I don’t care if I’m a misfit

Afejem hasogat, a gyomrom kavarog és valamiért az ágyam is szokatlanul kényelmetlen, na meg még fázom is egy kicsit, ahogy ébredezni kezdek. Kelletlenül, kissé álmosan morgolódva húzom a kezemet a párnám alá, ahol azonban mintha fa felületet tapogatnék az ágyam puha matraca helyett. Értetlenül, összeráncolt szemöldökkel nyitom ki a szemeimet, először csak résnyire és fejem fölött a szabad eget és a zöld gyepet látom magam körük. Nap olyan erősen süt, hogy ösztönösen hunyorgásra késztet. Időbe telik, mire összerakom, hogy a parkban vagyok. Úgy tűnik, valamilyen okból kifolyólag nem sikerült a hazajutás tegnap este. Próbálom összeszedni kótyagos fejemet, felidézni a tegnap este emlékképeit, de nem igazán jut eszembe semmi. Lementem az egyik klubba, szokás szerint, rendeltem pár italt, bekaptam egy-kettőt a tablettáimból, aztán valami srácokkal táncoltam. Jó volt a buli. Ennyi. De hogy hogyan és mikor kerültem a parkba, arról tényleg lövésem sincs. Talán nem sikerült taxit fognom és gyalog indultam haza, csak elfáradtam közben és ledőltem egy útba eső padra. Esetleg egy sráccal jöhettem ide kavarni, aki aztán itt hagyott. Igazából mindegy. Ami érdekel, hogy fázom és vacakul vagyok.
Felülök a padon, de csak lassan, mert érzem, a gyomrom minden mozdulat ellen tiltakozik. Borzalmasan festhetek, a hajam szanaszét áll, a sminkem elkenődött és még mindig a tegnapi buli szettemet viselem. De ez érdekel per pillanat a legkevésbé. Mielőtt felállnék, gyakorlottan lekapom a magas sarkúmat a lábamról és úgy kelek fel. Elég bizonytalanul, kissé imbolyogva járok így is, kezemben a cipőimmel és a táskámmal. Csak az foglalkoztat, hogy hazajussak, nem nézek se jobbra, se balra. Így is a fejem szét akar hasadni és a hányinger kerülget. A gyomrom minden lépésnél egyre jobban kavarog. De azért hátha, hátha sikerül kibírnom hazáig anélkül, hogy kidobnám a taccsot. Ebben reménykedek legalábbis néhány percig, rövidesen érzem azonban, hogy túlzóak voltak az elvárásaim. Egyszerűen nem bírom tovább magamban tartani a gyomrom tartalmát. Már öklendezek, mikor a kezemet a szám elé tartva, letérek az ösvényről és a legközelebb eső fasor felé veszem az irányt, ahol szerencsére éppen senki nincs. Az egyik fának támaszkodom és előredőlve, hangos, jellegzetes öklendező hangok kíséretében hányni kezdek.

I don’t care if I’m a misfit

Iszonyatosan érzem magam, ahogy kiürítem a gyomrom tartalmát ott, a parkban, fényes nappal, egy fa mellett. Még szerencse, hogy nem jár erre ilyenkor túl sok ember, nem kellenek nekem ilyenkor a bámész szempárok, a felháborodott kisgyerekes anyukák és nyugdíjasok a hátam közepére se. Csak nyugodtan, szépen kihányni mindent, megkönnyebbülni kicsit és menni tovább. Ennyire vágyok. Ez azonban csak hiú ábránd marad, tevékenységem közepette ugyanis meghallok egy hangot, és érzem is, hogy valaki egészen közel hajol hozzám, mintha az éppen kiürülő gyomrom tartalmát szeretné megvizsgálni. Még kiöklendezem, ami már a torkomban volt, majd a számat törölgetve a mellettem álló fiatal lányra nézek.
- Nem, már jól vagyok, köszi, nem kell – válaszolom bizonytalanul és el akarnék indulni, ekkor azonban érzem, kicsit túl korai volt ez, újabb „adagot” érzek feltolulni a torkomban. Nincs mit tenni, visszafordulok a fa felé és folytatom. A lány elég közel áll, figyelni meg rá nincs időm, csak remélni tudom, hogy nem landolt rajta semennyi a „köpetemből”.