Valami most kezdődik el

Két hét. Ennyi idő telt el Los Angeles óta, mégis sokszor gondolatban visszarepültem oda, azokra az órákra amiket Damiennel töltöttem. Felidéztem magamban a haja illatát, és esténként amikor elaludtam még éreztem a bőrömön ahogyan a keze álomba simogat. Csodálatos érzés volt újra érezni azt amit egykor éreztem, hogy szerelmes vagyok, mint egy buta ütődött kis kamasz lányka. Abba a férfiba akibe mindig is az voltam. Nem mondom azt, hogy a napok könnyen teltek ahogyan azt sem, hogy az éjszakák gyorsan múltak. Nem hívtam Damient, mert tudtam, hogy ha meghallom a hangját azt a kisfiúsan édeset akkor át akarom majd hívni a félig berendezett lakásba a dobozok közé, akárhol is csak vele lehessek. Így aztán órákon keresztül ömlengtem Tylernek aki a tőle megszokott egyszerű lazasággal kezelte a dolgot és azt hiszem vidítani is próbált többször amikor a svéd hanghordozását és akcentusát utánozta. Ilyenkor nevettem és nem tudtam megállni, hogy ne essek ki a szerepemből, következetesen Tylernek szólítva őt. A két hét alatt ő lett a bizalmasom, olyan dolgokat mondtam el neki, amit még Damiennek sem, és kértem, hogy ezeket ne is mondja neki tovább. Voltak dolgok amiket csak vele osztottam meg. Például azt, ahogyan Michael reagált a szakításunkra. Féltem tőle, és az egyik este Tyler jött át hozzám, mert úgy éreztem egész hazafelé úton, hogy valaki követ. Könyörgött nekem egész éjjel, miközben a thai kaja felett görnyedtünk egy papundekli asztalka felett lazán ülve a földön, hogy avassuk be Damient is a dologba, de én nem akartam. Nem akartam, hogy tudjon róla, mert ezt nekem kell lerendeznem. Talán túlságosan féltettem őt, talán én voltam túl óvatos, de azóta is többször előfordult velem, akár a kórházban, akár az utcán vagy éppen valamelyik szupermarketben, hogy a tarkómon éreztem azt a bizsergető érzést, mintha két szempár meredne rám kitartóan. Próbálom magam azóta is meggyőzni, hogy ez túlzott paranoia, bár Ty szerint komolyabban kellene vennem a dolgot. Lehet igaza van, viszont az is lehet, hogy vaklárma és akkor feleslegesen parázok rajta annyira.
Gyönyörű lakást találtak nekem Damiennel, olyan amilyenről csak álmodni mertem volna. Kis kertvárosi légkör, két szintes apartmanok amelyekhez aprócska kert is tartozott. Én az egyiknek a felső szintjét béreltem ki. Egy konyha-nappali, egy nagy terasz és egy galériás háló tartozott hozzá, meg egy fürdőszoba. Nem volt pici lakás, mert Damien meggyőzött arról, hogy még ha egyedül  is akarok lenni egy darabig szükségem van nagyobb térre. Ő az építész kettőnk közül szóval hallgattam rá, és amikor végül Tyler, Eli meg én körbejártuk a lakást azonnal beleszerettem. Tudtam, hogy tökéletes választás, mert autóval is jól megközelíthető, a buszmegálló is csak pár sarokra volt innen, az volt a végállomás, szóval valóban már majdnem a vegasi világ végén volt ez a kis lakás. Fákkal körülölet kis környék, a platánok komor kopáran meredeztek be esténként sötét árnyékot vetve a paplanomra. Annyira egyedül éreztem magam ilyenkor, és legszívesebben megint felhívtam volna Tylert, de hajnal 2 volt, alig másfél órája tettük le a telefont, úgy hogy előtte minimum ugyanennyit beszéltünk. Tudtam, hogy időnként vannak vendégei is, hölgyek akik valószínű furcsán néznének rá, ha másodpercenként rebegné a telefonba cuki svéd akcentussal, hogy "Szeretlek Lite Röda." Szerettem ezt hallani, ahogyan viszonzásként is úgy mondtam, mintha Damiennel beszélnék. Pokolian hiányzott. Az ágyam melletti éjjeli szekrényre került a porcelán szobrocska amit tőle kaptam, az ablakba a dalmata orchidea és még nagyjából tíz cserép amelyeket szinte minden nap küldetett nekem Tylerrel a legkülönbözőbbeket, nem győztem álmélkodni és tapsolni örömömben. Aztán ott volt az a svéd nemzeti ruhába öltöztetett porcelán baba ([You must be registered and logged in to see this link.]) amellyel alig két napja ajándékozott meg egy futárszolgálat által. Azt mondta a tenyerén fog hordozni és ezt is csinálta. Mindig valami aprósággal. Úgy volt része az életemnek, mióta Vegasba költöztem és dolgozni kezdtem a Hope-ban, hogy valójában fizikailag itt sem volt. Mégis éreztem őt mindenhol és bevallom volt olyan este amikor azon ruhák valamelyikét hordtam, amit ott viseltem Malibuban. Nem tudtam elszakadni annak a napnak az emlékétől, a tenger morajától, Damien duruzsoló hangjától...az egész olyan távolinak mégis olyan közelinek tűnt. Néha esténként kimentem a tetőre, és bámultam a csillagokat egy sörös üveggel a kezemben, az orromhoz szorítva azt a sálat amit elválásunkkor adott nekem a repülőn. Ez lett az új hálótársam, mert még mindig éreztem rajta az illatát. De sem a telefonok Tylerrel, se a néha viselt emlékruhák, sem a virágok, sem a baba, sem a szobor, sem a sál nem tudta őt pótolni, és az első hét végére már éreztem, hogy pokolian hiányzik, és nem fogok még egy újabb hetet kibírni nélküle. Lassan berendezkedtem a lakásba, megérkeztek a bútoraim, és minden egyes darabbal egyre otthonosabbá vált. Volt egy fényképünk, egy régi nyaraláson azt hiszem Em készítette rólunk, ebből csináltattam egy nagyítást és a nappalimban kapott helyet a falon, ahogyan azok közül a képek közül is néhány amelyet az idős Whitmoore küldött el nekem. Amikor újra megláttam a képeinket megint egyfajta nosztalgia hullám öntött el és bőghetnékem támadt. Mostanában túlérzékeny voltam és ezt a gyerekek is észrevették, arany szivecskéim még rajzokat is készítettek nekem csakhogy a doktornéni újra mosolyogjon, így aztán amikor csak tehettem nevettem velük együtt. Kicsit jót tettek a lelkemnek. Nem véletlenül lettem gyerekorvos. A picik olyanok mint két lábon járó természetes gyógyszerek. A mosolyukkal az érdeklődő pillantásukkal ahogyan vizslatják az arcomat...és hiába hogy némelyikük esetleg egy komolyabb műtétre vár, mégis azt nézték, hogy engem miképpen vidítsanak fel. gyakran kaptam azon magam, hogy a zuhanyzóba menekülök vissza hátamat a méregzöld csempének vetem és sokszor egymás után veszek mélyebb levegőt, hogy legyűrjem a sírást. Valahogyan meg kellene már nyugodnom, de tudtam, hogy ez csupán a hét végén következhet be, amikor is Damien végre eljön hozzám. Szombat estében állapodtunk meg, mert pénteken ügyelnem kellett és valamikor hajnalban értem haza szerettem volna kicsit pihenni délelőtt, tudtam, hogy a  péntekről szombatra virradó éjjel mindig húzós egy műszak.
És most itt állok a koraesti naplementét bámulva az erkélyen és a számba gyömöszölöm az utolsó gerezd narancsot mielőtt nekiállok készülődni. A szívem a torkomban dobog, nagyjából három váltás ruhát végigpróbálok mire megtalálom a megfelelőt. Az órámat nézem szüntelen, atyaég két óra múlva itt lesz én meg még sehol nem tartok, vagy legalábbis majdnem sehol. A sörök a hűtőben vannak már a rágcsákat is elrendeztem a nappaliban, ahogyan az illatosító gyertyák is készen állnak, csak meg kell őket gyújtani: gyömbér és fahéj valamint egy csipetnyi vanília. Ma valahogy édességek közé akartam burkolni ezt a férfit, akit annyira vártam...ó egek nem is emlékszem mikor voltam ennyire izgatott. A hajamat kiengedtem, a samponom citrus illata még jól érződött rajtam. Soha nem sminkeltem magam úgyhogy nem ma fogom elkezdeni. Amíg várakoztam bekapcsoltam a tévét és valami természetfilmet néztem, de inkább csak háttérben szólt, mert nem figyeltem oda rá, minden gondolatom Damien körül forgott, meg a csengő körül, hogy végre megszólaljon. Két hete nem láttam, atyaég, kocsonya volt a lábam mindenem reszketett érte, hogy végre itt legyen.

Tag:Damien| Reag Muzzak: [You must be registered and logged in to see this link.] | Outfit: [You must be registered and logged in to see this link.]| Note:
 

Valami most kezdődik el...

Valami most kezdődik el

Oroszlánok...azt hiszem oroszlánokat mutattak utoljára a képernyőn Afrikában amikor bevillantak azok a képek amiket Damien mutatott a kinti útjairól, úgyhogy nem bírtam tovább felpattantam a kanapéról és kimentem az erkélyre. Az izgalom tökéletesen a tetőfokára hágott és azt hittem már nem lehet tovább fokozni, amikor megpillantottam a kocsifelhajtón a fekete Bentley-t. Akkorát dobbant a szívem, hogy szerintem a szomszédban is hallották a tompa puffanását. Nem volt nagy művészet kitalálnom, hogy Damien érkezett meg végre, hiszen ilyen járművel nem sűrűn szoktak itt megfordulni. Nem volt ugyan egy lepukkant környék, legalábbis a dallasi lakásomhoz képest ez mindenképpen fényévekkel jobbnak számított, de azért az ilyen autók itt ritkaság számba mentek. Volt egy olyan gondolatom, hogy megemlítem előző nap Tylernek, hogy ha lehet Dam ne valami feltűnő kocsival jöjjön, de reménykedtem benne, hogy nem fog. Na igen. Az én szőke svédem mindennek szereti megadni a módját és ezt tökéletesen be is bizonyította azon a bizonyos napon Malibuban, és azóta sem állt le. Az ajándékok, a virágok a szerelmes üzenetek...atyaég még valami rímekbe szabott versikét is előadott egyik este a telefonban Ty, ami állítólag Damientől származott, de szerintem ketten rakták össze, és tudom, hogy csupán a jó szándék vezette őket, a szőkét meg a szerelem is plusszban. Őszintén szólva ezzel én is így voltam. Azt hiszem most is, ahogyan az erkélyen állva figyelem, hogy leparkol ahogyan kiszáll a kocsiból egy hatalmas sóhaj hagyja el a számat, amikor megpillantom. Hófehér herceg fekete paripán. Ezen mennyit mosolyogtunk egykor amikor már kicsit többet ittunk a kelleténél és felcseréltük a színeket, aminek mindig vigyorgás lett a vége, mert ez a kis manó jól tudta, hogy nem vagyok ugyan fajgyűlölő de jobban bejön nekem az olyan fehérebb bőrű kék szemű szőke mint ő. Ezzel aztán mindig cukkolt és emlékszem egyszer egy piásabb állapotban kaptam tőle egy csoki figurát amit ráültetett valami műanyag lóra amit Michael játék katonái alól lopott el. Imádtam a humorérzékét, ahogyan képes volt megnevettetni olyankor is, amikor a szokásosnál szomorúbb voltam. Ha jobban visszamegyek éveket azt hiszem az egyetlen férfi volt az életemben, aki mindig megérezte a a rossz kedvemet hiba is próbáltam azt valami idétlenre sikeredett mosoly mögé rejteni. Ilyenkor mindig az állam alá csúsztatta az ujját és felemelte a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni. Én meg legszívesebben sikoltottam volna, hogy ne csinálja, hogy nem akarok elveszni abban az őrjítő fűzöld óceánban amely ott hullámzott előttem és mégsem lehetett az enyém. megvesztem érte és ez az érzés csak még jobban fokozódott azóta, hogy újra találkoztunk. Nem voltam alapvetően rossz kedvű, inkább szétszórt és túlérzékeny és ez annál jobban erősödött, minél inkább közeledtünk a mai naphoz. A tegnapi ügyeletben dupla annyira hajtottam, hogy képes legyek minden figyelmemet a munkámra irányítani, hogy ne ő járjon folyamatosan a fejemben. De nem tudtam tőle szabadulni, és a szünetekben a szokásosnál többször hívtam fel Tylert. Pedig ott volt Damien száma is, csak egyetlen gombnyomás lett volna....de megígértem, hogy várok a mai napig. Nem voltam benne biztos, hogy le tudtam zárni mindent Michaellel, vagy legalábbis abban nem, hogy ő felfogta a szakítás tényét. Próbáltam hozzá őszinte lenni, és azt hiszem ott követtem el a legnagyobb hibát, hogy túlságosan is az voltam. Elmondtam neki az érzéseimet, de hát nem tudok más lenni, mint az aki vagyok, aki őszinte, aki nem titkol el semmit a másik elől, még akkor sem ha nem feltétlenül okoz ezzel minden kétséget kizáró örömet a másiknak. Tudtam, hogy Michael szeret, ahogyan azt is, hogy én nem annyira és nem úgy ahogyan ő gondolja. Nem értette mire volt akkor jó ez a fél év, és őszintén szólva én sem. Én egyszerűen csak szerettem volna megpróbálni, szerettem volna ugyanazt viszonozni neki, amit tőle kaptam de nem ment. Hogy is ment volna, amikor Damient szerettem még mindig és azóta is. Az egyetem óta ez az érzés képtelen volt elmúlni. Én bolond mindig is reménykedtem, és azt hiszem igaza volt a mamának, hogy az ember soha nem adhatja fel az álmait és a vágyait, mert nem tudhatja mikor történik meg az életében a csoda, mikor hoz egy olyan döntést, amely befolyással lesz az összes többire. Azt hiszem nálam ez a döntés volt az amikor igent mondtam a kórház gyermekosztályának vezetésére itt Vegasban. Ez hozta vissza újra a lépteimet Damienhez, ez fűzött össze bennünket újra. Kicsit hátrébb húzódtam az erkélyen és onnan kukucskáltam mit csinál. Ki-be pakolászott a kocsiból és a végén annyi holmival szállt ki, hogy mosolyognom kellett. Te jószagú isten, hova készül az én drágám? Végül amikor láttam a kapu felé eltűnni, akkor visszaindultam én a lakásomba. Még utoljára megnéztem magam a tükörben és elfogadhatónak találtam a külsőmet, talán csak egy kicsit voltam pirosabb a kelleténél, de ez mindig így volt valahányszor izgatott voltam. Ezért is kaptam tőle a becenevemet egykor. Még műszak után beszéltem Emilyvel Friscoban, és nem tudtam neki nem elújságolni kivel futottam össze itt Vegasban. Hallottam a hangján, hogy meglepődött és közölte, hogy ha nem haragszom jövő hónapban ő is meg akar látogatni, megnézni az új lakásomat és összefutna Damiennel. Ezer éve nem tud róla. Természetesen nem bántam, bár azt hiszem éreztem mire is megy ki ez az egész játék. Talán Em nem volt olyan vak, hogy ne vette volna észre a nyilvánvalót egykor, hogy beleszerettem a pasijába, de azt is észre kellett vennie, hogy minden erőmmel küzdök ellene. De most már nem. Most már nem fogok rá tekintettel lenni mert nincs miért. Számára Damien emlék, számomra pedig egy beteljesületlen csoda, akit igenis megérdemlek, megszenvedtem érte, többet is azt hiszem mint kellett volna.
A kopogtatásra felkaptam a fejem és akkorát ugrottam, hogy majdnem sikeresen elestem. kezemet a mellkasomra simítottam és próbáltam megnyugodni. Úristen, annyira izgulok mint valami kis tinédzser az első randiján. Ha azt vesszük a kórház óta ez az első alkalom, hogy igazán kettesben leszünk...bár ott sem voltunk teljesen egyedül, ahogyan Malibuban sem...szóval most lesz az első alkalom, hogy ő meg én összezárva egy helyen, teljesen már körülmények között mint régen. Ez most más volt, teljesen más. Boldog mosollyal az arcomon nyitottam ajtót, és már köszöntem volna a tőlem megszokott módon, amikor egyszerűen homlokon csókolt és elviharzott. Először megdöbbentem majd kitört belőlem a nevetés, és még akkor is ott álltam az ajtóban és nevettem amikor visszatért, még több holmival  a kezében. Csapó kettő.
- Nekem is jó látni téged, másodszori próbálkozásra is.- kuncogtam,  majd hagytam, hogy azzal a rengeteg mindennel beszambázzon a nappalin át a konyhába. Járt már itt, amikor én éppen Dallasban voltam, bár akkor még csak félig volt berendezve minden és akkor Tylerrel pakolásztak itt egy egész délutánt. Állítólag egy csomó mindent ki akart cserélni, Ty szerint majdnem kompletten átépítette a kis apartmant úgy kellett lebeszélni róla, hogy nekem tényleg tökéletesen megfelel így. Imádtam ezért a gondoskodásért. Piszok jól nézett ki, és miközben a konyhában a hűtőm körül sündörgött nem átallottam neki megjegyezni ezt.
- Mi tagadás...ritkán láttalak ennyire elegánsnak, bár te mindig is jól néztél ki.- haraptam be az ajkam és még mindig mosolyogtam rá. Elvettem a fotóalbumot és belelapoztam. Pont azt a képet láttam meg amikor hárman bohóckodunk a medencében. Óhatatlanul elmosolyodtam és eszembe jutott az, amikor olyan eszement módon hozzám simult. Akkor nem voltunk egyedül, most egyedül vagyunk. Ó a fenébe a gondolataim meg én. Két hét....tíz év...rengeteg idő amikor csak ő járt a fejemben. És most itt van ebben a halál elegáns holmiban, azzal a kisfiús mosolyával, ahogyan feltolja a napszemüvegét én meg azon kapom magam, hogy de szeretném megcsókolni. Még itt állunk, udvariasan várva talán mindketten a másikra. Aztán észbe kapok. Én vagyok itt itthon és ő addig nem fog mozdulni amíg én nem mondok semmint. Magamhoz ölelem a becsukott fotóalbumot és ellépek mellette a kanapék irányába
- A bolognai pizza remek lesz. A másik kettőt valóban nem szeretem annyira. Őszintén szólva én is azzal akartam készülni, mert reggel értem haza nem sokat aludtam. Ne haragudj, viszont hoztam sört. Azt a zöld üvegeset amivel mindig fütyültünk amikor már kicsit többet ittunk a kelleténél. Arra gondoltam, hogy ha később kedved lesz és sötét lesz felmehetünk a tetőre mint régen csillagokat számolni.- mondtam egyszerűen, majd közelebb léptem hozzá. Annyira kis elhagyatott volt, ahogyan ott állt és a nevemet mondta. Egyik kezemet megemeltem és levettem a feje tetejéről a napszemüveget, és letettem az asztalra, végül újra előtte álltam kezemmel folyamatosan gyűrögettem a szökni készülő szőke tincseket a füle mögé, majd kezem az arcára simított.
- Damien....?- ejtettem ki boldogan a nevét és mosolyogtam, próbáltam oldani a feszültséget ami rátelepedett. Mert éreztem, túl régóta ismertem, hogy ne éreztem volna.
- Mondd! Kérdezz, csak ne nézz ilyen bociszemekkel, mintha egy menhelyi kiskutya lennék, akit nem tudsz megmenteni. Semmi baj, most már itt vagy....itt vagyunk és ma este senki semmivel nem fog megzavarni bennünket. Még a telefonomat is kikapcsoltam. Csak a csipogómat nem tudom....azt...azt egyszerűen nem lehet. De én csak a harmadik vagyok akit esetleg hívhatnak. Szóval nagy bajnak kell lennie ha az megszólal. És most mondd el mi bánt, mi zavar. Látom rajtad. Úgy sürögtél itt a konyhában a megérkezésed óta mint egy kis mókus.- mosolyodtam el és lábujjhegyre állva az állát értem el csak, de oda kapott egy aprócska kis puszit. Olyan Marásan egyszerűt és vidámat.

Tag:Damien| Reag Muzzak: [You must be registered and logged in to see this link.] | Outfit: [You must be registered and logged in to see this link.]| Note:

Valami most kezdődik el...

Valami most kezdődik el

Ideges volt és feszült, én pedig szerettem volna megnyugtatni, de tudom hogy nála nem lehetett ezt olyan könnyen elérni. Régen is ilyen volt, ha valami nagyon foglalkoztatta, ha egy terv ott volt a fejében képes volt órákon keresztül teljes lelkesedéssel csak erről beszélni, és olyankor én csinálhattam bármit ő csak mondta a magáét, belemenekülve mindenféle pótcselekvésekbe. Az ajakharapdálásért nagyon haragudtam rá, mert nem akartam, hogy bármi baja legyen tőle, elfertőződjön. Már akkor is jobban féltettem őt mint Emily, akinek hiába is magyaráztam, hogy most rá lenne a legnagyobb szüksége én mégiscsak egy barátja vagyok, nem a barátnője, a szöszke lány hajthatatlan volt. Ilyenkor jöttem én meg a vigasztaló zöld üvegek, meg a csillagok számolgatása. Nem tudom, hogy már akkor a közelségem okozta, vagy éppen az, hogy képesek voltunk több órán keresztül bármelyik tetőn meginni töménytelen mennyiségű sört és beszélgetni. Nem tudom hogyan sikerült éveken keresztül a legkényesebb témáinkat kikerülni, de ha jobban belegondolok akkor is éppen ilyen vehemenciával pezsgett és mindent csinált csak ne kelljen arra gondolnia, amire én is gondoltam pont akkor. Jah igen, és jöttek a kínos csendeket megtörő viháncolások az éppen aktuális semmin. Vele még ez is felemelő tudott lenni. Ó édes istenem hányszor kellett magamnak belső kis mantrát dünnyögni, hogy ne csókoljam meg olyankor amikor bele túrogatott a hajába.
Ott állunk a nappalim közepén, annak a nappalinak a közepén, amelybe ha jobban belegondolok már mind a ketten álltunk napokkal ezelőtt külön-külön. Ő olyankor amikor én nem voltam Vegasban, én meg a költözésem után. Sok este telt el úgy, hogy azon kapom magam, hogy a falakat simogatom, ami mellett elment, hogy keresek valami árulkodó nyomot amit itt hagyott nekem, amikor éppen nem voltam a lakásban. És bár semmi kézzel fogható nem volt, én éreztem őt, igenis éreztem, és ettől is volt olyan piszkosul nehéz elviselni a megmaradt napokra a hiányát. De most már gondolni sem akarok erre, mert végre itt van velem és amikor végül megfogja a kezem és közelebb húz egy megnyugtató sóhaj szakad fel belőlem és annyira szeretném azt mondani neki, hogy most már semmi baj nem lesz, hogy most már valóban minden könnyebb lesz, de ő is tudja, hogy nem tudok neki hazudni és azt is, hogy mindig az arcomra van írva, hogyha aggódom valamiért. Tylernek mondtam el, de ő meg arról győzködött folyamatosan, hogy mondjuk el Damiennek is, de egyszerűen nem volt hozzá bátorságom, nem tudtam volna hogyan kezdjek hozzá. Egyszerre aggódtam érte és egyszerre saját magunkért is. Hagytam, hogy a kanapéra húzzon és figyeltem amikor apró csókokkal halmozott el, és megrázkódtam. Istenem mennyire akarom őt, mennyire akartam mindig is! A két hét alatt ezerszer átkoztam magam, amiért mindig gyáva voltam bevallani, amiért mindig gyáva voltam keresni őt, amiért hagytam, hogy a józan eszem minden esetben felül írja az érzelmeimet. Hogy nem engedtem szabadon, hogy én ostoba mindig mindenben tekintettel voltam Emilyre, ő meg az első lehetséges alkalommal, hogy egy csöppnyi boldogság az utamba kerül vissza akar térni, hogy lerombolja. Tudom, hogy ezért jön, tudom, mert mi másért tenné? Amíg nem említettem meg újbóli találkozásom a svéddel minden esetben kitért a meghívásaim alól, most viszont ő maga ajánlotta fel. De nem baj. Túl sok időt távol töltött tőlem, nem tudhatja, hogy erősebb vagyok, sokkal erősebb mint régen, és egy dolog nem változott: a mai napig ragaszkodom ahhoz ami az enyém.És ez a szerelem most már a részemmé vált, nem hagyom, hogy bárki tönkre tegye. Amikor Damien végül kibökte mi bántja, és durcás kisfiú módjára elengedte a kezem, hogy a mellkasán fűzze össze majdnem elnevettem magam. Nem gúnyolódni akartam rajta, hanem egyszerűen neki még ez is jól állt, ez a kis puffancs viselkedés. Nem is tudom...lett volna olyan amiről nem az jut eszembe, hogy annyira de annyira szívesen megcsókolnám azokat az örökké rágcsált ajkakat? Ajkam félívben megemelkedett, ahogyan a huncut mosolyba kunkorodott ezt a nagyra nőtt gyereket nézve. Mert tényleg az volt. Valami amit nem tud, aminek nem volt a része, amiből kihagyták.
- Hát először is. Michaellel mehetett volna simábban is a dolog, de túléli, azt hiszem....remélem. Találni fog valaki mást, és ha nem is felejt el, de legalábbis az új érzés majd feledteti vele azt, hogy volt egy nem működő kapcsolata. Én voltam a hibás tudom, és ezt meg is mondtam neki, ahogyan azt is, hogy igazából soha nem tudtalak téged elfelejteni. Te...te most komolyan féltékeny voltál Tylerre? Rá?- nevettem el magam egyszerűen nem lehetett másképp reagálni a viselkedésére.- De hát éppen a te javaslatod volt, hogy vele beszéljek meg mindent amíg...amíg elhatározásra nem jutok. Én pontosan ezt tettem. De tudom én mi a te bajod. Hogy nem te mondhattad el amit akartál és nem neked mondtam amit szerettem volna, hanem Tylernek. De hát tudod, hogy az neked szólt csak így könnyebb volt mindkettőnknek. Damien, ha én bármelyik nap felhívtalak volna, akkor a második mondatom az lett volna, hogy dobj el mindent nem érdekel hol vagy, csaj gyere ide, és szeress engem. De ezt nem lehetett, mert nem ebben állapodtunk meg. Még akkor is tartom a szavam, ha nehéz, ha úgy érzem, hogy menten belepusztulok. Mert gyakran éreztem ezt. Rengetegszer nyúltam a telefon után és az ujjam már ott vibrált a gyorshívón a számodat tárcsázva.- csak beszéltem és beszéltem neki, és ő is mondta amit szeretett volna. Olyanok voltunk mint két szemben álló folyó akik közé zsilipet építettek és a szavaink által most ezek megemelkednek, vagy romba dőlnek és egymás felé zubogunk, bele a másikba megállíthatatlanul. A szavak által, ahogyan egymásra nézünk minden másodpercben azon meditálva hogy...de nem nem s kell idáig eljutnom, mert az egyik szóözön közben ér a csókja váratlanul. De egyáltalán nincs ellenemre, mert viszonozni akarom, egyszerűen nem tudok neki ellenállni, annyira finom, annyira édes, annyira...annyira Damien! Az illatok a szobában teljesen elbódítanak, ahogyan ő is a zavarával a szerelmével, a vágyaival. Forog velem a nappalim, és érzem, hogy ha most nem mozdulunk, nem mondunk valamit meg fogom oldani rajta az ing felső gombját és aztán a többit is és a többit is. Beharapom az ajkam ahogyan azon kapom magam, hogy azt fixírozom kitartóan a nyakának a vonalát, ahol az ing takarja a bőrét. Ó te jó ég, levegőt mert megfulladok! Elenged, bár tudom, hogy nehezére esik, ahogyan nekem is nehéz távolabb lennem tőle, igazából annyira nem akarok, hogy azt el sem tudom mondani. Végül aztán magam is egy szelet pizzáért nyúlok és jobb híjján az evésbe fojtom a csalódottságomat afelett, hogy már megint nem mentünk tovább. De ez nem az ő hibája, hiszen én nem mondtam még semmit. Két falat között megint Afrikáról beszél, és bár szívesen hallgatom minden szavát, marhára nem értem a témaváltást, illetve azt sem, hogy az eső, meg a tű, meg minden egyéb hogy jön most ide? Éppen ezért csak vigyorgok, és az ujjaimról leszopogatom a szósz maradványokat, mielőtt a következő szeletért nyúlok. Nem is vettem észre, hogy ennyire éhes lennék, pedig úgy tűnik de. Nos igen, régen volt tegnap hajnal kettő, amikor Timothy-val a sebész rezidenssel megettünk valami borzalmas szendvicset a földszinti automatából. Mikor már nem akart Afrikáról beszélni, vagy legalábbis úgy tűnt befejezte, felálltam a kanapéról és a konyhaszigetről hoztam pár szalvétát, odanyújtottam neki is egyet, mert éppen egy bolognaisat evett, azt hiszem már a sokadikat és édes volt és kívánatos még így is. Azt hiszem túlságosan egymás körül járt az agyunk és nem is azzal voltunk elfoglalva, hogy megbeszéljük a dolgokat, pedig kellett.
- Új életet kezdtem, új városban, új lakásban. Szinte minden új az életemben, csak te vagy a régi, és ezt egyáltalán nem bánom.- nem akartam még elmondani neki, hogy Em jövő héten érkezik, ez az este legyen a kettőnkké. Ahogyan azt sem osztottam meg vele még, hogy Michael minden bizonnyal a vegasi rendőrség sorait fogja erősíteni nagyjából a hónap végén, ha a bürokrácia kellően hatékony. Hallottam a zenét felcsendülni, ami a kettőnkké volt, nagyon régi filmzene volt és szerettem valamiért, ő meg tudta, hogy szeretem és gyakran vigasztalt vele. Bárcsak elmondhattam volna neki akkor, hogy miatta szeretem annyira, mert nem akarok tőle elválni soha, azt akarom, hogy az életem része legyen. De aztán az útjaink mégis külön folytatódtak, hogy most újra találkozzanak keresztezve egymást. Megint visszaült a kanapéra, én meg a kandallónál álltam, hátamat a falnak vetve, keresztbe fűztem a mellkasom előtt a kezem. Komoly arcot vágtam, pedig ahogyan ott a fejét oldalra vetette a kanapén, azt hiszem már ekkor éreztem, hogy az ellenállásom utolsó kis piciny töredékei kezdenek cserben hagyni, az érzés elhatalmasodott rajtam, hogy most odamegyek, és megcsókolom, csak úgy egyszerűen, ahogyan ő az előbb engem. Váratlanul, meglepetés szerűen. Amikor megszólalt svédül ott lett tökéletesen végem, ott töltődtem csordultig a saját érzéseimmel, tengernyi közös emlékkel, a csillagokkal, azokkal az éjjelekkel, amikor mellette voltam, amikor sírva aludtam el, de mosolyogva ébredtem, mert hallottam a hangját  a konyhában, még akkor is ha nem velem beszélt. Úgy kellett nekem, annyira nagyon. Ellöktem magam a faltól és mosolyogva térdeltem elé a kanapéra, egészen közel hajoltam hozzá, és csak néztem bele azokba a gyönyörű zöld szemekbe. Azt hittem idáig, hogy a zsenge fű zöldjénél nincs is szebb a világon. Ezt egészen addig gondoltam amíg bele nem szédültem ezekbe a szemekbe. És most már tudom, hogy ettől nincs szebb az egész világon. Annyira közel volt az ajkam az övéhez, hogy hozzáértem. Tudom, hogy ez életveszélyes volt nem csak neki, de nekem is. Az orrunk hegye összeért és én először lassan hagytam a számat ráfonódni az övére, majd fokozatosabban simultam rá, végül a nyelvem is játékba kezdett és már nem volt visszaút. Azt hiszem ezzel a csókkal megválaszoltam számára minden kérdést. Egyetlen hang nélkül, csak egy halk nyögés szakadt fel a torkomból mert tudtam, ez most nem olyan lesz mint Malibuban. Nagyon nem olyan.

Tag:Damien| Reag Muzzak: [You must be registered and logged in to see this link.] | Outfit: [You must be registered and logged in to see this link.]| Note:

Valami most kezdődik el...

Valami most kezdődik el

Azt hiszem még nem teljesen fogtam fel, hogy ami most történik velünk az tulajdonképpen egy csoda és egy mese beteljesülése, olyan amilyenről az ember csak álmodozni mer és még azt is titokban, mert fél, hogy ha a gondolatai vagy az érzései kiülnek az arcára, akkor az egész elillan, mint a hirtelen megszületett képzelet, mit a szárnyaira kap a jótékony és mókás idő. Amikor közelebb húzódtam hozzá ott a kanapén éreztem, hogy meglepődik. Akarja de ugyanakkor nem is hiszi el, hogy ezt csináljuk. Amikor valaki hosszú időn keresztül csak takargat és elutasít, még önmagával szemben is csupán ez jut, az később nehezen fogja fel, ha mégis lehet, ha mégis engedi szabadon az érzéseit, ahogyan én tettem most meg vele. Olyan kevés volt közöttünk a távolság és a csókom előtt az orrunk összeért, mintha még mindig buta gyerekek lennénk, akik csupán ezt engedik meg magunknak. Annyira féltem most is ebben a pillanatban, hogy reszkettem és fáztam kirázott a hideg, hiszen így, ilyen túlhevülten még sosem voltam hozzá közel. Átölelt már engem, volt már hozzám közel, és ó igen, többször is tudom előfordult, hogy azon kaptam beletemeti az arcát a hajamba. Voltak apró pillanataink, és voltak olyan helyzetek amikor egyértelmű volt mire gondolunk. De itt és most nem csupán a gondolatok találkoztak, nem csupán az amit meg szerettünk volna tenni, hanem amit valóban meg is tettünk. Mozdult a fejem, és még közelebb kerültem hozzá az ajkam úgy tapadt rá, mintha egész életemben erre a csókra vártam volna, mintha nem is létezett a világon semmi azon kívül, hogy egy szőke hajú svéd kívánatos ajkainak ízéről álmodozom. Annyira jó volt kicsit újra az időben visszarepülni és érezni azt amit egykor éreztem, amikor nem volt bennem semmi más csak az érzés, amit iránta éreztem. Most is kiürítettem a fejemből a gondolatokat és hagytam magam telítődni vele. Egyszerre nyögtünk fel, vibrált a levegő ahogyan felforrósították a sóhajaink. Ő hátra mozdult én meg előre, képtelen voltam elengedni az ajkait ha egyszer már itt volt, az enyém volt, végre! Magához ölelt én pedig bújtam, dörgölőztem hozzá és amikor nevetni kezdett eldugtam az arcomat a nyakába, belecsókoltam és vele nevettem, bár fogalmam sincs, hogy min. Egyszerűen vonzott magával, a jó kedve az az érzés amely a mai estén mindkettőnket magával ragadott. Volt azonban benne egy cseppnyi bizonytalanság, amely pontosan elegendő volt ahhoz, hogy hagyjam magamban eltelítődni és később amikor majd nem számítok rá elő fog jönni apró kis bogárként végigrágja magát bennem és azt suttogja a fülembe, hogy még mindig várnunk kellene, hogy még ez sem az a pillanat, hogy még ez sem az amire vártunk, hogy valami még mindig hiányzik. De mi hiányozhatna azon kívül ahogyan hozzámér, ahogyan beleveszhetek végre a tekintetébe, ahogyan hagyom, hogy az érzés tökéletesen elringasson bennünket, amelyért megszenvedtünk mindketten. Nem tudom mi lehetett az egyszerűen csak éreztem, de végül nem adtam ennek hangot. Csak hagytam, hogy aprón csókoljon bele az ajkaimba, hogy oda motyogjon bele, miközben én is aprókat haraptam utána minden csókja után. Válasz volt ez neki, felelet arra amit meg sem kérdezett de én tudtam: Szeretsz? Hát persze, mindennél jobban.
-Ó Damien, miért nem hagytuk magunkat hamarabb?- nyögtem az ajkai közé, éreztem, hogy a hangom elcsuklik és cserben hagy a józan eszem, pedig azért még szükségem lenne rá. De a hév elragadott és nem volt többé megállás. Mikor megéreztem a lábaim a derekán az ujjait meg végigfutni a pólóm alatt a bőrömön összerándultam, mindenem feszesen vigyázzba vágta magát, az utolsó kis izmom is, és akkorát sóhajtottam, hogy a haja libbent egyet amin mind a ketten nevetni kezdtünk. Nem lehetett ezt csak egyszerűen, hogy lerohanjuk a másikat. Évek hosszú során elfojtott becézésekkel tartoztunk a másiknak, olyan gondolatokkal, amelyeket talán csak éjszakánként mondunk ki titokban, de akkor is inkább félve, mert én azt gondoltam, hogy a hold majd ellopja tőlem és világgá kürtöli, hogy szeretem. De csak ott vigyorgott rajtam cinikusan és azt hiszem szórakozott is a gyávaságomon, hogy amit nappal nem mertem megtenni, azt még az éjszaka sötétjében sem. Minden csókja méreg volt, amelynek nyomát ott hagyta a bőrömön és pirosan izzott akár a tűz, egy idő után csak ő borította be a testem, mindenhol ott hagyva magát, hogy az utolsó kis milliméter is rajtam róla szóljon, Damienről az én szőke svédemről, a titkomról a mindenemről az életem legféltettebb kincséről, aki majdnem kihullott a kezemből. Előre nyúltam és beletúrtam a hajába, megfeszülve toltam fel magam, és csak simogattam ezeket az észbontóan erős fürtöket, átfutottam rajta többször is, a fejbőrét masszíroztam és azt hiszem halk nyögéseim közepette milliószor mondtam neki az anyanyelvén, hogy szeretem. Rossz volt a kiejtésem talán, de ez a szó tudtam, hogy sokat jelent neki. Alig kaptam levegőt annyira elhalmozott a csókjaival, és éreztem, hogy egy évtizednyi visszafogottság szakad most ki belőle, ahogyan belőlem is megpróbáltuk megadni a másiknak amire vágyott, de annyira vágytunk rá, annyi ideig kellett nélkülözni, hogy félő volt úgy járunk mint aki éhezik már egy ideje és hirtelen annyit eszik, hogy eltelítődik és beteggé válik, hogy nem leszünk képesek befogadni egymást, mert odáig el sem jutunk, a másik puszta látványától a tudattól, hogy megadta végre magát nekünk a fellegekben leszünk, hogy úgy jutok el mellette a csúcsra, hogy gyakorlatilag lent még hozzám sem ért. Megszabadított a felső ruháimtól és én továbbra is reszkettem, miközben magához húzott, és minduntalan a csókjaival halmozott el, egyszerűen nem tudtam volna azt mondani bármikor is, hogy elég, hogy hagyja abba, pedig már felperzselt és megégetett bennem mindent. Akartam őt én is egyre jobban és a szavaim szinte idegenül csengtek, amikor zihálva alig hallhatóan motyogtam bele a nyakába a fülébe, az orrára adott apró puszik közepette
– Én…is Malibut választottam volna….egyszerűen…megőrültem érted ott a hálódban. Amikor bementünk….én …ó istenem Damien!- nem tudtam befejezni a mondatot, mert ismét elöntött egy hullám, és képtelen voltam a szavaimat tovább fűzni vagy beszélni hozzá, minden idegszálammal a mozdulataimra koncentráltam, hogy viszonozzam azt amit ad nekem.  Az érintést, ahogyan az ujjbegyeim aprócskán végigszaladgálnak a gerincén, és a csókjaim ahol csak elértem miközben ő is beborított a sajátjaival. Azt hiszem nem volt rajtam olyan felület ahol ne lett volna ott akár csak egy röpke kis csókkal, csak egy egészen finommal, egy leheletnyivel. Csak néhány pillanat erejéig hagyott magamra, és én megemelkedtem és nevetve rázkódtam össze, egyszerűen fürdőztem ebben az egészben, amit átéltem, nem, valaki csípjen meg, hogy álmodom, hogy én Mara az egyetem kis hallgatag könyvmolya itt vagyok végre azzal a sráccal akiért megbolondultam egykor, és azt hiszem bármit megadtam volna egyetlen olyan csókért, amelyekből már azt hiszem lassan millenárist ülhetünk egyetlen éjszaka alatt majd. A masszázs olaj láttán még nagyobb vigyorba húzódtak az ajkaim.
– Ezt ugye nem gondolod komolyan?- de úgy tűnt nagyon is komolyan gondolja, és még észbe sem kaptam már a melltartómtól is megszabadított és én megszokásból vagy talán azért mert már nem találtam a testem olyannak amilyen régen voltam, eltakartam magam. De annyira ismert engem, ismerte, hogyan fogok reagálni, és a szavai megpróbálták elejét venni a szégyenlősségemnek. Tökéletesnek akartam tűnni a szemében, és nem voltam vele teljesen tisztába, hogy ő így is annak talál, hogy a hibáim tesznek a szemében különlegessé. A szavai aztán ezt bizonyították, ahogyan a kezem a tarkójára fonta én meg cirógatni kezdtem azokat a kis pihéket ott, amit ő is szokott. Ettől még jobban izgalomba jöttem és azt hiszem egy nagy sóhajjal és egy erőteljes rándulással adtam ezt a tudtára. És valahogyan valahonnan a ránk telepedő könnyed kis rózsaszín felhőn átszakadva jöttek elő a gondolatok a régi időkről amikor tökéletesnek akartam ha egyszer majd ő és én….
– Damien…kérlek egy pillanatra!- annyira erőtlennek hatott a saját hangom és annyira elnyomta a saját vágyaim vibrálása, ami ott volt benne, hogy azt hiszem el sem jutott igazán hozzá. Az olaj illata, ahogyan sikamlósan végigsimított belőle rajtam egy szívdobbanásnyi, vagy akár több ilyen időre kizavart a fejemből minden kóbor gondolatot, amely egy szemernyi tiltakozást is magában hordozott, megadóan tűrtem, hogy kényeztessen, és a világért sem akartam benne megzavarni, de éreztem, hogy minden egyes ilyen mozdulattal egyre távolabb kerülök attól a ponttól, hogy még le tudjam állítani. De vajon valóban azt akarom, hogy abbahagyja? Ó igen azt. A válasz pedig egyszerű volt: Malibut akartam, azt a helyet ami valamiért különleges lett a számomra, hiszen ott találtam rá újra, ott történt meg velünk egy igazi csoda. Vissza kellett oda mennünk, nekünk ott a helyünk. A tengerpart simogató homokján, a medencében, a nappaliban a konyhában, azon az óriási ágyon a pihenő szobában. Szeretni akartam őt, de egy olyan helyen, amire mindig emlékezni fogunk. Hogy én angyal, ó nem ezt azért nem mondanám, és mosolyognom kellett egyáltalán a feltételezésen is.
– Akkor nagyon…. borzasztóan mocskos fantáziával megáldott angyal vagyok én, amiket gondoltam rólad az egyetem alatt.- egy sóhajnyi időre hunytam be a szemem, és most én voltam aki aprócska egészen finom csókokkal halmozta el a nyakát, a fülét, a tüneményes manó orrát, az arcát, végig ahol csak értem. Aztán felültem és próbáltam némi kis nyugalmat erőltetni magunk közé, bár ez a masszírozás miatt elég nehéz volt, mondjuk úgy szinte lehetetlen. De próbálkoztam
– Damien….én…kérlek segíts, ez most! – tenyerem az arcára simítottam, és azt hiszem olyasmit kértem amit nem biztos, hogy be fogok tudni tartani, vagy megvalósítani. Olyan kevés választott már el attól, hogy magam szabaduljak meg a ruháimtól, de végül csak egy óvatos mosoly féleségre futotta az arcomon.
- Menjünk el Malibuba, holnap, vagy még ma!- el sem hiszem, hogy ezt az őrültséget én mondtam, a saját hangom is idegenül hatott. Hogyan tudnánk elmenni ma hiszen nem öt perc megszervezni az ilyesmit, vagy igen? Megráztam a fejem, mert saját magamnak mondtam ellent, és magamra sem ismerve megemelkedtem és egy nagy lendületet véve a hátára döntöttem a kanapémon és fölé helyezkedtem, vörös hajtincseim, a kis kunkori kacérak a mellkasát simogatták, két kezem a teste mellett, azon támaszkodtam, végül mosolyogva lehajoltam és megcsókoltam először egy picit, aztán még egy kicsit, végül hosszan, nagyon hosszan. Nem tudom mit is akartam valójában, illetve nagyon is tudtam: ma vele lenni, Malibut, az olajat a testemen, és sört inni vele, csillagokat nézni. Csak még a sorrenddel nem voltam tisztába, és ameddig ezt kigondolom egyetlen másodpercet sem akarok elvesztegetni, hogy ne csókoljam meg.

Tag:Damien| Reag Muzzak: [You must be registered and logged in to see this link.] | Outfit: [You must be registered and logged in to see this link.]| Note:

Valami most kezdődik el...

Valami most kezdődik el

Kicsi voltam és vörös és pipacs, és szemtelen és huncut és minden amit csak ki tudott hozni belőlem, kezdve a mosolygással ami lassan állandó vendég lett az arcomon mióta újra találkoztunk, és a kezdeti megakadást követően, ahogyan egy negyed óráig minimum csak töltekeztem a külsejével az észbontó kinézetével, amelytől régen is megbolondultam, mióta pedig megéreztem, hogy ez a férfi az enyém lehet, hogy ugyanúgy rám vágyik, ahogyan én őrá azt hiszem még jobban eszemet vesztettem. Már fogalmam sem volt mit művelek, hogy a kezem mit is csinál, hogy éppen csókolom, vagy apró harapásokkal halmozom el az ajkait, az állát, és annyiszor de annyiszor bújta el a hajában. Azt hiszem egykor ezt észre is vette rajtam. Mármint, hogy ezeket a szalmaszín tincseket mindig is nagyon szerettem, és különlegesnek találtam. Kerestem az alkalmakat, hol valami buta ürüggyel akartam hozzá közelebb kerülni, kezdve azzal, hogy egyszer valami rémes csalán pakolást is rátukmáltam. Persze arról elfeledkeztem, hogy abban a barna üvegben a fürdőben az alkoholt tartottuk és nem a pakolásos tinktúrát, és Damien egész délután olyan volt mint aki most szabadult valamelyik sarki kocsmából. Persze nem haragudott és életemben nem szégyeltem magam és nevettem egyszerre. Ő pedig ellenállhatatlanul mosolygott és a legkülönbözőbb módon próbált meggyőzni arról, hogy nem csináltam semmi rosszat. Persze a csalán és a tiszta alkohol elég távol álltak egymástól. Még szerencse, hogy nem képzeltem magam valami önjelölt fodrásznak és nem tartottam otthon mondjuk hidrogént. Érdekes helyzet keveredhetett volna belőle. De ha már érdekes helyzeteknél tartottunk, azért a jelenlegit sem lehetett volna éppen szokványosnak nevezni, kezdve azzal ahogyan éppen tökéletesen összegabalyodunk, és úgy tünt nagyon sokáig, hogy a masszírozása nem fog alábbhagyni, hogy sokkal erőteljesebben ostromol majd, én pedig tudtam, hogy ha így lesz akkor már nem akarok gondolni sem Malibura sem a tökéletességre és egyáltalán az sem érdekelt volna jelen pillanatban ha még nem lett volna berendezve a lakásom, ha a papundekli dobozok között csészékből szürcsöltük volna a pezsgőt és egymást etettük volna a pizza szeletekkel tányér híjján. A vágyálmaimat illetően már gondban lettem volna, mert még magam előtt is szégyelltem őket, és biztosan kell majd egy kis idő, vagy jobban bele melegedni a helyzetbe, hogy el tudjam neki mondani, hogy mi mindenről fantáziálgattam egykor. És amíg fölötte feküdtem és mozgattam a csípőm, tökéletesen felvéve vele a ritmust, és éreztem, hogy mindent elborít töményen a vágyam, azért egy szeletkét megosztottam vele belőle ebből, aminek az lett a vége, hogy mindketten egyszerre nyögtünk fel hangosa, tudtam most kell megállnunk. Már régen egy nagyon vékony mezsgyén egyensúlyoztunk, a saját vágyaink ráncigáltak az egyik oldalon a másik oldalon pedig mi magunk voltuk, akik egykor szerették volna ezt az egészet, mégsem tették meg. És én most olyasmit kérek amit normál esetben egy férfi nemhogy nem tenne meg, hanem lehet egyszerűen faképnél hagyna, de ő nem, mert neki fontos vagyok, mert ő igazán szeret engem, mert soha egyetlen egyszer sem éreztette velem mióta csak ismerem, hogy a terhére lennék az összes sirámommal együtt, az összes nyűgömmel, amikor csak rá számíthattam. De ez mégiscsak más volt, ez a helyzet, nem olyan volt mint amikor az ő vállán sírtam ki magam, amikor Michael és én nagyon csúnyán összevesztünk, ahogyan gyakran támogattam én is Emilyt a bulikon, miközben vele beszélgettem és erőt akartam önteni belé. Ez most mindegyiktől több volt, mert ebben a helyzetben benne volt az elmúlt évtized alatt összegyűjtött megannyi elképzelt helyzetünk, megannyi álmunk a másikról azok az éjjelek vagy éppen nappalok, amikor egymásra gondoltunk, ha megláttunk valamit, amitől ő jutott eszünkbe. És én most ezt a beteljesülést szakítom meg, noha én is érzem, apró nyögéseim kíséretében, ahogyan a fülébe suttogom egy régi kis vágyamat, hogy kínszenvedést okozok neki és magamnak is, és ez felerősödik és egyre fájdalmasabban lüktető lesz, az egész testemben érzem.
– Mindig imádtam a tejszínhab mániádat. Tudod elképzeltem, hogy egyszer végigpakolod a testem innen – megfogtam a kezét és a nyakamra húztam az állam alá a mutató ujját és végighúztam a mellkasomon a keblek között le egészen a hason át, a pocim aljáig a nadrágom csípőmre érő részéig majd ott megálltam- egészen idáig, apró kis tejszínhab halmocskákat nyomsz az összes kis szemecskére és egyenként….finoman és nagyon lassan eszegeted le rólam. Akár fél órán keresztül, és néha, amikor már nagyon szeretném belecsókolod azt a vadító málnaízt a számba, hogy nekem is jusson belőle. Édesség az édességtől.- ha lehetett szavakkal kínozni, ha lehetett őrületbe kergetni mindezzel valakit akkor őt azt hiszem tökéletesen sikerült, neki kellett leállítania, még mindig ő volt a kettőnk közözz a józanabb, még mindig ő volt aki nekem akart jót, aki teljesíteni akarta a kívánságom. Ó mennyire imádom! A nevemet mondogatta mintha attól könnyebb lett volna mindkettőnknek, pedig nem volt az. A lábaimat átkulcsolta a derekán és egyszerűen kicipelt magával a konyhába, én meg csak kapaszkodtam és mint egy buta tinilány viháncoltam. Megyünk hát, oda vissza a tengerpartra, abba a házba amit emlékszem alig hogy megláttam elakadt a szavam és én úgy éreztem soha nem fogok oda illeni, hogy nem lehet ennek a része mert nem passzolok bele, kilógok mint a könyvből a könyvjelző, vagy mint egy gyűrött, szamárfüles lap az ő tökéletesnek gondolt életének könyvéből. Persze azt hiszem elszámítottam magam mert ez az élet korántsem volt tökéletes soha és azt hiszem pontosan azért amiért az enyém sem, mert hiányoztunk egymásnak. Mi voltunk abban a könyvben az prológus és az epilógus is egyben és a könyv csak rólunk szólhatott, mi tettük teljessé. A pultomon ültem és azt hiszem soha többé nem fogok erre úgy tekinteni ahogyan azelőtt. Ehhez is kötni fog valami, ahogyan mindenhez amihez hozzáért ami mellett elsétált, ahol csak otthagyta a nyomát. Tylert hívta és én kuncogtam és elnyíló ajkaimra fújta a habot. Már dugtam volna ki a nyelvem, hogy lenyalom, amikor az ő nyelvébe és édes csókjába ütköztem. Basszus, de finom! Tyler röhögését ezer közül is felismertem volna és amikor Damien beleszólt a telefonba egy határozott mozdulattal magamhoz rántottam a kezét, és megjátszott svád akcentussal köszöntem bele.
– Háááálllóóó Bééééjbe. Mizu hogyityeg?
– Kicsit balra csapva, most hogy kérded…- röhögött vissza Ty, majd hagytam, hogy lerendezzék egymás között amit meg kellett beszélniük, én csak ficeregtem és kínlódtam és egyre gyorsabban indulni akartam végre. Türelmetlen voltam én is, hogy kaptam a lehetőségen, és Damien meg nem tudott nekem nemet mondani. Most újabb idő telik majd el anélkül, hogy…na jó, azt hiszem nekem is csinálnom kell valamit, mert ha a közelében maradok újra ledöntöm a lábáról. Éreztem ezt rajta is, és úgy kerülgettük egymást mint a forró parazsat.
– Hétfő…hétfőn újra ügyelni fogok. Tehát legközelebb hétfőn megyek éjszakára, kedden egész nap benn leszek és szerda reggel jövök haza.- haraptam be a számat, mert tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy a mai estén kívül ott lesz még a vasárnap és a hétfő délelőtt. Másfél nap vele és csak vele abban a házban azt hiszem életem egyik leg sorsfordítóbb eseménye a cukrászdában történt éppen csak el nem csattant csókunkon kívül.
– Várj egy picit, én csak egy dolgot szeretnék magammal vinni. Csak egyet.- mutattam fel az ujjam jelezve valóban szeretnék vinni magammal valamit oda. A hálómból pár percen belül porcelán szoborral tértem vissza, amit Damientől kaptam ott Malibuban amelyet éveken keresztül őrizgetett nekem. Ez kellett, hogy ott legyen velünk, nem tudom, hogy miért de szerettem volna.
Nem sokkal később már az autójában ültünk, úton a repülőgép felé. Milyen különös, alig két hete ez a repülő hozott haza engem éppen onnan ahova most visszatérni készülünk. Keze a combomra siklott én meg boldogan mosolyogtam rá a gödröcskéimmel a keze által kócosra túrt hajammal, mert nem foglalkoztam vele még csak meg sem fésültem. Hogyisne, mikor nekem van a világon a legszebb fésüm és ezek az én kedves szőkém nyitott ujjai. Izgalommal vegyes vágy volt benne telve voltam csordultig vele, az érzéseimmel és azzal, hogy ma…ma megadom magam neki, megadom magamnak is amire vágytam. Nem akartam többé soha ezt érezni, nem akartam többé érezni milyen az, ha várok rá, ha álmodozom róla. Amikor a gép felszállt és mi egymás kezét szorongatva ültünk a repülőjén abban a tökéletes kényelemben, hátradőltem kényelmesen, és oldalra pillantottam a férfi felé.
– Fogalmad sem volt róla, és azt hiszem még mindig fogalmad sincs róla mennyire szerettelek és szeretlek még mindig te kis manó. Ahogyan én sem tudtam, hogy te mennyire. De azt hiszem…azt hiszem ma megtudjuk.- lehunytam a szemeimet és az út hátralévő részében csak egyenlőtlen szuszogásom hallatszott, ahogyan próbálok uralkodni magamon, hogy ne rohanjam le itt a repülőn. Bárhol bármikor bármennyiszer….Vele.

Tag:[You must be registered and logged in to see this link.]| Reag Muzzak: [You must be registered and logged in to see this link.] | Outfit: [You must be registered and logged in to see this link.]| Note: