Az a helyzet, hogy nem emlékszem, velünk kik jöttek. Rémlik, hogy pár csaj érkezett, de elmentek együtt pisilni, ahogy szokás és utána már nemtommi volt. Na, most akkor megkeressük őket!
- Kösz, tesó! - mondom a tüzet adó Niclas-nak.
Emppu már jelentkezik is, hogy segít Ocinak cipekedni.
- Én egy sajtos szenyát kérek! - mondja Tuomas és adja is a pénzt hozzá.
Megbízunk a csajban, hogy nem rohan el vele. Amúgy meg ha megszökne bárki egy szendvics árával, hát isten vele! De ez a kis drágaság nem tenne ilyet. Én tudom. Csak azt nem tudom, mit kérek a büféből.
- Nekem látnom kell, mik vannak, úgyhogy veled tartok, fekete angyalom! - mondom egy kis becézéssel.
A többiekre már ráugranak a csajok, haverok. Egész sok emberrel jöttünk, most látom. Vagy tízen biztos vannak. Engem is keresnének, ott van Tomas, Fredrik, régi cimboráim meg három csaj, akik közül egynek tudom a nevét. Cristina. Asszem, de ebben nem vagyok biztos. Viszont a torka óriási, azt megmutatta már párszor az ágyban.
A sorbanállás a halálom, szóval Ocinak kell most megkönnyítenie és ahogy beszélgetünk, jobban is megy az idő.
- Itt Helsinkiben? Én benne vagyok, köszi! Nincs semmi más a határidőnaplómban. Igaz, határidőnaplóm sincs, mert épp elvesztettem.
Szívom közben a cigit és toporgok, mert nem haladunk. Körbenézek, a sárgára festett falakat meg a pultra tett virágot lesem meg. A plasztikpolcokon sorakoznak a nasik, szendvicsek, a hűtőben üdítők. Semmi komoly pia? Hát gyerekek... És akkor meglátom, hogy épp M'bembe vesz magának egy tábla mogyorós csokit. Muszáj előrerohannom és közbeszólnom:
- Bocsánat, ezt én fizetem!
A büfésnek le is perkálom, amit kell és hátbavágom a kölyköt.
- Haver, te kurva nagy tehetség vagy és tökre örülök, hogy továbbjutottál. Összetartunk, oksa?
Az öklömet nyújtom és lazán vigyorogva ő is odaüti.
- Köszönöm szépen! A bácsik...ööö...nagyon viccesek és lelkesek voltak.
A maga módján akarta kifejezni, hogy nem az ő stílusát játszuk, de azért elismer minket. Tök aranyos gyerek, ilyenekből kell sztárt csinálni. Még vele röhögve elnyomok egy barackot a fején, aztán visszamegyek Ocihoz.
- Jó kis mezőny lesz ez! És mesélj magadról kicsit, hogy kezdtél bele a zenébe? Nekem ez volt kábé az egyetlen, amivel le tudtak kötni a szüleim, mindig imádtam énekelni meg zenét tanulni.

Tuomasra mosolygom, aztán legyintek. Nem fogadom el a pénzt.
- Hagyd csak. A vendégem vagytok. – nem jelent problémát ez a pár euró, meg aztán ők hozták a piát.
Csak ne felejtsem el ki mit kért. Két húsos szenyó, két hambi, sós mogyi, nekem wasabis chips.
Birdie velem tartott, úgyhogy most ott dekkol velem.
- Persze, itt. Van nálad valami, ahova felírhatod a címet?Mobil?Ha gondolod, számot is cserélhetünk.- haverként ajánlom fel, és nem olyan csajként, aki le akar feküdni vele. Eszembe nem jutna. És nem azért, mert ne tartanám helyes pasinak. Remélem nem érti félre.
Birdie eközben ellép mellőlem a kis fekete hasbeszélő sráchoz. Hallom mit trécselnek. Némán mosolygom magamban.
- Ez igazán kedves volt tőled… Remek kissrác. – bazsalygom, ahogy a madárka visszatér a köreimbe.
Ez alatt előrébb araszolunk a sorban. Valami fenomenálisan lassan haladunk. Még szerencse, hogy a türelmesebb emberek közé tartozom.
Hogy hogyan jött nálam az éneklés?
- Itt is hasonló a helyzet. Amióta az eszemet tudom, imádok énekelni. Néhány hónapja találtam egy hirdetést a neten. Ezek a vademberek – célzok a haverjaimra. - énekest kerestek a bandájukba. Igaz, hogy pasit, de gondoltam megpróbálkozom, és tessék. Itt vagyok. Ti hogy verbuválódtatok össze?

Oci nagyvonalú, nem hagyja magát és meghív minket. Végülis jogos, mert egy zsák piát lenyomtunk a torkukon. De egy nőtől akkor is kicsit ciki az ilyesmi. Nekem. Tuomas-nak, a családos embernek már nem az. Ő megfogja a pénzt, amikor lehet.
- A mobilomba beírom, persze. Várjál, ebbe a zsebembe raktam, nem? Vagy a másikba... Baszki, a kocsiban maradt? Vagy megint elhagytam. Esküszöm, belőlem élnek a telefongyártók! Mindig elhagyom ezeket a nyavalyás kütyüket...
Végigtapogatom a zsebeimet és nem találom sehol. Majd Tuomas megjegyzi, ha visszaértünk. Vagy felírja. Ő az agy nálunk, én a lélek, Emppu a szív és van a dobos. Ocival számot cserélni...ezer örömmel érteném félre, de azt sejtem, hogy nem a hagyományos számcsere ez. Valami van a csajban, ami megkülönbözteti az összes többitől. Kedves meg kezdeményező, egész jól kommunikál, de mintha lennének örökké zárva maradó ajtók a házában. Ha jobban megismerem, még dalt is írok róla talán.
- Figyelj, szerzek egy tartalék telót, akkor cserélhetünk. Majd a srácok kitalálnak valamit. Ők már tudják, mi a dörgés.
Hajjaj, de tudják! Emppu múltkor ápolási segélyt akart kérni, hogy egy nagy gyerekre kell vigyáznia rendszeresen. Pedig aztán vak vezet világtalant, ha ő a gyámom.
- Ja! Kibaszott nagy tehetség. Remélem, jól szerepel a következő fordulóban is. - mondom őszinte lelkesedéssel.
Szívből drukkolok neki, mert kicsit újraélem azt, mikor én tanultam zenét gyerekkoromban és megkaptam az első tapsokat, dícséreteket. Ez rengeteget számít egy ilyen korú kölyöknek és ez a srác megérdemli, hogy legalább akkora sztár legyen, amekkora én akarok lenni.
- Hát megfogtátok az isten lábát, mert így együtt kurva jól szólt! Nálunk úgy jött, hogy... Várjál, hogy is volt?
Vissza kell gondolnom kicsit, mert nem mindenre emlékszem. Sőt csak kevésre.
- Nekem volt egy undergroundabb bandám még Kitee-ben, de megrekedt egy szinten és eljöttem a fővárosba, hogy fogósabb zenét csináljak. Empput egy hajtépős buliban ismertem meg, mikor körbeforgatták egy betonkeverőben. A többieket...hát nem emlékszem tisztán.
Van időnk dumálni, mert egy reumás csiga tempójában halad a sor. Én közben forgok, nézelődöm körbe, dobolok a combomon. Nem bírok ennyit egy helyben állni nyugodtan. Oci leköt, de a mozgásra is szükségem van.
- És te írod a szövegeket? - kérdem a csajt.

A kedvesség nem függ a nemiségtől, és sosem lehet ciki. Nekem biztosan nem, ezért nem is csinálok belőle problémát a meghívásból.
Magamban vigyorgok, ahogy Birdie a mobilját keresi.
- Vagy kérünk egy tollat és egy darab papírt a büfésnénitől, hogy leírjam a címet meg a számom. – vetem föl, de persze úgy is jó, ha a haverjai valamelyikével egyeztetjük le az infót.
- Igen. Szerintem is tehetséges kissrác. Én nem szomorkodnék, ha ő nyerné meg a finálét. – bazsalygom a madárka mellett, miközben újabb két emberke lép el a büféspulttól, és mi közelebb kerülünk a kajahegyekhez.
- Óh, kösz. – pirulok el a dicséretre, és a fülem mögé tűröm a hajam. - Ti is nagyot zúztatok. Igazán sajátságos a stílusotok, és a hangod… Elképesztő! Nagyon egyedi. Tetszik. – magyarázom vigyorogva, de persze nem bepróbálkozási szándékkal. Csak őszinte vagyok.
Birdie mesélni kezd. Hogy Kitee?
- Azt hittem helsinkii vagy. – mosolyodom rá. - Azt viszont elmondhatod, hogy jól döntöttél. – kacsintok Birdie-re.
A betonkeverős sztorira kibukik belőlem a röhögés.
- Ti sem vagytok épek. Ahogy az én fiaim sem igazán. Niclas egyszer kimosatta magát 30 fokon egy közösségi mosodában. – magyarázom röhögcsélve.
Ahogy elnézem Birdie-t, tiszta örökmozgó. Egy percre nem állna le. Egyfolytában jár valamelyik testrésze. Speciel mindegy, csak feltűnt.
A kérdésére bólintok.
- Igen. Zömével én írom, de persze van, hogy a srácok is alkotnak.
Az utolsó emberkék is lelécelnek előlünk, és végre mi is sorra kerülünk. Egy terebélyes, szemüveges asszonyság ügyködik a bódéban, mire megkérdezi, hogy mit adhat.
Egy pillanatra el kell gondolkodnom, hogy számba vegyem a rendelést.
- 1 sajtos és egy húsos szendvics, két hamburger… ööö… egy zacskó sós mogyorót és egy wasabis chips-et legyen szíves. – adom le a rendelést. Majdnem a sajátomat felejtettem el.
Birdie-re pillantok, nem hagytam-e ki valamit. Ő tudja, hogy a barátai mire fenik a fogukat.
A büfés hölgy szaporán kiszolgál minket és kitolja az ablak alatt a kaját, én meg előhalászom a nadrágom zsebéből a pénzt és kifizetem.
- köszönjük! – mosolyodom a nőcire, miközben elteszem a visszajárót és igyekszem felmarni a cucc egy részét.

Annyira pörgök a témán, hogy a srácaim segítenek, hogy eszembe se jut, ami sokkal közelebb van. A dagi büfésnő és az ő papírja.
- Azért inkább én nyerném meg. Illetve a bandám. Meg a tiétek. És a kissrác. Így holtversenyben. Szép álmok, felhők meg birkák.
Nem is tudom, mi lenne, ha Ociék nyernének. Kiakadnék, hogy nem mi hoztuk el az első díjat, aztán mégis örülnék, hogy jó helyre került. De én győzni akarok! Nekem kell az a díj! Ettől persze még úgy szurkolok majd nekik, mintha az életem múlna rajta. Megérdemlik, kurva jók.
- Á, köszi! Figyu, bárhogy lesz is, megcsináljuk azt a közös bulit és ha jól sikerül, akkor repetázhatunk is, oké? Kevésbé ismert jó arcokkal szívesebben játszom, mint savanyú hivatásosokkal. A hivatásosokat csak egy területen szeretem, de...
Most esik le, hogy a kurvázásról azért nem Ocival kéne beszélgetni. Remek csaj, gyönyörű, meg minden, de ezt nem tolom a képébe. Nem tudom, miért, de őt valahogy külön kezelem. Annyira más, mint a többi jó nő, akit meg szoktam ismerni. Felettük áll. És felettem is vagy hát fene tudja.
- Nem, nem, tudod, vidéki paraszt vagyok, nem helsinki bunkó - mondom jót nevetve a képtelen állításon.
Sose érdekelt, hogy valaki a földet túrja vagy az aktákat, netán gyári munkás vagy bármi más. Ha elém áll és megszólal, akkor eldöntöm, kicsoda, a többi nem számít. A bandámban is volt már mindenféle arc. Például Emppu, aki egymaga is végigpróbálta a fél szakmalistát. Komolyan, alig van olyan foglalkozás a hivatali nyilvántartásban, amit még ne csinált volna. A betonkeveréses sztori még ide is illik és én is nevetek Ocival, mert felidézem, mekkora állatság volt.
- 30 fokon? Én csak egy öblítést mertem egyszer kipróbálni, mert féltem, hogy megfulladok. A többiek meg attól féltek, hogy kirúgom az üveget (merthogy az acélbetétes bakancsomat nem vettem le) és végül leállították a gépet. Azért az...feeling volt! Nem bántam meg.
De most már tudom, hogy azt is túl lehet élni. Nem maradhatok le, egyszer bevállalok én is egy nagymosást. Tiszta hab leszek biztosan és azt majd meg is kell örökíteni.
Az ilyen sorbanállás még mindig egy tortúra nekem és elfoglalom magam az izgő-mozgó stílussal. Biztos idegesítő lehetek, de ha nyugton maradok, én meg attól leszek ideges. Nyugton... Mozdulatlanul. Nálam nincs olyan, hogy nyugalom. Velem mindig történik valami és történjen is!
- Én vaskézben tartom a gyeplőt, de dallamokat hozhatnak. A szöveg az only me. Másét már nem akarom állandóan énekelni. Csak ha feldolgozunk valamit. Van egy Depeche Mode-unk például.
El se hiszem! Mi jövünk? Mit akartam rendelni? Pfff, nem tudom már. Na lássuk, mik vannak. Egy sült húsos szenya. Meg egy csoki. Narancslé. Ha maradt még vodka, ahhoz passzolni fog. Nem tudom, maradt-e?
- Cigi, cigi, hova raktam megint?
Elkezdem tapogatni a zsebeimet. Majdnem el is felejtem a rendelést, de aztán mégse.
- Jónapot! Azt, azt és azt kérem - mutogatom el gyorsan.
A szemüveget feltolja az orrán és sóhajt egyet. Nem bírt követni. Tudtam én. Éreztem.
- Melyiket parancsolja, fiatalember?
Nevén nevezem a cuccokat és így már sikerül. Aztán megtörlöm a homlokomat és megkönnyebbülve állok ki a sorból.
- Oci, nem hoztunk szatyrot? Abban csak könnyebb elvinni, ha már a fél büfét megvettük! Jó étvágyat! - mondom és meg is kezdem a szendvicset.