AKASZTJÁK A HÓHÉRT

Már megint egy olyan reggel amit senki nem hívott és betolakodik az ablakomon, tél közepének erőtlen napsugarai végigfutnak a székre terített ruháimon, lusta árnyékot vonszolva maguk mögött. Nem akarom kinyitni a szemem, és tudomást sem akarok venni arról, hogy a telefonom ébresztője már harmadszor kísérel meg ébreszteni, és én voltam olyan okos, hogy nem adtam több szundi lehetőséget. Egyre nyomasztobban kúsznak be a fülembe a Bach szonáta erős és határozott taktusai. Ébresztő hangot kell váltanom azt hiszem, mert ettől nemhogy nem fogok felébredni, hanem legszívesebben eret vágnék. Ránézek a kijelzőre, és a neon fény egyre türelmetlenebbül vibrál, az emlékeztetőm kis borítékja végeláthatatlanul forog, szinte hallom ahogyan követeli, hogy nyissam ki és lássam milyen ukázt irányoztam elő magamnak a mai napra, amit feltétlenül meg kell tennem. Fél szemmel pislogok, a kávémat, egy kevés rummal még nem ittam meg, így aztán esélytelen, hogy bármit képes leszek felfogni belőle, de teszek egy próbát, hátha mégis. Mark sötét szemeit látom visszapillantani, miközben a kijelzőt bámulom, aztán eszembe jut, hogy ő véste bele nekem ezt, és a lelkemre kötötte, hogy feltétlenül menjek el. Beleegyeztem bár fogalmam sincs miért.
" Dr. Lane, délután 2. Lotte, ne fintorogj! M"
Észre sem vettem mikor kezdtem fintorogni, de ezek szerint sűrűn csinálom, ha már neki is feltűnt. Három éve a barátom, talán vannak dolgok amiket jobban tud rólam, például azt, hogy mikor van szükségem segítségre, és én persze tiltakozom minden erőmmel, hogy nincs, hogy nem akarom. Mindig ezt játszuk, és néha elgondolkodom meddig élhetek még vissza a türelmével, hogy meddig leszek még képes elviselni, hogy a támaszom, hogy a legnehezebb pillanatokban mindig ott volt, hogy a kezét nyújtotta én meg ellöktem, hogy aztán a karjába vessem magam mint egy rossz gyerek, aki egy kis törődésre vágyik, aki csak azért csinál dolgokat mert fél. Féltem Roberttől, és féltem attól, hogy nem sikerül az életem darabkáit úgy összeszednem ahogyan én azt szeretném. Azt hiszem a bizalmatlanságom a világ iránt akkor kezdődött, amikor hozzámentem a férfihoz aki mellett boldogságot reméltem, és akitől a legsötétebb órákat kaptam. De megszabadultam tőle, ahogyan a léghajó szabadul meg a rakományától, de az enyém nem magasabbra kezdett szállni, hanem süllyedtem s ki tudja meddig ha nem találkozom Markkal. Van egy bizonyos szint ami alatt nincs, ami alatt már a lét és a puszta fenntartása olyan nagy nehézséget okoz, ahogyan a téli fagyban az orron át venni a levegőt: mar és fáj. Csontig hatoló kínlódás. Menekülni akartam, de minden éjjel azt álmodtam, hogy egy mocsárban futok kétségbeesetten és nem haladok, Robert pedig ott jön mögöttem a sötét és fenyegető pillantásával
~ Charity~
A gyűlölt becenév, amelyet gyilkosan gyönyörűen tudott kimondani, én meg úgy mentem utána, mert buta és bolond voltam. Talán a véremben hordozom az áldozati bárány szerepét. Talán megveszekedett önfeláldozó vagyok, aki mások félelmeiből táplálkozik és súlyos palástként én vagyok aki magára cibálja a könnyeiket a bánatukat talán azt gondolva megváltást kapok, vagy legalábbis feloldják az enyéimet. Hogy ha van isten, amiben nem hittem, akkor látni fogja mennyire jó vagyok és akkor talán én is kapok a mosolyából.
Az egész napom ezzel az lelketlen kóválygással telt, a benti papírmunkákból ki sem látszottam, mégis csak az összefolyó betűtengert láttam, sérült arcokat, törékeny testeket, lila foltokat a karon a lábon és a hihetetlen vallomásokat, hogyan szerezték. Bár ne ismertem volna már fejből az össze ilyen jótékonynak tűnő hazugságot, bárcsak ne tapasztaltam volna már meg a saját bőrömön, hogy milyen az amikor "leesek a lépcsőn".
A benti óra kattogása a nagy csendben eljutott a fülemig és emlékeztetett a délutáni találkozómra, amelyet leszervezett nekem Mark. Vagy legalábbis, valamiért beleírta a telefonomba a címmel együtt, sőt még a GPS-be is betáplálta az irodát ahova mennem kellett, én meg egyszerűen nem tudtam felfogni neki miért fontos ez. Rendben, egy találkozó ezzel a Dr Lane-el és meg fogja látni, hogy nincs szükségem arra, hogy akasszák a hóhért. Mindig azt szoktam mondani, hogy a mi szakmánkba kell egy kis őrület azért, hogy tökéletesen át tudjuk érezni a páciens helyzetét, és kell némi színészi tudás is, hogy ha ez nem sikerül akkor is elhitessük vele, hogy mégis. Voltak helyzetek amikor erre nem volt szükségem, de volt amikor nagyon is.
Az épület ahova kettő előtt tíz perccel érkeztem meg nagy irodaház volt, és én egy darabig csak álltam a bejárata előtt, a konzervatív fekete kis nadrágkosztümben, a hajam kontyba rendezve, szigorúbbnak tűntem így, vagy csak ezt akartam elhitetlni, még nem voltam benne biztos. Fehér keményített ing, amely úgy virított a délutáni napsütésben, mintha nemrég hozattam volna a mosodából. Végignéztem magamon, és egy nagy levegőt véve eltűntem az épület forgóajtajában, hogy nem sokkal később az 5. emeleten bukkanjak fel, egyenesen a recepción ülő kis szőke hölgy felé tartva. A mosolya sokkarátos volt és hirtelen szürkének éreztem magam mellette, ahogyan bájosan néz rám, sütött róla, hogy még szinte alig tapasztalt valamit az életből. Ismeretlenül is szerettem volna cserélni vele életet legalább egy napra.
- Üdvözlöm kissasszony, Charlotte Woodbenn vagyok és Dr. Lane-hez érkeztem. Délután 2-re volt megbeszélve.- szándékosan nem mondtam a titulusom, valahogy....valahogyan megzavart az, hogy itt vagyok és nekem van ilyesmire szükségem. Tényleg van? Nem nincs, ez csak egy alkalom, mert Marknak megígértem. Magamat nyugtattam, holott ha jobban a dolgok mögé néztem én is akartam ezt a találkozót. Talán ő többet meglát. Talán.
- Óóóó Miss Woodbenn. Én Dr Cordelia Webb asszisztense vagyok, nem Dr Lane-é, de kérem fáradjon erre, segítek.- milyen tündérien tudta kimondani ezt a szót a hangja igazi tavaszi kis csicsergős, amit én kifejezetten díjaztam. Nem kedvelem a befásult recepciós kisasszonyokat, túlságosan magamat látom bennük sok év múlva. Követtem hát egy ajtóig, amelyen diszkréten, ám határozottan kopogott és ketten, egymás mellett ácsorogva vártuk, hogy kinyíljon. Én a konzervatív kis nadrágkosztümös, láthatóan kissé megkeseredett tekintetű nő, meg a tavasztündérke, a csupabáj, csupamosoly. El sem lehetett volna képzelni nagyobb kontrasztot kettőnknél.

Tag: Nick • Notes/Outfit: [You must be registered and logged in to see this link.] • Music