– Köszönöm, Judith! – küld egy mosolyt a nő felé, majd visszafordul Elijah irányába, s a következő szavakat már a rokonnak intézi: – Tedd azt.
A hangjában nincs gúny, vagy rosszallás, inkább egyfajta lemondás. Gomer az utóbbi időben nem a legjobb testvér, s bizonyos dolgokban felettébb akaratos, de ezt Elijah is látni fogja.
Az már sokkal inkább aggasztja, ahogy az eddig roppant magabiztos unokatestvér a szavait kezdi keresni. Rappold vizslató tekintettel néz a másik szemeibe, majd maga elé húzza a neki kitöltött bort, s kortyol belőle párat.
– Bizalmasan kezelem, ez természetes… – majd követve a rokon tekntetét a konyha felé pillant ő is. – Miről van szó? – mert nagyon elébe menni most sem akar. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy milyen problémája lehet egy nagymenő banktisztviselőnek, amit pont Rappold érthet meg. Ez valahol ironikus… és ijesztő egyben…

Szerencsére Judith végszóra betoppan, leül Elijah mellé, majd gyengéden lefejti a pohárról a kezét, és az ölébe húzza azt. A férjével ellentétben a nő derűs és nyugodt, mintha semmi gondja nem volna a világon.
- Eli, ne ijesztgesd Uriah-t! Nincs nagy tragédia. - Rója meg tréfásan a férjét, hiszen a konyhába behallatszott minden szó, így a nő gond nélkül be tudott kapcsolódni a beszélgetésbe.
- Nem ijesztgetem drágám, csak..! Nekem ez nehéz! És roppantul megnyugtató, hogy neked nem! - Elijah állkapcsán gyanúsan rángatózott néhány ideg, most már valóban ideges lett. Kihúzta a kezét a felesége öléből, aztán beletúrt a hajába.
- Uriah! Majdnem tíz éve vagyunk házasok Judith-tal, ugye tudod? - Szegezte a kérdést egyenesen a kuzinjának, aki nyugodtan ült a helyén, és látszólag figyelt is rájuk, ami ha nem is csillapította Eli feszültségét, de legalább bátorságot adott neki hogy belevágjon. - Őszintén mond meg nekem, gondoltál már rá, hogy miért nincs gyerekünk?!
A kérdést nem költőinek szánja Elijah, így komoly választ is vár a rokontól.

Judith pedig fején találta a szöget, s Rappold ezt készséggel elismeri. Tekintete a nőn, míg az helyet foglal, de a tekintet inkább kíváncsi és kérdő, mintsem olyan, amibe Elijah beleláthatna valami illetlent. Amíg Bronsteinék megbeszélik a probléma súlyosságát, az újságíró előredől a széken, s mindkét könyökét az asztalra helyezi. Jobbjában még mindig ott a borospohár, tekintete még mindig gyanakvó, de Elijah kérdését hallva egy pillanatra el kell gondolkodnia. Pont úgy érzi magát, mintha élete egy fontos riportját kellene megírnia, mégsem volt ideje felkészülni belőle. Egy rövid és zavart mosolyt megenged magának, s előbb az unokatestvérére, majd annak feleségére néz, s ahogy az idő halad előre, úgy komolyodik meg a férfi arca is.
– Nyilván jó okotok van rá. Egy gyerek nem kis felelősség – s azonnal szívná vissza a szavakat. Milyen baromság is ez, ennél a kettőnél felelősségteljesebb embert nem igazán ismer! – Nem, nem tudom. Nem gondolkodtam rajta. Talán előtte fix otthont akartok? Kilátásban van egy előléptetés? Több olyan házaspárt ismerek, akik kevés gyereket terveznek, vagy egyáltalán nem vállalnak.

Elijah az "Ezt most komolyan gondolod?!" tekintetével válaszol Uriah naiv találgatásaira, miszerint egy gyerek nem kis felelősség, az egzisztenciáról nem is beszélve.
- Mindig is nagy családot szerettem volna, fél tucat gyerekkel. Ezzel Judith is tisztában volt, amikor hozzám jött.- Pillantott a csendben ülő feleségére, aki némán bólintott, és visszahúzta az ölébe a férje kezét. - De sajnos ez már nem fog megadatni nekünk.
Egy pillanatig meredten bámul Uriah-ra, majd egy nagy levegőt véve elszánja magát.
- Lehet, hogy már nem emlékszel rá, de közvetlenül az esküvőnk után a nászutunkon megbetegedtem. Mindenkinek azt mondtuk, hogy csak valami hülye trópusi nyavalya, de egész idő alatt a fertőző osztályon feküdtem. Mumpsz volt az... és egy jelentéktelen gyerekbetegség miatt terméketlen lettem! A nászutunkon! El tudod ezt képzelni Uriah?! Évekig hitegettek az orvosok, számtalan kivizsgálásra, kezelésre jártam, persze hiába. Nincs egy épkézláb spermiumom sem, így még a mesterséges megtermékenyítés sem jöhet szóba..!
Megdörzsöli a halántékát, és hátradől a székében.
- Judith mindvégig mellettem állt..Ő egészséges, nincs akadálya hogy szüljön...és én képtelen vagyok megadni neki. Mi a fenét csináljak Uriah?! Mit?!
Magába roskadva néz a semmibe, talán választ se vár, csak együttérzést, vagy csak néhány elcsépelt frázist, mindegy is. Végre beszélt erről valakinek, és így a megoldás keresése sem csak az ő vállát nyomja ezek után.

Ahogy Elijah belekezd a mondandójába, úgy válik Rappold egyre feszültebbé. Pontosabban előbb csak a tekintete sötétül el, majd eljátszik a gondolattal, hogy felhajtja a keze ügyében lévő bort, végül az ital megmarad és az újságíró nyugalmat erőltetve magára néz az unokatestvérére, majd Judith-ra.
Érti ő a célzást… célzás ez egyáltalán? Vagy csak megint belemagyaráz/paranoiáz valamit, amit nem kéne. Akárhogy is, a probléma nem kicsi. Rappold maga sosem vágyott gyerekre, de el tudja képzelni, hogy mekkora csapás lehet Judith és Elijah életében ez a szövődmény, mégis… mégis… mégse tud hirtelen mit mondani, amitől okosabbak lennének. Vagy amitől ő okosabbnak látszana. Leszámítva, hogy:
– Sajnálom, nem tudtam. Azt tudtam, hogy beteg voltál a nászutatokon, de nem sejtettem, hogy ez ennyire súlyos volt. Nem tudom, mit mondhatnék… – azon sem csodálkozik, hogy ezt miért is tartották titokban, szinte hallja nagyapja szavait az isteni akaratról, meg a dolgok tervszerűségéről. – De nyilván felmerültek alternatívák. Sokan fogadnak örökbe manapság. Rengeteg elárvult gyerek vár szerető családra és Ti rendes emberek vagytok jó fizetéssel, rendezett életkörülményekkel. Nem hiszem, hogy megnehezítenék a dolgotok a bürokraták – most iszik bele az italába. Fogalma nincs arról, hogy reagálnak Bronsteinék a mondandójára, neki mindenesetre szüksége van arra, hogy valami téma mentén elinduljanak.

Ugyan a nehezét kibökte, de azért korántsem könnyebbült meg. Nagyra értékeli a rokon együttérzését, de feszültsége nem múlik, tán még rosszabb.
- De igen, gondoltunk az örökbefogadásra..csak..nem tudom, képes lennék e szeretni..el tudnám e fogadni..Érted Uriah..? - Buknak ki belőle a súlyos szavak. Tekintete zavaros, ujjaival hol a hajába túr, hol Judith kezét keresi, és alighanem Rappold sem látta még ilyen állapotban a mindig kimért Elijah-t.
Nem mondta a kuzinjának, de néhány hónapja ellátogattak a feleségével egy csecsemőotthonba, és amíg Judith könnyes szemmel, sóvárogva bámulta az üvegablakon át a babákat, addig Eli csak mereven állt mellette..A síró apróságok semmilyen vágyat nem keltettek benne, folyton csak az járt a fejében, hogy ki innen..Az a szag! Az egész épületben terjengő tömény fertőtlenítő - kórház -,szagtól felfordult a gyomra, és önkéntelenül is a nászútja járt a fejében, amikor kénytelen volt hetekig egy ugyanilyen szagú kórházban feküdni.
- Uriah! Vér, a véremből! Segíts kérlek! - Eli váratlanul kinyögött szavai után Judith meglepően haragosan csattan fel.
- ELIJAH JUDAH BRONSTEIN...! - A nő elvörösödve néz Rappold-ra. - Uriah..ne haragudj. Eli nem úgy gondolta..

Hogy érti-e? Nem, egyértelműen nem…! Vagyis nem érti, hogy miért olyan nehéz ez Elijáhnak. Nem, még mindig nem törtek elő belőle az apai érzelmek, csak éppen ad1 bizonyos szempontból ő maga is örökbefogadott gyerek. Még akkor is, ha ez csupán annyit jelent, hogy az apja – akkor még saját gyerek híján – utódot szeretett volna, s kézenfekvő volt a felesége első házasságából való kétéves kölköt a nevére venni. Ephraim tudta őt saját fiaként szeretni és felnevelni, mindenféle vérségi kötelék nélkül. Ad2 már sejti, hogy mire készül ebben a pillanatban nem éppen szeretett unokabátyja, ami végül a vér, a véremből résznél tökéletesen egyértelművé válik.
Judith szavaira Rappold hirtelen kapja a nőre a tekintetét, melyben némi harag, némi értetlenség és nem kevés meglepettség tükröződik.
– Segítsek? – fordítja a fejét lassan Elijah felé. – És mégis hogy képzelted? – majd egy pillanatra visszanéz az asszonyra: – Kérlek, bocsáss meg, Judith – s barna szemei újra Elijah szemeit nézik. – Úgy csináljuk mint Ábrahámék? Beküldesz Judithoz a sátorba? Hadd emlékeztesselek rá, hogy ez az ötlet akkor sem vált be.
Persze tudja ő jól, hogy az orvostudomány kellőképpen fejlett és Elijah ötlete még működhetős is volna, de valami miatt – bár a hangján nem hallatszik – mégis roppantul sérti az újságíró önérzetét, hogy ezt így itt és most csak úgy a szemébe mondta a bankár rokon.

A pénzügyekben és az élet gyakorlatias dolgaiban oly megfontolt és magabiztos Elijah most az egyszer kérne segítséget az egyetlen szóba jöhető személytől, de persze hiába.
Abban a pillanatban már tudta hogy rosszul kezdett bele, mikor kimondta azokat a szavakat, de már késő visszaszívni. Rappold válaszától ökölbe szorult kezekkel, elvörösödő arccal ugrik fel az asztal mellől úgy hogy a széke nagy robajjal borul a parkettára.
- Az tetszene mi..?! - Hörög, és úgy dönt, kiokádja a dühét. - "Sátorba" vinni a feleségemet?! Tán még tartsam a gyertyát is..?! Bassza meg Uriah..!
Lihegve markol rá az üres boros palackra, ami félő, hogy a rokon fején csattan, de Judith közbelép.
- ELI! - Sikolya kétségbeesettebb már nem is lehetne, zokogva tolakszik a férje karjába, mintegy akadályt képezve a férfiak közé. - Így ne..nem akarom..ne tedd ezt velünk..ha szeretsz ne..
Elijah kábán áll az asztal mellett, érzi a mellkasán a felesége könnyeit, ami az ingét áztatja. Elszörnyedve nézi az addig görcsösen markolt üveget, ami hirtelen kicsusszan a kezéből. Gépiesen kapna a palack után, de a hozzátapadó Judith-tól meg se tud moccanni, így csak a szemeivel követi az útját, amíg a falnak koccanva meg nem áll.
- Úristen. - Nyögi ki végül. Nagyon szégyelli magát.

Elképesztően felgyorsultak az események, s Rappold akkor kapott észbe, mikor Judith zokogását meghallotta. Szinte észre sem vette, annyira reflexszerűen pattant fel a székből, s nézett farkasszemet unokabátyjával, de nem mozdult ezt leszámítva. Bár ez is éppen elég.
Azt el kell ismernie, hogy Elijah felháborodása jogos, de a saját igazát akkor sem tudja ennek alárendelni, vagy visszavonni. Túlzottan érzékeny pontjára szúrt unokabátyja ezzel a kéréssel, célzással, akármivel… Mégsem akarta így látni a rokonait, egyiküket sem. Bármit is akart válaszolni a hozzá vágott szavakra, egyszerűen képtelen Judith előtt.
– Nézzétek… – szólal meg, s érzi, hogy torka enyhén kiszáradt. – Sajnálom. Talán az lesz a legjobb, ha most távozom.
És igen, nagyjából ez az egyetlen reakció az újságíró részéről, legalábbis az egyetlen működőképes a családi összejövetelek végén: eltűnni a helyszínről, mielőtt (még jobban) elfajulnának a dolgok.

Amíg a zokogó Judith-ot öleli magához, valahogy rendezi arcvonásait, bár a pókerarcú bankárhoz még mindig messze van az a rakás szerencsétlenség, amit a nagy fali tükörben lát. Tíz év elfojtott fájdalma, tehetetlensége robbant ki az imént belőle, és csak a vakszerencsének köszönheti, hogy nem akadt a keze ügyébe egyetlen csőre töltött fegyver sem, hogy terméketlensége bűnét még Káin vétkével is tetézze.
- Nem. Én sajnálom. Az Én hibám. - Mondja rekedten, de nem néz a kuzinjára. Nem tudna ebben a pillanatban a szemébe nézni. Életében talán először gondolja komolyan azt, hogy valóban hibázott, amikor gőgjében természetesnek vett valamit, ami másnak esetleg nem az. - Igen, talán az lesz a legjobb..ha most tényleg elmész.
Elijah úgy érezte, elárulták. Istene cserbenhagyta, pedig világéletében arra törekedett, hogy mindennek, mindenkinek és saját magának is maradéktalanul megfeleljen. A sors pedig bőségesen osztotta neki a jó lapokat: szerető szülők, összetartó család, jó külső, átlagon felüli intelligencia, remek karrier és a világ legjobb felesége..És úgy tűnik, ennyivel meg is kell elégednie végül. De nem tud, és nem is akar.
- Uriah..? - Szól a kuzin után, ha esetleg az már elindult volna.- Erről még beszélnünk kell...de nem most. Felugrom hozzád pár nap múlva, rendben?
Nem, olyan könnyen nem fogja a rokon lerázni magáról, mint a kutya az esővizet. Rátapad majd, mint az útszéli bogáncs, hogy emlékeztesse, mi a kötelessége a család felé. Ő maga is megtenné ezt, vagy még többet is Uriah-nak, hiszen testvéreként szereti. Kitől kérjen hát segítséget, ha nem tőle?! De először is a feleségét kell megnyugtatnia, és rendezni az ügyet, utána jöhet a neheze.

Megtörtént az, amire végképp nem számított: Elijah az egészet magára vállalja!
Azt Rappold nem tudja, hogy az unokatestvére kért-e bocsánatot valaha bárkitől is, de az biztos, hogy ezeket a szavakat, ebben a szövegkörnyezetben még nem hallotta tőle. Minden esetre az határozottan jó jel, hogy Bronsteinék nem marasztalják, ezért a széke mellé lépve betolja az asztalhoz, s elindul a kijárat felé. Még ki sem ér az étkezőből, mikor meghallja Elijah hangját. Megáll és a válla fölött visszanéz a bankárra.
– Igen? – s lassan egész testével visszafordul a házaspár felé. Nagyon nem örül a folytatásnak. Nem, részéről éppen hogy hanyagolni kell a témát, de most jobbnak látja nem vitatkozni. Ezt a bankár már valószínűleg eldöntötte, neki abba nincs beleszólása. – Rendben, Elijah – majd az asszonyra néz egy pillanatra. – Judith… Szervusztok!
Azzal kisiet a házból. Csak idekint érzi meg, hogy mennyire hiányzott neki a levegő, s vesz pár mély lélegzetet, mielőtt bevágódna a kocsiba. Igyekszik kitisztítani a fejéből az elmúlt néhány perc eseményeit, de azok még pár óráig ott fognak visszhangozni a tudatában. Abban a pillanatban, hogy a Typhoon kifordul a ház elől a belváros felé vezető útra, Rappold eldönti, hogy addig fogja tologatni ennek a valószínű iszonyatosan ocsmány veszekedésbe fajuló beszélgetésnek az időpontját, amíg lehet.