Csinos, takaros riporternő tollászkodik a kanapén, miközben emberünk kényelmes tempóban igazgatja a haját, majd whiskey-t tölt magának, és elindul felé. Nem mellé ül, hanem vele szembe, a fotelbe, és hátradőlve kortyol az italába. Elégedetten ízlelgeti az öreg ital aromáit, majd a pohár a dohányzóasztalra kerül. Erre figyel fel igazán a nő, igazgatja meg ismét a kissé rövidke kosztümjét, és nagy, kíváncsi szemekkel mered a férfire.
- Elkezdhetjük, Mr. Bailey?  - izgatott, látni rajta, hogy ettől várja a nagy kirobbanást, hisz’ még olyan fiatal, pályakezdő, nemigen tudott felfele jutni. Vagy, egy kis kalandot vár, ahogy sok, híresebb embertől teszi, hátha az dobja felfele. Naiv álmok, melyek mind rá vannak írva arcára, gesztusaira, és megmosolyogtatja őt.
- Hát persze, kedvesem. Csak nyugodtan. – int, hogy fogjon bele. Matat kicsit, míg bekapcsolja telefonján a hangrögzítőt, de kezei között tollat, és noteszt tart. Precíz, tökéletes akar lenni, jegyzetel, és még szemezget is az interjú után, hátha valamit nem sikerült leírnia. A főnöke biztos értékelni fogja, miközben az ajkaival máshol is lenyűgözi. Mindig ez van.
- Nos, Mr…
- Szólítson csak Gerald-nak. Nem harapok. – szól közbe. Mindig is utálta a formalitásokat, még akkor is, ha nem a valódi nevét árulta el.
- Ohh, köszönöm Mr.. akarom mondani Gerald. – aprót kuncog, próbálja magát az ártatlanság zavarba hozható példájának mutatni. – Kezdjük a legelején. Miért kezdett el írni? Mi inspirálta? – szorítja meg a tollát, és már írásra készen áll, míg ő láthatóan, persze, színészi tehetségét bevetve megjátssza, hogy rettentően átgondolja, mit is akar mondani.
- Nos, mi inspirált.. Azt hiszem a volt nejem. – aki nem is létezik, de ezt nem árulja el. – Egy hajcsár, hisztis liba volt, aki szerint nem értettem semmihez, csak a tököm vakarásához. Megmutattam neki, hogy nem csak ahhoz, és.. ennyi. A miért is körülbelül ez lehet. Meg akartam mutatni végül a világnak is, milyen jól csinálom, végül pedig még a közönség is vevő lett rá. Szerencsés véletlen.
- A kedves volt neje miatt? Ez érdekes. Mindig is azt hittem, hogy isteni sugallat, vagy ihletroham miatt. – jegyzetel közben, és néha néz csak fel rá, de amint leírta, mit akart, már ismét őt figyeli kék íriszeivel.
- Az isteni sugallat azt mondta, kapjam be egy pisztoly csövét, ha már a nejem nem tudom lelőni. Nem hallgattam rá. – látható meglepettség a szavak hallatán. Nem ehhez van szokva. Keresett már meg írókat, és ők mondhatni.. költőien használták a szavaikat, mint akik előre betanulták, rajta pedig azt látja, hogy olyan, mintha csak egy vasárnapi ebéd közben beszélgetnének. Ezt azért nem jegyzi le végül.
- Értem.. és.. a könyveihez, a szereplőihez.. mi adja az ötletet? – most ismét írásra készen áll.
- Ohh, hát ez változó. – kezd bele szórakozottan, és lelkesen. Persze, rögtön beugrik neki a jelent, amikor kiötölte. Sok éve volt már, van az 8 is, mikor egy moszkvai túrán társai valami spicli tagot püföltek, ő pedig víg kedéllyel ücsörögött, és fejtett rejtvényt. Valahogy ekkor, miközben már-már az álom határán volt, kiötölte, miért is ne kezdjen olyanba, ami szöges ellentéte annak, mit művel. Festeni akart, de a pálcikaemberen túl nem jutott, énekelni csak részegen, és rosszul tud, de a szavakkal mindig tudott bánni. Elsőnek egy verseskötetre gondolt, de miután kudarcba fulladt már fejben, az első rím után, így erre adta a fejét. De ezt nem mondhatja ugye, el is telik pár pillanat, miközben vigyorogva réved a távolba, a hölgyike pedig köhint egyet. Hoppá.
- Nos.. nos igen. Változó. Talán túl sokszor képzeltem magam nyomozónak, meg ilyenek. És ez a téma mindig érdekes. A romantikát nem szeretem, a tömény horror unalmas, és.. kb így ötöltem ki. Na meg imádom a húszas évek maffiózóit. Tökéletesek. – fejezi be végül, miközben a riporter jegyzetel, bólogat. Az igazi sztori izgalmas lenne, de azt se publikálni, se említeni nem lehet. Meg kéne ölnie szerencsétlent, és ő nemigen szokott ilyesmit. Hazudni viszont annál inkább.
- Rendben.. Akkor, maradjunk ennél. A könyvei szereplői, főként a főbbek, akik állandó középpontban szerepelnek, pusztán a képzeletei szüleményei, vagy netán szolgált példának valaki? Akiről mintázhatta, aki ihletet adott hozzá. – mohó pillantás, hiszen ez érdekes nekik, mert ha nevet hall, megkeresheti őt is, kiszedhet belőle pár szaftos pletykát. Na de az igazság mi? Hogy a főszereplő mintája épp vele szemben ül, a többiek pedig a nagyvilágban mossák a szennyeseket. Ha neveket kezdene sorolni, soha nem találná meg őket.
- A főszereplőm egy srácról kapott mintát, akivel annak idején pár hónapig együtt dolgoztam. Talán.. Josh volt a neve? Nem tudom már, de az alapokat ő adta. – látja, hogy sebesen kapar a toll, már szinte azt is látja, hogy ma egész éjjel kutatni fog ezután a szerencsétlen után, aki hivatalosan sosem létezett.
- És a többiek? – néz fel gyorsan rá, két szó közt.
- Ők nincsenek mintához kötve. Inkább, szerepkörhöz. A jó, a rossz, a kicsit rossz, a szerethető figura, az utálható, és a többi. – csalódottság. Nem kap több nevet, de nem adja fel. Nem mutat semmit, kihúzza magát, miután befejezte, és ismét mohó tekintettel vár.
- Szóval akkor, ezek a történetek mind fikciók? Mint a legutóbbi könyvében szereplő, mondhatni nagy „leszámolás” jelenet? – persze, a lányka tudja, hogy ilyen nem lehet igaz, csak a filmekben, de ő viszont somolyog. Nagyon is jól emlékszik, igaz, nem volt, ott, de mindenről hallott. A tervezés, a kivitelezés, a helyszín, minden.
Ugyan, ki tenne ilyet? – hajol közelebb hozzá kicsit, láthatóan előidézve benne némi zavart. Vagy reményt? – Talán azt hiszi, hogy egy dörzsölt maffiózó vagyok, aki leírja az életét, amibe keveredett? – széles vigyor, mire már jön is a válasz.
- Jaj, dehogy is! Sosem gondolnék ilyet Önről.. csak.. csak olyan valóságos, kézzel fogható minden!
- Ez a jó regényírás receptje. – kacsintva dől vissza, és újra iszik, eltüntetve az italát.
- Nos, akkor még pár, apró kérdés.. Mennyi könyvet tervez még, ha szabad tudnom?
- Ameddig csak tudok írni! Ezt nem tudom előre.. lehet hat, lehet csak egy, lehet, hogy huszonkettő. – vonja meg a vállát. Tényleg nem tudja. Addig teszi, ameddig le nem lövik érte, és be nem betonozzák.
- Ohh, köszönöm. Egy személyesebb kérdést, ha lehet.. Egyedül él, vagy még van esélye a népes hölgy rajongóinak? – kuncog aprót. Persze, ezt szeretik a legjobban megtudni, gazdag, magányos férfi? Egy álom ezeknek.
- Meg kell mondjam.. ezt inkább nem árulom el, nem bírnék a levelekkel. – nevet egy aprót, bár tudja, hogy az igazi rajongók, már, ha vannak, mindent tudnak róla, amit persze ő tudatni akar.
- Nagy kár, nagy kár. De minden esetre.. mit üzenne a rajongóinak?
- Áhh, nekik? Hogy ha élvezik a könyveimet, akkor lehetőleg ne lőjék agyon a családot, nem olyan menő az. No meg a börtön sem. A hölgyeknek pedig, ne aggódjanak, egy seggfej vagyok igazából, három feleséget üldöztem el. Nem akarják azt ők sem. Vagy.. ők is mennek a betonba a többi közé. – sejtelmes vigyor, mire a kishölgy köpni, nyelni nem tud, azt se tudja, mit hihet el ebből, és mit nem. Kell pár pillanat neki, míg összeszedi magát, leír pár szót, és ismét ruhát igazgat.
- Öhm.. hát.. köszönöm, Mr.. Gerald.. Köszönöm a válaszokat. – csak biccentett végül, végignézve, ahogy lassan elpakol, és mivel kedve nem volt ahhoz, hogy az ágyába cipelje, a „könnyes búcsú” után visszatér, ha nem is az íráshoz, hanem ahhoz, ami a valódi munkája. Az igazság. És közben nevetve gondolt arra, hogy ismét minden úgy alakult, ahogy tervezte.