Ritkán adja be a derekát olyasmire, mint nyilvános dedikálás, vagy épp rajongói találkozó. Nem olyan rég cuccolt át ide, vagyis, a ház már egy ideje megvolt, pár barátja lakott benne, tartották fent a frontot, mert épp megfigyelnivalójuk volt, de miután elhúztak, az övé volt a terep. Ekkor rendezte meg, és ment is el, hogy éhes rajongói akaratát kielégítse. Mármint, most persze csak egy aláírásról van szó. Nem mondhatja amúgy azt, hogy nem élvezi a rivaldafényt. Marhára, nagyon is, de nem épp az ő világa. Olykor-olykor elmegy, de huzamosan, többször egymás után nem bírná, belefulladna. Neki nagyon bejövős dolog ebben a nagy házban hallgatni a muzsikát, alkotni, vagy épp dolgozni, iszogatni közben, vendégeket fogadni, legyen az maffia embere, vagy bárki más. Ez a találkozó is csak egy lett volna a többi közül, nem is igazán maradt meg benne, persze, a csinos arcokat mindig megjegyzi, ha a nevet nem is, mert ebben a nagy városban annyi az élet, hogy még a következő életében is csak neveket memorizálhatna.
No de a találkának már rég vége, jelenleg otthon dorbézol, nem ír most új fejezetet, de nem is dolgozik. Döglik, mint aki megérdemli a szabadidőt. Amúgy valóban, elkoordinált pár, agyalágyult szállítót, hogy lehetőleg ne a zsaruk által körbeszimatolt raktárakba pakoljanak, egyenesen feladva magukat. Komolyan, néha elgondolkodik, hogy ezeket honnan szedik elő. Némelyiknek annyi agya sincs, mint egy döglött aranyhalnak, és mégis, ezek dolgoznak. Bár, olyan apró halak, hogy sok vizet nem kavarnak. Még jó, hogy a „vörös telefon” mindig kéznél van. Tekintete azonban most a TV-re mered, unalmas műsorok soraira, amelyek váltják egymást, mintha muszáj lenne. A hírekben sem adtak semmi olyat, ami neki fontos lehetne, így nem is köti le magát vele, inkább feláll, és sörért indul. Nincs kiöltözve. Egy hosszabb, pizsamanadrág van rajta, persze, azért alsót is vett fel, és egy trikó. Persze, egyik sem a kajafoltos, szakadt formájában, de igazi, hétköznapi semmittevő kinézetet kölcsönöz neki. Bevásárolt mindenből, ami kell, így ma nem tervez semmi olyat, ami kimenetellel kapcsolatos, talán csak este, amikor feléled a város magja, és lesz mit keresnie. A ház északi szárnyában ismét vendégeket szállásol el, néha hallja a hangos zenét, röhögést, vagy ujjongást, amit egy belőtt gól okoz, és némi alkohol. Ők most valóban vendégek, hozzá hasonlóan megfigyelnek, és pihennek, ebben a bazinagy házban pedig olyannyira elférnek, hogy aligha találkoznak, és ő sem hiába fizeti a számlákat.
Már nyílik is a hűtő, ő pedig keres, kézre is akad a kicsike, amikor is megszólal az az átkozott kaputelefon. Már gondolt rá, hogy kihúzza, de nem, mégse tette. Azért a sört kiveszi, menet közben kibontva iszik, és reméli, hogy nem a hittérítők akarnak neki megbocsájtást nyújtani. Mivel inasa nincs, se senki olyan, aki ezt intézné, neki kell meglépnie, és már ott is van, nyomja a saját kis gombját, és kellemes baritonnal szól bele a mikrofonba.
- Itt Gerald. Miben segíthetek? – és csend. Türelmes ember, a sörbe kortyol, miközben várja a választ. Akadt már ilyen, hogy becsengettek, és nem szóltak bele, hol egy bátortalan hölgy, hol helyi suhancok, akik ezzel szórakoztak, neki mindegy volt.
- Hahó? – szól bele azért ismét, és már bontaná is a „vonalat” amikor mégis felcsendül a bátortalan hangocska. Elvigyorodik, de rögtön meg is lepődik azon, amit hall. Lázasan kezd agyalni, hogy ki is ő, ígért-e neki tényleg ilyesmit, majd majdhogynem homlokon csapja magát, mikor leesik neki a tantusz. Hát persze. Néha nagyon könnyedén ígér meg dolgokat, mert biztos abban, hogy nem lesz belőlük semmi. Na, akkor ez itt meg is dőlt. A vonal egy ideje néma, megrázva a fejét kapcsol, hogy most arra vár, mit reagál, de végül indítja is a választ.
- Nos, amit megígér az ember.. Gyere csak. Egyenesen előre, kutyák nincsenek. Az ajtóban várlak. – azzal nyomja a kapunyitó gombot, bontja a vonalat, és újabb, és sokkal nagyobb korty után tekint végig magán. Hát, nem így kellene vendéget fogadnia, de ideje nincs átöltözni. Be kell érnie ezzel is. Megvonva a vállát, leteszi az üveget végül, és az ajtó felé indul, hogy meglepetésvendégét fogadni tudja. Többet nemigen fog ilyesmit ígérgetni, túlságosan okosak, és precízek a rajongók.

...szeretettel, Gerald

Sóhajtva túr bele sötét, kissé kócos tincseibe, és lapítja hátra őket. Lustán néz az óra felé, és még nincs annyi, mint amit várt, de nem is érdekli. Egész időben jött a meglepetésvendég, tudnak időzíteni, mindig. A végigpillantás után igazgat otthoni, nagyon is kényelmes ruházatán, és megindul végül az ajtó felé. Még vár, nem nyitja ki azonnal, hisz tudja, hogy mennyit kell sétálni a kaputól idáig. Végül ujjai a kilincsre simulnak, és kinyitva az ajtót, kilép a küszöbre. Papucs van csak rajta, zokni sincs, és nem épp tavaszias az idő. De nemigen érdekli, hiszen Oroszországban ennél sokkal hidegebbeket kell kibírnia az embernek, ahhoz képest az itteni idő tényleg csak kora tavasznak minősül. Meg se kottyan neki, hogy egy trikóban ácsorog, az ajtófélfának dőlve, és az irányba tekint, ahonnan a lányka érkezni fog. Nem is telik el sok idő, megpillant az alakot, a vörös hajfonatot, ahogy mozdul minden egyes lépésnél, és ahogy közelebb ér, az arcocskát is. Ha jobban megnézni, mintha valóban rémlene neki a dolog, be-bevillant valami kép, de nem tudja eldönteni, hogy igaz-e, vagy épp nem. Mindegy is, nem törődik vele. ő emlékszik rá, és itt van, akkor meg nem kérdőjelezi meg, lesz, ami lesz. Ahogy elé ér, felveszi a vigyori képét, miközben lepillant rá, és várja a szokványos lerohanást. Talán még őt is meglepi, hogy ez elmarad, és csak ácsorog ott, míg ő ellöki magát az ajtófélfától, hogy jobban szemügyre vegye. Vannak még meglepetések, ez tény.
- Hát szia.  – viszonozza a köszönést, és félre lép, hogy beljebb tudjon sétálni, hisz láthatóan ő kevésbé viseli olyan jól a hideget, mint saját maga. Hátat is fordít az ajtónak, és immáron közelebbről néz szemközt vendégével, majd a jobbra pillant, amelyet elfogadva finoman ráz meg.
- Azt hiszem, nekem nem kell bemutatkoznom. Örvendek, Mina. Igen, igen, így már rémlik is a dolog, elsőre nemigen tudtam, de már minden oké. Nézd el nekem, öreg vagyok már. – engedi el a kezét, és poénkodik kicsit, persze, nem olyan öreg ő, csak baromi szelektív a memóriája, és sok minden más dolgot kell megjegyeznie.
- Éééés? – kíváncsiskodik, majd a válasz helyetti bocsánatkérésre csak legyint egyet, hogy ne rágja ezen magát. Nem eszik ő embert.
- Hagyd csak, hagyd. Nem zavarsz. Ma pihenőnapom van.  – azzal már invitálja is befele, becsukva mögötte az ajtót, hogy ne az udvart fűtse, és a nappali felé mutat, hogy nyugodtan mehet arra, miután megszabadult a kabáttól, és a cipőtől.
- Ó, időm mint a tenger, milliomos vagyok, ha az időt vesszük. No de, halljam, persze, közben menj csak befele, nincs csapda sehol sem, ígérem! – a vörössége egész aranyossá teszi, meg is mosolyogja, hiszen még mindig el tudja bűvölni az, hogy csak pár szóval, de ennyire zavarba tudja hozni az embereket. A kérés viszont valóban meglepi, pislog is párat a dologra, mert ilyet nemigen kértek tőle, szokatlan dolog. De, sokkal jobban imponál neki, mint egy aláírás kérése, vagy az, hogy vigye már ágyba itt helyben.
- Természetesen. Bár, ronda egy modell vagyok, de mindig csodálom azokat, akik ilyesmit tudnak alkotni. Nekem sajnos sose ment, de kitűnő cicát tudok rajzolni.  – bólint párat, persze, eléggé alacsony minőségű macska az, amit firkálgatni szokott. – Megvan a türelem is, meg minden. Attól meg nem félek, hogy gyilkos vagy, felismerem őket. – nevet fel, miközben beljebb sétál. Ideje lesz valami normális ruhát felvenni akkor, nehogy már ilyen kamionsofőr szerelésben legyen megörökítve. Még mit nem.
- Jaj nekem, hát én abba belehalok!  – színészkedik kissé, mint valóban olyan fájdalmas lenne neki az ölelés, de végül csak elvigyorodik, és kitárja karjait, mint egy kedves nagybácsi,
- Na gyere. Aztán vedd le a kabátot, gyere beljebb, és mondd meg, mit kérsz inni, enni, ha kérsz.  – int neki, hogy most repüljön, hogy ha akar.

...szeretettel, Gerald

A nevetésre mosollyal válaszol, miközben lassan elereszti a kezét. No igen, azért az ő helyzete más, sok ember fordult, és fordul meg életében, ki munka miatt, ki azért, mert épp rajong. Az elején még más volt, kevesen voltak, és simán ment neki a névjegyzés, mára viszont.. hát, nemigen bír már ezzel, és inkább feladta. Nem az van, hogy onnantól elvárta, hogy mindenki névtáblával rohangáljon, hanem csupán annyit, hogy ne sírják el magukat, vagy ne akarják karóba húzni, mert nem emlékszik a névre. Csak ennyit.
- Mint egy sajt? – vagy szita, de egyik sem jobb, mint a másik. Hát még mi lesz vele, ha tényleg megöregszik. Na nem hiszi, hogy azt a bizonyos, nyugdíjast kort megéli, nem is vágyik rá, de ezen most nem is akad fenn. Élvezi, hogy most él, és minden nap valami újba botlik, hiszen a mostani is az. Miközben beljebb sétál, ő a megkezdett sörét kapja fel, és kortyol bele, remélve, hogy nem olyan alkat, aki ennyitől is, a látványtól is undorodik. Nem akarja kint hagyni, mert egy idő után ihatatlan, és nem akar pazarolni sem. Nem a pénz miatt, de sört nemigen szokott veszni hagyni.
A kis kérése még mindig meglepő számára, még akkor is, miközben már a kiürült üveggel szórakozik, mielőtt a kukába dobja. Mondjuk, ez a régi időkben hagyomány volt, persze, akkor ott inkább festettek, de majdnem ugyanaz a kettő. Számára. Ebben a művészágban nem tud jeleskedni, így ráhagyja arra, aki ért hozzá. A kis ugrálásra most ő neveti el magát, miközben gyorsan odalép egy kuka mellé, és belesüllyeszti az üveget, hogy már vissza is térjen. Amúgy se ment messzire.
- Ugyan, én köszönöm majd a lehetőséget. És akkor meg főleg jó!  – vigyorog egy sort, majd szó szót követve idő kerül az ölelésre is. Ahogy átöleli, az ő karjai is a derekára fonódnak, na de úriember ám, nem taperol, csak hagyja, hogy a másik kiélvezze a dolgot. Óvatosan cirógatja meg végül a derekát, majd lassan elengedi, ahogy ő is, és lepillant rá. Ehhez már hozzá van szokva, nem is szokta zavarni.
- Rendben van, akkoooor.. hozok narancslevet. Persze, vodka nélkül.  – indul a konyha felé, majd a hűtőt kinyitva veszi ki a dobozt, rakja le a pultra, és poharat keres. Meg is leli, tölt is, majd visszatéve a dobozt, körbeles a frigóban, mielőtt bezárja. Csak a nézelődés után lépdel vissza, és leül ő maga is, átnyújtja a poharat, hallgatva azt, amibe belekezd.
- Persze, csak nyugodtan vallj. Nem adom tovább!  – emeli fel a kezeit, hogy tényleg, nem olyan, na meg kinek adná tovább, majd leeresztve a kezeit, csendben hallgatja csak. Amikor kiderül az, mi a probléma, felszisszenve csóválja meg a fejét, mivel, nem épp arról van szó, hogy saját akarat miatt teszi meg.
- Áú.. ez nem hangzik jól. Semmi gond, haladsz, ahogy tudsz. Majd néha átmozgatom a fájós derekam, meg az elzsibbadt hátsóm, te meg maradsz ebédre is. Majd rendelek valami finomat, mivel én főzni nem tudok. Jobb is.  – van ideje. Ha nagyobb dolga lenne, akkor persze, nem lenne ennyire laza, de nincs. Mára semmi, kitakarított a naptárából, és reméli, senki nem is akar majd beleköpni. Nem is olyan rossz pihenő nap.
- Nem gond, tényleg. – rázza meg a fejét, legyintve, majd végigles magán futva. – Öhm.. lehet szalonképesebb ruhát kéne felvennem.  – vakarja meg végül a feje búbját. Azért ne pizsamában örökítsék már meg, na.

...szeretettel, Gerald