Effy & Fabrice

We're all living in America,
America is wunderbar.
We're all living in America,
Amerika, Amerika... - üvöltött fülembe kedvenc németeim egyik fantasztikus slágere. Ide hozott engem Conor, de valahogy még mindig nem tudok azonosulni a hellyel. Szép meg jó, csilli-villi szupercsini, de ez nem Bristol. Ez nem Anglia. Ez csak valami nagyzolós, valami... izé. Pedig már több mint egy hónapja itt dekkolok. Bejártam a helyet töviről hegyire, már tudom melyik sarkon vannak jó cuccot áruló kis mukik és melyik sarkon szemet gyönyörködtető kurvák. Tudom hol jó a sör és hol a tequila. Az egyik zeneboltossal szinte már össze is költözhetnék, annyit járok be hozzá.
Szóval, elvagyok. De ez nem jelenti azt, hogy elmúltak a fura dolgok. Hogy nem látom Őt, amikor úgy tartja kedve. És most épp úgy tartotta minden hulla kedve, hogy köddé válnak, így újra nyakamba vehettem az éjszakát, némileg vidámabb arckifejezéssel. A minap láttam valami plakátszerűt, hogy valami önjelölt kis művészke kiállítást tart ma este, így ez a terv, és már itt is állok a küszöbön. Ma nem akarom szétcsapni magam, ma egy kicsit normális akarok lenni. Ki is húzom fülemből az őrjöngő németeket és nagy levegőt véve lábaimat mozgásra ösztökélve belépek az ajtón.

Voltam már pár kiállításon, de meglepett, hogy nem futott ki a szemem egyből az éles fénytől, ugyanis félhomály van a teremben. Sőt, mintha még valami füstgép szerű is üzemelne. Furcsa, de nem törődöm vele. Effy, ma este normális vagy - mondogatom magamnak, s igyekszem elvegyülni az emberek között egy pohár itallal a kezemben, amit belépéskor nyaláboltam föl.
Ami azt illeti, nem rosszak a képek. Már amelyiket láttam. Egy csoportosulásba majdnem sikerült beleszaladnom, de még időben megfékezni a lábaimat. Ha jól sejtem az alkotót állja körbe néhány kíváncsiskodó. Néhány pillanatig állok még, gondolkozva, hogy csatlakozzam-e a körhöz, amikor mintha egy ismerős arcot vélek felfedezni szinte pont velem szemben. De hisz az nem lehet, hogy pont itt fussak össze ezzel a majommal. Pedig kétség sem fér hozzá, már amennyire a félhomályban látom. Félhosszú haj, enyhe borosta, gúnyos vigyor a képén. Ó Uram, miért versz engem ezekkel az idiótákkal?
Persze mindaz, hogy mennyire nem bírom elviselni ifjabbik William Turner őköcsögségét, attól még nem állít meg abban, hogy ne menjek oda hozzá. És hogy ez Conort mennyire fogja érdekelni, háháá. Így tehát már nem is nagyon kellett a bátorság, besózódott a seggem a gondolatra. Meg is indultak bakancsos tapmancsaim, szépen megkerülve a tömörületet, s szinte nesztelenül a háta mögé osonok, hogy lábujjhegyre állva a fülébe suttoghassak kedvesen:

- Te mégis mi a szart keresel itt nagyságos úr? - A szívem azért erősen kalapál, hisz nem egy rosszvágású pali, csak levakarhatatlan, viszont a múltam része. Azt hiszi, hogy minden az övé lehet. Hát én nem. És ezt imádom az orra alá dörgölni, na meg azért jó találkozni otthonról valakivel.

Effy & Fabrice

Hát megkezdődött egy újabb adok-kapok fejezet szerény kis történetünkben. Az a sajátos hangsúly ahogy ejti a szavakat. Ó igen, ő a nagy örökös, akinek csak egy csettintés és a lábai előtt hever minden. Persze mondom ezt úgy, mintha nekem sokkal nagyobb erőfeszítéseket kéne tennem, hogy megkapjam, amit akarok. Talán ez az egy közös bennünk. A pénz. Amit persze egyikünk sem saját erejéből szerzett, csak úgy az ölébe pottyant, beleszülettünk. Na meg persze a kalandvágy. Igen, még ezt is a közös tulajdonságok közé sorolhatnám.
Valami viszont furcsának tűnt, így közelebbről, mintha magasabb volna egy cseppet és a hangja is egy árnyalattal mélyebb. De elhessegetem ezeket, hisz napját nem tudom, mikor láttam őt utoljára. Mármint így testközelből.

- Ó, röstellem. Méltóságos Úr - forgatom meg szemeim enyhe kis mosollyal az arcomon. A hecc kedvéért még egy pukedlit is hozzátűzdelek a produkcióhoz. Honnan jönnek ezek az idiótaságok, Will? Válaszának utolsó mondatával viszont abszolút egyetértettem. Egy ilyen találkozáshoz és csevejhez még nekem is elkélne néhány pohár ital. Bár inkább a töményebb fajtából. De azt hiszem ezen kívánságomhoz nem a megfelelő helyen tartózkodunk.

- Tehát élvezed... Az arcodról nem ez tükröződik. Bár megértelek, ez nem a te rangodhoz megfelelő esemény. Sőt, még az én ízlésemet sem igazán nyerte el a kedves művész - húzom el számat, s inkább a további becsmérlésemet elfojtva lehúzom a maradékot a poharamból.
- Kérdésem viszont sokkal inkább arra akart kilyukadni, hogy mi vezérelt téged arra, hogy hátrahagyd szeretett Angliánkat? - nézek rá érdeklődve. Igaz vannak amerikai gyökerei, de kétlem, hogy ez lenne az indíték.

Effy & Fabrice

Na jó. Előző gondolataim kezdtek vészjóslóan hangzani. Lehet, hogy mégsem azzal beszélek, akivel gondolom? De akkor miért nem közölte velem, hogy kopjak le? Pedig szinte meg mernék esküdni, hogy ő az... Szóhasználata mégsem ezt tükrözte számomra. Persze Will imádja játszani az agyát, de még sem Conor után nem kezdett nézelődni, sem pedig nem szólt be semmi szexuális töltetűt. Pörögnek azok a bizonyos kerekek eléggé erőteljesen, de sehogy nem jövök rá a dologra.

- Nos, egy kezem elég, hogy megszámoljam, a számomra tetsző alkotásokat. Pedig reménykedtem benne, hogy jól fogok szórakozni - sóhajtok szinte már elkeseredetten. Ez az elkeseredés azonban csak a "művész" miatt keletkezett. Ennél még én öt évesen is kreatívabb voltam. Na mindegy.

- Hogy én? Kérlek, engem kedves bátyám, Conor rángatott magával, mert szerinte ez kell nekem és szerinte ez jó nekem, csak még azt nem mondta el, hogy miben. - rántom meg a vállam, tartva a szemkontaktust, s mivel valahogy most már annyira nagyon nem érdekelt ez a mesés kiállítás, egy kis "friss" levegőre vágytam. - Nem jössz ki cigizni? - billentem oldalra a fejem, somolyogva nézve föl rá. Nem tagadom, mélyen abban reménykedtem, hogy a kinti némileg erősebb fényben végre kiderül, hogy tényleg ismerjük-e egymást. De az biztosan kiderül, hogy Mr. William Köcsög Turnerrel fújt-e össze a szél, vagy csak valami véletlen folytán rá hasonlító férfival. Akivel közös pontunk Anglia. Brrrrr... - ez azért ijesztő.

Effy & Fabrice

Háháá! - ujjongok magamban, hogy sikerült kicsalnom őt a "fényre". Bár nem túl nagy csel, de jelenleg a lehetőségeim tárháza igen szegényes. Így tehát ruganyos léptekkel, szinte futólépésben indulok utána a kijárat felé. Mondhatni megrészegülök a "friss" levegőtől, a füst már kezdte irritálni a szemeimet is odabent, így csukott szemmel mélyeket szippantok a levegőből és közben meg is felejtkezem eredeti terve(i)mről. Hülye picsa.

- Jajj, köszi nem, van sajátom - rázom meg fejem mosolyogva, egy pillanatra fellesve az arcára, de most a cigi fontosabbnak bizonyult, így azt igyekszem előtúrni a kis szütyőcskémből, na meg a folyton eltűnőset játszó miniatűr gyújtómat. - És amúgy is, már évek óta csak mentolos cigit szívok, csak ha nagyon muszáj, akkor fanyalodom rá a simára - magyarázom kicsit érthetetlenül, mert a cigaretta már ott himbálózik az ajkaim között. Aaah - sóhajt nagyot bensőm. Levegő, fény, cigi. Tény és való, nem ez a tökéletes összeállítás, de egynek megteszi. Most már pedig jöhet a beazonosítási procedúra. A fazon hasonlít, a hang... is hasonlít, de... valami nem stimmel. Aztán kapásból, a második slukknál, ahogy hirtelen bevillan a dolog, hogy hogy nem fogok idiótának tűnni, majdhogynem megfulladok a füstön. Na igen, ilyen, ha béna vagy és egyszerre akarsz levegőt venni meg nyelni egyet.

- Egyébként tudod már, hogy ki vagyok? - kérdezem csintalan mosollyal a sikeresen túlélt fulladozás után. Halálozás közben pedig volt alkalmam úgy mozdulni, hogy az ő arca kerüljön élesebb megvilágításba. A szemei árulták el, hogy nem Willel van dolgom, mert ha ő lenne, kisfiúsan csillogó szemeit folyamatosan, megállás nélkül bele akarná fúrni a tekintetembe. Viszont agyam egy aprócska zuga már kezdett is kutatni az arc után. A neve biztos, hogy nem fog beugrani, mert abban pocsék vagyok, de arra emlékszem, hogy Willnek van egy... valami haverszerűje, aki rohadt módon hasonlít rá. Azt hiszem őbelé sikerült most botlanom...

Effy & Fabrice

Nos, akkor rakjuk össze némiképpen a dolgokat kicsiny kobakomban. Először is, ma totálisan drogmentes vagyok, és csak egy pohárka fantasztikusan finom, édes vörösbort ittam, de azt is csak most. Aztán, sikeresen belefutottam egy olyan emberbe, akiről azt hittem, hogy tudom hogy ki, pedig nem is. Vagyis igen, csak rohadtul nem tudom a nevét. A lényeg, hogy Will egyik zakkant ismerőse, aki ha jól emlékszem, szintén eléggé burzsuj családból származik.

Talán - hangzott a válasz. De milyen válasz az, hogy talán? Ha azt mondja, hogy "Nem vagyok biztos benne", azt még jobban elfogadtam volna, de inkább a nyelvemre harapva hallgatok tovább, s cigarettám parazsát nézegetem. Kissé mintha félreégne. Megcsalnak - hangzik fejemben a nem is tudom mi, hiedelem(?), mire akaratomon kívül is felhorkanok. Ugyan vajon ki a bánatos leborult szivarvég csalna meg engem... Egy, ha én valakié vagyok, az egy idióta, ha meg mer csalni, kettő... nincs is senkim. Már egy ideje nincs. De nem engedem, hogy könny szökjön a szemembe, s elszomorodjak, inkább újra a fürtösre összpontosítok és a mondókájára.

- Nos - kezdek bele válaszomba - A nyakamat merném rá tenni én is, hogy találkoztunk már. És arra is a nyakamat merném tenni, hogy egy hozzád nagyon hasonlító ifjú társaságában voltál Te is. - próbálok érthetően és összefüggően beszélni. Közben tartva némi hatásszünetet is persze. - Deee, ha jól emlékszem, egyik rokonom sem került abba a sanyarú helyzetbe, hogy az Etonba járjon, szóval ezt a fejezetet azt hiszem ki is húzhatjuk a listádról. Az utóbbi viszont igencsak valószerűnek hangzik - bólogatok a cigim mögül. Még a homlokomat is ráncolom a hecc kedvéért. De nyilván partnerem is élvezi ezt a csodás beszélgetést, hisz akkor nem villogtatná a fogsorát ilyen vidáman.

- Elég jó buli volt... ha jól emlékszem letépték az ingedet. Vagy az nem Te voltál? - kérdezem félkomolyan. Persze a mosolyom szinte alig tudtam visszatartani. Végülis, nem is olyan rossz, hogy nem Willel futottam össze. Jól eltársalgunk Nemtudomanevéttel is.

Effy & Fabrice

Az iskolával kapcsolatos megjegyzését csak úgy elengedtem a fülem mellett. Őszintén szólva, azt sem tudom, mikor láttam utoljára iskolát, belülről meg pláne. Jó, ez így nem kerek, mert még otthon egy érettséginek nevezett valami istennyilát azért csak sikerült összehoznom, de azt is csak úgy, tessék-lássék.

Kíváncsian várva, hogy mit fog kihozni a dologból, azt veszem észre, hogy már szinte csak a szűrőt szívom, így csusszan elő egy újabb szál. Családi ártalom - mondhatni. Egyébként is sokat dohányzom és már elég régóta, ha a koromat tekintjük... de társaságban meg aztán pláne sokat tudok füstölni. Ez egy ilyen bicikli. Viszont közben beszélgetőpartnerem emlékezete beindult és vele együtt nyelve is megeredt. Én persze közben automatikusan moziztam, úgy peregtek a képek, mintha most élném. És végül jött a közös pont. Will! Akaratom ellenére is kuncognom kell, aztán azon már meg sem lepődtem, hogy nem tudja a nevemet. De ez csak megnyugtat, mivel én sem vagyok tisztában az övével.

- Öhm, nem Ellie, hanem Effy - szögezem le. - De majdnem eltaláltad, és alár úgy is lehet becézni az Elizabethet - mosolyodom el kedvesen, ez egyszer kivételes alkalomként nem gúnyos pofavágással. Pedig a nevemre "harapok". Biztos a fejemre ejtettek, csak anyám nem akarja bevallani. Vagy nem is emlékszik rá.

- Hát, azt nem tudom, hogy miként nézett rám, csak azt, hogy az idegeimre tud menni, hogy egyszerűen hiába küldöm el konkrétan a halál faszára, akkor is ugyanazzal a lendülettel nyomul - nevetek, aztán rájövök, hogy a kérdésére is válaszolnom kéne.

- Őszintén szólva fogalmam sincs. A bátyám cimborál vele egyébként, én csak sodródom az árral. Bár nem tudom, milyen a viszony mostanában köztük, ha jól tudom, meg lett fenyegetve, hogy ne kerüljön a közelembe. Bár ahogy azt az idiótát ismerem... azon csodálkozom, hogy még nem botlottam bele itt - felelem készségesen, aztán eszembe jut, hogy talán az Ő nevét is most már tisztáznunk kéne, ha már ilyen jól kibogoztuk a szálakat.
- Egyébként töredelmesen bevallom, először azt hittem, Willt ette ide a penész, csak aztán jöttem rá, hogy Te A Márki vagy, ahogy elkezdtünk beszélni - mondom, s gondolatban megveregettem a vállamat, hogy emlékeztem erre a régi nemesi címre. Nagyjából csak ennyi maradt meg, mert nagyon hangoztatta, persze azért jópofa volt.

Effy & Fabrice

Hát persze, tudtam én magamtól is, hogy mi az oka Willy levakarhatatlanságának. De nálam ez úgy működik, hogy csak én választok. Pont leszarom, hogy más engem választ. Részben ezért sincs túl sok barátom, jó persze, meg azért, mert nem állok be a többi birka közé tucatnak, de az már más tészta. Így szavaira csak mosolyogva bólogattam.

- Nyugodj meg, egyrészről nem vagyok egy könnyen sértődős alkat, másrészről tudom. Csak én meg nem az a fajta vagyok, akit ez túlzottan érdekel, mert ha én egyszer valamire azt mondom, hogy nem, az nem, addig, amíg valami földöntúli csoda folytán meg nem változik a véleményem - rántom meg a vállam. Csak olyan Effy-s, nemtörődöm stílusban. Nem túl cuki, nem túl nőies, de ilyen vagyok.

Viszont Amerika szemlátomást jó hatással van rám. Már... ki tudja hány perce egy vadidegennel beszélgetek egy kiállításról. Attól eltekintve persze, hogy másnak hittem. De beszélgetünk, és jól érzem magam és nagy szó, mert most egy kicsit normálisnak érzem magam. Nincsenek halottak és nincsen Tate... nem tudom, miért, de most nem szól bele az estémbe. Őszintén szólva, hálás vagyok érte.
Közben pedig megtudtam a nevét is a velem szemben álló fiatalembernek. Fabrice - soha nem jutott volna eszembe ilyen spanyolos dolog.

- Ugyan Fabrice, Te is tudod, hogy Will mennyire pont leszarja, hogy mit akar Mr. Turner. Ha érdekelné az apja véleménye, akkor valószínűleg nem ismerne engem, nyilván nem venne részt mindenféle eszement drogmámoros tivornyában. - Ó, most úgy megkívántam egy spanglit, de nem... ma nem. Kivéve, ha megkínálnak, de erre kevés az esély, Effy. Pillantásom mindeközben komoly, ahogy Fabrice-hoz beszélek.
- Ha van valami, ami esetleg húzóerő lehet Will számára, az az, hogy ha Mr. Turner megvonná tőle az anyagi támogatást. Bár így hirtelen belegondolva, az mindannyiunkra elég komoly hatást gyakorolna... - mélázom el hirtelen, hogy vajon mi lenne velünk Conorral. Valószínűleg ő börtönben, én meg javítóban, drogfogyasztás és árusítás illetve egyéb kihágások elkövetése miatt. Csodásan hangzik. Közben megütötte a fülemet valami, amit mondott.

- Trükköznöd? - kérdezem kíváncsi arccal és nagy szemekkel. Nem vagyok egy miniatűr ember, a magam 170 centijével, de még így is hátra kell döntenem a fejem, hogy felnézhessek az arcára. - Ez felettébb érdekes történetnek hangzik. Persze csak ha nem vagyok túl indiszkrét. Vágd a pofámba, mielőtt még megkérdezném, hogy milyen gyakorisággal kefélsz és ehhez milyen arányban maszturbálsz - vigyorgok, de úgy istenigazából.

Effy & Fabrice

Egész normálisnak tűnik ez a Fabrice, ahogy egyre tovább beszélgetünk. Külsőre ugyan hasonlít Willre, de vele soha nem tudtam így beszélgetni. Ilyen nyugodtan és kötetlenül. Bár inkább a nyugodttal van köztünk probléma, hiszen ő túlfűtött, én meg... nem. Ezáltal én pedig telitűzdelem a mondókámat mindenféle "ékes" szóval, ami által más számára nagyon is úgy tűnhet a dolog, hogy igen heves vita folyik kettőnk között. Pedig nem, csak majdnem. Eszembe is jutott néhány alkalom amikor egy légtérben voltunk. Kabaré.

- Ehhez a dologhoz mondjuk én nem nagyon tudok hozzászólni, mert az én szüleim nem úgy tehetősek, hogy előkelő család, hanem csak van lóvé, mert szarnak a kölykeikre és élik a vad rockeréletet. Nekik csak annyi a lényeg, hogy szépen mosolyogjunk ha arról van szó, hogy netán egész famíliás interjún kell részt venni, na meg kamuzzunk a fantasztikus családi életünkről, meg hogy mennyire hiányzunk egymásnak és a többi hányingerkeltő és nem mellesleg nyilvánvaló hazugság. - S itt inkább abba is hagyom a történetet, mielőtt még véletlenül felidegesítene az egész nyomorult családi helyzetem.

Következő válasza azonban meghozta a vidulást. Ez tetszik, szeretem, ha vevőek az emberek a hülyeségemre, nem pedig csak úgy odamorognak valamit, vagy szimplán lehülyéznek. Bár mondjuk simán ráfoghatom a hangokra, hogy ők kényszerítenek ilyenekre és lóbálhatom a cetlimet, amit a doktornéni adott.

- Ahh ezek a gazdag ficsúrok - csóválom a fejem megjátszott rosszallással. De ez mindig így van, a legtöbb balhéban az ilyen gazdag kölykök vannak benne. Mert mekkora poén és úgysem lesz következménye. Mert nem lesz. Az enyémnek sem lesz, mert mindig van valaki a hátunk mögött, aki jó pénzt kap érte és elsikál minden szart utánunk. Ez az élet rendje.
- Szegény anyádnak milyen rossz fia vagy - nevetem el, ugyanis tetszik Fabrice hozzáállása ezzel kapcsolatban. - Bár véleményem szerint ezzel semmit nem ér el. Bárhol talál az ember cimborákat és cinkostársakat, sőt, sokszor ők találnak rá az emberre. Ez egy ilyen bicaj, és mondjuk annyiból is rossz húzás, ha már annyira fitogtatja a szülői szigort meg mi a tökömet, hogy így kikerültél a hatósugarából. Így már nem tud annyira nyomon követni és szabályozni, mint otthon. De neked gondolom nagyon tetszik ez a szituáció - mondom tartva a szemkontaktust. Ha az a zavarbajövős kislány lennék, már biztos elpirultam volna, de keményen állom a sarat. Ebből a játékból eddig egy kezem elég, hogy megszámoljam, hányszor jöttem ki vesztesként.

Effy & Fabrice

Fabrice ezzel a két kis mondattak mindent elmondott ami szerencsétlen pénzes kölykökre és a szüleikkel való viszonyukra vonatkozik. És nemhogy egy ponton túl, hanem egyáltalán, már a megszületésünkkor tudnunk kéne, hogy felesleges ezzel foglalkozni. Úgysem változtathatunk rajta. Úgyis be leszünk skatulyázva, ránk lesz erőltetve ez-az, le kell nyelnünk, hogy esetleg csak egy aprócska kis piszokfolt vagyunk a szélvédőn, amit egy szempillantás alatt el lehet tüntetni. Gondolok itt most pl. Willre, akinek elég hogy annyit mondjon az apja, hogy ezután elzárja a hozzáférését a családi vagyonhoz és kész, vége... a megszokott értelmében vett ember el is tűnt, ha nem engedelmeskedik. Hiszen egy idő után ki akarna barátkozni az elitből csóróvá válttal?

- Édes faszom, mennyire de mennyire nem tudnék a Te "világodban" élni... ilyenekkel foglalkozni, hogy most melyik iskolába járjak, úristen, ez nem elég nívós - horkanok föl, s persze lehet, hogy rohadtul bunkónak tűnök, de ez az igazság. Sőt, szerintem ez az egész egy jó nagy faszság. Mit érek az érettségivel? Még arra sem jó, hogy kitöröljem a seggem vele... Diploma... Manapság meg egyébként is a hülyéknek áll a világ. A leghatalmasabb idióta barom, tudatlan nyomorultból hatalmas emberek lesznek. És embertömegeket manipulálnak.

- Most így őszintén szólva, röpke ismerkedésünkön túlesve, büszke vagyok rád, hogy magad oldottad meg, nem pedig a nagyfater segítségével. - mosolygok rá bájosan. Tényleg, még majdnem a vállát is megveregettem, hogy ezaz pajti, király vagy. Áhh, így belegondolva mégsem, az nem az én stílusom.
- És ha már itt tartunk, na meg itt vagyunk, az én virgácsaim már kezdenek merevségben elpusztulni, mi lenne, ha mozdulnánk valamerre... persze csak ha van kedved továbbra is a társaságomban lenni - újabb mosoly és most még egy röpke kacsintást is kapott. Na de Effy!

Effy & Fabrice

Nem volt olyan rossz. Hát ez nekem eléggé rossznak hangzik, de nem igazán érdekel annyira a dolog, hogy tovább fűzzem ezt a fonalat. Éppen csak egy hirtelen felindulás volt.
Viszont Fabrice beleegyezett, hogy itt hagyjuk ezt a csodásnak éppen nem mondható, de kellemes meglepetéssel örvendeztető helyet, így eltaposva a csikkemet némi életet szuszakoltam a lábaimba.

- Öhh, őszintén szólva általában betépve esek be valahova, márha kimozdulok a kis kuckómból. - vallom be őszintén. Nem vagyok túl köntörfalazós ember. Vessen meg érte, ha akar, de előtte bújjon a bőrömbe csak egyetlen napra, aztán majd rádöbben, hogy miért vagyok ilyen, és miért csinálom azt, amit csinálok.
- Szóval nincsen semmi kedvenc helyem, ha erre gondolsz és nem is vagyok túlzottan ismerős, de ezt nem ér nagyon kihasználni - nevetem el mondókám végét.

- Hogy hogy tetszik? - kérdezek vissza csak úgy és mosolyom egy hangyányit alább hagy. - Nem rossz, de nem lesz a kedvenc helyem. Persze apámék is állandóan Amerikáról beszéltek, hogy hú milyen jó meg tudja a tököm, de nekem annyira nem jön be. Nagy és rideg. Sokkal ridegebb mint Anglia, mindenki műnek látszik. Az emberek többsége talán még jobban elveszett, mint én. Vegas szerintem egy elbaszott álom, ahol mindenki csak azt hiszi, hogy boldog, pedig nem. - adom elő a kis mondókámat, ami lehet, hogy kicsit kuszán hangzik. Szar vagyok a magyarázásban. Ezért nem adok soha senkinek útbaigazítást se, mert szerencsétlen még jobban eltévedne.

Effy & Fabrice

- Ez is egy amolyan családi ártalom - teszem hozzá a megjegyzése után. Nem érzek én ezen abszolút semmi szégyellnivalót. Akinek nem tetszik az meg bekaphatja. Aztán már a srác karja a vállamon, ami valahol meg is lepett, meg nem is. A hangjára viszont egy ezer wattos vigyor csúszott az arcomra. Hogy ő? Áhh, még többet is kinéznék belőle!

- Ó ugyan, te egy teljesen tisztességes pasinak nézel ki, aki szíve szerint csak a biztonság kedvéért az ágyig kísérne, hogy betakargasson, majd addig üljön az ágyam szélén, amíg el nem alszom, hogy utána távozóra foghassa. Jól gondolom? - nézek fel rá séta közben még mindig a vigyorral a fejemen. Most már csak azt remélem, hogy az este további része is ilyesféle jó hangulatban fog telni.

- Őszintén szólva egyelőre még ismerkedő státuszban vagyok a hellyel, és nem magam miatt jöttem és ha jobban belegondolok én már egy jó ideje elvesztem, nem kellett ahhoz nekem ez az ország vagy város. - mondom egy kicsit elkomorulva nem is feltétlenül neki, csak úgy kijött belőlem. Persze a komorságot gyorsan távozásra fogtam, hiszen nem akarom elrontani az estét.

- Nos, kedves Fabrice, köszönöm kérdésed, én is örülök Neked, ellenben ha jól figyeltél volna az előbbi szavaimra, akkor tudhatnád hogy miként hangzik majd válaszom a kérdésedre, de semmi pánik, segítek - mosolygok újra felé sandítva. - Rohadtul halvány fogalmam sincs, mi lesz velem szombaton, de ha van valami ötleted, ne tartsd magadban, ne mérgezzen tovább a dolog, bökd ki. Én nyitott vagyok meg ilyenek - válaszolok, s őszintén kíváncsivá tett a kérdésével. Nem szoktam sűrűn programokat tervezni, de mivel mi ketten annyira különbözőnek tűnünk, külsőre legalábbis biztosan, nem gondoltam volna, hogy bármi programra meginvitálna.

Effy & Fabrice

Aki akkor megy el, amikor kell... Na erről valószínűleg nekem pont nem az jutott eszembe, amire ő eredetileg gondolt. Igyekeztem nem továbbfűzni a dolgot a fejemben. Kisebb nagyobb sikerrel. Gondolatban már levetkőztettem. Maradjunk ennyiben.

- Ühüm - hümmögök csak, mivel erősen kell koncentrálnom, hogy mit is mondott, hisz közben én éppen képzelegtem. Összerakva adolgokat aztán homlokráncolásban törtem ki. A bátyámat?

- Én nem vagyok biztos benne, hogy ez Conor világa lenne, hacsak nem akarod hogy adott esetben a jardok illetve a mentők is tiszteletüket tegyék. - mondom némi komolysággal, hisz ez már szinte a tesóm védjegye. Amelyik bulin mi ketten ott voltunk, ritka alkalom volt, hogy nem történt valami olyan, hogy ne kelljen közbelépni vagy így, vagy úgy. - Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy a bátyám egy agresszív kezelhetetlen pöcs néha, pedig az - jegyzem meg csak úgy viccesen. Nem hiszem, hogy túl sok közös bulink lett volna, hogy ezzel ő olyan istenigazából tisztában legyen. - Az én érdeklődésem viszont felkeltetted a dologgal - teszem még hozzá.

- Ám érdeklődnék, hogy kitaláltad-é hogy hová megyünk - kíváncsiskodom, mivel már sétálgatunk szerintem egy ideje. Ennek örömére egy újabb szál cigi pattan az ajkaim közé. Borzalmasan sokat dohányzom.

Effy & Fabrice

A visszakérdezés, majd a pillantása nyomán úgy döntöttem, ha netán találkozok a bratyesszal, akkor megcsengetem neki ezt a szombati egyetemi nagymenőkkel való bulizgatást. Max ő mond rá nemet. Vagy épp szerez a kis diákocskáknak egy "jó" estét - kuncogok magamban, ahogy elképzelem a dolgot.

- Persze-persze - válaszolok a telefonszámos dologra csak úgy félvállról. Legalábbis én úgy gondoltam, hogy ezt nem itt fogjuk lerendezni az út közben. Vagy ha mégis, azt én majd valami cuki kis csínnyel megoldom.
A célunkkal kapcsolatos válasza azonban nem tetszett. Utálom a meglepetéseket egyébként is. Mármint nem az olyan értelemben vett meglepetéseket, amikor például csak úgy véletlenül elkottyintom, hogy mennyire szeretnék valamit vagy valamit csinálni, aztán a másik kap a dolgon, s úgy lep meg. Azok jó meglepetések. Bár ezekből mostanában nem túl sok jut az életembe.

A következő pillanatban azonban hirtelen eltűnik a koordinációs képességem és tulajdonképpen nem is én irányítom magam, hanem Fabrice ránt el az útból. A gondolataim kicsit magukkal ragadtak, így neki kellett közbeavatkoznia, hogy ne meneteljek neki a két luvnyának. Ennek következtében viszont mondjuk úgy teljesen elveszítve az egyensúlyomat kénytelen vagyok megragadni Fabrice-t. Fogalmam sincs, mijét kapom el, csak ne essek pofára.

- Én... - nyekegem miután megúsztam az esést - Köszi - mosolyodom el. - Na, ilyet például nem szeretnék még egyszer az este folyamán - igazgatom meg a ruhát magamon. S őszintén szólva eddig észre sem vettem, hogy már nem a kihalt kis utcákat járjuk, hanem erre már lézengnek emberek.

- Viszont a nagy izgalmakra egy ital most már jól esne - nézek föl rá, s szemben állva vele felé nyújtott kézzel elkezdek pár lépést háttal tenni, majd egy kacér mosoly villantásával menetiránnyal szembe fordulva sétálok tovább.