Tudtam, hogy hová igyekszem. Látni akartam Őt. A lábaim ösztönösen vették fel a tempót, mintha vonzotta volna őket valami. Ziháltam, és a tenyerem olyan szárazzá vált, hogy hiába szorítottam ökölbe, nem éreztem különösebb keringést bennük. Résnyire szűkült szemekkel kutattam utána. Kerestem az ismerős feliratot, vártam, hogy mikor pillantom meg. Ahogy szeltem magam előtt az ember tömeget, lepillantottam az ujjaim között cikázó fecnit. Elolvastam az utcanevet, és tisztában voltam vele, hogy megérkeztem. Megtorpantam, és mélyen szívtam magamba a levegőt, mintha most tenném utoljára.
Lábam újra megemelkedett, de ezúttal sem én irányítottam. Inkább a lendület vitt, mint az akart. Nem voltam gyáva soha, és tudtam, hogy szembe kell néznem vele előbb-utóbb. Tudtam, hogy magyarázatot kell majd adnom, de volt bennem egyfajta rettegés. Mi lesz, ha elutasít?
Pár méter múlva észleltem a túloldalon a célt. Fogcsikorgatva haladtam irányába, nem törődve az úttesten közlekedő autókkal, vagy a szembe jövő gyalogosokkal. Szinte már szaladok.
Éppen az üvegajtó előtt akadok el, mikor megpillantom őt. Ugyanazt a bájos mosolyt, ami meglágyítja szikla lelkem. Ugyanazt az elbűvölő tekintetet, ami eltorzítja zord szívemet. És ugyanazt az édes kacagást hallom, ami elvarázsolja sötét elmémet. Lassan ölelik át ujjaim a kilincset, és még lassabban húzom magam felé az ajtót. Óvatosan lépek be, mintha attól félnék összedőlhetne az épület miattam. De egyetlen percre sem eresztem tekintetemmel Őt. Némán indulok el felé, céltudatosan. Nem törődve semmivel, és senkivel, majd mozdulatlanná válok előtte, és kiemelve tartásom megköszörülöm a torkom.
- Hello, Zoe. - rekedtes hangom miatt lepillantok magam elé, és szinte bátortalanul pillantok fel, hogy láthassam milyen arcot vág megjelenésemhez.
Majd beharapva alsó ajkam fúrom tekintetem arcába, jelezve neki, hogy egy tapodtat sincs szándékomban mozdulni, amíg nem fordít rám elég időt.

A múltkori részeges esténken Alexiával azt hiszem végre sikerült túltennem magam, már nem hasogat a fejem, és nem is nézek ki úgy, mint akiből kiszívták az életet. Érdekes módon egész délelőtt és délután jó kedvem volt, minden különösebb ok nélkül. A boltot sikerült valamennyire átrendeznem, szerintem így sokkal átláthatóbb minden, és szebb. Persze az is lehet, hogy csak én látom szebbnek, másnak meg fel se tűnt, hogy miket pakoltam át, cseréltem ki. Talán munka után majd felhívom Alexiát, vagy nem..mostanság szinte csak vele lógok, nem akarom idegesíteni. Maximum felhívom pár barátnőmet, és velük megyek el valahová. Valahová, ahol nincs semmi alkohol, mert bőven elég volt most egy időre belőle. Vagy esetleg hazamegyek, és film maratont tartok.
Éppen el voltam foglalva a pult mögött pár fegyverrel, amiket kiszedtem a dobozukból. Hallottam, hogy valaki bejött, de még gyorsan meg akartam ezeket csinálni. Csak amikor az illető megszólalt, akkor...kis híján elejtettem mindent ami a kezem ügyében volt. Letettem a fegyvereket az egyik polcra, aztán lassan megfordultam. Reménykedtem benne, hogy ez a hang csak hasonlít Blake-hez, de nem az övé. Tévedtem. Egy pillanatra levegőt is elfelejtettem venni, egy ideig csak néztem őt némán. "Hello, Zoe" ez aztán szép. Képes idejönni, csak így, hellózik és..ahj. Legszívesebben rögtön megkérdeztem volna, hogy mit keres itt, miért jött ide azok után, de..nem akarom azt mutatni, hogy még mindig nem léptem túl rajta, és érdekel bármi is, amit csinál. Mindezek ellenére pedig kicsit hiányzott is, vagyis...jó volt újra látni. Még mindig ugyanolyan jól néz ki, mint egy évvel ezelőtt. De természetesen ugyanúgy utálom. Egy halvány mosolyt eresztettem felé, hogy ne legyek teljesen jégkirálynő, aztán próbáltam a leghivatalosabb formámat hozni, és nem kimutatni, hogy mennyire ki vagyok akadva, és értetlen vagyok és meglepett, stb stb.
- Szia. - Már el is terveztem magamban, hogy a következő megszólalásom ki fog merülni a "Miben segíthetek?"-el, de nem brtam ki.. - Mi a fenét keresel itt? - Keresztbe fontam a karjaimat, már leplezni se tudtam a meglepettségemet - mondjuk lehet, hogy eddig se tudtam, csak én hittem azt - nem értem tényleg. Nem értem, minek jött ide ennyi idő után, hogy talált rám, miért nem egy másik fegyverboltba ment be. Csöndben vártam a válaszát, de nem reménykedtem semmi jóban, mivel régen is hazudott, az lenne a legjobb ha egy szavát se hinném el.

Több, mint egy teljes évig tartott, mire mindegyikkel végeztem. Ők valami különleges osztagot képeztek, akik drogokkal és emberkereskedelemmel foglalkoztak. Értelemszerűen meg kellett fékeznem a támadókat, mielőtt Zoe után eredtem volna. Nem jöhettem úgy, hogy nyomomban vannak ötvenen és a vérem után szomjaznak. Ha megtaláltak volna mellette, vele végeztek volna hamarabb. Hiszen az ilyen mocskok mindig arra utaznak, ami a legdrágább nekünk. És titkolni sem tudtam volna, hogy mennyire szeretem. Úton felé, még csak össze sem raktam fejembe, hogy mit mondok majd. Hiszen látnia kellett, ahogy gyilkolok. Anélkül, hogy bármi fogalma lett volna arról, hogy valójában mi vagyok. Több évig fogtam a kezét, több évig aludt a karjaimban és több felejthetetlen estét töltöttünk együtt, és én még sem voltam hozzá annyira őszinte, hogy elmondtam volna, hogy miből élek. Helyette folyton kamuztam valamit. Idő közben abbahagytam és visszautasítottam a bérgyilkosi felkéréseket. Mert nem akartam őt bajba sodorni, és mikor már egyenesbe jöttem volna, akkor fordult minden a feje tetejére.
Egy percet sem pihentem mióta megérkeztem. Csak Ő utána kutattam és végre megpillantottam az üzletében, ahogy pakolászott éppen. Szívem azonnal zakatolni kezdett és kész csoda, hogy a bordáim épségben megúszták. Annyira kívántam, és most hogy testközelben láthattam azt hittem képtelen leszek majd uralkodni magamon. Ahogy megindulok felé rögtön tudom, hogy nem fog örülni nekem, és láss csodát már a köszönésemre is hűvösen reagál. Egy darabig csak némán figyel, majd mintha egy megjátszott, hisztérikus mosoly ülne arcára, amitől az én képemre is kiül egy hasonló gesztus. Hangja semmit nem változott, keresztbe tett kezeire pedig csak elfojtok egy nevetést.
- Hiányoztál. - támaszkodok a köztünk lévő pultra - És látni akartalak. - rekedt hangom köszörülöm - Azt reméltem, hogy tudunk beszélni. - egyenesedek fel, majd lépek hátrébb körbe sandítva- Persze, ha most nem érsz rá. - fúrom arcába tekintetem - Akkor addig várok, míg nem végzel itt. - bólintok és keresztbe teszem magam előtt karjaim jelezve a komoly szándékot, hogy nem vagyok hajlandó elmenni, amíg nem beszélünk.

Egy éven keresztül próbáltam elfelejteni Blake-t, néha el is hitettem magammal, de ezzel csak magamat csaptam be. Egy olyan emberen, mint amilyen ő, nem lehet röpke jó sok hónap alatt túllépni. És ez nem csak a pozitív dolgok miatt van így. Sőt. Inkább a negatívok miatt lett ő egy nagyon maradandó emlék. Emlék. Hmm. A legrosszabb rémálmaimban sem gondoltam volna, hogy egyszer valaha még látni fogom. Most pedig itt van, és olyan érzésem van, mintha csak tegnap láttam volna utoljára. Így ezt a nap már biztos, hogy nem fog bekerülni a top öt kedvenceim közé. Utálom, hogy itt van, mert annak ellenére, hogy a legszívesebben megütögetném azt a szép kis pofiját, elfogott egy hiányérzet az utálat mellett. Egy darabig csak néztem, mit se változott..biztos ugyanolyan kis gyilkológép, mint amilyen egy évvel ezelőtt is volt. Persze engem már régen nem érdekel, hogy mi van vele. Felőlem csivavákat is tenyészhet, teljesen hidegen hagy.
A pultra támaszkodós mozdulatát felvont szemöldökkel figyeltem, majd amikor kijelentette, hogy hiányoztam neki, enyhén oldalra döntöttem a fejemet. - Na persze. És pontosan miért is? Nem találtál mást, akinek tudtál volna hazudozni? - Ha annyira hiányoztam volna neki, akkor már régen megtalált volna. De nagyon is örülök neki, hogy egy évig boldogan élhettem a látványa nélkül. - Mellesleg te meg nem hiányoztál. - Tudom, hogy gonosz dolog ilyet mondani, de megérdemli. Ez nem egy boldog viszontlátás, és fogalmam sincs, hogy valójában mit akar. - Mégis miről? Neked is megvan a saját életed, ahogyan nekem is, szerintem semmiről se tudnánk, vagy kellene beszélnünk. - Tényleg nem értem, hogy mit akar. Eltelt egy év. Nem pár hónap, hanem egy év. Hiba volt idejönnie, és a következő megszólalásánál a remény, hogy talán elmegy, szépen lassan elpárolgott belőlem. Kicsit előrébb hajoltam, kezeimet a pultnak támasztva, és mélyen a szép szemeibe néztem. - Akkor se fogok ráérni, miután végeztem, szóval menj el. Kérlek. - Ezzel az utolsó szavammal lehet, hogy pár pillanatra megtörtem a jégkirálynő álcámat, de nem érdekel. Csak azt akarom, hogy menjen el. Ennek nem az az egyetlen oka, hogy még mindig baromira haragszom rá, hanem az is, hogy már nem annyira vagyok rá dühös, mint amikor szakítottunk, és ez...nem jó. Nagyon nem jó. - Nem akarom, hogy ide vonzzad a balhés haverjaidat. - Egy fegyverboltba általában nem óvóbácsik járnak, de Blake szerintem az összesen túltesz, így valószínűleg az ismeretségi köre is. - Lehet, hogy meghallgatnálak akár most is, de tudom, hogy hazudnál. Megint. - Ezt még hozzá akartam tenni, mert ez teljes mértékben igaz, és ha már itt van, akkor meg is mondom neki.
A pultot megkerülve elmentem mellette, majd megálltam a bolt bejárata mellett, és vártam, hogy ő is meginduljon a megfelelő irányba, a kijárat felé.

Lényegében azt gondol, amit akar. És minden bizonnyal ugyanezt tenném, amit ő. Jó, gondosan felépítenék egy falat, hogy elzárkózhassak a mocskos, gyilkos elől, de azok a falak bizony azért épülnek, hogy valaki lebontogassa őket. És mivel gyakorlatilag én okoztam a felépülését, az én dolgom lerombolni. Nem fogom elengedni, egyszer már megtettem. És akkor is csak azért, hogy biztonságba legyen. Ha önző lettem volna, nem hagyom elmenni és az életét kockáztatom, így viszont csak megóvtam őt. Ezt azonban nem tudhatja, honnan tudná? Most is, ahogyan végig mér, érzem, hogy legszívesebben karjaimba vetné magát, csak a büszkesége és a félelme az útjába áll. Hazudhatja magának, hogy nem érdekli, hogy itt vagyok, de a szeme elárulja. Az ember teste az egyetlen, ami képtelen titkolózni és szakmám miatt ezt kitanultam. Tág a pupillája és jól észrevehetően kapkod levegő után, még ha hangszíne nyugodt és rideg is, ezt nem tudja elrejteni előlem. Ezért egy elégedett mosollyal arcomon fürkészem őt.
- Nem találtam mást, mert nem kerestem. - köszörülöm meg a torkom még mindig széles vigyorral arcomon.
Ugyanolyan tüzes, ugyanolyan szenvedélyes, mint volt. És ahol egyszer volt parázs, ott bizony jöhet még tűzvész.
- Van valakid? - ha nem hiányoztam neki, biztosan pótolt, mást nem tudok elképzelni.
Bár, ha így is lenne se mennék el, amíg nem látom az utódom. Ez nyilvánvaló.
- Szeretnék veled beszélni. Vannak dolgok, amikről még nem tudsz. - emelem védekezően magam elé kezeim, még mindig barátságos mosollyal arcomon - Csak hallgass meg, utána elmegyek. - bólintok határozottan.
Tudja, hogy mindig állom a szavam, egyenes vagyok. Kijelentésemre a pultra támaszkodik, hogy még közelebbről mondhassa az arcomba, hogy nem fog rám érni, de reflexszerűen közelebb mozdulok hozzá a pulton támaszkodva.
- Nem megyek el. - rázom a fejem közben.
Olyan erős vonzalmat érzek iránta, annyira szeretném megérinteni, de uralkodok magamon.
- Nem követett senki, ha így lenne nem jöttem volna be ide. - összeráncolt szemöldökkel egyenesedek fel a pulttól - Nem mondtam el, hogy mi a munkám, de semmi másban nem hazudtam neked, soha. - komor tekintetem belevésem arcába, hogy érezze, őszinte vagyok.
Elhalad mellettem és az ajtó felé siet. Végig követem tekintetemmel a mozdulatsort, majd szépen lassan indulok utána megdörzsölve tarkóm, de nem lépek az ajtó felé, közvetlen előtte állok meg, tartva a szemkontaktust.
- Nem megyek sehova, amíg nem beszélsz velem. - döntöm oldalra fejem, majd sajnálkozóan felhúzom ajkaim egy mosoly kíséretében - Én nem felejtettem el semmit. Nem felejtettelek el. - lépek még közelebb - Ugyanolyan szerelmes vagyok, mint egy éve. - mozdulok még közelebb - És nem fogom feladni azt, amit érzek a büszkeséged miatt. - vonok vállat éppen levegővételnyi távolságra megtorpanva előtte - Még mindig olyan gyönyörű vagy. - gőgös mosolyom most inkább elérzékenyülté válik és tudom, hogy ezt kifogja használni, de nem érdekel.

Egyre furább érzés, hogy itt van most Blake. Olyan, mintha egy idegennel állnék szemben, mert a hazugságai miatt már azt se tudom, hogy ki is ő valójában. De ezzel együtt természetesen ott van az az oldal is, hogy ő volt a nagy szerelmem. Csak volt. Nem akarom, hogy azt higgye csak kéretem magam, ezért se fogom megvárni míg elkezd mesélni, de kitessékelni nem olyan egyszerű, mint amilyennek az előbb gondoltam. Amikor megszóltalt egy drámai sóhaj hagyta el a számat, és amennyire csak tudom kerülöm a tekintetét, inkább a távolban lévő fegyvereket vizslatom. Persze nehéz nem rá nézni, bele azokba a szép szemekbe. Ahj.
- Talán van. - Ő is hazudott, akkor én miért ne tehetném meg? Azt azért nem mondtam ki, hogy van, mert ki tudja mit reagálná rá. Ezért tűnt jó ötletnek a talánozás. Igazából nincs senkim, Blake-t amúgy se tudja senki se felülmúlni, sajnos. Semmilyen téren se. Ezért is utálom, mert ilyen idiótán tökéletes. - Szerintem azokról a dolgokról mostmár nem is akarok tudni. Én nem szeretnék veled beszélni, nem vagyok kíváncsi a többi hazugságodra. - Még folytattam volna a sort, hogy miért nem érdekel az amit mond, de amikor kijelentte, hogy elmegy ha meghallgatom, beadtam a derekam. - Jó. - Akármit is mond, az nem fog változtatni azon amit gondolok róla, de pár percbe nem halok bele, utána úgyis elmegy. Khm. Elvileg. Mert ebben is simán hazudhatott.
- Az éppen elég, hogy azt nem mondtad el. Nem is az zavart a legjobban, hogy engem megölhettek volna, hanem az, hogy mondjuk kinyírnak téged, és sose tudom meg, hogy mi történt. Szerinted az milyen lett volna? Veszélybe sodrod magad és még csak nem is tudok róla. - Az lényegtelen, hogy másban nem hazudott. Szerintem azt is simán megtette volna, csak később.
Ahogy közelebb jött hozzám, úgy akadt el pár másodpercre a lélegzetem. Most nem bírtam nem rá nézni, és ha nem lenne az ami most van, akkor azoktól amiket mondott már ráugrottam volna, hogy megölelgessem.
- Pedig az lenne a legjobb, ha feladnád, mert én már végeztem velem. És nem a büszkeségem miatt, hanem mert..csak. A te hibádból. - Egy kicsit hátrébb léptem, remélve, hogy ő majd marad a helyén. - Ha ugyanolyan szerelmes vagy, akkor megtehetnéd azt a szívességet nekem, hogy miután elmondtad amit akartál tényleg elmész. - Halványan elmosolyodtam, mikor mondta, hogy gyönyörű vagyok, de ez a mosoly nem tartott sokáig. Csak álltam, és vártam, hogy elmondja amit akar.

Tudom, hogy mennyire nehéz most ez neki. És tisztában vagyok azzal is, hogy nálam ezerszer jobbat érdemel. De képtelen vagyok feladni. Szeretem. Mióta megláttam őt, azóta ő jelképezi vágyam tárgyát. Nem akarok elszakadni tőle. Hibáztam és bár sose lettem volna gyilkos, bár lemoshatnám az ujjaimra tapadt vért, de nem tudom. Így kell elfogadnia, ahogyan vagyok. Csak azért nem hátrálok meg, mert tudom, hogy még mindig ugyanúgy szeret engem, ahogyan én őt. Látom a szemeiben. Ezt nem tudja leplezni. Sosem tudta. Folytonosan kerüli a tekintetem, retteg, hogy belepillant, majd nem tud nekem ellenállni, ezt jól tudom. Valósággal reszket, hiába a magabiztos hang, ha megragadnám derekánál fogva, nem hadakozna sokáig...
Ahogy kimondja, hogy van valakije, kissé leereszt tartásom és lépek egy bátortalan lépést hátra, állam hátra vetve.
- Értem. - bólintok ajkaim összepréselve.
Talán még sem vagyok annyira pótolhatatlan az életébe, mint ő az enyémbe. Ez jelentősen változtat a szituáción. Bár azt is kinézem ebből a nőszemélyből, hogy csak kamuzik - Mi a neve? - vonom fel szemöldököm miközben közelebb mozdulok hozzá.
Megpróbálom meggyőzni, hogy hallgasson meg, mire mit ad isten? Elfogadja. Ha lelépek közvetlen a mondandóm után, akkor végig hallgat.
- Oké. - bólintok  - Nem beszélhetnénk egy nyugodtabb helyen? Mondjuk raktár, vagy ilyesmi?- kérdőn pillantok rá.
Nincs ínyemre a látványos csevegés az életem sötét foltjairól. Őt beavatom és ha nincs más választásom, akkor elmondok neki itt mindent. De örömtelibben tenném ezt, négyszemközt.
- Tudtam és most is tudok vigyázni magamra. Arra nem került volna sor, hogy kinyírjanak. - vonok vállat, majd keserédes mosollyal arcomon pillantok végig rajta - Ez fájt neked? Hogy ha elveszítesz nem tudod meg az okát? - kedvemre való választ adott és ezt nem tudtam titkolni.
Lemoshatatlan vigyor ragadt a képemre.
Apránként közelítettem meg és jól láthatóan elakadt a légzése, az enyém pedig annál szaporább lett. Az illata megcsapott, s csak akkor eszméltem fel ajkairól, mikor szólni kezdtek. Mondandója végén hátrált, ami csak még inkább nonverbálisan buzdított és én követtem, ahogy ő hátrált én úgy közelítettem.
- Pont ugyanolyan. - ismételtem, amit mondott, szinte visszhangoztak a fejemben szavai. Akartam őt, jobban, mint valaha. Talán, mert most nem volt az enyém. Kicsúszott a karjaimból én pedig hiába kalimpálok nem tudom elérni. Pedig kívánom őt.
- Rendben. - bólintok, majd hátra lépek - Sajnálom. - nézek mélyre csillogó íriszeibe és hagyom, hogy fenn álljon a néma szemkontaktus.

Nagyon remélem, hogy most nem fog egy kedves vásárló sem bekocogni ide, mert az életkedvem valahova a padló alá párolgott be az elmúlt percekben. Így másokkal, sőt senkivel sincs kedvem beszélgetni. Haza akarok menni, Blake is megtehetné ugyanezt. Mármint a saját otthonába menjen, ne az enyémbe. Már ha van neki. Mondjuk ha kinyírja a tulajokat, akkor gyorsan szerezhet egy házat vagy lakást, mivel neki ez valószínűleg nagyon jól megy.
Rákérdezett a jelenlegi barátom nevére, és én gyorsan végigfuttattam a fejemben pár nevet, amikből nem az jön le elsőre, hogy kitaláció.
- Jason. - Már kezdtem megkönnyebbülni, amikor hátrált az imént, de újra elkezdte a közeledést, mire én léptem egyet hátra. Utálom, hogy ezt csinálja. De az tetszik, hogy nem érintette túl boldogan ez a Jason dolog. Jason. Jesszus. Ennél jobb nevet is kitalálhattam volna, mint például a William, vagy mit tudom én...Daniel.
- Raktár... - Sóhajtottam egyet, miközben végiggondoltam ezt az ötletet. Végülis ott senki se láthat meg minket, ha esetleg rárúgom az egyik dobozt. Hm. Nem rossz. De mégiscsak egy bérgyilkos Blake, ki tudja hogy mennyire is kattant valójában. - Ha ez kell ahhoz, hogy végre békén hagyj, akkor oké. Menjünk a raktárba. - A bejárati ajtóhoz mentem, amit bezártam és kitettem a "zárva" táblát. Pár perc lesz az egész, ennyi idő alatt nem fog a bolt csődbe menni. Ezután visszaléptem Blake-hez, de nem mentem hozzá túl közel. Sőt, semennyire se közel.
- Talán. - Megvontam a vállamat, és a földet kezdtem el nézni, hogy ne lássam azt a hülye vigyorát. Nem fogom neki megadni azt az örömöt, hogy erre a kérdésére válaszoljak. Bár az arckifejezéséből ítélve így is tudja a választ. - Én is. Mármint hogy így alakult. - Zavart a néma csönd, ezért nem is hagytam, hogy így álldogáljunk évekig. Elindultam a raktárhoz, és ha Blake méltóztatta betenni oda a lábait, akkor utána becsuktam a raktár ajtaját. Felkapcsoltam a villanyt, nehogy már vak sötétben beszéljünk. Próbáltam, tényleg próbáltam megvárni, míg elkezdi azt amit ennyire el akart mondani nekem, de hirtelen teljesen elszakadt nálam a cérna. Az, amiket mondott az előbb, meg az amit csinált abban az időben amíg együtt voltunk, hogy hazudozott..már nem tudtam tovább nyugodt maradni. Minden figyelmeztetés nélkül lekevertem neki egy pofont, már ha hagyta. - Utállak! - Szeretem és utálom is, és ez is az ő hibája. Minden az ő hibája, ő is egy nagy hiba. De még mindig szeretem, és ez rohadtul idegesít. Próbáltam tovább pofozni, nem érdekelt, hogy ez nem old meg semmit, és így csak azt érem el, hogy nem fogja tudni elmondani azt amit akar.

Feldühített, hogy ennyire mesterien hazudik a szemembe, a jelenlegi barátjáról, ugyanis biztos vagyok benne, hogy nincs senkije. Három évig az én szemembe mondta, hogy szeret. Mellettem ébredt és mellettem aludt el. Az én ölembe élte át a gyönyöröket és mellettem volt tökéletes harmóniában, azt az állapotot nem lehet überelni, ebben egészen biztos vagyok.
- Jason? - kérdezek vissza egy visszafojtott nevetéssel az arcomon, majd megköszörülve a torkom bólogatok, mint aki elhiszi, hogy létezik ez a Jason fickó.
Ahogy válaszképpen a raktárt mondja, szinte azonnal indulnék egy apró lendülettel, csakhogy fogalmam sincs, hogy merre van, ezért megvárom, hogy mutassa az utat. Hozzá teszi, hogy csak azért, hogy hagyjam békén, de erre már nem figyelek, csak elpillantok a távolba. Nem felelek arra, hogy sajnálja, hogy így alakult, csak egy hatalmas szégyengombócot küzdök le a torkomon. Hagyom, hogy elinduljon én pedig mögötte loholok. Nem akarok lemaradni. Ahogy belépünk vaksötét mindenhol, majd hirtelen felkapcsolja a lámpát. Épp behúzom magunk mögött az ajtót, mire váratlanul tenyere csattan az arcomon, én pedig úgy maradok, némán, mozdulatlanul. Lassan érintem meg jobbommal a megütött területet, majd sokkal inkább az vonja el a figyelmem, amit mond.
- Nem! - lépek közelebb, majd ismét arcomon csattan a tenyere, de ezúttal tűröm, rezzenéstelen kifejezéssel - Nem utálsz engem! - ahogy közelítek hozzá, ő úgy hátrál tőlem - Épp ez a bajod! - suttogom, ahogy ismét égni kezd az arcomon a tenyere - Azt utálod, hogy nem tudsz utálni engem, mert szeretsz! - emelem meg állam, majd karjaimmal közrefogom, egyik kezemmel hátát tartva, másikkal derekára markolva - Szeretsz engem, pont olyan tűzzel, mint ahogyan én szeretlek téged... - ismét pofon vágna, de elkapom a csuklóját - Bebizonyítom... -  s ajkaira tapasztom enyémeket. Utat török nyelvemmel, s a fal és magam közé préselem nem törődve azzal, ha ellenkezik.

Nem értem miért érzem kicsit rosszul magam ettől a Jasonözéstől. Blake-nek semmi köze hozzá, plusz nem is létezik az a csávó. De ahogy őt ismerem az se fogja érdekelni, hogy esetleg most van valakim.
- Igen, Jason. Szőke, kék szemű és magasabb nálad. - Blake is elég magas, ha ez a Jason még nála is magasabb, akkor majd azt mondom, hogy kosaras. Vagy ideiglenes létra. Ahogy láttam rajta elhitte amit mondtam, és remélhetőleg többet nem is fogja felhozni ezt a témát. Sokáig nem tudnék hazudni, kifogynék az ötletekből vagy elröhögném magam. De ha esetleg nem tűnne el ma, és tovább kérdezősködné, maximum megkérnék valakit hogy játssza el Jasont. Mondjuk ezt se értem, hogy miért tervezek ilyeneket, nem kell bebizonyítanom Blake-nek, hogy van ez a férfi, mert még mindig nincs hozzá semmi köze.
Egen, amikor valakinek beállít a bérgyilkos exe egy év után a fegyverboltba, majd azt kéri hogy menjenek be a raktárba, arra azt kéne rávágni, hogy NEM, de én belementem, mert azt hittem, hogy így majd elmegy. Miután elmondta azt amit akar. A bemenetelnél még úgy ahogy nyugodt voltam, nehogy azt higgye valaki kintről hogy egy őrült a tulajdonos. De bent...tudtam, hogy ezzel a pár pofonnal nem okozok nagy fájdalmat neki, nem vagyok én olyan erős. De örültem, hogy végre megcsapkodhattam, és ha csak pár másodpercre is de akkor is kiélhettem rajta a dühömet.
- De igen! - Mi az, hogy nem utálom? Dehogynem! Vagyis félig, de erről neki nem kell tudnia. A következő pofonnál megállt a kezem a levegőben, ahogy hallgattam amit mondott és közben hátrább léptem. Igaza volt, rohadtul igaza volt, és ez kicsit meglepett, hogy ennyire tudja hogy mit érzek. A további pofozási kísérletem nem volt sikeres, mert Blake elkapta a csuklómat, és nem sikerült kiszednem a kezemet az övéből, hiába próbáltam.
- Nem igaz... - Már nem maradt semmilyen menekülési útvonalam, a falhoz lettem nyomva, és ha akartam volna ha nem, Blake megcsókolt. Mindkét kezemet úgy emeltem a magasba, hogy adjak neki egy újabb pofont, vagy legalább próbáljam eltolni a fejét, de végül csak az arcára tettem a tenyereimet, aztán átkaroltam a nyakát. Kiestem a szerepemből, és egy kis toporgás után már nem is akartam vagy tudtam tovább harcolni saját magam ellen. Beszálltam a csókba, de közben megharaptam az alsó ajkát, hogy érezze nincsen itt semmi sem megbocsájtva. Persze nem úgy haraptam meg, hogy az nagyon fájjon, mert ez most nekem is jó..túl jó. És igaza van, ugyanúgy szeretem, az utálás mellett. Nem érdemli meg, hogy annyira kedves legyek vele, ezért a simogatások közt karmolgattam is a tarkóját, aztán a pólója alatt a hátát is. - Utállak..nagyon. - Ezt csak belemotyogtam a csókba, ennyit ért az utóbbi fél órás ellenállásom. Semmit. Most nem igazán tudtam utálni, régen éreztem már magamban a nyelvét. De nem csak a nyelvét akarom, és nem is csak a számban, és tudom legbelül, hogy hülyeséget csinálok, mert így csak még jobban rám fog szállni. Mindegy, majd később ráérek ezen aggódni. Elég sok mindent csinálhatnék most a kezeimmel, de nem fogok mert haragszom rá és amúgy is ő akar bizonyítani. Ezért csak a hátával voltam elfoglalva, és próbáltam nem túlságosan beleremegni a csókba, ami jó volt, mint mindig. Nem kopott meg a tehetsége egy év alatt. A testhőmérsékletem pedig ez alatt az egy-két másodperc alatt ugrott vagy tíz celsiust, de már felesleges lenne küzdenem az ellen, hogy mennyire akarom őt. Nem lettem apáca azután, hogy szakítottunk, de Blake az mégiscsak Blake, és megint csak hazudnék ha azt mondanám, hogy nem akarom, hogy megdugjon. De ennek ellenére igyekeztem nem hangot adni annak, hogy ezt mennyire élvezem, mert akkor csak neki adnék igazat.

Egy részem - méghozzá jelentős részem - képtelen elhinni, hogy van valakije. Úgy érzem, hogy ez a hárító mechanizmus ami reflexszerűen eluralkodik rajta. Folyamatosan hazudik. Tisztában vagyok vele, hogy nincs senkije.
- Aha. Értem. - ennyit felelek egy visszafojtott nevetés közben.
Ha van ez a fickó, ha valós hús-vér emberről beszélünk, akkor lelépek. Elengedem őt. Ha megtalálta valaki más mellett a boldogságot, nem fogok vaskarmokkal kapaszkodni belé. Tiszteletben tartom a döntéseit, a hazugságok ellenére. És ha ő ténylegesen mást szeret, legalább annyira, mint ahogy engem szeretett, akkor nem állok az útjukba. Sose tennék ilyet vele. A boldogsága nekem mindennél többet jelent, és ha ez a Jason fickó jelenti azt, akkor tudom hogy mi a dolgom. De el kell neki mondanom mindent, amit lehet, hogy menthessem a menthetőt. Ha más nem, elküld és nem látom többet. De legalább megtudja.
Hátra indultunk a raktárba, elvégre nem közszemlére készültem a beszélgetéssel és ezt ő is jól tudta. Fegyverbolt ide-oda, nem tartozik mindenkire, hogy mi voltam. Vontatottan lépkedtem mögötte, szemeimmel faltam a látványt. Majd alighogy beértünk, ő szinte azonnal pofozkodni kezdett. Erre várt egy éve. Had eressze ki, utána talán könnyebben boldogulunk. Kellemetlen csend ágaskodik fölénk és nem jönnek szavak a számra, ahogy figyelem őt. Milyen erős, milyen gyönyörű nővé érett.
- Nem. - felelem, közben közelebb haladva és hárítva az ütéseit. Nem bírok uralkodni magamon. Egy éve nem láttam és most zárt térbe került velem. Egy apró, zárt térbe, ahonnan nincs menekvés. Nem engedem el. Kívánom. Nem bírok el ezzel. Az egész testemet át járja a bizsergés.
Hiába tiltakozott, az ajka nekem engedelmeskedett és hagyta magát csókba vonni. mintha karjaival is próbált volna ellenkezni, de aztán átkarolta nyakam és úgy vont magához. Én pedig hozzá simultam. Csókoltam. Nyelven. Intenzíven, ahogy csak lehetett. Megharapott, ami néma nevetést váltott ki belém. Dacolt ellenem minden sejtével, én pedig akartam őt minden porcikámmal. Ellenségesen viszonozza a kontaktust közöttünk, de keményfából faragtak elbírok az érzéssel. Combja alá kapok, úgy emelem a falhoz. Forró leheletére elnyílnak ajkaim, majd kósza vigyor költözik képemre. - Szeretlek... - suttogom ajkaiba, majd újabb csókba vonom. Markolászni kezdem fenekét, majd ellentmondást nem tűrően tépem le magamról a pólóm, majd róla a blúzát. Falni kezdem puha bőrét, nyakán kalandoznak ajkaim. Megszívom helyenként a bőrt, közben keblein kalandozva kezeimmel. Erősen simulok hozzá a falnál, egy óvatlan percre sem engedve. Tarkójára markolok úgy utasítom csókra, közben derekánál húzom magamhoz, úgy indulok el vele az egyik asztalszerű bútor felé. Lágyan rá eresztem, majd fölé ágaskodva megcsókolom, végig haladva felsőtestét. Lassan kalandozva ajkaimmal, hogy az őrületbe kergessem. Letépem a melltartóját. És különös figyelemmel időzök mellkasán, majd lejjebb haladva lágy mozdulatokkal halászom le róla a szoknyáját. Amire pláne nem lesz szüksége.

18+

Mérges voltam, mert nem úgy tűnt, hogy el akarná hinni ezt a Jason-történetet. Pedig jó lett volna látni ahogy meglepődik, kiborul, vagy bármi. Mindegy, lesz még rá alkalom, hogy piszkálhassam. Nem szoktam hazudozni, de én is csak azt teszem vele amit ő tett vele. Sőt, nála már azt hiszem az se lehet elhinni, amit kérdez. És nem, nem reagálom túl, ez tényleg így van.
Bementünk a raktárba, és ezzel együtt hátra is hagytam azt a hatalmas nagy ellenállásomat. De a pofonnal, pofonokkal még tartoztam neki. Többet is érdemelne, el se tudja képzelni, hogy mennyire haragszom rá. Ha már nem szeretném, akkor ez nem így lenne, letojnám hogy mit tett, túllépnék rajta. Csak sajnos még mindig szeretem, amiről neki nem kell, nem is szabad tudnia. Még régebben mondta az egyik barátnőm, hogy ne legyek kiakadva, nem megcsalt. Hát nem. Inkább tette volna azt. Mármint persze, az is nagyon rossz, de ha lefekszik valakivel abba nem halhat bele.
Ellenben a bérgyilkososkodással, mert abba igen.
Megcsókolt, én megharaptam, de végülis hagytam, hogy csinálja azt amit akar. Még ki is vettem belőle a részemet, simogattam, csókoltam én is. Hülyeséget csinálok, meg fogom bánni, de túl jó ahhoz, hogy megpróbáljak lelépni innen. A csókjába beleremegtek a térdeim, a pólója alá nyúlva éreztem, hogy még mindig milyen izmos. Blake azon kevesek emberek közé tartozik, akit még akkor is szeretnék, ha megkopaszodna, sörhasat növesztene és tele lenne ráncokkal. Fenébe.
Megint valami olyat mondott, amiért járna neki egy pofon. Szeret? Ha nem lenne tele a szám vele akkor mondanék erre egy-két csúnya dolgot. De nem, nem is reagálok rá. Egy újabb, már hangosabb sóhaj hagyja ez a számat amikor a fenekembe markol. Széles mosollyal kövöttem végig, ahogy letépte magáról a pólóját. Annyira jól néz ki, engem kitüntethetnének, hogy így tudtam hárítani a közeledését. Tudtam. Mivel a falhoz emelt, a lábaimmal körbefontam a derekát. Az én  blúzom is bekerült a leszedettek sorába, amire elvigyorodtam. Tetszik, hogy ilyen heves és gyors. Érzékeny részhez ért, a melleimhez, és már nem sóhajoztam, hanem inkább nyögtem. Ha valaki most bejut a boltba, akkor nekem végem, bár csak a húgomnak van kulcsa hozzá. Hiába neki kell most bizonyítania, én se akartam tétlenkedni: a nyakát csókoltam, amit utána végig is nyaltam, még mindig nagyon finom. Viszonzom a csókját, miközben végig simítok az izmos hasán, mellkasán. Éreztem, hogy elindultunk valahova, aztán meg is érkeztünk az asztalhoz. A fejét simogattam, lassan haladt a szájával rajtam, szóval néha próbáltam kicsit feljebb tolni az arcát. Ez nem ér. Már nagyon akartam, vágytam rá, úgy éreztem hoy felrobbanok. Tartozik nekem egy melltartóval. Megint a melleimhez ért, és újra felnyögtem. A szoknyámtól is kezdett megszabadulni, dehát ne legyen ilyen könnyű a dolga. Húzni akarom az agyát, és tudom, hogy meg van az esélye annak, hogy itt hagy kielégületlenül, de nem érdekel. Megérdemli ezt is.
- Tudod...hogy... hány férfival voltam együtt a szakításunk után? - Egy kissé nehezen beszéltem, kapkodtam a levegőt, de azért gonoszul rávigyorogtam, és közelebb hajoltam hozzá, egészen a füléhez. - Sokkal. A fél város átment rajtam. Ez is, meg ahol éltünk az is. - Ez túlzás, de az tény, hogy nagyon rosszul éreztem magam, miután szakítottam vele, és beleugrottam egyéjszakás kalandokba, amiket ma már bánok. Ezeket a szavakat csak suttogtam, mintha egy teljesen átlagos dolgot mondanék neki, ami ilyen helyzetekben megszokott. Azt akarom, hogy ez már akassza kicsit ki, de önző módon azt nem szeretném, hogy abbahagyja amit elkezdett. A lábaimmal elengedtem a derekát, hogy a szoknyát leszedhesse rólam, aztán a nadrágjába benyúlva markoltam rá a férfiasságára. Megnyaltam a szám szélét, és vártam, hogy mi lesz a reakciója az előbb elhangzottakra.

A raktárból nincs menekvés. Egy jól eltervelt csapda. Kénytelen meghallgatni és ráerőszakolom egyúttal azt is, hogy a közelemben legyen. Ez a Jason valószínűleg egy kitalált fazon, különben már a mobilja után kapott volna és feltárcsázta volna rémülten, hogy itt az idegbeteg ex. Ha mégis létezik, csak kerüljön a kezem alá, biztosan ott is marad. Féltékenység gyötör és nem tudok ezzel mit kezdeni.
Szeretem őt, azóta is szüntelenül. Nem fogok lemondani róla, amíg be nem bizonyosul, hogy valóban túl tette magát rólam. Nekem egy név kevés ehhez. Egy éve áhítozok utána, minden áldott nap a csókjai után sóvárogtam és minden nap beleszagoltam a parfümbe, amit nálam hagyott, mikor sebesen elmenekült mellőlem. Ő sem gondolhatja komolyan, hogy kettőnk között vége van. Hisz az a tűz, ami bennünk, együtt lobogott nem aludhatott ki ilyen egyszerűen. Ezt nem vagyok hajlandó sem elfogadni, se elhinni.
Ajkait betapasztom enyémekkel és hevesen csókolom annak ellenére, hogy ő harap és karmol. Fejezze ki a dühét csak nyugodtan, ez bennem csak a vágyat korbácsolja, semmi mást. Kívánom őt, jobban, mint eddig bármikor. Az az elmúló év, amiben utána sóvárogtam, sok mindenre megtanított. Főként arra, hogy nem szabad magától értetődőnek vennem, hogy ő van nekem. De az ember mindig később jön rá arra, hogy mi is az, ami valójában értékes. Az illata elbódít és a bűvkörébe kerülök. Nem bírok magammal, ujjaim mohón falják a rég érintett finom bőrét, ott ahol érik.
Nem reagál arra, hogy belesúgom ajkaiba, hogy szeretem. Ez pozitív ómen, akárhonnan nézem, így lendületesen játszom tovább. Tetszenek a sóhajok, amiket előcsalok belőle. Élvezem minden rezdülését hangjának. Erőszakosan tépem le a pólóm, mire arcára vándorol egy sunyi mosoly. Bizonyára látja rajtam mennyire kívánom. Letéptem a blúzát, mire megint arcára vándorol a vigyor, le se tagadhatná, hogy élvezi ezt. Ami engem bátorít a folytatásra. Nem segít az ellenállásán, hogy nyakamra vándorolnak ajkai. Falja a bőröm így kénytelen vagyok belenyögni a csókjaiba. Az asztalhoz vonszoltam, majd férfiasan fölé ágaskodtam, hogy csókolhassam a testének minden szegletét, hogy eljuthasson a bizsergés a szöveteken át a sejtjeiig. Belefagyok a mozdulatba, ahogy hozzám hajol és belesúgja a fülembe, hány férfivel volt. A döbbenet és a kétségbeesés kiül az arcomra. Erősen kell koncentrálnom az arcizmaimra.
- Büszke lehetsz magadra. - folytatom, majd felnyögök, mikor ujjai farkamra tévednek - Most fogd be. - lerántom egy intenzív mozdulattal róla bugyiját megszabadítva minden felesleges ruhadarabtól miközben finoman letolom vízszintesbe és nem habozok behatolni. Finoman érkezem és lassan kezdem nyögni.
- Jó volt? - suttogom, miközben ajkaimmal nyakára kapok és beleharapok a finom, puha bőrbe a lassú lökések közben

18+

Miután Vegasba költöztem sokszor volt olyan, hogy nem tudtam elaludni Blake miatt. Próbáltam elfelejteni, de csomószor azon járt az agyam, hogy hol lehet, mi lehet vele, bántották-e, egyáltalán él-e még. Nagy nehezen sikerült eltűntetnem a gondolataim közül, de néha-néha azért visszatért. Az összes próbálkozásom, kísérletem arra, hogy örökre elfelejtsem szertefoszlott, amikor besétált nemrég a fegyverboltba. De minek is áltatom magam? Őt nem lehet elfelejteni. Utálom vagy szeretem, valamilyen érzelmet mindig előhoz belőlem.
Tudtam, annyira tudtam hogy nem kéne bemenni a raktárba...de nem bántam meg. Akkor tűnt fel igazán, hogy mennyire is hiányzott amikor először megcsókolt. Utána meg már az arca, amit az imént még erőteljesen pofoztam, már csak simogattam és csókolgattam.
Szeretek domináns lenni, irányítani, régen is előszeretettel löktem az ágyra, hogy aztán rámászhassak és meglovagoljam, de legalább ugyanennyire imádom azt, amikor ő irányít. És nagyon izgató, hogy most itt vagyunk a raktárban, teljesen ki vagyok neki szolgáltatva, bármit megtehet és senki se hall meg minket.
Nem mondtam vissza neki, hogy én szeretem őt, de ha ennyire tud rólam mindent, akkor felesleges is lenne szavakkal bizonygatnom azt, ami neki nyilvánvaló. Az elején még haraptam, karmoltam, de szép lassan már egyáltalán nem ellenáltam neki.
Már a felsőtestének és az erekciójának a látványától is teljesen benedvesedtem, holott még bennem se volt. A csókjai és a simogatásai pedig ezt csak fokozták. Úgy öleltem, szorítottam magamhoz, mintha sose akarnám elengedni.
Az asztal hideg volt, de ez most egyáltalán nem zavart. Nagyobb az esélye annak, hogy a bútor fog megolvadni alattam, mint annak hogy én fagyok majd rá.
Vigyorogtam miközben hergeltem, mondtam azokat a dolgokat amikről tudtam, hogy nem fognak neki tetszeni. Ha túlságosan is emlegetem Jason-t, akkor teljesen biztos, hogy le fogok bukni, rájön hogy nem is létezik. Valószínű, hogy már így is tudja, rájött magától. Pech lenne, ha tényleg együtt lennék épp valakivel, szegény illetőt félthetném Blake-től.
Elégedetten figyeltem az arcát, ahogy feldolgozza a hallottakat. Biztos ő is volt jó pár nővel az egy év alatt, de én azért valamelyest túloztam, amikor azt mondtam hogy a "fél város".
Nehéz volt megállnom, hogy ne feleljek rá egy "az vagyok"-kal. De nem tettem, befogtam úgy ahogy kérte. Persze még vigyorogtam, mert nem kell nekem ahhoz egy órán át emlegetnem ezeket, hogy megmaradjon az abban az okos kis agyában.
Engedelmesen elfeküdtem az asztalon, immáron teljesen meztelenül. Végre belém hatolt, én pedig olyan hangosan nyögtem volna, mintha gyorsan belém vágta volna magát, ami nem így történt. Megnyaltam a szám szélét, minden lökését nyögésekkel nyugtáztam.
A kérdésére elszélesedett a mosoly az arcomon, de ahogy a nyakamba harapott próbáltam kicsit arrébb tenni a fejemet. - Nem.. - Mondtam neki halkan, kéjtől elfúló hangon. - Mindig rád gondoltam, miközben engem dugtak. - Az utolsó két szót kihangsúlyoztam, amit mondtam az dícséret az ő számára, de azért jó piszkálni. És most igazat mondtam, az ő nyomába senki se tudott érni, hiába kerestem a méltó utódját. - Blake.. - Kétségbeesettem kaptam a számmal az ajkai után, a csípőmön mozdítva egy kicsit, hogy csinálja gyorsabban. Egy év az hosszú idő, nagyon szeretem a vele való hosszú, gyengéd szeretkezéseket, de bele fogok őrülni ha tovább kínoz. Az egyik kezemmel végigsimítottam a gerince vonalán, a másikat pedig a tarkóján pihentettem. - Akkor is rád gondoltam amikor otthon voltam egyedül, ruha nélkül a zuhany alatt..vagy az ágyban..szintén ruha nélkül... - Nehezen tudtam beszélni, de ezt még a tudtára szerettem volna adni. Róla fantáziálni közel sem olyan jó, mint valójában vele lenni, dehát nem hívhattam fel azzal, hogy szia gyere át, rád vagyok izgulva.

Mióta elhagyott, mióta elmenekült tőlem, nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rá. Hogy ne akartam volna újra érinteni a bőrét, vagy a csillogó íriszeit bámulni reggelente. Szörnyen hiányzott, de tudtam, tisztában voltam vele, hogy nem mehetek utána, amíg nem rendezem a támadónk egész csapatát. Egy egész évembe telt, mire mindet levadásztam és biztonságosan útnak indulhattam utána. Minden nélküle töltött perc valóssággal meggyilkolt és a hiányának férgei felzabálták a türelmem és olyan oldalamra világítottak rá, amiről azt sem tudtam eddig, hogy létezik.
Tudtam, hogy be kell csalogatnom egy zárt helyiségre, mert a bolt túl nagy ahhoz, hogy olyan viszonyba kerülhessek vele, amilyenben igazán őszintén tudunk beszélni. Hiába a sok pofon, hiába a szavai, mikor megcsókoltam, a viszonzása elárulta, hogy mennyire szeret és hogy ez a kitalált Jason gyerek sem létezik, csak egy mese. Egy mese arra az esetre, hogy elhúzzam a belem. De ez nem fog megtörténni.
Minden kontaktussal az irányított, aki kezdeményezett. És nem volt probléma, ha néha én landoltam hamarabb az ágyon. Kifejezetten élveztem, mikor az alattas félként kezelt, de ritka számba ment. Általában, -sőt, mindig- én gyakoroltam rá a vágyaim. Én voltam, aki kereste ilyen téren, mert nem bírtam tovább egy bizonyos idő keretein kívül, ha nem élvezhettem.
Nem mondta ki szavakkal, hogy ő is szeret, de az, hogy nem üvöltözik, éppen elég. Kíván engem, legalább annyira, mint én őt. Egy év hosszú kimaradás volt, ideje pótolnunk.
Elkaptam és az asztalra fektettem finoman. Kívántam őt és ezt nem tudtam volna leplezni, egyrészt mert a férfiasságom megmerevedése látványosan utalt rá, hogy mit akarok, másrészt a szemeimből leolvashatta épp mit akarok, mi az, ami következni fog. Azzal, hogy beleegyezett, hogy a raktárba jön velem, abba egyezett bele, hogy az intim közelséget közöttünk engedélyezi.
Nem tetszett, amikkel megpróbálta felkorbácsolni a tüzet bennem, így is lángolt a testem, a tudattól pedig, hogy férfiak sokasága érintette ott, ahol nem kellett volna, egyszerűen hasadékot kovácsolt a nyugalmamba. Tény, hogy egy nő az elmúlt évben velem is érintkezett, de az egyetlen éjszaka volt, se több, se kevesebb. És nem egy tucat...
Az arcáról lerí mennyire büszke az elért eredményre, amit bennem okozott. Fáj, hogy ilyen könnyen közli velem, hogy mennyi férfival együtt hempergett, még én rá gondoltam minden éjjel és arra, hogy mennyire hiányzik hamvas bőrének illata. És minden egy sajgó porcikámmal mellette akartam lenni.
Marcangolni kezdett belülről ezért elakartam csitítani és tudtam, hogy erre a legjobb módszer, ha... Lökni kezdtem eleinte finoman, később egyre hevesebben és intenzívebben. Azt akartam, hogy érezze a dühömet, a vágyamat, mindent, amit iránta tápláltam ebben a percben. A nyögései gyújtották alám a tüzet, hogy gyorsítsak és mélyítsek. Az asztal oldalába kapaszkodtam, miközben hevesen csókoltam a nyakát közben, majd beleharaptam a puha bőrbe. Kérdésem azt reméltem eltalálja és majd megérzi, hogy mennyire szar most nekem, vagy legalább a képembe mondja, hogy igen- jó volt. Ha azt mondaná, elmennék. Itt hagynám. Ehelyett leközli, hogy nem volt az.
Felkapom a tekintetem, miközben lassítok a lökéseken, de mikor elhagyja a 'dugás' szó az ajkait, féktelenül hevesítek a lökéseken, mert szét akarom szakítani. Nem hagyom abba akkor sem, mikor a nevem nyögi. Hangosan belesóhajtok a csókba, amibe belevon és hagyom, hogy ő az én tüdőmből szívja a levegőt, én pedig az övéből teszem azt. A farkam lüktet és egyre hevesebben akar szétrobbanni és nem segít, hogy arról suttog, hogy egyedül otthon meztelenül rám gondolt.
- Fejezd be. - suttogom megmarkolva arcperemét, hogy csókba fordítsam arcát, s miközben nyelvem épp övét hajkurássza, lassabb, de annál mélyebb lökéseket intézek felé. A bizsergés kúszik a gerincemen, bele a tarkómba, ott megmarva azt, miközben én a mellét simogatom, majd csókolom hevesen, finoman harapdálva azokat.
- Én is rád gondoltam. - pillantok fel a szemeibe, majd egy intenzívebb lökést intézek felé, miközben érzem, hogy közel a vég.

18+

Nemtudom, ez a valódi, bérgyilkos Blake milyen, de az a Blake akit én ismertem, az az álca amit nekem mutatott arra enged következtetni, hogyha tényleg nem akarnám hogy bármit is csináljon velem nem erőszakoskodna. Lehet, hogy igazából is ilyen, és csak abban hazudott ami a munkája, de a hazudozása miatt már semmiben se vagyok biztos.
Kezdtem megbánni, hogy megütöttem, pláne hogy ennyiszer. Szinte semmi fájdalmat nem okozhattam neki az én ütéseimmel, de akkor is rossz érzés hogy megpofoztam. Még sose ütöttem meg, nem is tervezem hogy megint megteszem, de annyira dühös vagyok...voltam rá. Fogalmam sincs mit csinálhatott az elmúlt egy évben, de jól tette hogy nem jött ide, nem keresett. Ha fél évvel ezelőtt jön lehet hogy kihívtam volna rá a zsarukat abban a pillanatban hogy belépett a fegyverboltba. Akkor bármit megtettem volna azért, hogy tűnjön el, lépjen le. Ez most is így van, csak kicsit...elgyengültem. A szex még messze nem jelenti azt, hogy megbocsájtok, elfelejtek mindent és hogy újra akarom vele kezdeni.
Nem voltam együtt a fél várossal, de minden egyes idegen férfinál azt éreztem, hogy megcsalom Blake-t, holott már rég együtt se voltunk. De mégis ez volt az érzésem, és senki más se tudott boldoggá tenni. Mindenkiben őt kerestem, ami hülyeség hiszen pont azon voltam más részről hogy elfelejtsem, találjak valaki mást aki másmilyen, mint ő...
A lassú lökései egyre gyorsabbá, hevesebbé, mélyebbé váltak, amitől a nyögéseim egyre hangosabbak és sűrűbbek lettek. Éreztem ahogy az asztal remeg a hátam alatt, egy pillanatra meg is ijedtem hogy összeszakad, de szerencsére nem történt ilyesmi. Az egyik lábamat kissé feljebb húztam, és mivel ebben a pózban nem tudtam átölelni Blake-t, be kellett érnem azzal ahol épp el tudtam érni. A csókjaitól újabb nyögések, sóhajok hagyták el a számat, és amikor az ajkai nem a nyakammal voltak elfoglalva kihasználtam az alkalmat és megcsókoltam.
Lassított, elvigyorodtam miközben a szemeibe néztem, majd az újabb gyorsításánál a hátára siklottak a kezeim, így kapaszkodva meg benne. Szinte már fájt a vadsága, hogy ennyire durván mozog bennem, de az élvezet sokkal nagyobb volt a fájdalomnál, így nem mondtam neki, hogy lassítson kicsit. A nevét nyögtem, majdnem kicsúszott a számon hogy szeretem, de nem..ezt nem szabad. Hát hogyne szeretném? Attól még hogy mérges vagyok rá, csalódtam benne és a Pokolba kívánom, miközben azt próbálom elhitetni magammal hogy mennyire utálom, valójában nagyon is szeretem. De nemtudom, hogy mi lesz, nem érdemli még meg hogy ilyen kedves dolgokat mondjak neki. És nem kéretem magamat, ha megbocsájtok megbocsájtok, arról tudni fog, ha meg nem bocsájtok meg....nos, azt észreveszi...egyelőre én se tudom hogy mit akarok. Mármint az biztos, hogy ettől nem felejtem el azt amit tett.
Folytattam volna még annak ragozását, hogy mikor, hogyan, hol gondoltam rá, de ezt Blake megakadályozta amit nem bántam. Viszonoztam a csókját, egyre jobban szorultam össze a farka körül, közelebb sodródva az orgazmushoz.
- Bárcsak elhihetném.. - Mondhatja csak azért, hogy ezzel érje el azt hogy ne haragudjak rá. Nem, egyáltalán nem ilyennek ismertem régen, de mostmár...
Hátravetett fejjel nyögtem, behunytam a szemeimet, a fejét simogattam miközben ő a melleimmel volt elfoglalva. - Blake..Istenem.. - Szorosan magamhoz öleltem, kezeimet a tarkójánál, míg a lábaimat a derekánál fontam körbe. Az arcomat a nyakába temettem, majd egy hangos sikkantás kíséretében jutottam el a csúcsra. Az egész testemen végigfutott a remegés, ziháltam, egy pillanatra se engedtem el Blake-t, vártam hogy ő is elélvezzen. Még nem szóltam semmit, nem is tudtam volna, levegő után kapkodtam és csak akkor hagytam abba a szoros ölelését amikor őt is elérte az orgazmus. Aztán elengedtem, fáradtan, kimerülten terültem el az asztalon.
Nem kezdtem el ecsetelni, hogy mennyire jó volt, tudja ő ezt anélkül is hogy mondanom kellene.
- Ha felbérelne téged valaki arra, hogy engem ölj meg, megtennéd? - Felültem az asztalon, kíváncsian fürkésztem Blake arcát. Már nem ziháltam annyira, a szívverésem is kezdett visszatérni a normális ritmusába.
Van, akinek fontosabb a munkája, mint az akit szeret. Blake is ilyen, hiszen hazudott, amire nincs mentség. Szóval miért ne tenné meg? Ha megfizetik...neki az úgyis jobban számít, mint én..mindig is jobban számított.

Sosem bántanám őt, sosem folyamodnék erőszakhoz vele kapcsolatban. Szeretem őt az első perctől kezdve és ez nem fog változni, akkor sem, ha elküld. Ha őszintén arra kér, hogy tűnjek el, megteszem és soha többet nem térek vissza. Soha többet nem fogom őt zaklatni, feladom. És nem futkosok utána. Tisztelem őt és a döntéseit, hiába érzem úgy, hogy mellettem a helye.
A fogadtatása ellenére, nem kellett sokat könyörögnöm, hogy vesse magát a karjaimba, ami azt jelenti, hogy érez még irántam és nem vagyok közömbös a számára, máskülönben ... elvégre fegyverboltban vagyunk. Tudja, hogy nem fogom bántani, megtámadni, letámadni. Tudja, hogy minden amit velem művel, az az ő saját döntése, hogy nem kényszerítem, csak kimutatom, hogy én mit akarok, ennek ellenére elfogadnám a döntését. A bőre, az illata még mindig megbabonáz. Előtte és utána sem volt dolgom hasonló nővel sem. Senki nem volt még rám ekkora hatással és ez így is marad, valószínűleg addig, ameddig élek.
Bármit is mond, én bízom benne, hogy hazugság és nem volt annyi férfival. Bár nem voltunk együtt így azt tehetett, amit akart. És én is azt tehettem volna, de mégsem. Egy nőt engedtem közelebb. Őt is csak egyetlen egyszer. De a közelébe sem érhetett Zoénak. Ő minden szempontból maga a tökély a szememben és ez mindig így marad.
Lassítottam, gyorsítottam a tempón. A farkam épp szétdurranni óhajtott benne, miközben én ajkait, nyakát, bőrét harapdáltam tehetetlenségemben. Régen voltam nővel, szükségem volt már erre. Arra meg még inkább, hogy ez a nő ő legyen. Bárhogyan is érez, az én érzéseim nem változtak. Pontosan úgy akarom, úgy kívánom, úgy vágyom rá, úgy szeretem, mint mikor az enyém volt. Bár, ha őszinte akarok lenni, sosem éreztem úgy, hogy ne lenne az enyém.
A kontaktus, ami közben létrejött közöttünk csupán fizikai, ettől még nem fog a falra mászni, ez nem egy olyan dolog, amit megtud bocsájtani. És én elfogom fogadni, ha a magyarázatom ellenére is elküld a picsába. Nem fogok könyörögni, ahogy parancsolgatni sem. Bizalom nélkül nincs értelme és ha azt nem tudom visszaszerezni, akkor igaza van, nincs helyem az oldalán.
Nem érdekelt, hogy hol gondolt még rám, csak az számított, hogy most alattam van és épp hogy én meg benne vagyok, úgyhogy ne feszítse túl az izgalmi határaim. Megcsókoltam őt hevesen, miközben lökéseim mélyültek.
- Elhihetnéd, ha akarnád... - nem érdekel, hogy mit hisz, vagy hogy mit nem hisz. Az igazság ez, de nem fogom feleslegesen járatni a számat, az most másra kell....
A melleit kezdtem kényeztetni, miközben ő végig simított a tarkómon. A nyögése, a hangja elvékonyodása jelezte, hogy közel van. Gyorsítottam és minden izmom megfeszítve próbáltam tartani magam. Arcát a nyakamba fúrta, miközben elengedte magát és átadta a gyönyörnek. Én megérezve az ő forróságát hasonlóképp,  pár másodperc, pár intenzív lökés után követtem a példáját. A szoros ölelése, az illata segített abban, hogy könnyedén, egy néma nyögés kíséretében, egy halk hörgéssel jussak a csúcsra, majd hagyjam elterülni őt, miközben ellépve tőle megcirógattam arcperemét. Tetszett ahogy zihál, azt jelentette élvezte. Bár szóban nem dicsért, tudtam én.
Miközben húztam fel a nadrágom, kérdőn pillantottam rá kérdését követően.
- Ezt most komolyan kérdezed? - megköszörülöm torkom, miközben lehajtott fejjel babrálok az övemmel és közelebb lépek hozzá - Úgy tűntem, mint aki megtenné? - komoran fürkészem arcát.
Nem hiszem el, hogy még ezután sem hiszi el, hogy őszinte vagyok vele. A kapcsolatunk érdekében nem mondtam el az igazat, miért nem képes az én szemszögemből nézni?

Általában határozott vagyok, tudom hogy mit akarok, de most teljesen eluralkodott rajtam a bizonytalanság. Ha azt mondanám neki hogy menjen el, és ő így tenne nemtudom hogy mihez kezdenék. Kezdhetnék mindent a legelejéről, megpróbálva őt elfelejteni, ami a lehetetlennel egyenlő. Felborított mindent öt perc alatt, amit egy éve próbálok felépíteni. Az életemet, újra, amit ő nagyon ügyesen romokba döntött amikor kiderült róla hogy ki is ő valójában. Akit szeretünk azt a hibáival együtt kell elfogadnunk, de ez más. Mindegy, bármi lesz, ha már itt van nekem is el kell majd mondanom neki valamit. Legyen ez egy ilyen őszinte nap.
Nem sokkal utánam ő is a csúcsra jutott, amire újból elmosolyodtam. Hiányzott, és nem is kezdett el bűntudatom lenni, hogy ahhoz képest mennyire "utálom" azért együtt voltam vele. Kicsit meglepődtem, hogy ő máris öltözik, azt hittem idejön, átölel, megcsókol vagy valami, dehát nem. Ezt látva én is elkezdtem visszaöltözni, fokozatosan visszacsöppenve a valóságba az örömteli percek után.
A kérdésére először nem tudtam mit felelni, csak néztem őt egy halvány mosollyal az arcomon, ami szépen lassan eltűnt az arcomról.
- Nem, de már nemtudom hogy mit gondoljak rólad. Embereket ölsz pénzért, és legyenek ártatlanok vagy sem, ez elég durva. Még ha el is hinném hogy szeretsz, a munkád mégis fontosabb hiszen éveken át eltitkoltad, hazudtál. Az meg nem mentség, hogy így akartál megvédeni,  hogy ne essen bajod. Egy fegyverboltban dolgozom, ide járnak olyanok is mint te, bérgyilkosok, maffiózók, csupa veszélyes ember. Nagyobb esély van rá hogy itt halok meg, mint arra hogy azért mert elmondtad ki vagy. - Szerettem volna megkérdezni hogy akkor tényleg akart-e valamit mondani vagy csak ez egy ilyen becsalogató szöveg volt, de mivel sejtettem a választ elvetettem a megkérdezését. Leszálltam az asztalról, majd miután rendesen felöltöztem kinyitottam a raktár ajtaját és kiléptem onnan. Lehet hogy rosszul esett neki hogy ilyesmit feltételeztem róla, de nem tudok mit tenni..azt se tudom jelenleg hogy most mit csináljak. Képtelen lennék elküldeni, mert szeretem és nagyon hiányzott, a bosszúság ellenére is örülök hogy itt van. Odabújnék hozzá, de nem akarom még jobban összezavarni se őt, sem pedig magamat.
Megvártam míg ő is kiér a raktárból, majd becsuktam annak az ajtaját.
- Szóval mindent összefogalva azért jöttél, hogy elmondd mindazt amit egy éve? Mert én..én még mindig ugyanazt gondolom. - Azt se tudtam már igazán hogy miről beszélek, csak nem akartam hogy beálljon a csönd. Nem mentem vissza a pult mögé, inkább elkezdtem pakolni, készülődve a bezárásra, mára ennyi elég volt bőven a munkából. Közben Blake-t figyeltem, holnap azt hiszem ki kell majd törölnöm a kamera felvételeit, ami a raktárban van. Igaz, én vagyok a főnök, csak én láthatom, de akkor is...fő a biztonság.
Nagy dilemma, hogy beszélni szeretnék Blake-el, de nem akarom hazavinni magammal, de ez se jó helyszínnek. Mielőtt még a megbocsájtáson gondolkodnék - esetleg -, előtte Blake-nek is tudnia kell mindent, hogy ő is eldönthesse megbocsájt-e nekem azért amit még egyelőre nem tud. Kényelmes volt egy évig úgy élnem, hogy sose jön el ez a nap, nem kell a szemébe mondanom amit tettem, többet nem kell látnom, sose derül ki...de ha már itt van, muszáj lesz.