Nem értem miért nézett rám a kicsike olyan furcsán az őzikeszemeivel. Egy ujjal nem nyúltam hozzá, ő mégis ijedten jött a közelembe. Sőt, a fal mögött próbált biztonságra lelni, mintha az megvédte volna haragomtól. Buta kis liba…mintha nem találnám meg akár az utcán, akár a munkahelyén.
Kezet emeltem rá, de örült volna inkább annak, hogy nem a csinos pofiján csattant tenyerem, amiért az utamba állt a kórházban. Tudhatná, hogy háromféle emberrel nem kezdünk ki; az éhessel, a dühössel...és velem.

---

---

  Kimerülésig dolgozott, aminek meg is lett a böjtje. Ha nem Róla lenne szó, talán kirántanám az orrából a kanült, hogy egyre nehezebben jusson oxigénhez, és akár egy ponty, miután kikapják az akváriumból hogy utána valaki tálján díszelegjen, úgy vergődjön itt nekem a földön. Az egyetlen dolog, ami megmenti őt ettől a kis akciótól, az a kádnál történtek, és a kórházban kiejtett szavak kotyvaléka. Megismerhettem az érzelgős oldalát, s lelkizése átragadt rám. Talán csak a környezet miatt, talán a szavai hallatán. Sikerült olyan szinten összezavarnia, mint még embernek soha.
  Miután hazaérünk, segítek Neki eljutni a kanapéig. Hihetetlen, hogy egy hozzá hasonló, testileg, és lelkileg is erős ember ilyen hamar gyengévé váljon. Biztosan amiatt a nyavalyás miatt van az egész! A kölykökkel cska a baj van...ezt szajkózom állandóan!
  Frankie eddig megszokott énje mostanra feledésbe merült, csakis azt látom, hogy minden egyes lépéséhez kell egy segítő kéz - vagyis én. Lehet el kéne koboznom az egyik doktori köpenyét, hogy hitelesebbnek tűnjek.

  Le kell vezetnem a feszültséget, ki kell kapcsolnom az agyamat legalább tíz percre. Átaludtam az egész tegnapot a kórházban, de nem segített az agyamban levő nyomáson. Fontos vagy - ez volt az, ami végleg betette az ajtót.
- Felejtsd el egy életre a nikotint. Majd körbetapasztom a karodat olyan tapasszal, tudod. - vágok szavai közbe hanyagul, miközben haladok az erkély felé.
Ugyan ismerem, mint a rossz pénzt...nem adok többet egy hétnél, és rágyújt. Akár suttyomban, akár úgy, hogy észreveszem. Vállat von majd a most történtek felett, aztán folytatja tovább az alkalmi nyaggatásom. Sőt, első dolga az lesz, hogy boxkesztyűt húzzon, miután nem kell többé tiszta oxigénnel életben tartania magát.
- Valakik koccintanak mások egészségére, én viszont helyetted is tönkre vágom a tüdőmet. - közöltem vele teljesen higgadtan, már csak azért is, hogy érezze a törődést, és ezzel a lendülettel - ha már így felvetődött a dohányzás - megyek ki az erkélyre, ahol muszáj kitisztítanom a fejemet.

  Realizálva a dolgokat, mostanra már ott virít a munkanélküli cetli a homlokomon. Nem izgat immáron, a fontossági listán előbb szerepelnek a barátok (aminek száma egyenlő eggyel), mintsem a munka és az átkozott, korgógyomrú, nyálas, piperkőc vendégek hada.
  Gondolataimban elmerülök, figyelem a fán, s a földre lehulló levelek mozgását, miközben a főnököm jár az eszemben, ahogy harsány hangján elhord mindennek, amiért nem vágok jópofát a vendégekhez - hanem védőangyalt játszom itthon. Csupán glória és szárnyak nélkül. Hiába nem szóltam neki, sejthetné, hogy kurva nagy gáz van, illetve volt.
A gondolatmenetből kizökkent Frankie palackjának halk koppanása a földön. Hátrapillantok rá, mire ő már rajtam csüng. Elhúzódom kicsit tőle, fintorogva fürkészve azt, amit csinál, mire ő nyakamba bújik. Helyesbítek…EZ volt az utolsó lépés, ami végleg teljes káoszt kreált bennem.
- Kezd rohadtul elegem lenni abból, hogy nem értem mi bajod van! - élvezettel szívtam be az utolsó slukkot, s a csikket oldalra pöccintettem. - Hallod?! - kérdezem Frankie hátától, hiszen ő egy fikarcnyit sem törődve azzal, hogy hozzá bégettem, megy befele. Mikor megáll, felülök az erkély szélére, majd tenyeremmel dobolni kezdek combjaimon, s ajkaim beszippantva próbálok nem visszaszólni neki - ami nem megy.
- Kell segíteni, vagy megy az egyedül is? - kérdezem utána kiáltva, halkan felröhögve. Eszeveszett ritmusban kezdem ütlegelni combom, ezzel is elterelve figyelmem a jelenről, ahogy a csípő érzéstől szinte égni kezd combom, a melegség átjárja egész lábamat.
Pár nagy sóhaj után erőt veszek magamon, hogy visszamehessek a házba. Ha Frankie a retyin van még, akkor minden bizonnyal el tudom kerülni őt. Ahogy nyitom az erkély ajtaját, ő úgy szólal meg.
  Az egyik szemem sír, a másik nevet. Előbbi, amiért két hétig el kell viselnem a társaságát - egy perc nyugtom nem lesz. Utóbbi, amiért elintézte nekem a szabimat. Nem tudom milyen sódert vágott be a főnököm alá, de bejött!
Felhívta? Akkor persze megint az én elmém remekelt, nem az övé, de ezt most nem dörgölöm az orra alá, hiszem ő a beteg. Pöhh, már kezdem megsajnálni.
Na jó, lássuk be, ő csűrte-csavarta a szavakat úgy, hogy főnököm aggódni (?) kezdjen, s bevegye a tündérmese egészét.
- Ahhh! A szívem… - minden színészi képességem bevetve kapok az említett testrészemhez, hirtelen megrogynak lábaim, arcomra kiül a rémület, s a nemlétező fájdalom okozta kín...
- A titulusod az egyik legjobb dolog a világon. - jegyzem meg pimasz módon (mondatomban elrejtve a köszönöm szót), miután közölte az örömhírt, majd vízszintbe vágom magam a kanapé melletti fotelben. Kiterülök azon, mint aki jól végezte dolgát, s támla fele fordulva, körmömmel lágyan karcolni kezdem annak anyagát. Hacsak nem szól hozzám, addig továbbra is nonfiguratív mintákat körmölök az anyagra. Folytatom ezt pár percig, majd lassan fordulok Frankie felé. Ha próbál álomba szenderülni, ha nem.
- Mondd ki nyíltan végre, hogy mi volt ez a játék… - játék az idegrendszeremmel, a bennem dúló érzelmekkel. Ha már elkezdte, játsszon nyílt lapokkal. Most legyen ember a talpán, ha a szavak emberének is kell lennie!

Sokan vannak, akik képesek azt mondani, hogy sok gondjuk van a párjukkal, vagy, hogy furcsán viselkedik, ilyesmik. Én mit mondjak? Tudom, hogy Toby gondolatban újra és újra megöl, hiába ez a kedvesség, és biztos vagyok benne, hogy lennének javaslatai a kínzásomra is. Hiába van csendben, én nem egy akárki vagyok, akit csak úgy átbaszhat a palánkon. Vicces, mert én is így gondolkodom. Csak én pokolian szeretem őt, és mocskosul fáj a tudat, hogy biztos vagyok benne, szeretne végezni velem. Csak képtelen megtenni. Vagy mentálisan nagy a szája, vagy az zavarja, hogy barátok vagyunk Nem tudom, de szeretném, ha megtenné, ha túllennénk rajta. Elég bizar, ha arra vágyik valaki, hogy a barátja, a szerelme vágjon bele nyélig egy kést. Bár én magammal is szeretek hasonlókat tenni, csak nem ilyen nagyságrendben. Mások azért vágják végig a tenyerüket, mert haladnak a csukló fele, én azért, hogy a fájdalom kijózanítson. Na meg a vér látványáért. Toby is vért szeretne látni. Az enyémet. Én meg az övét. Egymással szemben állunk mosolyogva, míg a másik nyakához préseljük a kést. A kérdés csak az, melyikünk fog elöbb "pislogni". Sajnos én kezdek, de nem a kellő értelemben. Kezdem leereszteni a kezem, ahelyett, hogy elhúznám a kést a torkán.
Nem szólok semmit a beszólására, csak szemet forgatok. Jól van, cigizzen, majd én is fogok, tegyen bármit is. Kim ő nekem, hogy megszabja, mit tehetek? Ne is álmodjon róla. Még csak nem is járunk, pedig tehetnénk. A nyakába csókolok. Érzem ajkaim alatt szíve dobbanásait. Az agyam üvölt: HARAPJ. Lehunyom a szemem, elhúzódik. Jobb is. Inkább megyek és lerendezem kicsit sem kedvesen, de annál inkább hivatalosan a főnökét. Rohadtul nem érdekel, ő mit akar, vagy mit nem, rövidre zárom a társalgást, és már megyek is vissza Tobyhoz, elfekszem a kanapén erőtlenül. Nézem, ahogy bohóckodik, és felsóhajtok félhangosan, még egy fintorral is megajándékozom. - Mondd ki, a titulusom az egyetlen jó dolog bennem. - A helyes mondat inkább az lenne "Meg akarlak ölni". De ehelyett csak lehunyom a szemem. Aludnom kéne, jobb is lesz, ha már most nekiveselkedek a programnak.  Még mielött valami olyat mondanék, amit megbánok a végén. Fárasztó egész nap a szavai, tettei mögé látni, inkább a pihentető alvásba fektetem az energiám, annak a vége legalább úgyis egy dolog. Kivéve, ha álmomban megteszi, de őszintén szolva, azt a gerinctelen, gyáva féreg dolgot ki se nézem belőle. Ám ekkor... mintha megérezné, hogy mi az, amit biztosan nem akarok csináli, az érzésekről szeretne beszélgetni. Kék szemeim rosszat sejttető üres hidegséggel emelkednek fel arcára lassan. Most csak nem egy szerelmi vallomást szeretne hallani? Akkor ki is röhögném. Mármint azért, hogy azt hiszi, kiejtek a számon olyat, hogy szeretem. Nem azért, mert nem lenne igaza. Pár pillanatig szótlanul figyelem, majd ugyanilyen ürességgel szólalok meg, hangomban nulla érzelemmel, ahhoz képest, hogy amit mondok... annak súlya van. Ha érti, persze, lehet, hogy fogalma sincs, de ez miért is lenne már az én dolgom? - Odi et amo. Quare id faciam, fortasse requiris. Nescio, sed fieri sentio et excrucior.* - Dalolom neki ártatlan hangon, majd visszahajtom a fejem. Ujjaim lazán egymásnak támasztom, hegyükön végighúzom ajkaimat, majd olyan erősen nyomom egyik körmömet a puha-vékony bőrbe, hogy felszakad az alsóajkam, és egy kövér vércsepp buggyan ki, míg pillantásom a plafont pásztázza. Elmosolyodok. A fájdalom nő, a seb szélesedik. Nyelvem egy laza mozdulattal tisztítja le. - Toby... - Hangom selymes, nyugodt, nincs benne semmi fenyegetés, csak egy apró kedveskedés, amiről tudhatja, hogy nem azt rejt. Felé sem nézek - Medig akarod ezt játszani? - Bizony, másik játékról bezsélek, témát váltottam, de ugyanolyan közel van, mint amit ő kérdezett. - Egymás nyakán lakunk, segítesz, de fejben... pont az ellenkezőjét teszed. Ne tagadd le. Ez szánalmas. Miért legyek őszinte veled, mikor a fejedben karóba szeretnél húzni? -Kérdezem, és most felé döntöm a fejemet. Nevetek, pedig alig van levegőm, mégis... nem tudom megállni. Ajkaim véresen kunkorodnak, ahogy ellököm magam, és nehezen, de felülök. Köhögök, a sok köhögéstől elkínzott torkom pedig apró kis vércseppeket köp fel, de tudom, hogy semmi bajom. Én ne tudnám? Orvos vagyok, és a box miatt elég sokszor kell saját magamat ellátnom. - Úgyse mernéd megtenni. Tegyél egy szívességet magadnak, és nekem is, hagyd abba. Én is meg akarom tenni veled. De már nem. Ne szúrd el. - Egy baráti jótanács tőlem neki. lehet, nem tudja, mit nem szabad elszúrnia, na de érdekel ez engem? Nem. - Vagy tedd meg most - Rántok vállat, nem érdekel. Őszintén, nem vagyok olyan rosszul, hogy ne tudnám a falhoz vágni. És ez most nem szerelmes, vagy érzelmes nyávogás, ne fusson bele abba a hibába, hogy annak veszi. Ő dönt, a szeretetem kell neki, vagy a gyűlöletem, és tényleg egy alkoholosüvegbe töltöm a vérét. Nem vagyok vicces kedvemben, és még aludni sem hagyott. mielőtt még bármit mondhat, vagy tehet, felállok, cipős lábamat beakasztom a fotel alá, megragadom Toby felsőjét és közel rántom magamhoz minden erőmet összeszedve. Nehogy azt higgye, engem legyőzhet egy ilyen kis... senki. - Tudd, hogy hol a helyed. Ne nekem kelljen megmutatnom, vagy esküszöm, a földszintre kell költöznöd, mert a lépcsőn nem fogsz tudni feljönni. - Morgom halkan, és felrántva a lábamat felborítom a fotelt, őt meg utánalököm. Milyen jogon is kér számon engem? Ne gondolja, hogy kiskirály lett, ne parancsolgasson nekem, különben szörnyű idők jönnek neki. Megragadva a palackot fordítok neki hátat, és megyek fel a lépcsőn a szobámba. Nagyon megeröltető dolog lépcsőzni, a végére elsápad még az ajkam is. De akkor is bevágom a szobám ajtaját.


* Gyűlölök és szeretek. Mért? Nem tudom én se, de érzem:
így van ez, és a szivem élve keresztre feszít.

Tobiasnak sok szeretettel, és fogd vissza magad, míg megteheted.

Kurvára fáj a combom, émelyítő érzés, ahogy farmerem alatt, a bőrömön lapuló apró sebek némelyike felszakad, s vérem sötét pacát hagy az anyagon.
Ég az egész, vadítóan hat rám...a fájdalom egy halk nyögést présel ki torkomon. Annak halk visszhangja ébreszt fel, s ránt vissza a valóságba, ahol Frankie betrappolt a nappaliba. Semmibe vesz, mintha lenne itt más ebben a kicseszett házban. A patkányokkal nem értek szót, de lassan már Vele sem.

  A tőlem megszokott módon pimaszkodom, szórakozom vele, amit egyáltalán nem úgy fogad, ahogy általában. Már megint ez az önsajnáltató, letargikus hangulat...hogy baszná meg!
- Nem. - zárom le ezzel a témát, s vállat vonok, majd a kanapéra vetődöm. Számon kérem az elmúlt huszonnégy órában elhangzottakról, ugyanis sikerült felbolygatnia az egész világomat. Egy pillanat alatt történt az egész, pár szóba tellett….na meg egy kora reggeli csókba, amit követett egy másik a kórházban.
  Tekintete rajtam, idegesít, ahogy így bámul. Megspékeli mindezt dudorászásával is, ami sokkal inkább valami gyanús mormogás.
Gyűlölöm, mikor dokinyelven, latinul kezd el hadoválni. Soha nem mondja el miket mond. Átkokat szór rám? Azzal csak táplál. Az egész életem egy átkon alapul. Mit számít egy újabb rontás? Az csak jót tesz, ezt elfelejtette?
Életem minden egyes perce keserves volt. Erre akkor jöttem rá, mikor az a ribanc, Loreen faképnél hagyott.
  Aztán jött Frankie, akár csak egy vigasztalógép, barát a bajban. Biztos háttérrel rendelkezett már akkoriban is, kész tervekkel állít elém - aztán beloptam magam az szívébe életébe. Azóta kötelességemnek éreztem megóvni Őt minden rossztól - kezdve a kurvájával. Majd egyszer talán elmondom neki, hogy a mostani békét, ami körülveszi őt, azt nekem köszönheti. Ahogy azt is, hogy most két lábbal a talajon járhat, még ha erőtlenül is, és nem pedig a patológián hever élettelen teste.
Nem várok egy kedvesen hangzó szót sem. Nem várom el, hogy megköszönje, mert természetes (legalábbis nekem), hogy kitartok mellette. Még a munkám is beáldoztam érte. És megint engem állít be rossznak.
  Ássam elő nagyanyám a sírjából, és kérjem meg arra, hogy keverjen már le pár kiadós pofont, amiért nem fojtottam meg Őt a kórházban, ezzel is enyhítve gyötrelmes fájdalmain?

  Nem értem mi az isten ütött belé. Egyik pillanatban azt próbálta velem beetetni, hogy fontos vagyok neki, ellágyulva majdnem szerelmet vallott, erre a másikban meg elárulja, hogy megtenné azt...amit én soha. Tekintetem a palackra vándorol, próbálok keresni valami utasítást, szimbólumot, jelzést, miszerint a palackban levő oxigén túlzott fogyasztása megbolygatja az agyat, hülyébbé teszi az embert - de sehol nem látok ilyet.
A zsebemben lapul az öngyújtóm, megtehetném, amit szigorúan tilos lenne - a jelzés, és önmagam szerint is.
Vele együtt válnék hamuvá, én pedig még nem akarok porrá lenni.

  A fotel anyaga ismét érdekesebbé válik, egészen addig, míg nevemen, pontosabban becenevemen nem szólít.  Ő az egyetlen ember, aki becézhet. Mástól nem tűröm el, pláne nem ilyen nyálas formában.
- Egyedül te játszadozol, nem veszed észre? - ejtem ki halkan a szavakat, miközben lassan felé meresztem tekintetem, és elengedem fülem mellett mondanivalójának egy részét.
Hülyeségeket hord össze, nem is értem mi lett ez a hirtelen váltás.
- Nem lehetsz ennyire vak. - fejcsóválva vizslatom a szoba sarkát, ezzel is próbálva elkerülni Frankie fáradtságtól kivörösödött szemeit, s vérző száját.
  Egyetlen gyenge pontom van, az ő vére - ő ezt ki is használja. Tesztel? Kíváncsi, hogy meddig tudom visszafogni magam?! Rossz emberrel szórakozik. Hiába fitogtatja erejét, volt kitől tanulnom.
Nyelvem végighúzom ajkaimon, s a bennem tomboló bikának megálljt parancsolok. Lehunyom szemem, felsóhajtok párszor...
  Felül - és ez a mozdulat is már megterhelő számára, ismételten köhögni kezd.
- Szád elé a kezed… - megköszörülve torkom fordulok el tőle, elkerülve az apró cseppek látványát, amik szinte hívogatják nyelvemet.
Frankie csak pakolja az olajat a tűzre, tudatosan provokál. De mit akar ezzel elérni? Nem emlékszik a tegnap reggelre? Majdnem az öklöm bánta...de megválaszoltam kérdését.
- Törölték a memóriád? Világosan megmondtam, nem végeznék SOHA veled. Megtanulom latinul ezt, hátha úgy felfogod. - lábaim himbálva a karfán, hunyorogva, óriási kérdőjellel a fejem fölött nézek szemeibe.
- Ez bezzeg elmegy a füled mellett, bazdmeg. Majdnem kipurcantál, épphogy visszarángattak a Pokol kapujától, erre engem pocskondiázol. Jellemző... - hangom határozott, ám némi düh és sértettség is rejlik szavaim mögött.
Hallgatok, továbbra is kerülök a vele való szemkontaktust, mire váratlanul magához ránt. Elfordítom fejem mikor hozzám beszél, nem akarom hallgatni ahogy elárulja: megtenné azt...amit én soha.

  ...tedd meg. - ujjaim hirtelen rövid hajába szántanak, s hirtelen rántom hátra a fejét. Tudom, hogy valójában gyenge, nehezére esik minden apró mozdulat. Ha ellenkezne, vadabban kényszeríteném arra, hogy nyaka nyílt terep legyen nekem. Mindvégig szemébe nézek, összevont szemöldökkel. Gyilkos láng lobban szemeimbe, egy pillanatra megfeledkezem arról kivel is állok szemben.
Lassan hajolok hozzá, hogy nyelvem végighúzzam nyakán, az ádámcsutkájánál megállva, ahol a vékonyt bőrbe harapva húzom azt, ameddig fogaim szinte önkényesen engedik el, majd lábujjhegyre állva pár nyálcseppet hullajtok alsó ajkára, hogy az onnan kibuggyanó vért azt lemossa, mintsem nyelvem ízlelőbimbói jussanak finomsághoz.
- Tetszene? Élveznéd hogy így neked esnék? - búgom ajkai elé pajzánul, egy másik témát boncolgatva. Hirtelen minden düh elillan belőlem, szinte már izgatóvá válik az, ahogy így állunk egymással szemben, közben durva szavai visszazökkentenek a rideg valóságba. Majd pont ő fog most engem itt elgyepálni, mikor felülni is fájdalmas volt neki? Hagyjuk mááár! Azt hiszi befosok tőle? Inkább csak megrémiszt, hogy szinte semmi perc alatt vált ilyenné. Mintha nem önmaga lenne.
Egy szempillantás alatt rúgja fel a fotelt, és lök utána. Próbálom megtartani magam, de elvesztem az egyensúlyom, így a fotel után esek, könyökömmel próbálom tompítani az esést.
Ahogy Frankie hátat fordít, a hozzá közelebb eső középső ujjam az ég felé mered, háta felé mutatom azt.
- Nyazsgem! - dörmögöm magam elé, majd egy hátrabukfenccel felkelek a padlóról. Nagyokat sóhajtva, leplezve mérgemet, figyelem ahogy a palackot húzza maga után, és úgy trappol felfelé.
- Mégis miért csókoltál meg?!?! - torkom szakadtából ordítom utána, hogy hangom akkor is meghallja miután bevágta szobájának ajtaját, eközben a legelső kézbe kerülő tárgyhoz - egy porcelánvázához - nyúlok, s hajítom el azt a lépcsők felé. Az egyik nagyobb darabot öklöm közé szorítom, az mélyen a bőrömbe fúródik, mély sebeket ejtve azon, mikből forró vérem szétfolyik tenyerem egészén. A porcelándarabot elhajítom, ami a falon törik újabb darabokba, vérző kezemet végighúzom ajkaimon, majd bemocskolom vele a pofámat.  
  Nem kajtatok Frankie után, jobb lesz, ha tényleg kipiheni magát. Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy akár a szolgája, úgy kövessem minden egyes lépését. Baja van? - Akkor majd ordít, az úgyis megy neki.
Inkább a fürdőbe megyek, hogy tűzforró vizet engedhessek tenyeremre, ezzel is növelve a fájdalom mértékét. Felszisszenek, élvezettel teli sóhajokat engedek ki torkomon, testem egésze lúdbőrös lesz. A tükörbe nézve szemezek magammal, miközben a fájdalom már megszokottá válik, szinte elhalványul. Elsápadok, kezem remegni kezd a vérvesztés miatt, de fittyet hányok efelett, majd visszanyerem régi színemet, s kezem abbahagyja az önkénytelen rángatózást.
~ Ennyire szar alak vagyok? Ennyire semmibe vesz? ~ - tör fel belőlem a gondolat, ahogy vérrel összekent képem tekint vissza rám a tükörben.
  Dühít, bosszant, idegesít, ahogy kezem nem hagyja abba a remegést. Nehezen ökölbe szorítom, majd rögvest behúzok a tükörben levő szemét alaknak…
A tükör megreped, de nem hullik apró szilánkokra. Ordítanék a fájdalomtól, de nem teszem, elfojtom azt ajkam rágcsálásával. Vérem rászáradt arcomra, bőröm hófehérré válik, a vérzés nem áll el.
El kell látnom magam...de fel nem mehetek, pedig az összes kötszer ott van. Hiúságom sem hagyja, hogy felmásszak, inkább összevérzem az egész alsó szintet.

Minden túl gyorsan történik, fel se fogja zsibbadt agyam, csak mikor  már teljesen kiszolgáltatott neki a nyakam, és ujjai mélyen túrnak a hajamba. Nem ijedek meg, pillantásom jégszoborhoz méltóan válaszol az övére pislogás nélkül, mégis becsukom, mikor nyelve végigtáncol érzékeny bőrömön. Nehezen veszem már a lélegzetet, kipirul az arcom, de még moderálom magamat. Mikor megharap halkan  felnyöszörgök, ezt hogy a retekbe csinálja?! Úgy utálom őt! Tessék már engem békén hagyni, hogy csendben utálhassam, erre... Bassza meg! A nyála gusztustalan! Bíborvörös cseppekkel keveredik és lefolyik az államon. Épphogy nem grimaszolok baszki. De mikor megpróbálna elhajolni közel rántom és figyelmen kívül hagyva a kérdését, mélyen megcsókolom, nyelvem utat tör ajkai közt és erőszakos, ellentmondást nem tűrő csókba rántom. Mélyen nyújtom el, mohón valom puha ajkait, nem hagyom, hogy bárhogy is elszakítson minket. Mikor már kiélveztem az egészet, csak akkor lököm el a fotelba és indulok meg felfele, mikor beszól nekem. Felvont szemöldökkel fordulok meg.
- Kinyalom, csak told le és fordulj meg - Nézek rá szúródan, majd második megszólalására már nem is reagálva folytatom az utam felfele. Nem figyelek már a hisztijére, csak becsukom az ajtóm rendesen, kulcsra, és lefekszem. Pár pillanatig meredek a falra, próbálom kitalálni, mi is legyen. Annyira felbaszta bennem az idegen Tobias, hogy az már embertelen! Aludnom kéne, pihennem kéne, de nem megy, mert teljesen kivagyok! Bassza meg, bassza meg, bassza meg! Legszívesebben megfojtanám egy kanál vízben. Becsukom a szemem, szuggerálom magam, hogy aludjak már el. Egy órát talán alszom is, hogy aztán kipattanjanak a szemeim, és inkább feltúrjam az egész szekrényemet, meresve pár dolgot. Az egyik bicskámat az ágyra dobom, az kelleni fog, és a kis zacskót is utánahajítom. Régóta nem csináltam, anyámnak megígértem, na meg orvos se lehetnék így, de jelenleg kurvára leszarom, nekem most kell. Egy üvegnyi piát is előkotrok. Igen, most minden létező dolgot bevetek, amivel csak kibaszhatom az agyamat az ablakon.
Elöszőr a port szorom  szép, takaros csíkokba, és szívom fel mélyen, majd piálok rá egyre jobban. Egy óra múlva, már kibaszott jól érzem magam, a bicskával csípőcsontom mellett játszom fel-felhasítva a bőrt újra és újra egyre mélyebben, de a fájdalom elveszik a keserédes tengerben, mely újra és újra végognyal testemen. Eléged, és közben cseppfolyóssá is válok. Nem iszok meg egy egész üvegnyit, annyira nem vagyok hülye, és most nem akarom magamat mattrészegre vedelni, a spiccesen viszont mondjuk már túlvagyok. Feltornázom magamat állásba, pár lépés után majdnem pofára esek a palack miatt. Zavaros pillantásom visszafordul, majd halk kárommkodásokkal koronázva megragadom azt a szar palackot és kivonszolom magam után. Az ajtót úgy baszom ki, mintha papírból lenne. Meg kell találnom Tobyt de azonnal, rögtön.
Lerobogok a lépcsőn, körbenézek mindenhol, és akkor... jövök rá, hogy a fürdőben van. Bedörömbölök erélyesen, majd felszakítom azt az ajtót is, ha zárva van, akárhogy, de kinyitom, ha kell, az egész kuka lesz, nem érdekel, de elötte kedvesen szólok - BEMEGYEK BAZDMEG - Szólok be, majd csak ezek után rontok be. A látvány egy pillanatra megakaszt, de esküszöm, csak egyetlen egy pillanatra, mert már meg is szólalok. - Veled meg mi a fasz van?! - Jajajam, részegen nem éppen vagyok visszafogott. - Wah, leszarom. Most végighallgatsz, még ha el is vérzel az orrom elött. - Mordulok rá, mintha szándékos kibaszásból tette volna az egészet, és mielött akármit is tehetne, megszólalok újra - Csak egyszer mondom el, és csak mert.... - Lerántom a fejemről a kanült, mert kibaszottul zavar, így már mindjárt más... - Szóval szeretlek úgy... valószínűleg nem fogod fel, mert még én sem dolgoztam fel, de ez van. Szívesen smárolnék veled a nap minden percében, vagy tolnálak meg a konyhaasztalon, és nem azért, mert kanos vagyok... de igen, az is vagyok - Teszem hozzá hümmögve, de sietnem kell, mielött belepofázik, vagy bármi. Mélyet szívok a kanülből. - De közben gyűlöllek is, mert ezt érezteted velem, mikor ez gyengeség, és soha nem akartam ezt. Mert fogalmad sincs igazából rólam, és mert a legjobb barátom vagy, és ilyet nem teszünk egymással! És mert volt pofád még 16 évesen hisztériázni, mert eltűntem egy időre és nem vittelek magammal. Szóval rühellek... de megpusztulok nélküled, kellesz nekem, fontos vagy nekem, azért csókoltalak meg bazdmeg. Jó pancsikolást tovább. - A hangom már faszán hörgővé vált a végére az oxigénhiány miatt, és szédülök is, minden bajom van, visszarakom a kanuóült, majd szó nélkül megfordulva induulok meg vissza a szobá,mba, magam után húzva a palackot, mint a kicsik a macit, döcög a lépcsőn a fokoknak verődve, magasra emelem az orrom. Fasza gyerek voltam.

Tobiasnak sok szeretettel, és fogd vissza magad, míg megteheted.

Tudom, hogy az anyja sósavval szoptatta, hogy ilyen kemény legény lett belőle, éppen ezért nem aggódóm már érte egy másodpercig sem. Vele voltam tegnap óta, nem mozdultam mellőle, majdnem megütöttem az egyik csinos kis munkatársát...erre ezt kapom ,,hálából”.
Leszarom mennyire van rosszul, ha van ereje most is az ócsárlásomhoz, és a rángatásomhoz, akkor tegye csak meg, előbb-utóbb majd összeesik, aztán ha ismét a kórházban ébred, és ott talán észhez tér. Bár reménytelen eset...túl jól ismerem már.

  Felnyög, szóval a kérdésemre a válasz egy kimondatlan igen. Még ha magának nem is ismeri be mennyire is odalenne ha a magam módján szórakoznék vele, én tudom, hogy imádná. Könyörögne azért, hogy csináljam még…
Kiélvezem a pár másodpercig tartó szerepcserét, nyakán lassan húzom végig nyelvem bőrén, majd megbélyegzem ádámcsutkájánál fognyomaimmal.
  Tekintetem az alsó ajkán kivillanó karmazsin cseppre szegezem, ami továbbra is  csalogatja nyelvem, de tudom, hogy tilos megtennem, amit valójában szeretnék. Ám mégis  elkerülhetetlen, hogy ne érezzem a vérének ízét, hiszen hirtelen húz magához. Ajkaink egybeforrnak, fogaink összekoccannak a lendülettől. Nem tudok ellenállni neki, ahogy tiltakozni sem. Próbálom ellökni magam tőle...de nem hagyja...a rajtam uralkodó vágynak immáron nincs hatalma felettem; ugyanazzal a hévvel, szenvedéllyel, vadsággal viszonzom a szinte már fullasztó csókot.
  Régóta akartam ezt, sokszor elképzeltem egy csókot vele, de mivel ismerem, elküldött volna a picsába, ha csak egy ujjamat is felé nyújtottam volna, nemhogy hozzátapadtam volna.
  Mikor elválnak ajkaink, a fotel után lök, és jól hanyatt vágódom azon. Talán a döbbenettől is vesztem el egyensúlyom, nem pedig a lökés erejétől, mert hát valljuk be...egy három éves erősebb most Frankél. Ő szinte gőzerővel - túlzok - megy fel a lépcsőn. Annyira nevetséges, ahogy ott virít a pofáján a kanül, szemei alatt a bőröndök, bőre sápadt...és még így is ő érzi magát fölényben. Az utolsó szó jogáért mindketten megharcolunk, de általában ráhagyom...kivételt képez a most. Nem gondoltam volna, hogy meghallja a beszólásom, de felnevetek válaszán.
- Klotyópapír helyett megteszi… - középső ujjam továbbra is az ég felé mered, majd megvonom vállam, s mikor eltűnik a lépcsőfordulónál, akkor arra fordulva tolom le a gatyám, hogy utólag mutathassam neki a seggem. Felcseréltem a sorrendjét, de ez van; nem csinálhatom mindig azt, amit ő akar, abban a formában, ahogy ő azt követeli.

---

  Örök trógerek maradunk, a korunk évről-évre nő, de mi leragadtunk a gimnáziumos éveinknél - ami a viselkedésünk illeti. Civakodunk, akár a rossz házasok, szó szerint megtudnánk egymást ölni, de valami...valami mindig visszatart minket.
Engem az, hogy csak neki köszönhetem, hogy gatyában rázott. Nélküle vagy a föld alatt lennék, vagy még itatnám az egereket, akik már a könnyeim alkotta óceánban fuldokolnának.

---

  Azzal nem megyek semmire, ha magamat püfölöm a tükörben, azt a rohadt szemétládát, aki vérrel beszennyezett pofájával vigyorog vissza rám.
Ahelyett, hogy kötszerek után kajtatnék, langyos vizet engedek a kádba, s míg folyik a víz felkutatom kint a nappaliban a cigis dobozt. Muszáj rágyújtanom, meg kell nyugodnom, helyre kell tennem az összes faszságot, ami a fejemben van.
A nappaliban körülnézek...Frankie cuccai szanaszét, a váza kisebb-nagyobb szilánkjai egy modern szőnyeget alkot, amire nem szívesen lépne rá az átlag ember. És talán egy fakír is hatszor átgondolná a dolgot.
  A méregrudat meggyújtom, majd beleülök a kádba, s kikapcsolom a körülöttem levő víz csobogásának, hullámzásának a hangját, csak magamra koncentrálok. A fejemben levő lomtárat ürítenem kell. Nem tudom felfogni, hogy Frankie miért viselkedik így velem. MINDENT megtettem érte, örülhetne, hogy él.

  Ahogy elszívtam a cigit, a csikket a budi fele pöccintem, majd lehunyom szemem...és be is alszom.
Testem szinte összeaszik, fogalmam nincs arról mennyi ideje vagyok itt. Frankie trappolásának hangja ébreszt fel, s hamar pattanok ki a kádból, egy törölközőt a derekam köré csavarok.

  Ő beront. Én pedig mintha mi sem történt volna, elkezdek fogat mosni, hogy a számba levő bűz és vér egyvelegét felváltsa a mentol szaga. A tükörből nézem Frankie-t, csak kiderül miért jött, ha már egy kisebb földrengést okozott azzal, ahogy lejött.

  A kedvesség szól belőle, ahogy ezt eddig is megszoktam. Fejet ingatok miközben sikálom fogaim, tekintetemmel csakis őt követem.
- Orvos vagy, találd ki. - dörmögöm két köpes között. Nem nehéz összerakni a képet; a tükör megrepedt, a váza odakint diribdarabokban, és mondjuk már nem ömlik  a vér a kezemből, de még lassan csordogál.
- Már megint ittál. - egy sóhaj kíséretében nyugtázom a tényt, ami talán kissé kérdőn is hangozhat. Úgyis leszarja. Ha iszik, azért őrjöng, ha nincs pia, akkor meg azért. Néha nem ismerek rá, de talán jobb is.
  Had mondja a magáért, ő sem tudja mit beszél. Aztán kimondja a bűvös, és a szótárában egészen eddig a pillanatig nem létező szót. Szoborrá dermedek, a fogkefe kiesik kezemből. Miközben Frankie tekintetét fürkészem, ujjaimról lassan szopogatom le az éppen tenyeremre folyó, vagy épp rászáradt vért, miközben szavait hallgatom. Tekintete nem tiszta, és nem a rosszulléttől néz így ki. Ugyan a mostani állapota is rátesz egy lapáttal. De honnan is szerzett piát?!

  Megfordulok, hogy immáron szemtől szembe lehessünk, a csapnak támaszkodva iszom a szavait. Mindvégig fapofával nézek rá, ahogy tág pupilláival mér végig, szájából az alkohol bűze csapja meg orromat, mire fintorgok egyet, s szavai ismét erőteljesek, s lelkemig gázolnak. Teljesen összezavar.
- Ennyi? - kérdezem, miközben karba tett kezekkel hallgatom tovább, ahogy ontja magából...AZ ÉRZÉSEIT?! Itt áll előttem az élő példa, hogy a tiszta oxigén egy kis alkohollal keverve...igen csak megárt az ember agysejtjeinek.
- Nyögtél volna ki egy kibaszott köszönömöt ehelyett a szar helyett. Akkor dobálózz ilyen szóval, ha elpárolgott belőled az alkohol. Így nem vettél meg. - bököm ki miután hümmög párat, és ismét szóra nyitja a száját.
- Ha ennyire rühellsz, akkor elhúzok ebből a redvás házból, hogy egyedül lehess, és ne okozzak neked ennyi lelki traumát. - vágok szavai közbe fennhangon, támadó jelleggel, míg ő ismételten hörögni kezd, és csak ekkor eszmélek rá arra hogy túllőttem a célon. Ellököm magam a csaptól, pár pillanatig tenyerembe temetem arcom, s próbálom elkerülni tekintetét. Tudom kivel állok szemben, ahogy azt is, hogy ez nem én vagyok...soha nem bunkóznék istenigazából vele.
- Frankie...a picsába is! Féltelek...nem akarom hogy itt purcanjál ki. Kellesz nekem! Szükségem van rád... - lassan lépek felé, s segítek visszatenni a helyére a kanült.
  Nem tudom, pontosabban nem akarom felfogni amiket mondott. Hánytorgatja a múltat. El sem hiszem, hogy emlékszik a vinnyogásomra!!! Tényleg ennyit jelentek neki?! Nekem is szükségem lesz arra a kurva palackra...Frankie-nek meg egy defibrillátorra is, amivel visszahoz az élők keserves (?) soraiba.

  Annyira lehetetlen ez!!! Hisz’ Neki nincsenek érzései. Igazi kőbunkó, egy hatalmas szikla. Egyedül az a kurva játszott nagy szerepet az életében, én mindig háttérbe szorultam. Most mi lett ez a hirtelen váltás? Nincs ló, jó ez a hülye gyerek is?! Elszidnám, elhordanám mindennek, de nem érnék célt vele. Taszítanám. Bassza meg, amiért ekkora hatással van rám!
  Teljes káosz uralkodik bennem, a rám zúdított érzelemegyveleget nem tudom hova tenni. Frankie kiviharzik a fürdőből. Talán segítség kellene neki, de nincs bennem annyi keménység, hogy elé álljak. Ismét a tükörbe nézek, megkapaszkodom a csap szélében, s pár ideges sóhaj hagyja el a számat, s ahogy meghallom Frankie lépteinek hangját, kitépem az ajtót, és utána megyek. Pár szilánkba belelépek, fel-felszisszenek, de mit sem törődve az újabbfájdalmakkal, utánakiáltok.
- Tegyük meg! - az első lépcsőfokra állok, a korlátban megkapaszkodom. Ő mondta, hogy legjobb barátok nem tesznek ilyet. akkor emeljük a kapcsolatunk egy újabb szintre?!

Bassza meg, hogy bármit is teszek, szart se jelent neki! - Mégis mi a szart vársz?! - Fakadok ki és mélyen hajamba túrok. - Naná, hogy nem mondom ki józanul, mert tudom, hogy ilyen lesz. Hogy semmit sem fog jelenteni. Azért nem mondom ki. Felesleges - Ki akarok menni, de csak folytatja, és... kezdek teljesen elveszi. Próbálok még koncentárlni bármire. - Köszönöm - Nyögöm ki, ha már ezt akarja hallani. Ha már csak ez érdekli az egészből. Kiborul, nagyon, én meg tehetetlneül ácsorgok. Komolyan ennyi? Ennyi amit felfogott, ami érdekli, amit válaszra méltat? Elkeserítő. Elkeseredek. Lehajtom a fejem, mint egy kiskutya, akit a gazdi mocskosul leszidott. Horgok, remegek, oxigén kell. Gyenge ujjaim ügyetlenkednek, és esetlenségemben olyat teszek, amit eddig még soha. Riadtan lépek egyet hátra, mikor  Toby felém lép. De végül csak segít, amit én szótlan engedelmességgel hagyok. - Erről van szó, Toby... Ez az egész erről szól - Suttogom halkan, mikor mélyet szívok a kanülből. Kicsit felfrissülök. - Hogy nekem is szükségem van rád. Te tartasz életben. Azért nem köszönöm meg, mert ezt minden nap megteszed - Szinte csak lehelem a szavakat. Kiment belőlem minden erő. Nem vagyok részeg, minden pillanattal egyre jobban józanodok, szóval elhiheti nekem, amit mondok. De inkább megfordulok, és elmegyek, mielött még olyan nyálassá válok, amit józanul nem bocsájtanék meg magamnak. Vannak érzéseim, csak túl erősek ahhoz, hogy ne féljek kimutatni őket. Olyan rettenetesen sebezhetővé tennének, és félek. Ezt nem engedhetem meg magamnak. Még Toby mellett sem. Gyengének tartana, talán le is nézne. Nem tudom. Talán most már itt az ideje, hogy leveszem az álcát, a maszkot. Alatta sem vagyok egy rózsaszín puszedli, de látszik, hogy igenis vannak érzéseim. Vsak apa... és a kollégái... muszáj volt eltemetnem őket. Tartottam a levételtől, hogy jön más a helyükre, de Toby... ő megvéd, mindig ezt tette, nem kéne félnem. Tőle semmiképp sem.
Már a lépcsőfordulóná döcögök, ami nem nehéz, mert egy kovácsoltvas csigalépcső, mikor Toby utánam szól, kivételen nem valami  bunkó dolgot. Pár pillanatig értetlenül meredek rá, még a szemöldökömet is felvonom, jelezve, hogy nem nagyon vágom, mit beszél. Aztán bumm. Leesik, és eltátom a számat. Szó szerint. Hogy mi?! Egy újabb váatlan dolog: elpirulok. Orrom vonala és szemem alatt a bőr kipirosodik, érzem, mennyire forró lesz, és nem a piától. - hogy te meg én? - Kérdeze halkan és felé gordulok. Lebattyogok a fokokon, egészen addig, míg nem állok elötte, az egyel feljebbin. Értetlenül pislogok rá, zavaros kék szemeim próbálják kivenni az övéből, komolyan gondolja-e. De ahogy látom, igen. - Úgy gondolod, pótolhatom Loreent? - Kérdezem, és véresen komolyan. Nem ingerlésből. Tudni akarom, hogy tudna-e szeretni annyira, amennyire őt. Még mielött az a kis ribi elhagyta. Hallhatja a hangomon, hogy most nem veszekedni akarom, vagy kiborítani. De mondjuk, ha erre is pattogni kezd komolyan jobbra el.
Szabad kezem arcára simít, hüvelykujjam ajkait cirógatják, majd közéjük nyomul, hogy elnyíljanak a puha forróságok. Előrehajolok, és megcsókolom. De nem úgy, mint eddig. Ajkaim forrón simulnak az övére, mohón tapadnak rájuk, de szeretetteljesen. Ahogy a szerelmes csókolja a párját. Megbecsétélem ezzel az alkut. Legyen így. A palackot lábaim közé leteszem és fenekébe markolok, úgy húzom közelebb. - Fel vagy le? - Kérdezem  egy pillanatig elszakadva ajkaitól. A picsába, tényleg nagyon szerethetem ezt a bolondot. Ha hajlandó vagyok lefeküdni vele. Az ilyesmire nehezen lehet engem rávnni... bizonyos eset óta. Válasza után elkezdem húzni a megadott irányba, a palackot is felkapom. Kezdek józanodni. Francba. A vendégszobába megyünk, mert az én szobámba biztos nem, a drog, bocska, meg alkohol közé, az ő szobáját meg se próbálom. Mikor beérünk újra magamhoz vonom egy forró csókba, karjaim szorosan ölelik testét, míg ajkaim most már a nyakát kényeztetik, mígnem meg nem harapják viszonylag erősen.

Tobiasnak sok szeretettel, és dance with me

- Tőled nagyon semmit. Reménytelen vagy. - vonom meg a vállam, majd közelebb lépek hozzá, hogy orrunk szinte összeérjen. Lehunyom szemem, megnyalom ajkaim, mintha arra készülnék, hogy megcsókoljam, de ez nem szerepel a terveim közt.
- Gyáva vagy. - suttogom ajkaira, egy sajnálkozó biccentést követően, majd ismét a csapnak támaszkodom. Tudom, hogy ezzel kiverem nála a biztosítékot, mert ha van ezen a bolygón olyan, aki rettenthetetlen...az Frankie. Persze ha már a benne tomboló érzelmekről van szó, máris megfutamodik.
Mégis mi a faszomtól fél? Megromlana a kapcsolatunk? Ugyan már...én fogom azt tönkretenni, ha elmondom neki Isadora halálát. Bár ezt a titkomat lehet a sírba viszem.
- Tudod egyáltalán, hogy mire mondtad most ki?  - mintha csak kiakarnám oktatni, úgy jön ki a számon a kérdés, holott kurvára nem érdekel miért nyögte ki. Én kértem volna? Áh…rosszul fogta fel.

  Hátrább lép ahogy ismét közelítek felé.
Nocsak, nocsak, már itt tartunk? Ki kell élveznem a helyzetet, hogy most ő az, aki ha nem is retteg, de tart tőlem. Persze gyenge, erőtlen, könnyen sebezhető...és pityókás. ,,Palackmentesen”, állandó dühtől fűtve persze már tockosok tömkelegét kapnám tőle. Vagy húznánk a boxkesztyűt…
Szándékomban sincs bántani őt, csupán segítek neki visszatenni a kanült, közben némi aggodalommal fűszerve fakadok ki neki. A reakciója nemcsak hogy meglep, de meg is döbbent rendesen. Szoborrá dermedek, a kanül még mindig a kezemben, szemeimmel Frankie tekintetét fürkészem. Szeret. Szeretem. Mindent, tényleg mindent megteszek, illetve megtettem azért, hogy körülötte minden normális legyen. Egy-két dologról meg jobb, ha nem tud. Egyelőre.
- De..de..ez természetes. - hebegem-habogom lányos zavaromban, majd nézem ahogy kidöcög a fürdőből.

  Hajamba túrok, minden erőmet összeszedem még a fürdőben, majd követem Frankie-t, aki cirka félúton van szobája felé. Sértődött idióta. Megint én vagyok az, vagyis mg mindig...aki próbálja megpuhítani azt a óriási kőszívét.
  Marha jól nézhetek ki, ahogy szinte egy szál semmiben csimpaszkodom a korláton, míg várok a válaszra. Összezavartam, biztos nem érti hirtelen mire gondolok. Nem gondolta volna, hogy figyelek a szavaira, hogy azok mélyen belevésődtek az agyamba, mi?
  Utánaszólok, hogy a benne levő zűrzavaron csillapítsak kicsit (vagy épp ellenkezőleg?), mire ő hirtelen megáll, s álla majdnem a lába előtt hever.
- Nem...hanem én meg te. - válaszolom halkan, kijavítva a kérdésében a sorrendet, majd ahogy battyog lefele,  a száján kiejt egy olyan kérdést, amit soha nem akartam tőle hallani. Ahogy mástól sem, viszont más nemigen tud az előző életemről.
Loreen a múlt, nem létezik már számomra. A jelen meg a jövő az egy személy - azt hiszem.
- Pótoltad, nem? Egyébként is hagyj azzal a cafkával. Inkább... - nincs több hozzáfűznivalóm ehhez, rezignáltan reagálok, pár pillanatra próbálom elkerülni az Ő tekintetét, és próbálom ismét visszarángatni a jelenbe. Magamat, és őt is.
- Döntsd el, hogy bekötsz… - tenyeremen levő mély sebet felé mutatom. - ...vagy lekötsz, dokikám. - lehajtom fejem, tekintetem a törölközőn levő csomóra terelődik, majd egy sejtelmes pillantással nézem Frankiet, ahogy megáll előttem.
  Ajkaim szétválnak mikor hüvelykujjával simogatja, fogaim közé veszem ujját, s kissé erősen megharapom, majd fogaimmal gyengéden végigkaristolom bőrét. Szám az övéhez simul; forrón, lágyan, mégis vadul viszonzom csókját. Azonnal rávetném magam, ha kell itt a padlón, vagy a lépcső egyik fokán adnám át neki magamat...de tilos...vagyis...tudom, hogy nem szabad...most nem. Az a kibaszott palack akadályozza őt, engem meg pláne. Zavar, legszívesebben kitépném Frankie orrából a kanült, a palackot kihajítanám az ablakon...ha nem ez tartaná őt most életben.
- Le. - suttogom, miközben egy újabb csókot lehelek sebes ajkára, majd hagyom, hogy vezessen. Még mindig röhejes, hogy a harmadik fél egy palack. Gyűlölöm!!!
- De miért nem nálad? - teszem fel halkan a kérdést miután a vendégszobában vagyunk, ahol ismét az ajkaimra tapad, átölel...én pedig kissé remegő kézzel túrok hajába, s élvezettel, mohón falom ajkait. Másodpercről másodpercre kezdem elhinni, hogy nem álmodok, és tényleg az egyik titkos vágyam teljesül(t). Felnyögök mikor nyakamba harap, másik kezem ujjai is hajába szántanak, majd hátrarántom fejét - kicsit finomabban, mint ahogy a nappaliban tettem.
- Biztos, hogy menni fog így? - a szavak közt egy-egy csókot hintek szájára, nyakára, miközben átkarolva őt, hátánál felsője alá csúszik kezem, az anyagot megragadva lassan kezdem azt felhúzni, hogy mihamarabb megszabadítsam tőle.
- Nem akarom, hogy rajtam purcanj ki. - somolyogva vizslatom szemeit, majd nyakán végighúzom nyelvem, finoman megharapom állát, s nyelvem könyörtelenül forró ajkai közé csúsztatom, vad táncra hívva az övét.

Fáj az a két szó. Gyomrom összeugrik. Igaza van, de nem ez bánt. Csak az a kis, lesajnáló biccentés. Mi a francért rúg belém, mikor már a földön vagyok? Ő is látja, de azért még belém törli a talpát. Jól van, ha ez esik jól neki. Az egész egy rémálommal kezdődött, az rontott meg. Még most sem tudom elfelejteni. Hideg, jeges magány... azon a kis helyen. Bezárva. Elzárva. Újra és újra... Kiszáradnak ajkaim. Nem akarok szörnyeteg lenni. Neki nem. De minek az a sok érzés? Sebezhetővé tesznek, követelik, hogy figyelj rájuk, üvöltenek, és kényszerítenek. Nem akarom soha többé azt érezni, senki nem teheti újra meg velem. Nézem, ahogy elhátrál, nem is állítom meg, csak elfordítom a fejemet.
- Azért mondtam ki, mert igaz. Már nagyon régóta - Válaszolom csendesen. Nem tudom, miért beszélünk még erről, hiszen az elöbb utasított el teljesen, ezek után mit adhatok neki? Még megkapja tőlem ajándékba, hogy elmondom neki, mennyit jelent számomra, hogy gyakorlatilag életben tart. Mert ezt teszi velem, én magamtól már rég összeroppantam volna. Míg  távol volt... és Hollandiában tanultam.. Azt hittem megőrülök, hogy nem érzem haja, bőre illatát, hogy nem markolhatom meg a karját. Tudom, beszéltünk, de... az nem volt ugyanolyan. És azzal a hülye ribanccal volt, míg én az ő emlékével aludtam el minden este. Fontosabb volt neki a nő, mint én. Tudom, hogy így volt.
- Nem, nem az. Otthagytál - Válaszolom csendesen. Úgy jártam ki az egyetemet, hogy nem is láthattam, aki a legfontosabb volt nekem. Akiért haladtam előre.
Elmegyek, otthagyom, és utánam jön, hogy olyat mondjon ami... aminél többet sosem tudna adni nekem. Kiszáradnak ajkaim. Kérdezek, ő pedig elfordul. Ujjaim visszafordítják a fejét.
- Én tudjam? Neked fontosabb volt. Mindig. Hiszen képes voltál miatta éveket távol lenni tőlem. Nekem soha senki nem volt fontosabb nálad. Tudod, hogy honnan tudom? - Nyelek egyet. Most kiadom magam valamennyire. Bár azt nem kell elmondanom, hogy mi volt Tobyn kívül a másik oka, amiért nem csaptam magam alá.
- Onnan, hogy én soha nem fektettem meg Isadorát, te viszont Loreent? - Mindegy. Nem akarok erről beszélni, nem most. Helyette végigsimítok ajkain, megharapja az ujjamat. Felszisszenek, fáj, de az élvezet forró lehelete simogat végig gerincem mentén. Megcsókolom, birtokba veszem ajkait, forró, nedves, édes... a korlátnak döntöm egy pillanatra, majd miután választ elkezdem húúzni a vendégszoba felé, szemet forgatva a kérdésére. Ne mondom már ilyen ostobaságokat, gondolkozzon!
- Mert éppen kicsit kupis - Mormogom, majd újra ajkainak esek, keze hajamban megőrjít, még ha valamennyire össze is vérzi az egészet. Szeretem őt, szeretem, szeretem, akarom. Csípőmon feszül a nadrág, a sebeimbe mar, kurvára fáj, de nem nagyon foglalkozok vele. Hajamba tépve húzza hátra a fejem én meg csalódottan hajolok el. Mi van már?! Lassan pucol ki a felsőmből, a kanült visszarakom az orromba, miután kimásztam az anyagból, és élvezem halk sóhajokkal ahogy ügyködik rajtam. Nagyon finom...
- Igen, biztos, ne félj, orvos vagyok - Röhöghetnék ezen, ha éppen nem szerelmemet lenne esélyem magam alatt tudnom, de egyelőre ő fontosabb a hülye viccnél. Engedve a csóknak viszem egyre hátébb, míg ledöntöm az ágyra. Kibontom a törölközőjét, és akkor... akkor megállok felette. Ajkaim döbbenten nyílnak el a látványra.
Vegyük úgy, hogy a vágy egy üveggömb ujjaink közt. Na... a fedetlen Toby látványára ez az üveggömb kiesik a kezemből és szétrobban a padlón. Fölémászok, feljebbrángatom az ágyon, majd leülök mellé. Kezem hasfalán simít végig, csípőjén, hogy aztán megálljon ágyékánál. Pár pillanatig időzök csak itt, majd lejjebb csúszok combjára.
- Mik ezek? - Kérdezem halkan, hangomban nincsen semmi méreg, maximum keserűség. Lehajolok. Forró ajkaim a sebekre simulnak, nyelvem hegye végigcsúszik rajtuk, mindegyikre csókot hintek mindkét lábán.
- Várj meg itt - Szólalok meg, majd kimegyek felső nélkül, és visszatérek krémmel meg kötszerrel.
- Kérlek, ne csinálj ilyet magaddal, akkor sem, ha jól esik a fájdalom. A kedvemért, kérlek - Motyogom, és ellátom a combját, letapasztom, majd kezét az ölembe veszem és azt is rendesen ellátom. Mindezek után fogom magam és lefekszem mellé magamhoz vonva.
- Ha együtt vagyunk, akkor tedd meg nekem, hogy nem okozol kárt magadban. Légyszíves, ennyit kérek, teljesíthető alku... Ja... és ma aludj velem.

Tobiasnak sok szeretettel, és szeretlek, vagy mi o.o 

To: Mr. Dickhead

[You must be registered and logged in to see this image.]Tényleg nem tudom mi van abban a palackban a tiszta oxigénen kívül...de hirtelen minden eddig nem létező érzelmet kiváltott belőle. Vagy valahol mindig is ott voltak azok a lelke legmélyén?
Hjaj, hjaj...magamnak hazudnék, ha nem vallanám be; az érzés kölcsönös. Én csak nem kerítek nagy feneket neki. Ellenben vele. Örülök is, meg nem is...
Még a múltat is bolygatja, pedig tudja mennyire gyűlölöm ha szóba kerül...éppen ezért csak megvonom a vállam, mintha mondata csak úgy elszivárgott volna fülem mellett, holott nagyon is megjegyeztem. A másik érzékeny pontom az az átkozott ribanc. És Frankie pedig ismét forgatja a kést a szívemben...de mégis kősziklaként állok előtte, csak egy sóhajtással fejezem ki véleményem - vagyis nemtetszésem.
- Jól mondod. Volt. Ez a kulcsszó, barátom. Ha jól emlékszem, te mentél Hollandiába, és mindvégig ellenkeztél hogy velünk gyere. Hívtalak, hívtunk...úgyhogy magadnak köszönheted azt a pár évnyi szenvedést. - mindvégig próbálom elkerülni tekintetét, egy bűnbánó kisfiút meghazudtolva nézem a lépcsőfokok széleit, a korlátot...most azok mindennél érdekesebbek.
Frankie következő kérdésére kigubbadnak szemeim, és még ,,szerencse” hogy ujja ajkaim közt van. Megharapom, nem túl visszafogottan...
- Azt ne mondd, hogy impotens vagy. - búgom ajkai közé, majd egyik kezem férfiasságára csúszik, s miközben ismét birtokba veszi a szám, rámarkolok.
  Éééén nem tudom mi baja van. Azzal tisztában voltam, hogy annyira nem rajongott Isadoráért, viszont ennyire szar lett közöttük a helyzet, hogy meg sem döngette?! Áh, ez nem rá vall, tuti valami játszmát űz velem, de nem dőlök be neki. Mondhatnám, hogy én megfektettem a csajt - teljesen más értelemben, ahogy ő azt gondolná. Kussolok, azzal mindenkinek jobb lesz. Egyszer...majd...talán réveszem magam, hogy a szemébe mondjam az igazságot. De gyáva vagyok. Egy nyuszi.
  Minden figyelmem az övé, szinte már izgatottan várom mit tesz velem. Noha nem mintha nem lenne egyértelmű, azért...ő mégis Frankie. A legjobb haverom. Barát a bajban, cinkostárs...szóval a másik felem.

---

Én aztán nem félek...de ha megint ott kötünk ki, ahonnan reggel távoztunk, én esküszöm ott hagyom, nem fogok ott gubbasztani mellette, ahogy az éjszaka tettem. Tény, hogy átaludtam az egészet, de jobb, ha abban a hitben él, hogy virrasztottam.
Vágytól fűtött ajkaimmal falom az övéit, ő közben kicsomagol, majd hirtelen lefagy.
- Mi van, nem láttál még királykobrát? - oldalra biccentem fejem, egyik szemöldököm játékosan felvonom, majd egy újabb csókba invitálom...de azt hiszem nem tudom elvonni a tekintetét azokról.
Ó, a picsába is...késő. Meglátta azt, amit nem kellett volna. Azok a vágások azért születtek, hogy eltereljék gondolatom az ölésről, a kínzásról, a főnökömről...és persze Frankie-ről. Valamelyik seb mélyebb, valamelyik csak egy árva karcolás.

  Komolyan mondom, néha kételkedem doki-mivoltjáról. Kíváncsi lennék melyik holland nyomornegyedből szerezte a hamis papírját. Mégis mik lennének azok a sebek a combomon?!
- Mi vagy te, kutya? - nyöszörgöm miközben nyelvével cirógatja a combom. A kutyák szoktak nyállal gyógyítani, nem?
A lepedőbe markolva próbálom levezetni a bennem dúló izgalmat, ahogy megérzem nyelvének melegségét, puhaságát fel-felnyögök...mire az egyik pillanatban Frankie... ITT HAGY PUCÉRAN! A döbbenet ül ki arcomra, értetlen pofával nézem végig ahogy kiront. Ismét derekam köré csavarom a törölközőt...ha már volt pofája ahhoz, hogy egy szál pöcsbe hagyjon...majd pár perc után kötszerekkel meg valami kenceficével tér vissza.
  Bassza meg! Megint előbukkant a doki énje, és a lehető legrosszabbkor! Unott arccal vizslatom az ablakot, miközben ő dolgozik, és löki a sódert.
- Hagyjál már az ökörséggel. Mintha nem ismernél. - dörmögöm, akár egy durcás kisgyerek, majd megvárom míg a kezemet is bekötözi. Úgy nézek ki mint valami selejt. Akár egy rongybaba, akinek kezét-lábát huszadjára kellett visszavarrni.
Tudja nagyon jól, hogy ha néha-néha sebet ejtek magamon, annak oka van. A combjaimon levőknek nagyrészt Ő az oka.
- Inkább elárulhatnád, hogy mit műveltél odafent...ne akard, hogy felmenjek, és körülnézzek. - már emelném a mutatóujjam elé, mire a mozdulat közepefele ökölbe szorul kezem, s visszarakom magam mellé. Frissek a csípőjénél a vágások. Tegnap, ma reggel még nem voltak rajta…feltűnt volna. A fürdőben mindenképp.
  Miután bekötözött, a kenőcsből nyomok egy kicsit az ujjamra, majd elkezdem sebeire kenni a fehér trutyit.
- Miért, együtt vagyunk? - kérdezem egy halk nevetéssel, majd felállok, és se szó, se beszéd, kiviharzok a szobából. A hülye alkuját meg feldughatja magának. Teljesítsek neki mindent, amit megkíván, én meg az ürességet, a nagy büdös semmit kapom? Nem-nem. Ez felejtős!

---

A patkányok! Tegnap óta nem ettek...talán az egyikőjük már kipurcant...de akkor esküszöm, hogy Frankie megsüti reggelire magának, ha már annyira jónak tartja magát a konyhában. előttem fogja megenni a dögöt, arra mérget vehet!
  Szobámba érve egy nagy adag patkánykaját öntök az etetőjükbe, majd azzal a lendülettel ragadom meg a ketrecet, és indulok is vissza Frankiehez. Még mielőtt benyitnék a szobába Bael-t a kezembe veszem, és úgy fekszem vissza Frankie mellé.
- Most nézd meg… - a dögöt öklömmel ölelem körbe, majd szinte összeérintem orrunkat, olyannyira skubizom közelről. - ...ugyanilyen vagy te is. Egy patkány. Férgem nincs ugyan, hiába illene rád jobban. - mondom a semmibe, mindvégig farkasszemet nézve a patkánnyal. Persze ha jobban belegondol, akkor tudhatná, hogy kettő dögöm van. A másik lennék én, aki most épp fogságban van. - És… - Bael-t a törölközőre teszem, merőlegesen hancúrlécemmel. - ...talán a helyében lehetnél most. - ujjammal cirógatom a jószágot, majd lassan fordulok Frankie felé, egy sejtelmes pillantást vetve rá.
- Vagy ehhez is gyáva vagy? - hümmögve felnevetek. Szándékosan provokálom, ha már szemét volt velem, és valami kibaszott tündérmesével kezdett el hitegetni, akkor nem is tudom mi mást várhat el tőlem. Már majdnem bevettem azt a nyálas dumát amit mondott.
- Áh, inkább ne is válaszolj. Túl egyértelmű. - egy pimasz vigyorral a képemen elfordulok tőle, Bael-t visszarakom a ketrecébe, hacsak Frankie eddig még nem dobta volna el az állatot a falhoz...esetleg ki az ablakon.
Ha esetleg az utóbbi, akkor Ő is repül utána...és teszek rá mennyire kivan!

Váááárj csak, míg eltűnik az a kibaszott palack!
945 | [You must be registered and logged in to see this link.]

elfintorodok mélyen. Na már csak az kellett volna, hogy én ugyanott legyek, ahol ők ketten. Nevetséges.
- Mentem volna oda tartani a gyertyát? Az lett volna ám csak az " Én, a nő, és plusz egy fő". De mikor elment és hívtál azonnal ugrottam, mint valami kiskutya, ideköltöztem és még be is fogadtalak.- Nehogymár én legyek a szar, mikor csak azért költöztem el otthonról, hogy őt pesztrálhassam, mert ő nem akart jönni. De istenem, ha felbasz hazaköltözöm. Rohadt sok pénzem van, itthagyhatom halálos nyugalommal. A csókba belekérdez, és van képe rámmarkolni. Ajkai közé mordulok, ujjai közt félig már merev vagyok, nem, nem vagyok impotens édesem, csupán nem izgulok rá minden arrajáró mocsokra, mint ő.
Na jó, akkor most mondok egy teljesen jó gyógyszert az összes nimfomániásnak. Vegyék a kefélési vágyukat, és középpontjába rakják Tobyt, és ennyi. Kész, vége, soha többé nem dugják a farkukat illetlen helyre! Nem, nem azért kókad le, mert a combja tiszta seb, hanem mert képtelen tartani a pofáját, mintha kötelező lenne megbántania.
- Tudtommal azt csinálok a szobámban, amit akarok, és nem kell elmagyaráznom, mit miért tettem - Morgom fanyar mosollyal, míg ellátom. Igen, tudom, hogy ez a kis hobbyja nem új, de szeretném, ha leállna vele. Nem szólok semmit, mikor bekeni az én csípőmet is. Meglátta? Ez van, örülök, hogy végre nem csak egy vak kishercegnőt játszik, hanem használja is, amit Isten tévedésből neki adott.
Fogja magát és itthagy. Tök komolyan. Szótlanul nézek utána, mély levegőt veszek. Most mi van? Az ő ötlete volt az egész, de akkor mindegy. Szórakozik csak velem, olyan hülye vagyok, hogy még mindig bedőlök a faszságainak, mikor nem gondolja komolyan az egészet. Tudhattam volna, ismerem Tobyt. Elmegy, itthagy, és hagyom neki az egészet. Fáradtan terülök el az ágyon, bemászok a takaró alá a határozott szándékkal, hogy végre alszom valamennyit. Ám épphogy lehunytam a szemem, megjelenik az idióta újra. Patkánnyal együtt veti be magát az ágyba mellém. Valami végtelen undor fog erőt rajtam. Ez az egész... gusztustalan. Tudja, hogy utálom azokat a dögöket, csak fel akar baszni, de igazából teljesen mást ér el a szavaival.
...ugyanilyen vagy te is. Egy patkány...
~ patkányt a patkányokhoz kisszívem ~
...Férgem nincs ugyan, hiába illene rád jobban...
~ te kis féreg, ha még egyszer megmozdítod a csípődet, levágom az ujjadt ~
...ehhez is gyáva vagy? ...
~ gyáva vagy, még a kajádért sem vagy hajlandó ide jönni, de akkor éhen döglesz ahogy vagy ~
Az emlékfoszlányok kontráznak rá Toby folyamatos pofázására. Háttal fekszem neki, üveges pillantással meredek a falra.
~ Tudod mi a legszebb az egészben, Frankie boy? Hogy ha ki is jutsz... akkor sem fogsz soha megszabadulni tőlem, mindig lesz valaki, aki megaláz és bebizonyítja, hogy szart se számítasz. Még ha valaki valaha úgy is döntene, hogy kellesz neki... az is csak egy nagy hazugság lesz. ~ Ellököm magam az ágytól, hirtelen ülök fel és ragadom meg a palackot.
- Ostoba ötlet volt, hogy azt hittem, aludhatunk együtt. Neked tényleg csak azok valók, hát legyél velük. Igazad volt. Már én sem tudom, minek mondtam ki neked azt a szót- Elbattyogok az ajtóig, ahonnan még visszafordulok.
- Jó éjszakát. Ha még egyszer megharapnak a dögök, ne gyere hozzám - Már rég megesküdtem magamnak, hogy el fogom zavarni, ha jön újra, de azóta nem marta meg egyik sem, hát inkább közlöm most, hogy ne kelljen kidobnia az időt, mikor hozzám jönne nyávogni. Most már tehet akármit, tőlem a lábaim elé is fekhet torlasznak, akármit is üvölthet, akkor is bezárkózom a szobámba. Megiszom, ami még az üvegben van, megbeszélem magammal, hogy bármennyire is szeretném, inkább nem csinálok még pár műalkotást a testemre a bicskával, és inkább altatóval elalszom. Igen. Alkoholra gyógyszert. Leszarom, őszintén. De sajnos így is rosszat álmodok... vagy csak a múltat.

---

Mikor felkelek főzök magamnak kávét és csinálok magamnak reggelit, amivel együtt leülök. A gyomrom egyetlen egy nagy görcsgombóc, hányingerem van, minden baj kínoz, dől rólam a víz is. Nem szoktam kijönni, míg nem nyugszom meg az álmok után, de most dolgom van. Felöltözök, miután végeztem, mindent behányok a mosogatóba és elmegyek, hogy egy óra múlva egy nem túl nagy, leterített dobozzal térjek vissza. A nappaliban mindent felsöprök, majd kinyitom a doboz oldalsó oldalát és leülök vele szemben. Csendben ülve várok nézve befelé a dobozba. Már fél órája ülök, mikor halkan elkezdek énekelgetni, azt a dalt, amiről azt mondta a csávó, hogy szereti. Még negyed óra telik el, mire egy [You must be registered and logged in to see this link.] mászik ki lassan a dobozból és bújik a lábaim közé, elfekve. Elmosolyodok. Ahhhhh csodálatos. Igen, vettem egy kishuskyt. Otthon is volt eegy, csak meghalt szegény, nagyon öreg volt. Na de most... lassan kezdem cirógatni, eléggé remeg össze-vissza, de folytatom halkan énekelgetve neki tovább, úgyhogy egy idő után már nem remeg, és el is alszik ujjaim alatt. Na, megvan az új szerelmem.  Neki mondhatom, hogy szeretem, akárhányszor csak akarom, és nem köcsögösködik. Jaj, nagyon jól megleszünk ezzel a kis töpszlivel.

Tobiasnak sok szeretettel, és hop... ezt elbuktad.

To: Mr. Dickhead

[You must be registered and logged in to see this image.]Tisztában vagyok már az érzéseivel. Az enyémek meglehetősen zavarosak, bár nemsokára én fogok uralkodni a bennem levő zűrzavaron.
Az, hogy az exemre féltékeny...vagy tudom is én mi...enyhén szólva kiakasztó. Minden ujjára kaphatna hat nőt, erre ő hisztériázik a volt csajom miatt. Csak nem őt szeretné? Akkor keresse meg!
  Inkább nem fújom fel a dolgot, hiába akar nekem lelkiismeret-furdalást okozni; nem megy az olyan könnyen. Én legalább elmondhatom majd a későbbiek során, hogy tettem valamit azért, hogy egy zavaró tényező se legyen körülötte, körülöttünk.
Évekkel ezelőtt nem így vélekedtem erről, de rengeteg minden változott.
- Azt hittem bírod. De most így végignézve magunkon...lehet ő tartotta volna azt a gyertyát. - rákacsintok, s mintha nem is hallanám a többi mondanivalóját, megcsókolom, s mikor rámarkolok - az állítólag legbecsesebb - tagjára, majd miután elváltunk egymástól, jobban rászorítok.
- Mondtam már, akár el is mehetek. - lassan préselem ki a számon a szavakat, majd grimaszolok egyet. Hogy hova mennék, és kihez...arról lövésem nincs, hiszen nem gondolkodtam még el ezen, csupán ,,fenyegetőztem”. Olyan jó néha hallani, ahogy vergődik utánam. Tőle már az is bőven sok, hogy ,,maradj”, ,,ne”. - Zene füleimnek.
Rajtam kívül nincs más ember akire számíthat - ez fordítva is így van. Egymás idegeire megyünk szinte mindig - szép is lenne, ha békésen megtűrnénk a másik társaságát. Giliszta van a seggünkben, nyughatatlanok vagyunk - még ha Frankie ezt tökéletesen is leplezi. Túl jól ismerem őt.

---

Várom, hogy végre elhagyja a dokiszellem, s míg vígan kötöz, megmutatkozik a morcos énje. Imádom, mikor már a düh legkisebb szikrája is megnyilvánul benne.
- Akkor én miért válaszoljak Neked? Ha Te aggódsz értem, akkor én is érted. - fintorra húzom a szám, félrepillantok tőle, majd a kész kötést figyelem a kezemen.
Szebb volt nélküle...

  Kölcsönkenyér visszajár - itthagyott, hát akkor én nehogy kihagyjam a ,,jóból”. Triplán térek vissza - két kedvenc dögöm hozom magammal, leginkább azért, hogy lássam a szokásos undort Frankie arcán. Tudom mennyire rühelli ezeket a rágcsálókat - de tökéletesen szimbolizálnak minket, de erre gondolom nem jött rá. Safrith a nyugisabb, ritkán vonyít, de akkor valami baja van, ennek ellenére egész nap aludna, de ott van mellette Bael, az örökmozgó, aki állandóan mondja a magáét.
Most, itt rajtam is cincog, szinte szinkronizálja Frankie szavait, aki már megint távozni akar?! Azt hittem beteg, hogy alig él...de legalább huszadjára cáfolja meg. Fürgébb mint fénykorában!
- Most meg mi bajod van? Az előbb még majdnem megfektettél... - továbbra is cirógatom a rajtam levő állatot, aki már hasamnál mászkál, és még mielőtt eljutna mellbimbómig, hogy esetleg ráharapjon, meggátolva ezt, visszarakom a ketrecébe.
A jó éjszakát hallatán csak intek felé, de addigra már rég bevágja maga mögött az ajtót.
  Talán túllőttem egy bizonyos ponton. Talán megbántottam szavaim és tetteim egyvelegével. Szó se róla, kihasználtam, hogy gyenge lett. Azt hittem élvezni fogja, élvezni fogjuk, és nem fogja ilyen egyszerűen feladni. Kit érdekelnem azok az átkozott sebek rajtam? begyógyul, majd lesz másik. Szakmai ártalom nála az, amikor késztetést érez arra, hogy bekötözzön. Én ugyan néha tányérokat török, de kezdek róla leszokni.
  Hagyom, had menjen...úgyis jobb lesz mindkettőnknek ha kipihenjük a fáradalmakat.

---

---

Túl sok volt ez a két nap. A bennem levő káosz az éjszaka folyamán csak nőtt, és nőtt...olyannyira, hogy bűntudatom lett. Ennyire paraszt nem szoktam Vele lenni. Átléptem egy határt, de valahol mégis jólesett az Ő bőrébe bújni - hacsak pár órára is. Nem tudom mi vár rám most reggel, de egyet tudok, nem akarok a szemébe nézni.
Az időről fogalmam nincs, csupán a Nap bassza ki a szemem. Lehet jobb is lenne ha megvakulnék a mai napra. Nyúzottan ébredek, pár percig csak az ágy szélén ücsörgök, és szemeim dörzsölöm. A földön heverő törölközőt kapom magamra, és slisszanok is a konyhába. Frankie már megint énekelget valamit, de megint valami mormogáshoz hasonlítható. Biztos felsorolja kínjában az összes betegséget, amit ismer.

  Kissé csalódottan fogadom, hogy se az asztalon, se a pulton nincs a már-már megszokott reggeli indítóm.
- Hol van a kávém?! - kiáltom, hogy Frankie dudorászását elnyomja hangom. Talán csak a megszokás ordít belőlem, ahogy minden egyes reggel vár egy bögre, mikor Frankie itthon van, vagy mikor épp egyszerre indulunk melózni.
  Csak sóhajtok, ahogy sehol nem találom a bögrét, majd kinyitom a hűtőt. Kaja, kaja hátán, némelyiket talán már a penész eszi. Úgysem reggelizem, ám valamivel fel kell ébresztenem magam. A még napokkal ezelőtt vett sörök egyikét ragadom meg, lecsavarom kupakját, elhajítom azt a kuka fele, majd lassú léptekkel indulok meg a nappali felé, miközben pár kortyot leküldök a torkomon.
- Reggelt! - köszönök úgy, mintha misem történt volna, ám legbelül reszketek. Mégis lehuppanok a kedvenc kanapémra, szokásomhoz híven vízszintesen helyezkedem el rajta - Frankie-nek háttal.
- Nézd, még mielőtt bármit is mondanál… - egy újabb korty sör csusszan le, majd megköszörülöm torkomat.
- Nagyon sajnálom. - suttogom halkan, hiszen ez a szó ez olyan, mint a szeretlek. Soha nem dobálózok vele csak úgy…
  Pár másodpercnyi drámai csend (?) után ismét szóra nyílnak ajkaim.
- Neked köszönhetem a fél életem...egy lúzerből faragtál egy miniFrankie-t. Szó nélkül ott voltál mindig, mikor baj volt. Ha kértem, ha nem. Cserébe meg mit kaptál?! Hanyagoltalak egy kibaszott luvnya miatt. Látod, ahogy tegnap is, MINDIG csak ártok Neked. - lassan fordulok csak felé, tekintetemről lerí minden - szinte már könnyek szöknek a szemembe, de nem akarom, hogy a képembe röhögjön. Ismét az a sebezhető szerencsétlen vagyok…aki még gimiben voltam.
Közben valami nyöszörög. UGYE NEM AZ, AKIRE GONDOLOK?!
Kikerekednek szemeim, mikor meglátom mit cirógat Frankie. Egy kutya. Kurva jó. Ez aztán hiányzott ide.
Nem reagálok - még. Lehunyom szemem, majd elfordulok tőle, tőlük.
- Bármennyire is szeretlek, nem tudom érzékeltetni veled. Képtelen vagyok rá, úgy látszik. Pedig tudom, hogy csak Veled akarok lenni...már igen régóta. Minden egyes nap kínzol...azért is a sebek... - hadonászok az üveggel a kezemben, majd lerakom azt az asztalra, és elhallgatok megint.
- Gondolom akkor sem tünteted el a dögöt, ha eladom a patkányokat… - mormogom alig érthetően, ám közben mégis kérdezem a reménytelent, próbálva elterelni az előző témát. Az ő akarata érvényesül ebben a házban úgyis, mit számít már az én szaros véleményem...

1014 | [You must be registered and logged in to see this link.]

Ehhh édesem, engem nem hatsz meg ezzel az elmegyek szöveggel, nem fogok könyörögni, hogy maradj, lakd le az egyik szobámat, az nem az én világom lenne, még ilyen gyengén sem. De a hallgatásom ugyanolyan kérlelés. Ha azt akarnám,h ogy elmenjen, akkor már rég kitettem volna, ez nem is kérdés, nem kell aggódnia / agyalnia ezen.  Tudhatja, hogy akarom a dolgot. Ennyire csak ismer már, ha meg nem, akkor az az ő baja, én mosom kezeimet, de komolyan.

---

Elmegy, van pofája itthagyni, de nem érdekel már, csak az húz fel, hogy visszatér és hozza a dögjeit is. Nyelek egyet és félrebillentem a fejem. Az emlékek azok, amik megőrjítenek, nem is ő. Vagyis ő csak közéjük űz, és ez kegyetlen. Nem tudok elmenekülni, bánt, nem is tudja, mennyi fájdalmat okoz nekem a hülyeségével. Menekülök elöle, Toby elöl, mert most nem vagyok vevő a marakodására.
- A hangsúly a majdnemen van - Mormogom és elhagyom a szobát, hogy alvásra kényszerítsem magam, bármilyne nehezen is megy.

---

Énekelek a kiskutyának, aki a szívem közepe lesz, már most tudom teljesen biztosan, imádom őt. Hogy miért nem gondoltam erre elöbb... És akkor meg is jön az oka. Azonnal panaszkodik, de nem is válaszolok. Ez van, ha gonosz nincsen kávé, ez ennyi. Helyette a dögi pocakját kényeztetem, mikor bejön sörrel. Elfintorodok a látványra, és csak tovább szuszogok a kanülböl, le se véve a pillantásomat az új házikedvencemről. Egészen, míg meg nem szólal, mert akkor rendesen lesokkol, nem is értem, mi történik. Kb egy szerelmi vallomást hallgatok végig és még valamit, valamiket, amiktől összeugrik a gyomrom, dee nem nézek fel rá, csak a fülemet hegyezem. Levesz a lábaimról ez az idióta, még azok után is, amit tegnap tett. Mi a francért vagyok ennyire kenyérre kenhető, ha róla van szó?! Nyelek egyet. Igaza van, bánt, folyamatosan, mikor én rohadtul mindent megtettem érte, de ezt nem most fogom felemlegetni neki, mert nem ennek van itt az ideje. Helyette még lélegzetet véve eleresztem a fülem mellett a kutyámra tett megjegyzését, még...
- Elfogadom a bocsánatkérésedet, mert én még mindig szeretlek - Válaszolom halkan és tessék, józanulis kimondom neki, és ekkor fel is nézek rá. Tudom, milyen nehéz volt kimondani neki, és, hogy semmi szüksége nincsen értelmetlen nyáladzásra, így nem is kezdek bele. Szerintem minden kérdésére válaszoltam ezzel a kis mondattal.
- Jól látod, Rudy marad - Mormogom, és elgondolkodok valamin. Jövök neki én is egy vallomással. Egy nem is akármilyen vallomással, hanem olyannal, amiről már rég tudnia kellene, és választ adna egy rakat kérdésére, problémára, nem futnánk bele újra és újra. Hajamba túrok mélyen, szívem hevesen kezdi verni bordáimat, és félek. Most kifejezetten félek, de cska mert érzem visszasüppedni magam a múlt maró karmai közé, melyek belém vájják a körmüket.
- Cserébe én is elmondok neked valamit, és te végig fogod hallgatni - Mondom neki megint elfordítva róla pillantásomat.
- Mikor 16 évesek voltunk és hirtelen eltüntem egy időre... akkor nem nyaralni mentem, ahogy hazudtam neked - Mondom halkan, és a kutyát átpakolom az ölembe. megnyugtat a közelsége és még véletlenül sem nézek Tobyra.
- Elaludtam aznap este az ágyamban és... egy pincében ébredtem... Ott voltam két hétig bezárva. Apám egyik kollégája... úgy döntött, így szerez egy kis fizetésemelést. Míg... lent voltam... sok dolog... történt... Ez az egyik oka, amiért soha nem feküdtem le azzal a ribanccal. Az volt életem elsője... másodika... és így tovább. Nem tudok.. lefeküdni akárkivel, akárhogy, akármikor. Nem bíztam benne, és képtelen voltam megtenni. - Kezem lassan kezd remegni Rudy apró, szőrös testén, de ökölbe szorítom a kezem, zihálva fújom ki a levegőt.
- A hegek rajtam nem a gyilkosságaimból származnak, ahogy neked hazudtam, hanem tőle vannak... Tegnap meg...  sebes voltál, és... estembe jutott pár dolog, meg mindig azzal álmodok, szóval... csak leléptem... mert így... kellett lennie - Hangom csendben elhal a szoba csendjében, és nem, még most sem nézek fel rá, és ha már ő az elöbb, én most fogom vissza kibuggyanni vágyó könnyeimet. Bőven nem vagyok annyira erős, mint ahogy ő hiszi.

Tobiasnak sok szeretettel, és hop... ezt elbuktad.

✖ Frankie Bawden ✖

∑ 749

♬ ♪

※ Csak a dög marad egyedül szilárd körülöttünk. -_- ※