Már nagyjából két órája ültem ugyanott, ugyanabban a pozícióban. Az ujjaim a boros üveg nyakát fogták közre, amiből csak a parafát távolítottam el, de még mindig ugyanannyi volt benne, egy cseppel sem kevesebb. Nekem nem kellett, de másoknak biztosan szükségük lesz rá, ezért is hagytam, hogy azt higgyék, várok valakire. Szótlanul néztem a távolabbi területen bandázó fiatalokat arra várva, hogy megjelenjen a leírásnak megfelelő lány. Nem tudtam, hogy mégis mit kellene keresnem, mit kellene mondanom, de anyám csak úgy fogadott a lakásában a jövőben, ha engedelmeskedem neki.

Gyűlöltem, hogy még ennyi év elteltével is hatással volt rám a világ legkedvesebb nője, de nem tudtam ellenállni a terrorjának, ha egyszer rákezdett azzal a csöpp, édes mosolyával, amivel bárkit megvett kilóra.

Felidézve a szavait csak egy morcos sóhaj tört fel belőlem, és ahogy az elkallódott kölyköket elnéztem, visszaidéztem a múltam, hogy valamennyire én is hasonlítottam ezekre a suhancokra, de talán bennem más motivációk munkálkodtak. Hasonlítani akartam, nem pedig különcködni, elcseszni azt a tudást és képességet, amivel rendelkeztem.

A szemeim résnyire szűkültek össze, ahogy a rózsaszín lobonc megjelent az alkonyi téren, de nem álltam fel. Megvártam, hogy beilleszkedjen a többiek közé, már amennyiben ez volt a terve, és csak akkor pakoltam le a lábaimat a padról, amikor már biztos voltam abban, hogy nem fog elmenni olyan hirtelen, ahogy jött. Az üveg nyakát fogva alig lóbáltam az üveget a lépteimmel párhuzamosan.

- Helló - odaérve a csoport félig antiszoc kölyökhöz a szemeim azonnal a lány vonásaira szegeződtek, próbáltam megsaccolni, hogy tulajdonképpen kire is hasonlíthatott, mert az apjára biztosan nem. Kevésbé volt szőrös és még így, rózsaszín hajjal sem nyújtott olyan extrém látványt, mint régen Sid. Persze néztem tévét és olvastam sajtót, tudtam, hogy hogy néz ki. Hogy mit ért el azután, hogy feloszlottak, anyámék is rendszerint tartottak fotókat az unokáról, de a személyes találkozások mindig furcsák voltak.

- Nagyanyád fel van háborodva, hogy nem ismerlek meg. Addig nem hajlandó beszélni velem, ameddig találós kérdésekkel száz százalékos válaszadási arányt nem produkálok - forgattam meg a szemeimet unottan, és tényleg, nem sok értelmét láttam, mert ahol Kíra jelen volt, ott volt Sid is, akivel a találkozást végképp el akartam kerülni. A boros üveget benyújtottam középre, hogy amelyik gyerek akart inni, az simán és ellenkezés nélkül kiszedhette a kezemből. Egy üveg bor a fiatalok közt gyorsan el fog fogyni.

Említettem már, hogy néha szeretek az életemen javítani és bonyolítani is ugyanabban a szent pillanatban? Nem? Pedig nálam nem ritka ez sem, hozzá vagyok szokva, hogy semmit ne vegyek száz százaléknak, amit nem én magam értem el, és számítsak árulásra is minden irányból. Az útirány a szokásos, a cél és a terv is ugyanaz. A kis galerimmel lógni, a 3 pasassal, akik az életem részei, már vagy 5 éve. Nem tudom mennyi az idő, de sok időnk van el baromkodni az ziher. Fél óra és már a szokásos helyen jártam, az útpadka szélén ücsörgött egyikük, a másik kettő pedig a padon ökörködtek. Belibbentem közéjük, a szokásos üdvözlésáradat zajlott le és lecsiccsentem jómagam is a padra. Aztán mint egy zivatar a nyár kellős közepén, úgy tört ránk egy nőszemély. Mosolyom az arcomra fagyott, szúrós tekintettel meredtem rá, arcomról eltűnt a jókedv. Tüzes természetem áldás és egyben átok is olykor. Mert ettől vagyok én egyedi, hamisítatlan, ettől vagyok Én.
- Megakarsz ismerni? Az nehéz lesz! Húzz el! - villan gonosz élű mosolyom, melyben talán a nemtörődöm él a legbosszantóbb. Eszembe nem jutna efféle balfaszságot mondani más esetben, a végén tényleg rámegy a dolog a gyomromra, csodás lenne kitenni a taccsot. Most eleve ilyen hangulat forr bennem. Nem kell, hogy értsen, hogy kedveljen, soha, senkitől nem kértem ilyet, én csak azt akarom, hogy ne kerüljön többé az utamba, és főleg ne akarjon „száz százalékos válaszokat” produkáltatni Tőlem.. Tudok én normális is lenni. Tudom milyen, ha kell, használom, de vele szemben nem kell. Félszegen pillantok rá, mikor nyújtja a bort, Jonny pedig meg elszedi tőle. Amikor azt hisszük, hogy az élet már nem okozhat semmilyen váratlan fordulatot, épp akkor követ el igazság szerint valamilyen meglepő tettet, amelyre az addig nem is gondoltunk egyáltalán. Abban a pillanatban szembesülünk csak igazán azzal, hogy az élet nem könnyed gyerekjáték, hanem egy sors általi csapda, amely közrefog, elzár, eltemet, és ugyanabba vezet vissza. Élet, sors, csapás, véletlenszerű történés, jövő, avagy előre megírtság, elmúlt emlékek, s a jelen látszatképei.. mind-mind egy olyan fogalom, amely egymáshoz köthető, s mindegyik megéri magát a szót, s mindegyik megéri ugyanúgy szintén, hogy említésre méltassák, mégis a valóság ennél jóval árnyaltabb, s bonyolultabb cselekményvázlat.
- Kezdjük azzal, hogy ki a franc vagy? Kettő: mit akarsz konkrétabban? Három: Látom, pontosan tudod ki vagyok.. - tehát így nézek rá, és kérdően várom, hogy mégis mit szeretne tőlem. Nem számítok semmi jelentősre.

Nem lehettem volna döbbentebb annál, mint amilyenné váltam a lány felhangzó szavaira és csak egy kicsit engedtem, hogy megnyúljon a képem a stílusára. Vérbeli lázadó volt, ami egyből szimpatikussá tette számomra és hirtelen féleszű vigyorgás jelent meg a képemen azután, ahogy elhallgatott. Egy időre. Mert a vulkán még ki fog törni egyszer, és igen, nem sok kellett hozzá.

Ha más reakciót várt volna, nem azt kapta, mert hirtelen hangos, jókedvű nevetés tört ki belőlem, amivel reméltem, hogy az éppen bort meghúzó kis suttyó nem fogja félrenyelni a kortyot.

- Karen Lyson a nevem. Kérsz személyit is, vagy megelégszel azzal, hogy elmondom, a faterod húga vagyok? - széles vigyorral az arcomon néztem őt, de ha éppen folytatta a gyilkoljunk szemmel stílust, gyorsan rendeztem a rezdüléseimet és próbáltam megütni valamiféle komolyságot, ami ebben a percben igen is távol állt tőlem. Hasonlított a majd' tizenöt évvel ezelőtti énemhez ez a kiscsaj, amit imádtam. Ha tudta volna, hogy mennyire lázadtam az akkori rendszer ellen, biztosan nem így szólt volna hozzám.

- Az anyám azt akarja, hogy rendezzem a viszonyom a fiával és az unokájával. Sidet látni sem akarom, de veled talán megnyerhetem anyámat megint. Vagy legalábbis nem fogja szívni a vérem egyfolytában, még ha imádom is. A harmadik kérdésedre azt hiszem az elsővel válaszoltam. Szóval; van még valami, amivel csak még jobban felhívod magunkra a figyelmet? - döntöttem oldalra a fejemet, a következő pillanatban pedig előszedtem a telefonomat is a farzsebemből, lepillantottam a kijelzőjére hezitálva is.

- Hívjam a 911-et és mondjam azt, hogy zaklatok egy fiatal lányt, de közben a nagynénje vagyok? Rácsok helyett kényszerzubbonyt raknának rám - és igen, ott feszített a vigyor megint csak az arcomon. Akartam, hogy még jobban ingerültté váljon? Kevésbé sem. De nem fogok azzal a stílussal válaszolni, amivel képen törölt! Nincs az az isten, hogy egy pink punk mondja meg nekem, hogy mit is csináljak. Még ha az unokahúgom is.