Még hogy Las Vegas sivatagban van… esküdni mernék rá, hogy itt többet esik az eső, mint Londonban. Esernyőt teljesen fejembe húzva tocsogok a parkban. Lábam térdtől lefele csurom víz, de nem érdekel. Az idő ettől függetlenül kellemes és szükségem van egy kis friss levegőre. Az utóbbi héten alig mozdultam ki bárhová tervemtől, hogy én mégpedig kiélvezem ezt a délutánt még egy orkán sem tudna eltántorítani. Körülöttem mindenki szürke és komor, ezért rendellenesnek tűnik, mikor vigyorogva beleugrok az egyik tócsába, majd vidáman tovább billegek. Nem igen van tervem mára, mit is csináljak, reggel beszéltem anyáékkal, így meg volt alapozva a hangulatom, amit a munka utáni kutatás persze lerontott. Ittlétem alatt még nem igen sikerült barátokat szereznem, így nem volt kit megcsörgetnem, hogy ugyan jöjjön már el velem sétálni, ezért is vagyok egyedül mint a kisujjam. A sétány végén kiszúrok egy aprócska standot, ahol öregecske bácsi hot dogot és forró teát árul. Sietve szlalomozok oda és veszek tőle egy pohár, gőzölgő teát… hmm nyami! Dacolva a zuhogó esővel összecsukom ernyőmet, hónom alá kapom és két kézzel átfogom a poharat, úgy szürcsölgetve indulok tovább, nem kevés furcsa kifejezésű arcot magamra vonva. Egy igen furcsa külsejű fiún akad meg a tekintetem miközben a mászkálókat fürkészem. Sok extrém külsejű fazon járkál a városban és én mindig próbálom őket nem megbámulni, mert azt tanították nem illik, de róla, most képtelen vagyok levenni a szemem. Szép… ha szabad ilyet mondani mindenféle háttértartalom nélkül… Hófehér bőre olyan mintha márvány lenne, haja mai szerintem mai divat szerint van formázva nem mintha én értenék a divathoz, de kifejezetten jól áll neki. Észbe kapok, igazán nem kéne így bámulnom, Zavartan elkapom tekintetem és csak reménykedek, hogy nem vette észre, szegényt nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni. Inkább a poharamba lötyögő finomságot kezdem fürkészni séta közben, míg el nem haladok a srác mellett. Nagy elterelő hadműveletemben nem veszem észre az előttem álldogáló köpcös fazon és neki ütközök sikeresen kabátjára borítva a forró folyadékot.
- Ó basszus, nagyon sajnálom!
Nyögöm fülig elvörösödve. Zsebemből előhalászok egy maroknyi zsebkendőt és kezébe nyomom. Nincs időm kikerülni és elspurizni a fazon velőtrázó káromkodásba kezd.
- Hülye kis csitri, ti boszorkányok mind zakkantak vagytok! Figyelhetnél magad elé!
Ordibálja liluló fejjel, és még sok-sok szép szót vág hozzám, én meg hirtelen nem tudok mit kezdeni csak lebiggyesztett ajkakkal nézek körül hányan figyelik a kis jelenetet.

Újabb nap, amikor nem voltam sehol, hiszen még nem tette nyilvánvalóvá hogy merre mehetek és merre nem, így csak egy egészen kis utat teszek meg át a parkon a nagyobb szupermarketig hogy szerezzek némi kaját. Ő szinte sosem eszik otthon, de nekem meg azért kell valamit ennem, a végén még amiatt is kapnék a fejemre hogy nem táplálkozom rendesen. Visszafogottan öltözök fel, egy egyszerű kék farmert veszek fel, széles övvel és edzőcipővel, felül pedig egy póló és egy krémszínű dzseki a szél ellen. A testem tetoválásait elrejthetem, de a kezeimet nem, és a piercingek sokaságát sem, és megint megbámulnak az emberek, mindig megteszik, nem tudják hogy nekem ez nem csupán passió, hanem engem ilyenné tettek, nem én akartam ilyen extrém lenni. Persze ők ezt nem látják, és már elfogadtam hogy így nézek ki, és egy kicsit még tetszik is. A bevásárlást hamar megjárom, hiszen nem kell sok dolog, amúgy is keveset eszek, de kivételesen még nassolnivalót is vettem. Megint csak a parkon át megyek, és inkább nem nézek semerre, hiszen tudom mit látnának egy márványfehér bőrű nagyon vékony srácot, aki vélhetően vagy tetováló vagy csak egy díszes kis buzi. És bár az vagyok, mégsem szeretem - hiszen ki igen? - ha annak tekintenek. Én csak úgy... vagyok. Mellettem egy lány éppen neki gyalogol valakinek és fél szemmel ránézek, és a fazon kiakad hogy mit képzel. Mit kéne tennem? Menjek oda hozzá? De hát én... félek tőle? Végül tétován indulok el, nem tudom mire számítsak tőle, nem igazán szoktam ismerkedni, és valakihez odamenni.
- Minden... oké? - kérdezem végül, mintha ez lenne a helyes kérdés, és nem tudom mit kellene mondanom. Ez jónak tűnik így elsőre.

//Késve ugyan de megtörve nem. Ne haragudj hogy eddig tartott//

Valaki feltűnik mellettem, látom a szemem sarkából oda fordulok, meglepetésemre az srác, aki az előbb úgy elterelte a figyelmemet leplezem feltörő örömömet. Ráadásul tiszta kedvesen még rá is kérdez, hogy minden rendben van-e. Megfogom karját és arrébb lépdelünk az őrjöngő pasastól, majd elengedem és kedvesen rámosolygok.
- Persze, most már a dobhártyám sem reped be. Lena vagyok!
Nyújtom felé kezemet, aztán kapcsolok, még mindig esik kissé az eső. Másik kezemmel ügyesen kinyitom az ernyőt és fejünk fölé emelem.
- Én tényleg mindent megtettem, hogy jóvá tegyem… Fuh ilyen kedves szavakat rég vágtak már hozzám.
Mondom szomorúan, egy utolsó gyilkos pillantást vetek a férfira ördögi vigyorral fűszerezve, kicsit szégyenlősen fordulok vissza új beszélgető partneremhez, nem tudom mit szólna ha közölném szerintem mennyire jól áll neki ez a külső. Vicces, hogy az imént még csak távolról lestem, most meg itt áll. Nem igazán tudok mit mondani csak mosolygok rá bátorítón, a tőlem telhető legaranyosabban, mert a fiú kicsit ijedtnek vagy inkább… nem is tudom milyennek tűnik.
- Mi járatban ilyen csúnya időben errefelé?
Kérdem én… csurom vizesen. Közben akaratlanul is fürkészem arcát, haját, a piercingeket, hófehér arcát, amelyet már előbb is kiszúrtam mennyire babaszerű, így közelről még valótlanabb.
- Elnézést… nem akarlak bámulni…
Hajamba túrok, inkább a cipőmön gördülő cseppecskéket figyelem. Nem akarom elijeszteni kíváncsiságommal bár erős a kísértés, hogy megérintsem arcát. Az azonban sehol sem számít normálisnak, ha idegenek arcát tapizzuk. Idiótának pedig nem szeretném magamat mutatni.
- Ömm… nincs kedved valahova bemenekülni? Kezd hideg lenni… Kávézó vagy ilyesmi.
Pillantok fel rá mikor az utolsó vízcsepp is földet és a cipőmről. Kezdek a hideg szúróssá válni.

Ez nevetséges, mégis félek az emberektől, hiszen nekem sosem voltak barátaim, vagy olyanok akik közé mehettem volna. És ebből kifolyólag nem is tudom mit kellene tennem, de azért próbálok... ismerkedni. Vagy olyasmit tenni, és elkerekednek a szemeim egy pillanatra ahogy a lány hozzámér. Hozzámért! Miért? Azonban igaza volt, az út közepén nem állhatunk így sikerült is kioldalazni az út szélére, de még mindig nem tudom mit gondoljak. A kezére meredek és végül tétován én is kinyújtom a tetovált kezem felé.
- Minho vagyok - mutatkozom be ahogy hallgatom mit mond, és hihetetlenül zavarban érzem magam de nem mondom az esernyő miatt hálás vagyok, nekem nem jutott eszembe hogy hozzak magammal hiszen minek? Amikor elindultam még egy csepp sem esett és most is félig eláztam már, bár teljesen mindegy hiszen a hajamnak nem tesz kárt az eső, nem kunkorodik be.
- Hallottam hogy... bocsánatot kértél tőle - szólalok meg végül, hogy mondjak valamit és ennyit tényleg hallottam az az ember vitte túlzásba, biztosan nagyon rossz napja volt, ami szegény lányon csattant. A kérdése ránt vissza és egy pillanatra azt is elfelejtem miért jöttem ki de végül megszólalok.
- Csak.. a boltig mentem, kell pár dolog.. haza - felelem, bár azért néha megakadok a mondatban nem túl gyakran beszélek másokkal, csak James-el, de vele már szinte mindent tudok menetrendszerűen, és előtte nem vagyok szégyenlős hiszen jobban ismer mint én saját magamat. A bámulásra kicsit megrebben a szemem, hozzászoktam hogy az emberek mindig megbámulnak mint valami kiállítási tárgyat.
- Az emberek általában ezt teszik ha meglátnak - válaszolom halkan, mert ez nem.. nekem nem ilyennek kellene lennem talán. Lehetnék átlagos. Aki mellett elsétálnak az emberek, de erre még rátesz az is hogy a bőröm alapjáraton elég sápadt. Szerencsés/szerencsétlen gének.
- Nem tudom... - nekem nem lenne szabad de ezt nem mondom ki, végül is James még nincs otthon és talán... elkezdhetem azt, hogy nem menekülök el az emberek elől hanem megismerkedem velük, azokkal, akik kíváncsiak rám a külsőm ellenére is.
- Hát jó végülis... belefér - mosolyodom el reszketegen és óvatosan ahogy Lena arcára emelem a szemeim, amik mogyoróbarnák, hiszen nem viselek lencsét most. Csak ritkán.

A külsejével együtt a neve is különleges. Miért érzem úgy, hogy olyan mintha vallatáson lenne? Kellemetlenül érzem magam. Fél? De miért? Lassan közben elindulunk. Örülök, hogy még is beleegyezett. Szép szemeit rám szegezi
- Különleges a neved is! És… én nem gonoszságból bámultalak meg… nekem igazán tetszik a külsőd… egyedi…
Mondom, hátha feloldódik ettől egy kicsit. Olyan kis gyámoltalan. Barátságos hangulatot szeretnék.
- Egy csésze teába még senki nem halt bele, Minho.
Rávigyorgok.
- És mióta laksz Vegasban?
Kezdeményezek egy újabb beszélgetést mielőtt kínos csend borulna ránk. Vagy nem tudom kell e faggatnom. Olyan mintha félne válaszolni is.
- Jó zsúfolt még így is a park, pedig elég rossz az idő.
Az út túloldalán megpillantok egy hívogató kis kávézót. Kedves kis ablakai árasztják a fényt és csak úgy szikrázik a kellemes meleg belőle.
- Áh! Az jó lesz, igaz?
Át a tömegen az ínycsiklandozó forralt bor illat felé. Furcsa ez a kis kávézó a maga kis csendes egyszerűségével, itt a hatalmas nyüzsgő város kellős közepén. Az ajtóban összecsukom ernyőmet és az esernyőtartóba dobom.
- Hát itt volnánk.
Beléptünkkor minden szem Minhora szegeződik. Uhh basszus rossz ötlet volt ez. Nem szeretném hogy rosszul süljön el ez az egész. A kis külön boxok felé szlalomozok és belesüppedek az egyik kényelmes ülésébe. Ide nem érnek el a kellemetlen kíváncsiskodó tekintetek.
- Csend béke és nyugalom… ja és nincs hideg. Nem tudom,te hogy vagy ezzel… de néha olyan szerencsétlennek érzem magam…mintha hogy is mondjam, túl vidéki lennék Vegashoz.
Belibben a pincérnő. Első dolga meggyújtani a kis mécsest az asztalon, majd előkapja füzetkéjét.
- Jó napot! Mit hozhatok?
Minhora nézek, mert én nem igazán tudom, még mit válasszak. Sokat kezdek beszélni… ez van ha a másik nem igen szólal meg.
- Hmmm ez a forró csoki igazán hívogató… Én azt hiszem egy ilyet kérek majd.

Fogalmam sincs hogy az emberek, akik nem ismerik egymást, mégis miről szoktak beszélgetni és egyáltalán miről kellene, hiszen én nem beszélgetek senkivel sem, még a szomszédokkal sem. James nem engedte, és szerintem most sem örülne ennek, így is mindig furcsán néznek rám a lakók a külsőm miatt. Nem látnak mást. Csak a tetoválásokat, a hajam, a piercingjeim, a szemem azonban nem.
- Kö-köszönöm - pillantok rá, sosem mondták még, pláne nem ott ahonnan jöttem, nem akarom emlékezni erre, én nem igazán vagyok olyan ember, akit megtűr a társadalom, ezek szerint.
- Nem is tűnsz gonosznak - nézem őt, bizalmatlanul, de mégis kicsit.... érdeklődve is, hiszen azért vagyok itt hogy kissé szocializálódjak és ha folyton elhátrálok, sosem fog sikerülni, így inkább csak némán állok a kérdései kereszttüzében és félve válaszolok némelyikre. A kijelentésére csak megbiccentem a fejem, tényleg nem haltak még bele. Talán én sem fogok. Aztán ki tudja.
- Én... itt születtem már - hiszen szemmel látható hogy a szüleim nem idevalósiak voltak és fogalmam sincs hogy mi lett velük, miután én eltűntem. Azt sem tudom hogy élnek-e vagy halnak. Semmit. Minden szál elszakadt ami hozzájuk kötött. Elvágták.
- Van amiért még rossz időben... is ki kell jönni a házból - szólalok meg csendesen, eleve nem beszélek hangosan, belém verték hogy ezt nem szabad. Mert a vendéget elijeszti a hangos kurva. Nem ismerem a kávézót, így csak vállat vonok.
- Nekem jó - azzal arra felé indulok Lenával. Furcsa maga a szituáció, de valahol még egy kicsit tetszik is hogy vadidegen ember szóba állt velem és nem menekült el. A kávézó előtt kissé megtorpanok, és ahogy belépünk, az emberek rám néznek, mintha én valami más lennék. Apró sóhajjal követem a lányt és kibújok a dzsekimből, itt bent meleg van. A kézfejemen és a karomon végig vannak minták, James jó ízlése, nekem csak... jelek. Billog mind.
- Igen, itt jó idő van - értek vele egyet és magam mellé hajtogatom a kabátot, ami kellően meleg hiszen James nem szereti ha beteg vagyok. Akkor nem tud használni. Végigtanulmányozom az itallapot és nem nézek fel csak egy pillanatra.
- Egy fehér forró csokit kérek és egy puncsszeletet - mert még sütijük is van. A nő biccent, feljegyez mindent és már el is tűnik hogy teljesítse amit kérünk. Legalábbis remélem.
- Miért... akarsz velem beszélgetni? - kérdezem meg és rá emelem szomorkás pillantásom.

Még jó, hogy nem tűnök gonosznak. Hehh nem szoktam embert enni reggelire.
- Igazán? Hűűű az nagyon jó! - szemeim felcsillannak. Kicsit ugyan elbizonytalanodok, jó e itt születni… de több a mellette szóló érv, mint az ellene. Eszméletlen lehet kisgyermekként itt élni. Tisztára mesevilág az egész. Itt bárki szembe jöhet veled az utcán, még Mickey egér is akár. Nem firtatom tovább a dolgot, Minho szemében tükröződik, hogy nem jó témához jutottunk. Olyan ez a srác, mint egy nyitott könyv, de még is zárkózott. Oké, mit várok első fél órában, de még is… semmi nem tükröződik ki arcára, csak szeme árulja el néha.
[color=#33ccff]- Igazad van, vannak halaszthatatlan dolgok.
Csak az asztalnál tűnt fel mennyire tele van karja tetoválásokkal, de csak most van időm rájuk pillantani. A minták nem brutálisak, inkább kifinomult ízlésre vallanak. Egy tetoválás sokat elárul viselőjéről. Bár fura, nem tűnik Minho olyannak, aki széttetoválja magát, még ha ilyen szépséges firkákkal is. Fogalmam sincs mennyi idő telik el, észre sem vettem, hogy a pincérnő lelépett annyira belemerültem a rajzokba, csak Minho ijesztő kérdése riaszt fel.
- Jesszus, miért ne? - kerek szemekkel meredek rá, arcán szomorúság üldögél.
- Megijesztesz Minho. Azért mert kedves vagy… és mert szeretem azokat, akik nem olyanok, mint a sablonemberek. - lágyan elmosolyodom. Miért kell megmagyaráznom az okokat. Fogom magam és mellé csüccsenek. Nem igazán megy a meggyőzés…
- Tudod, hogy épp az miatt botlottam bele abba az emberbe, mert kiszúrtalak? Ömm tudod én ilyen vagyok, kíváncsi. De miért fura neked, hogy beszélünk? - próbálok mosolyommal és kedvességemmel lelket önteni belé.
Megérkeznek az italok és Minho sütije is. A csajszi meglepődik mikor nem talál a helyemen. Lepakolja a cuccokat és távozik is azonnal.
- Hmm egészségünkre! - belekortyolok a forró csokimba.
- Szólj nyugodtan, ha túl sok vagyok. Néha elszalad velem a ló és túlpörgök. - vigyorgok rá, hátha egy kicsit vidámabb lesz. Jó választás volt ez a hely. Isteni a forró csoki.
- Hmmm ez nagyon finom!

Igazából egészen kedvesnek tűnik, és nem hiszem hogy bármi módon is bántani akarna, de ki tudja? Azt hittem James sem lesz olyan, amilyen most. Zsarnok, az én zsarnokom. Nem tudom hogyan viselkedjek az emberekkel.
- Biztosan jó. Nem sok dologra emlékszem ezzel kapcsolatban - húzom rövidre ezt a témát, hiszen senkinek nem kellene megtudnia hogy mégis miféle gyerekkorom volt, ahogy eladtak mint egy tárgyat. Szégyenkezem miatta, de nem tudok mit tenni, akkor nem volt erőm hogy gyerekként ellenálljak, aztán meg... kinevelték.
- Mint a bevásárlás a... holnapi reggelihez - jegyzem meg, mivel nagyrészt ahhoz vettem dolgokat, holnapra van ebédem, és James sem valószínű hogy otthon szeretne enni velem. Nyilván valami tárgyaláson fog majd üzleti ebédre menni valakikkel. Az étlapot csak átnézem, éhes nem vagyok, inkább forró csokit kérek én is, de fehéret azt jobban szeretem és végül Lenára pillantok aki éppen a karjaimat nézi a mintákkal. Már mindegyiket ismerem, és mindegyikhez kitaláltam valamit, de igazából egyik sem a saját ötletem. Egyedül az, ami a bal mellkasomon van, azt én választhattam ki. Mert éppen jó napjuk volt. Szomorú mosolyra futja az emléken.
- Honnan tudod hogy az vagyok? - pillantok rá kérdő pillantással, kicsit oldalra biccentve a fejem. Berögzült mozdulat ez is, mint oly sok más. Pislogok ahogy hirtelen megmoccan és mellém telepedik, akaratlanul is kicsit elhúzódom, nem szeretem ha hozzám érnek, és ennyire közel vannak. Megijeszt.
- Velem nem akar senki beszélgetni és... az emberek is inkább kikerülnek - válaszolok mert ez azért furcsa, és nem az a jellemző hogy valaki oda jöjjön hogy beszélgessen velem. Elfordulnak, elítélnek és nem vesznek észre. Aztán megjön a pincérlány, az italokkal és a sütimmel és magam elé húzom.
- Egészségedre - viszonzom, de nem tudom miért, mármint mire kell ezt most mondani. Sok minden van ami még mindig nem evidens nekem.
- Én csak... nem csináltam ilyesmit régóta és... nem tudom mit kellene tennem - szólalok meg az első falat után. Jó dolog sütit enni de néha a piercingem megnehezíti ezt is. Bár már... régóta megvan.