em hiszem el, egyszerűen nem hiszem el! – toppant Mrs. Towner, s újból kinéz a grafikusműhely ablakán, majd átviharzik a termen és onnan kiles a folyosóra, miközben azon morog, hogy a külsős modellek megbízhatatlanok, s ennek tetejében még arra sem képesek, hogy rácsörögjenek a tanszékre, ha késnek, avagy akadályozva vannak a megjelenésben…
„Akadályozva vannak”, igen… pont ezeket a szavakat használta a professzor asszony.
Az ötvenes nőn kívül még vagy tizennyolc diák ül a helységben, amely egy nagy belmagasságú, tágas kiállító terem. Az egyik, ablakkal szemközti fala mellett egy pódiumot helyeztek el, rajta két gipszből kiöntött dór oszlop mesterséges romjaival, s egy antik görög amforával… pontosabban annak utánzatával. A pódium egyik sarkán három összehajtogatott lepel pihen.
A tanárnő visszatér a csoport elé és végignéz a diákjain, akik jobbára hármas-négyes csoportokban beszélgetnek, többen hátrahagyták a rajzbakjaikat, egyedül Fabrice ül magányosan a helyén és Lupéval (meg Mandy-vel, Olive-val, Nicoline-nal és Dorfman-nel) csetel. Külön-külön ablakokban írja le a lányoknak, hogy csak rájuk gondol, s alig várja, hogy találkozzanak óra után/este/holnap reggel/holnap délután; Dorfman-nek pedig azt, hogy ma egészen biztosan nem tud segíteni a szoba takarításban, mert későn ér haza.
A dolog halaszthatatlan, öreg. Hidd csak el, ebben nem hazudnék. Vagy úgy ismersz?
Vagy egy perc kell neki, míg észreveszi a fölé magasodó Towner professzort, így a választ, mely egészen pontosan az, hogy Igen, úgy!, már reagálatlanul kell hagynia.
– Rendben, gyerekeim… – harsan fel a nő, s Őmárkisága kishíján kiejti a kezéből a telefont, pedig nem egy ijedős fajta.
– A modell nem jön… ki akar vetkőzni? – majd lefogja Fabrice feltartott kezét. – Mármint Mr. Mercer-en kívül…
Eme kitételt több közeli kuncogás, s egy felharsanó nevetés követi a hátsó sorból, mire a fiú szúrós szemmel pillant hátra, hogy meglesse, ki volt az… De a tanárnő folytatja.
– Ne akarják, hogy én válasszak önként jelentkezőt!
– Towner professzor, kérem, én miért nem vagyok jó? – így Fabrice, aki lazán visszaveszi a kezét a következő pillanatban őt hátrahagyó professzor markából.
– Talán ön, Miss Gordon? – s a válla fölött néz vissza Fabrice-ra. – Mert maga már…! Már kétszer volt. Inkább menjen le az előtérbe. Hátha megérkezett a modellünk. Marina az, elég jól ismeri… – aztán visszafordul a fülig elvörösödött diáklány felé. Fabrice feltápászkodik a székről, majd a telefonján pötyögve elindul a terem kijárata felé.
– Szerezhetek másik csajt, ha nem jön Marina, professzor? – fordul meg menet közben a tengelye körül, de a professzor más láthatóan nem törődik vele.
A hallgatás pedig beleegyezés!  

A tanszék épülete nem csicsás: egyszerű, fehér kocka, mint a legtöbb újonnan épített múzeum manapság. Annyiban különbözik azoktól, hogy a szokásos sulis, moderndizájnos építészet jegyeit viseli magán és egy böszmenagy, szemet vonzó grafitit az épület mellett a direkt e célra felhúzott falon.
Délután negyed három van, a nap verőfényesen süt, s a kampusz tanszékhez közeli járdáit a kettőkor kezdődő órák tehermentesítették a gyalogosforgalom alól, bár még így is éppen elegen lézengenek ahhoz, hogy Fabrice ne szúrja ki egyből Marinát.
Amíg modell nincs, addig óra sincs alapon rágyújtana egy cigarettára, ha már sikerült a kevésbé forgalmas ajtón elhagynia az épületet, s a biciklitárolók közelében azonnal megakad a szeme egy lányon… vagyis, ez önmagában nem volna kuriózum, de ez a lány szinte nyakig be van öltözve (talán motoros szerkóba?), ellenben az égővörös haja szinte kiégeti a retinát. A doboz cigi visszakerül a farzsebbe, s Fabrice ismerlek téged, cicamica!-féle félmosollyal indul el a lány felé, s mielőtt Lena megszólalhatna, üdvözlésképpen a fiú széttárja a karjait.
– ¡Dios Mío! Marina! Helló! – persze hogy tudja, hogy nem Marina az. Marina szőke… teljesen szőke… két napja legalábbis – Mindenki Rád vár, hol jártál…? – s látványosan elkerekedett szemekkel folytatja, ahogy megáll mintegy két lépéssel a lány előtt. – De nem is lényeges, fő, hogy itt vagy. Gyere, menjünk!

– 1 –

abrice hallja, érti a lány szavait, nemes egyszerűséggel csak tesz rájuk. Egyelőre.
Lassan körbesétálja Lenát, már ha az hagyja neki, miközben alaposan felméri, mintha azt akarná megállapítani, hogy mindene megvan-e, nem pedig azt, hogy dögös-e… (Ez utóbbi evidens, kár firtatni.)
– Oooh, igggen… ezt magam is felfogtam – szólal meg újfent enyhe európai spanyol akcentussal, a tekintete is visszatér a lány arcára – Határozottan nem tűnsz Marinának. Marina sokkal kevesebbet beszél… Hmm…
Azzal karba fonja kezeit, s látványosan elgondolkodik, majd visszatér Lena felvetésére. Ami valljuk be, nem is rossz!
Tudjuk csak le gyorsan a „Te ki vagy, hol születtél, szeretsz-e sétálni és mi a kedvenc fegyvernemed” unalmas, ám roppant praktikus köreit.
– Minden esetre nagyon örvendek, én Fabrice vagyok, eeez az épület pedig, kérlek alássan, az UNLV Művészeti tanszékéhez tartozik. Kiállító terem és grafikusműhely… Szép, ugye? – mosolyodik el szélesen a srác, majd a füle mögé tűri egyik előre rakoncátlankodó sötétszőke tincsét. – Ha ezt nem tudtad, Lena, akkor Te nem lehetsz idevalósi. Tehát mi járatban vagy errefelé? Ha szabad érdeklődnöm…

– 3 –

ogy itt mi néz…?
Semmit és mindent…!
A kérdés mindenesetre tökéletesen lényegtelen, Fabrice nem válaszol rá, már csak a lány arckifejezése(?) miatt sem. Az minden esetre szórakoztatná, hogy egy cipővel került összehasonlításra!
A bemutatkozáson túl Őmárkisága pipát tehet a lány születési helyére is. Hellyel-közzel legalábbis, hiszen Anglia azért elég nagy, a srác sem Higgins professzor, hogy a vöröske kiejtéséből leszűrje annak pontos származási helyét. Nem mintha szüksége volna rá. A Te itt tanulsz?-ra egy határozott bólintás a válasz. Majd, ha kicsit jobban megismerik egymást esetleg, de addig semmiképpen.
– Szóval Anglia, hehh? – azzal a lány elé lép és – hacsak Lena nem tiltakozik kézzel-lábbal – jobb kezének mutató és hüvelykujjával megemeli a vöröske állát, s óvatosan elfordítja a lány felét jobbra. – De csak azért, mert remek arcod van és mert Angliából való vagy. Szeretem az angolokat, olyan álszenten kimértek vagytok. Ez pedig szexi.
Sandít le Lenára, s elengedi az állát.
– Mondd, angyalom, volna kedved egy új élet reményében modellt állni? Utána megmutatom az egész galériát.
Sokat tudó mosoly, félig leeresztett pillák, csak hogy a kép kellőképpen eltökélt legyen.

– 5 –

gy tűnik, a vörös készséggel hagyja a fejét forgatni, ez pedig jó. A lány elmorculását a srác perpillanat figyelmen kívül hagyja, ahogy különösen az sem okozna neki szívfájdalmat, ha tudná, hogy némileg rontott a renoméján a viselkedésével.
Tipikusan angol a kicsike!
– Úgy bizony! – ejti ki a szavakat a korábban leírt arckifejezéssel, s karba fonja a kezeit. Egyelőre mégsem folytatja. Arra vár, hogy mit mond a lány. Hogy a visszakérdezés után kötélnek áll-e, avagy még fűzni kell… már ha érdemes…
Aztán a döntés megszületik, Fabrice pedig rendesen kinyitja a szemeit, s a mosolya kevésbé számítóvá szelídül:
– Nagyszerű! – csattan már-már ostorként a hangja, majd jobb kezét felemeli, majd mutató- és középsőujjaival int a lánynak, hogy az kövesse, ha már lenne kedve.
Természetesen az épületen belül(?) bevárja a Lenát, s úgy indul el a lépcső felé.
A galéria belseje ugyanígy letisztult, ahogy a külseje, s meglehetősen dizájnos. A falak simára vakoltak, bár ezek a fehérségét több szakaszon terméskőburkolat szakítja meg. Képek, szobrok több helyen, de mind modern, főleg nonfiguratív ábrázolással él. Nem mintha az itteni diákok csak a pacákhoz értenének, szimplán csak ebben a letisztult környezetben nehéz volna elképzelni egy méretes barokk festményt, vagy egy reneszánsz freskót.
Ugyan az órák már elkezdődtek de néhány diák még lézeng a tágas előtérben rajtuk kívül.
– Egész pontosan fel kell állnod, vagy ülnöd egy emelvényre és vagy két órán át mozdulatlanul kell tűrnöd, hogy lerajzoljunk – sandít a lányra, s közben elérik a lépcső alját. Innen fölfelé egy emelet. – Mondani egyszerű, tudom… De egész csinos kis összeget kaphatsz érte.
Villantja meg a lehetőséget, nem mintha nagyon noszogatni kellett volna a kislányt, de bizonyos dolgokat nem árt a megfelelő sorrendben… nos… beadagolni…

– 7 –

indössze felnevet Lena megjegyzésére. Ha két óráig kell mozdulatlanul ülni, állni, feküdni, majd megtudja mennyire strapás is modellkedni! De az efféle negatív kampány nem tenne jót a projektnek, ezért Fabrice nem ecsetel semmit.
– Ezt nevezem lelkesedésnek! – kacsint a vöröskére.
Egyáltalán nem törődik azzal, hogy ki hogyan néz rájuk, vagy Lenára. A maga részéről tisztában van vele, hogy miféle hír terjeng róla tágabb ismeretségi körében, így a Lenát ért gyarló szemvillanásokat előbb tudja be annak, hogy a csajok afféle zsákmányállatkát látnak a kicsikében, minthogy szimplán Lena külsejét frocliznák.
Ez utóbbival végtére is semmi baj nincs!
Helyes, vörös és klassz dolog lehet közelről megszámolni az összes szeplőjét!
Max. egy cseppet alacsony, de aki 188 centire nőtt (ahogy Fabrice is tette), annál a legtöbb lány alacsonyabb.
A következő pillanatban már fordítja is a fejét a lépcsőn lefelé igyekvő csoporttársnője fel, majd összevont szemöldökkel fordul egész testével a jövevény irányába. Csak akkor sandít Lenára, amikor az mögüle kiszól.
– Bizony, ő fogja! – mosolyodik el ravaszan, majd oldalra lép és egyet hátra, hogy kényelmesen át tudja ölelni a vöröske vállát.
Amennyiben Lena nem támaszt akadályt ez elé, így kíséri fel őt Fabrice a lépcsőn, ha igen, akkor simán mellette lépdel. Elvégre nem erőszak a disznótor! Őmárkisága pedig messze nincs annyira kiéhezve, hogy úgy tapadjon a lányra, mint a légy a légypapírra.
– Ezek közül egyik sem – sandít a vörösre menet közben – de a műhelyben van pár munkám, ha itt maradsz óra után és megmutatom őket.
Egyezik bele, mert miért is ne?
Ahogy belépnek az ajtón, Mrs. Towner szikrázó, majd kérdő tekintetével találják szembe magukat. A tanárnő egy jó karban lévő ötvenes, festett barna hajjal, fekete tunikában és a lábaira simuló nadrágban.
– Őt hozta Marina helyett, Mr. Mercer? – s körbesétálja a Lena-Fabrice párost, végül megáll Lenával szemben, a srácot pedig egy kézmozdulattal visszaküldi a helyére. – Ön nem Marina. Én Lissa Towner professzor vagyok. Örvendek. – hangja távolságtartó, bár kezet nyújt Lena felé. – Állt valaha modellt, kedvesem?

– 9 –