz hosszútávú. Nem az volt az elsődleges probléma, hogy hiányzott az a fajta szerelem amely az efféle kapcsolatokat elindítja, hanem az, hogy esély sem volt a kialakulására. És most, ahogyan egy csóknyi távolságra volt Damienről, most értette meg miért. Mert mindig is hozzátartozott. Már akkor hozzá tartozott, amikor még Emilyvel volt együtt és akkor is hozzá fog tartozni, ha végül ő maga lesz az aki nemet mond rá, csupán a barátságot tartva meg. Mert az még lehet, nem? Anya szerint nem létezik barátság férfi és nő között, mert előbb vagy utóbb valamelyik átlépi azt a bizonyos határvonalat. Mert azért lesznek barátok, azért töltenek sok időt együtt, mert tükör számukra a másik. Tükör, melyben önmagukat látják.Lehet, hogy ezért nincsenek férfi barátai, mert számára már megvan a tükörképe?
És most közel van, évek óta áhított közelségben, és olyan egyszerű lenne hátra se nézve engedni, neki. csak egy szemvillanás, csak egy beleegyezés, ahogyan lecsukódnak egy másodpercre a barna szemek, és beleegyezően mozdítaná meg picit a fejét: "Szabad...lehet...akarom!". De az idő végtelensége, ahogyan lassan hömpölyög tovább szinte fájdalmasan szakad meg. Már majdnem ott volt, már majdnem kortyolta azt a csókot amely járt nekik, amiért már alaposan megszenvedtek mind a ketten. Ha csak olyan egyszerű lett volna mint másoknál. Hogy kikapcsolják magukat és nem törődve, szabályokkal, érzésekkel vagy bármi mással megteszik. De ők nem így működtek, egyikük sem így működött. Ettől őrizték meg az emberségüket, ettől voltak talán mind a ketten jók. Néha már túlságosan is azok.
A telefon csörgésére szétrebbentek, mint szélkavarta falevelek, könnyedén és kicsit rezegve csupán. A távolság hirtelen kijózanította a lányt, és magában el kellett ismernie, bárki is telefonált a lehető legjobb pillanatban tette. Zavartan ténfergett tovább a helységben és vizsgálta át a műszereket, magában azon meditálva vajon milyen fóliára is gondolt Damien, és az ötletet mindenképpen támogatni fogja, már csak a gyerekek miatt is.
- Los Angelesbe? Most azonnal?- végigpillantott magán és nevetve mutogatott a nadrágszárra- Mindig is tudtam rólad, hogy nagy kópé vagy, de, hogy ilyen slampos nőszemélyekkel akarsz repkedni át a nevadai sivatagon, az azért némi túlzás.- látszott, hogy bizonytalankodik, nem tud sem igent sem nemet mondani.- Azért ez nem ilyen egyszerű. Egy orvos életében nincsenek ünnepnapok, nincs karácsony és nincs szabad hétvége sem. - még mindig hezitál, látható ez abból, hogy a pulóverjének szélét gyűrögeti. Menne is meg nem is.- Még találnom kell egy lakást, mielőtt kedden visszarepülök Dallasba. Tetőtérit ha lehetséges. És meg kell néznem az első hetem beosztását. És lesz egy műtétem csütörtökön. Egy farkas torokkal született kisfiú. És....ésssss...- gyártotta a kifogásokat, amelyeknek csak egy része pusztán csak magyarázkodás, a többi valódi, megoldásra váró dolog volt. Végül beadta a derekát, amelyben leginkább az nyomott sokat a latba, hogy beszélni akart vele végre. Végre itt a lehetőség egy soha vissza nem térő alkalom, hogy rendezzenek mindent a múltból. Ki nem mondott gondolatokat, és érzéseket, elfojtott vágyakat, amelyek még így sem valószínű, hogy valaha beteljesednek. Mara nem akart ész nélkül belebonyolódni egy éjszakás kalandba Damiennel, érezte, hogy ez a kapcsolat számára sokkal többet jelent, mint egy istenhozzád szex-el elintézhető dolog.
- Rendben, legyen. De cserébe hétfőn segítesz nekem felhajtani valami remek kis garzont a kórházhoz közel, ahova a jövő hét végén beköltözhetek. Addigra talán már a gépek is megérkeznek ide és rá két hétre lesz az avató ünnepség. Szóval...kinek is akarsz engem bemutatni?- kérdezte kíváncsian, mert komolyan érdekelte ki az akivel szeretné őt megismertetni a férfi. Lehet, hogy...van egy gyereke? Vele akarja megismertetni? Hiszen csak annyit tud, hogy Tyler nem a barátnője, hanem az asszisztense, ez eddig rendben is van. De arról semmit nem tud, hogy mi történt a férfival. Ettől a gondolattól megint egy csöppnyi izgalom fogta el. Nem jó értelembe vett izgalom.