MiaBell Indulásra Kész, Vegas Vár!

Mia pici fejében bizonyos dolgok összemosódtak. Ilyen volt az, hogy ő pontosan mennyi ideje is van a világon. Hat év...az sok vagy kevés? És ha ő hat éve van itt, hol volt korábban? És ő Mia...de miért pont így néz ki ahogyan, és tulajdonképpen ki is ő valójában? Minden bizonnyal a hozzá hasonló korú gyerekek fejében is ilyen idős koruk körül nagyjából megszületnek ezek a kérdések. Szakemberek tudnák biztosan, hogy mi ez pontosan, ahogyan azt is, hogy miért kérdésekként jön ez elő, hogy  a gyerekek miért nem képesek még felfogni azt a dolgot, hogy ők tulajdonképpen pontosan kicsodák és hol a helyük a világban? Miánál ez pláne nem volt egyszerű kérdés, hiszen alig, hogy ezek a dolgok a pici fejében megszülettek, jöttek a zavaró tényezők, a nem megfelelő családi háttérrel, az anyának legnagyobb jóindulattal sem nevezhető nővel, aki a világra hozta és azt gondolta onnantól majd olyan lesz a pici lány is mint az állatkölykök aki születésük után pár órával már járnak. Hát nem. Sajnos a természet egyik csúfos mókája, hogy az embert olyannak teremtette aki szinte élete végégi másokra szorul, főleg ha nőnek születik, mint Mia is. És ha hozzávesszük azt, hogy mennyi mindent kellett nélkülöznie, amelyre pedig olyan nagyon szüksége lett volna. Nem véletlenül bújt oda az apukájához, nem véletlenül még levegőt is alig mert venni valahányszor érezte a szeretetet. De ez mindig így volt, ha valaki a kislányt megölelte. Az a számára boldogító volt, mámoros semmihez sem fogható. Lám, vannak gyerekek akik eltolják maguktól a szülőt ha az meg akarja ölelni, és vannak olyanok, mint ez a csöppség, akik viszont igényelnék, akik mindennél jobban vágynak rá, mégsem kaphatják meg. Most azonban őrangyala lett, és hiába állította Rupert, hogy ő nem szuperhős, és még csak a közelében sincs ennek, Mia szemében igen is az volt, és ettől senki nem tudta volna eltántorítani a csöppséget. Kicsi fejét odafúrja, mintha kevés lenne a hely, mintha kevés lenne a simogatás amit kap. Tökéletesen olyan mint egy vackolódó kölyök, aki a helyét keresi, aki nem képes betelni a szülőjéből áradó törődéssel. Mia bár nem édes gyermeke Rupertnek, mégis annyi mindent kapott tőle, és csupán csak ez alatt az egy hét alatt, amely sem pénzben sem értékben nem mérhető. Illetve ha mérni lehetne bizonyosan a Marianna-árok is túl kicsi lenne neki, hogy megteljen vele. Mia néha laposan pislogott fel az apukájára, és megszólalni alig tudott, összetapadt a pici szája, már nehezen forogtak a betűk, az álommanók ott csücsültek a kis tündérke hosszú szempilláin, és bizony egy idő után apró tappancsaikkal már ugráltak is rajta. Mia bizony álmos volt ha akarta ha nem, és egyre nehezebben tudott ébren maradni. De nem akart elaludni, mert minden ébren töltött pillanatban az apukájával lehetett, akitől annyi mindent kapott, aki nem hagyta, hogy ott maradjon a hidegben és lám még Mr Wilson is itt van vele...kívánhatna ettől többet ez az apró kislány?
- Környek...környezet...ismeret...környezetisme-ret.- na csak sikerült összepakolni ezt a szót, bár még kicsit idegenül hangzott a számára és nagyjából ugyanúgy nem jelentette semmit neki, de ha Rupert azt mondja, hogy ilyet is fog tanulni az iskolában akkor az úgy lesz. A fizikát már most szerette, tetszett ahogyan Santana beszélt róla, és mivel nem száraz dolgokat próbált az apró kis buksiba belegyömöszölni hát fel is keltette a pici lány érdeklődését. Valóban igazi tanár ember volt, aki hivatástudatból lépett erre a pályára és nem csupán azért mert valamivel mégiscsak foglalkoznia kell. És mégis egy ilyen ember kénytelen az utcán a megmaradt egy szál gitárjával énekelni, meg alkalmi munkákat vállalni, hogy amit csak lehet félretegyen. még nem adta fel a reményt, hogy egyszer újra együtt lehet a kislányával. Talán ez adott számára erőt, talán pontosan ez az erő hajtotta Miát is ott a konténerben, a remény, hogy egyszer majd találkozhat az apukájával. Az igazival. és neki Rupert lett az igazi, mert a törődés és a szeretet nem köthető vérségi kapcsolathoz, az nem onnan jön hanem lélekből táplálkozik.
- Szeretem a fizikát, amikor Santana mesélt róla olyan mintha valami varázslat lenne. Mert csak ámulsz, hogy milyen érdekes dolgok vannak.- pillantott fel az apukájára, és apró kis kezével megdörgölte az ép szemét, de azt is nagyon óvatosan, nehogy a másik oldalon lévő alapozóba belemásszon. Azzal csak pislogott nagyokat, próbálta az álmot messze űzni de nem nagyon sikerült neki.
- Én szerettem Santanat, még akkor is ha kisemmizték- ismételte meg szépen tisztán az újonnan megismert szót, amiből világossá vált számára, hogy a "semmi" szóból ered, ami ugye azt jelenti, hogy valaki mindent elveszít, tehát nem marad semmi ami az övé volna. Ahogyan a férfitól elvették a kislányát, az otthonát, és még munkája sem volt, mert az iskolában csak állandó lakcímmel rendelkezők dolgozhattak, az meg neki ugye nem volt.
- És aki ilyet tesz az nagyon gonosz ember- nézett ő is komolyan Rupertre, bár arcot nem tudott társítani ehhez az érzéshez, tudta, hogy ilyen soha nem szeretne lenni, aki ilyet képes tenni másokkal. Ahol tudat alatt az anyukájára sem akart hasonlítani, bár ő maga mégis az ösztönei szintjén ragaszkodott a nőhöz. Néha még most is eszébe jut, de az apukája gondoskodik róla, hogy egyre kevesebbszer. Ha elhalmozza szeretettel, ha érezteti vele, hogy ő számára s világ közepe, a szíve csücske, akkor ezt a kis csöppség ezerszeresen fogja neki viszonozni, amennyire csak tőle telik. Márpedig Miában ez túlcsordult az évek hosszú során. Ezért lehetett, hogy rengetegszer próbált felülni Taylor néni ölébe, aki nem nagyon tudta megtartani az egyre nagyobb lánykát, még akkor sem ha olyan vékonyka volt, mint most is. Egy hét nem tesz még csodákat, de a lassú évek biztosan azt fognak tenni. Újra Ruperten csüng az a két álmosan pislogó nagy szempár és az apukája arcából látja, hogy minden szavát nagyon komolyan gondolta. Ő azonban nem tud komoly maradni amikor majd kicsattan a boldogságtól, és miközben a papája olyan határozottan kijelenti, hogy nem hagyná senkinek, hogy Miát tőle elvegye a pici lány a tőle megszokott váratlansággal próbálja elütni a helyzetet.
- De buta vagy....tőled úgysenemse tudna elvenni senki. Szuperhős vagy! Az én apukám.- nevetgélve bújt vissza a férfihoz. Naná, hogy senki nem tudná elvenni tőle, Mia sem hagyná. Ők már összenőttek és kész.A dúdolás lassan hagy alább. Először pár hang marad ki, aztán újabb pár hangok. Mia kicsi kezeivel átöleli az apukáját, és mint valami apró kis mackó kölyök kapaszkodik bele, az inget markolja a kezével, aztán lassan az is lecsúszik, még motyog fél álomban, valahol már az álom mezsgyéjén járva még fontosnak tartja a szavakat kimondani ami a kis fejében utolsó gondolatként jár, mielőtt a pillái végleg elnehezülnek.
- Szeretlek Rupert!- a gyerekek számára a mozdulatok és a szavak együttese adja meg, hogy az érzéseiket kifejezzék. Minden módon szeretnék elmondani, és állandóan kifejezésre juttatni a ragaszkodást. Ezt tette Mia is, miközben még egy nagyot szusszantott, majd elnyaklott a feje, és boldog, nyugtató álomba szenderült az apukája ölében.

Tag:Rupert| Reag Muzzak: [You must be registered and logged in to see this link.] |

MiaBell Indulásra Kész, Vegas Vár!

A kislánynak az utóbbi egy hétben voltak álmai amikor aludt. Az agya már nem küzdött lázasan azzal, hogy a rossz vagy éppen olyan emlékeket elnyomja, ami számára nem volt jó, nem volt kellemes. Mia szépen lassan nyugodott meg, és ez többnyire annak volt köszönhető, hogy érezte maga mellett a papáját. Persze nem volt ez olyan egyszerű, hiszen eleinte voltak olyan éjszakák, és bizonyosan még lesznek is, amikor a kislány sírva ébred fel, valamit motyogva, érthetetlenül többnyire és keres valakit. Valószínű azt akivel telefonálni is szokott, mert legtöbbször úgy alszik vissza, hogy apró kis kezeit ökölbe szorítva teszi a füléhez. Hosszú idő lesz és elég fáradtságos minden bizonnyal míg minden rossz emléktől megszabadul majd ez a csöppség. Addig viszont teljesen Rupertre van utalva. Talán más gyerekek az ő korában nem ilyen riadtak, nem ennyire rossz alvók, de úgy tűnt a pici lánynál ez az a bizonyos csatorna amin keresztül a benne felgyülemlett rossz dolgok távoznak. Az álmatlanság, vagy éppen a rosszabb álmok éjjelente, amikben levezeti, amelyekben megéli a dolgokat ezáltal segít neki feldolgozni. Ám ezek a felriadások egyre ritkultak és egyre rövidültek. Az első éjszaka kritikusan nehéz volt, hiszen Mia szinte vigasztalhatatlanul zokogott, és Rupert hiába vigasztalta, úgy tűnt meg sem hallotta. Persze, hogy nem hallotta, hiszen aludt, és vehemensen szorította magához Mr Wilsont, a már ismert ringatós mozdulattal, amellyel önmagát próbálta nyugtatni. És ahogyan akkor az apukája most is átvette tőle ezt a szerepet, és maga kezdett előre és hátra billegni piciket vele, Mia pedig szépen lassan megnyugodott. Eleinte kapkodva szuszogott, ahogyan most is a repülőn, de végül egyenletesen vette a levegőt, és nyugtató álomba szenderült. Azt szokták mondani, hogy nem érezzük az érintést az alvás során, hogy nem érezzük ha valaki közben simogatja a fejünket. Bizonyosat senki nem tudhat, mert a gyerekek igenis érzik ezt, hiszen miért van az, hogy a legtöbbjük, mint maga Mia is, valakinek az ölében alussza békében az álmát, és sokkal kiegyensúlyozottabban mintha a saját ágyában tenné ugyanezt. A gyerekek szüntelen visszamásznak a szüleik ágyába, néha szinte öntudatlanul kóvályognak át, és fekszenek le akár a lábukhoz is, bárhol csak közel legyenek hozzá. Ez a pici lány olyan sokáig nélkülözte ezt, hogy az első adandó alkalom után amikor ott aludt az apukája mellett mindig ezt igényelte. Rupert gyakran ment át a kanapéra, és valószínű őt lepte meg a legjobban amikor reggel arra ébredt, hogy a kislánya feje a mellkasán, a teste pedig félig lelógva a kanapéról, összeborzolt haján keresztül csak az apró nózikája látszik ki ahogyan nyugalomban szuszog. Hiába a hatalmas ágy, a kislány azzal akart lenni amitől a legtöbb szeretetet érezte, és az jelen pillanatban Rupert. Néha, amikor a haja mégis sikeresen az arcába hullott, megvakarta az orrát, picit nyüszögött, és még vigyorgott is álmában amikor az apukája kisimogatta a kóbor fürtöket a lányka arcocskájából. Mia nem érzékelte, hogy mennyit aludhatott, egyszerűen csak jó volt neki így. Nyugalmas és békés. Álmában egy vidámparkban járt, ami a felhők között volt. varázslatosan gomolygó, fehér pamacsok között megbújó körhinták és rengeteg érdekesebbnél érdekesebb holmi amit mindenképp ki kell próbálnia. És ott volt vele Rupert, aki hófehér öltönyt viselt, ugyanolyan hófehér inget és fekete nyakkendőt és a kislány úgy látta mintha a fényben különösen nagyon ragyogott volna az arca, a meg nem szűnő mosolygásával pillantva a kislányára. Élvezettel merítkezett meg az álomban és hallotta miképpen nevet vele az apukája, amikor beültek az egyik forgó, óriási kávéscsészébe.
- Mi vagyunk itt a cukorkák Rupert, el ne olvadjunk!- ujjongott a picur és csöpp kezével még tapsikolni is próbált, amikor a szél belekapott a hajába. Málna és szedet illata volt a szélnek, vagy lehet, hogy a vattacukrostól fújja oda a szél ezeket az édes finomságokat? Távolról recsegő hangot hallott, aztán pedig megint az apukáját. Már nem voltak a felhők között, eltűnt a vidámpark, helyette azt érezte, hogy fázik, és még jobban odabújt, nem volt hajlandó kinyitni a szemeit, csak nagyon nehezen és azt is nyöszörgések közepette.
- Deeeee neeeem akaroooook! Egyiket sem!- még mindig nyekergett fél álomban apró kezeivel Rupertbe kapaszkodott, neki eszében sem volt visszaülni, neki itt jó. Persze értette ő miért van erre szükség, de még éppen csak felébredt, még éppen csak kinyitotta a szemecskéit, csipásan pislogott körbe, először nem is tudta hol van, de nem félt, mert érezte, hogy a papájához bújik hozzá, neki ez mindennél megnyugtatóbb volt. Üléseket látott, halk duruzsolást hallott. Ó igen, a repülőn vannak és éppen hazafelé tartanak, abba a másik sokkal melegebb városba, ahol nem nagyon van hó, ami mostantól az ő új otthona lesz. Még mindig álmosan pillogott fel Rupertre, és addig csimpaszkodott amíg nem tudott egy puszit nyomni az arcára. Ez volt a vigaszdíja, hogy vissza kell ülnie és nem maradhat az ölében. Apró kis tappancsai ide oda jártak, és amíg Rupert azzal foglalatoskodott, hogy bekötözze, Mia szórakozott. A maciját magához szorította és a lábujjait figyelte a harisnyán keresztül. Behajlította, majd kinyújtotta őket, aztán a kis lábujjait elválasztotta a nagytól és ez a harisnyában  rém mókása nézett ki.
- Volt egy barátom akinek hat lábujja volt. Azt mondta Taylor néni, hogy ő biztosan valami sámtánmán mert azoknak van hat lábujjuk. Nem tudom mi az a sámtánmán, de azt sem tudom, hogy mire jó hat lábujj. Igaz Danny, a barátom egy csomó mindent meg tudott fogni a lábujjaival, és úgy vette fel a földről. Miss Robinson gyakran veszekedett vele, mert mindig mezítláb akart mászkálni a teremben. Mondjuk Santana szerint jót tesz a lábunknak ha mezítláb vagyunk, mert akkor ....akkor...na arra már nem emlékszem miért, de ha ő azt mondta, hogy jót tesz, akkor én elhiszem neki.- éppen csak kinyílt a szeme de már be nem állt a kis szája. Bár a hangja rekedtes volt még, de már a közléskényszere működésbe lépett.
- Neked hány lábujjad van Rupert? Neked is öt? vagy te is olyan sámtánmán vagy? És csikis a talpad? Nekeeeeem naaaagyoooon- húzta össze a nyakát Mia kuncogva és nevetgélve, mikor az utolsó heveder is a helyére került még mindig fecsegett és a macihoz bújt.
- Ühhüm....jól aludtam. Képzeld egy olyan vidámparkban voltunk ami a felhők között volt. Ezt álmodtam. Régen nem nagyon álmodtam, csak...csak elaludtam. Tudod, ahogyan egyszer anyu barátja mondta, csak eldőltem mint a krumplis zsák és már húztam is a lóbőrt. Hogy kell lóbőrt húzni ha közben alszunk Rupert?- az édes kis Mia folyamatosan kérdez, persze legtöbbször se füle se farka annak amit mond, de a kérdések azért vannak, hogy feltegye és választ kapjon rájuk. Rupert pedig sosem volt rest megválaszolni ezeket neki.
- Az a bácsi a dobozban, az a kapitány, azt mondta, hogy szélcsend van odakint. Hogy lehet a szél csendben ha mindig halljuk amikor fúj? Mi az, hogy szélcsend? Annak milyen hangja van?- kérdezgette tovább az apukáját, miközben a gép megint lendületet vett, Mia pedig átnyúlt az ülésen, és Rupert kezét kereste, hogy ugyanúgy ahogyan felszálláskor, a leszállásnál is foghassa a kezét. Biztonságot adott neki, és most biztosabbnak érezte a papája kezét szorítani, mint két kézzel Mr Wilson bundáját markolászni. Már ez is előre lépés volt. A bizalom egyik aprócska kis szikrája, hogy az apukája legalább olyan fontos szerepet fog betölteni az életében mint legrégebbi és leghűségesebb társa a jó öreg Mr Wilson.

Tag:Rupert| Reag Muzzak: [You must be registered and logged in to see this link.] |

MiaBell Indulásra Kész, Vegas Vár!

Végre nyugodtan aludt, és az álma is szép volt. Hogy ennek köze volt ahhoz, hogy maga mögött hagyta New York-ot ahova annyi emlék kötötte melyeknek a rosszabb részét inkább elnyomta magában, és idővel minden bizonnyal még jobban meg fogja ezeket szépíteni, vagy ahhoz volt köze, hogy Rupert karjaiban aludt talán a végső szempontból nem is olyan lényeges. Nem akart felébredni, hiszen abban a képzeletbeli vidámparkban, ott a felhők között még annyi mindent ki akart próbálni, és szólt az a szép zene, amit annyira szeretett, hogy minden alkalommal amikor meghallotta pörgött és forgott, mint valami kis felhúzott balerina egy zenedoboz tetején. Mert a kislány mozgása jó volt, erre már a tanító néni is felfigyelt, bár hiába is mondta volna az anyának, feltéve ha találkozott volna vele, hogy a kislányt mindenképpen érdemes lenne elvinni valamiféle mozgással foglalkozó stúdióba. A saját korosztálya közé természetesen. Egyszer említette meg Mrs Taylornak, de az idős hölgy szerint ha erre volna is csekély esély, mert hát ő szívesen segítené ebben Miát még fizetné is talán ennek a költségeit, nem lenne aki hozza-vigye a csöppséget. Ő nem tud hetente több alkalommal a kerületen kívülre menni, más meg nem nagyon foglalkozna vele. Az idős hölgy Santana-ról nem tudott, de ha tudott is volna nem valószínű, hogy egy szebb napokat látott, utcazenész tanár emberre bízta volna a csöppséget. Így aztán maradt az, hogy a kislány valahányszor zenét hallott, azonnal táncolni kezdett, vagy éppen mórikálta magát, ahogyan az indulás előtt is a tükörben. Nem volt ebben semmi különös, teljesen úgy viselkedett, mint a korosztályának bármely tagja.
A lábujjakkal kapcsolatos magyarázatot érdeklődve hallgatja, és nagyon figyel. Szóval sámán, már megint egy szó aminek nincs értelme, legalábbis a számára és eddig. Most már tudja miért olyan különlegesek azok akiknek sokkal több lábujjuk van, és amikor Rupert visszaülteti a székbe és megcsiklandozza a lábát, kapkodja és nevetgélve csóválja meg a fejét.
- Hééééé mondtam, hogy csikis, ne mááááárrr! Na majd én is megcsikizem a tiédet ha alszol!- gonoszkodik a maga kis egyszerű módján mintegy bosszú gyanánt, de ezt is tovább nevetgélve mondja. Mia végre, hosszú idő után először őszintén nevetgélt, miközben izgatottan várta a földet érést.Miközben Rupert bekötögette a szélcsenddel kapcsolatos magyarázaton agyalt, mert még mindig nem értette, hogy lehet valami csendben ha egyszer pont attól tudjuk, hogy van mert hangos.
- De ez a szélcsend ez akkor is butaság.Ha valami nincs az nem tud csendben lenni. Én tudok csendben lenni, de mégsem mondjuk, hogy Miacsend, mert nincs értelme.- az apukájára nézett és kibukott belőle a nevetés, amikor meglátta Rupert kissé értetlenkedő vigyorát. Na jól van, inkább kapaszkodik, az a biztos, és közben szorítja Mr Wilsont is, pici fejét belefúrva a medvebundába, oldalra sandítva az apukájára. Vegas említésére újra az apró ablakok felé fordult és a nyakát nyújtogatva bámult kifelé. A gép megint őrjítően hangos lett, úgyhogy a beszélgetést hanyagolta, csak szorította a férfi kezét, és nézte miként bucskázik le az óriási gépmadár a felhők közül és kezdi meg a landolást. A házak egészen aprók voltak, mintha valami terepasztalt nézne felülről. Olyan mint amit azon a karácsonyi vásáron láttak egyszer Taylor nénivel. Igaz akkor a tájat vékony műhóval fújták be, és olyan volt az egész mint valami mesebirodalom. Ám Miának a mostani is olyan volt, ahogyan a napfényes város lassan bontakozott ki a szemei előtt, elkerekedtek a szemei, még a szája is tátva maradt a csodálkozástól, egészen izgatott lett ahogyan a levegővételén is látszott, a pici mellkasában a szíve őrületes tempóval zakatolt. Az új otthona...az ő igazi új otthona, és az új város amit Las Vegasnak hívnak, és az apukája, aki vigyázni fog rá, aki soha többé nem hagyja magára. A kislány mérhetetlenül boldog volt, szavakban ki sem tudta volna fejezni mennyire. De erre most talán nem is volt szükség, mert minden az arcára volt írva: boldogság, hála, öröm, izgatottság, pici félelem az újdonságtól, ugyanakkor végtelen vágyódás is utána. Még mindig ezzel a boldogságtól ragyogó kipirosodott pofival pillantott oldalra az apukájára, ekkor zökkent felük egyet a gép, fülsüketítő volt a csikorgás, és a kislány egy másodpercre el is fintorodott, nem volt jó a fülének a hang. Érezte, ahogyan a hatalmas madár a földet éri, és immár szilárd talaj van a lábuk alatt. Hát most először megvolt életének első repülő útja is, és nagyon évezte. Főleg azért mert Ruperttel lehetett. Ugyanakkor a szíve mélyén némi fájdalom is érződött, ahogyan belegondolt, hogy most milyen messze vannak anyától és Taylor nénitől és Miss Robinsontól és Santana...vajon neki hiányozni fog Mia? Hiszen a kislányát elveszítette és most már a csöppség sem lesz, aki mindig hallgatta őt, akit tanítgathatott ha már a saját kislányát nem taníthatta.Gondolataiból Rupert hangja zökkentette ki, és hevesen jó kislány módjára bólogatni kezdett, hogy készen áll, hogy engedelmesen felöltözzön, bár meglepődött, hogy a kabát nem került vissza. Igaz is, az apukája mondta, hogy itt nem lesz olyan hideg mint New Yorkban. Megint összefacsarodott a pici szíve. Mégiscsak az az otthona, ott született, ott élt,oda kötötte minden emlék a rosszak mellett a jók is. valamiféle honvágyat érzett, de ez valószínű annak is betudható volt, hogy itt más volt a klíma, mások az illatok, az egésznek még olyan jellege volt, mint amikor az ember új bútort vásárol és azzal rendezi be a régi lakását. A ház ugyanaz csak a berendezés változott meg, és ettől tűnik másnak, ettől tűnik különlegesnek. Nem feltétlenül rossznak, csak egyszerűen....minden megváltozik. Ahogyan most Mia életében is új korszak köszöntött be Rupert által. Kettejük találkozása, a napok a Nagy Almában, ahogyan szépen lassan rájöttek, hogy innentől közös lesz az életük. Persze Rupert megtehette volna, hogy a gyámrendszer gondjaira bízza a talált kislányt, de nem tette. És ez volt Mia óriási szerencséje, mert innentől lehetősége lesz egy olyan életre amelyben eddigi kis álmai valóra válhatnak, és merhet még nagyobbakat is álmodni. Miközben elhagyták a gépet Mia fogta az apukája kezét de közben csavargatta a fejét, nem győzött töltekezni a látvánnyal, pedig még csak a repülőtéren voltak. Hatalmasat köszönt az utaskísérőknek, akik széles vigyorral integettek a cserfes kislánynak, majd haladtak kifelé. Mia megértette miért is nem kellett a kabát. Itt borzasztó meleg volt, neki legalábbis, hiszen a szervezete hozzászokott a New Yorkban megszokott hónapok óta tartó hideghez, így a klíma változás hirtelen érte és váratlanul. Még picit szaporábban vette a levegőt, szoknia kell a meleget. Egyik kezében a medvéje, a másikkal Rupert nyakába csimpaszkodik amikor végre ölbe veszi.
- Haza...van igazi otthonom. És apukám.- mosolygott Mia motyogva, majd mielőtt kocsiba szálltak még megpuszilta a papája arcát. Jó volt minden most ahogyan volt, bár a kettős érzés megvolt benne. Hiányzott New York, de egyre izgatottabb volt Las Vegast illetően.

Tag:Rupert| Reag Muzzak: [You must be registered and logged in to see this link.] |