Egy problémás fegyverkereskedőt kerestem fel délelőtt. Azt hitte, hogy ővé a világ és bármit megtehet. Elkezdte önkényesen kivégezni az ellenséges bandatagokat, azonban ez az uomo behódolt nekem, az én felügyeletem alatt állt. Így nem volt joga ilyesfajta magán akciókhoz. Én azonban gondoskodtam a tisztán látásáról, pedig általában nem én szoktam ezeket az apró gócpontokat elintézni. Szeretem, ha a legkevesebb szállal kötődöm az alja ügyekhez, mert akkor kisebb a lebukás veszélye- nem mintha attól félnék.
Ezért is vagyok mérges, nem szeretek feleslegesen kimozdulni. Csak sajnos, a capo bastone otthon maradt, hogy nélkülem se omoljon össze a szervezet.
- Capo, mikor találkozunk a consiglierevel?- kérdezi a sofőröm.
Odafigyelek a személyes védelmemre, ezért a sofőröm is képzett testőr fegyverrel ellátva.
- Paoloval sta sera találkozunk- válaszolok neki.
Paolo a családunk tanácsadója, ő közvetít a családokon belül és családok között. Mivel itt, USA-ban mások a szabályok, nehezebb is az amerikai mafiosokkal szót érteni, ezért van szükség Paolo kiváló kapcsolatkezelésére. Be kell vallanom, nélküle sokkal nehezebb lenne.
- Itt állj meg- intek egy étterem felé jobb oldalt.
A sofőr indexel, és leparkolja a tűzpiros Ferrarit. A camorraiak sokkal fényűzöbben élnek, mint mi... a barmok! Nem csoda, hogy számtalan alkalommal követtek el ellenük rajtaütéseket. Részben emiatt hozattam magammal át az óceánon összesen három darab kocsit. Jobb elkerülni a feltűnést.
Megigazítom a nyakkendőmet, leporolom a nem létező szöszt a sötétkék zakómról.
- Maradj itt, hamarosan jövök- parancsolom.
Kilépve a kocsiból szemügyre veszem a környéket. A túloldalon egy szálloda található, ahol múlt héten is lebonyolítottam egy kínos tárgyalást. Ezen tárgyalások folyamán szereztem tudmást a szemben lévő olasz étteremről. Meglátogattam egyszer, és el kell ismernem, valami különlegesen készítik a pastát. Pedig az én elismerésemet nehéz elnyerni, majdhogynem lehetetlen.
Belépek az étterem bejárati ajtaján, majd a szokásos helyemet foglalom el. Igen, ez a rövid itt tartózkodásom alatt is sikerült törzshelyet szereznem. Majd meglepődve látom, hogy egy idegen ül velem szemben. Egy ismeretlen nő fogalja el a velem szemben lévő széket. Mégis hogyan került ide?
- Scusa!- szólalok meg fenyegetően.

Kérdőn felvonom a szemöldökömet, mikor a lány még mindig nem megy el. Nyugodtan ül továbbra is a széken velem szemben. Szivart nyújtok, amit a körülöttem ülők áhítattal néznek. A szagán is érződik, hogy márkás darabról van szó. Kárörvendően szippantok egyet, és lassan fújom ki.
- Esetleg van kedve csatlakozni?- körbejárom tekintettel az arcát, és hűvösen elmosolyodom.
Nem hiába, az olasz vérem mindig eléri a hatását. Hiába vagyok negyven éves, a nők megérzik a pénz szagát, valamint tetszik a modorom is- fel nem foghatom. Nem tudom, hány éves. Talán a huszas éveiben járhat. Még mindig kérdőn vizslatom. Egyáltalán mit keres az asztalomnál? És miért van még mindig itt?
- Sikerült választani?- érkezik meg a pincér.
A lányra pillantok, ha nem mond semmit, akkor választok én is helyette. Ha pedig kér valamit, akkor megvárom, amíg kimondja.
- Két agnello brodettatot, egy üveg vörösbort- mondom. Ha mást kér, akkor csak egy báránygulyást kérek citrommártásban.
A pincér feljegyzi a rendeléseket, majd csöndesen távozik.
Elnyomom a szivaromat az asztalon lévő hamutartóban, majd ismét a lányra nézek.
- Mi szél hozott az asztalomhoz?- teszem fel a kérdést, ami már az eléjétől kezdve foglalkoztat.
A pincér visszatér a borunkkal, felém nyújt egy kitöltött poharat. Szakértően megforgatom a poharat, nézem ahogyan a bor ráragad a pohár falára. Megszagolom, az illatával is elégedett vagyok. Majd egy aprót kortyolok. Biccentve jelzem a pincérnek, hogy tölthet a lánynak is. Kitölti neki is a bort, és magunkra hagy minket.
- Szóval?