there's no sweeter innocence than our gentle sins

Caitlyn & Brandon

Ma különösképpen rossz hangulatban telt a napom. Semmihez nem volt kedvem, ráadásul egy öltönyt is fel kellett vennem. Én és az öltöny? Gyűlöltem kamaszként, és gyűlölöm most is felnőttként. Nem értettem soha, hogy képe valaki egész nap ebben lenni. Nem értettem, hogy minek kell így kiöltözni, és még most sem látom értelmét.
- Igazán sajnálatos - jegyeztem meg szarkasztikusan. Egy részem pedig komolyan is gondolta ezt, hogy sajnálja, hogy nincs Caitlynnél elrejtve egy laposüveg. Persze a szarkazmusomtól komolytalanná vált az egész kijelentés. Nem nagyon érdekel, hogy a két őr úgy méreget, mintha tömeggyilkosságra készülnék. A benti tömeg sem érdekelt, habár lehettek volna kevesebben, legalább a média nem jöhet be. Nem tudom, miért kerítettek ekkora feneket neki. Az első tárgyalásnál anno sok-sok éve is ugyanígy ennyien voltak, akkor is próbáltak pár szaftos részletet megtudni, de az ügyvédeink nem engedték. Most sem jöhetett egy idióta firkász sem a közelembe. Érdekes, hogy én is közéjük tartoztam. Én is voltam egy időben erőszakos, és én is készítettem egykor lesi fotókat. Aztán feladtam, holott vártak vissza, de már undorodtam tőlük. Ahogy ettől az egész nagy felhajtástól is, amit körém építettek. Nem értem, mire fel, hiszen más a többszörös gyilkosságért nem kap ekkora figyelmet. Miért én?
Gondolhatnám azt is, hogy talán mert a kiállításaim által sok ember megismert. Talán csak a híremet akarják rontani, nem tudom, de kissé túl sok bennem a feszültség, hogy ezt át tudjam gondolni. Nekem így ez az egész most sok. Sok volt múlt héten is, de most szinte fel tudnék robbanni.
Észre sem veszem, hogy az ügyvédem eltűnt, és azt sem, hogy visszatér mellém. Előrehajoltam, és a könyökömet a combomra támasztva döntöttem fejemet két kezembe. Úgy éreztem, mintha kalapálnák a fejemet egyre erősebben, és nem tehettem ellene semmit. Szóval nem volt velem gond azon kívül, hogy a stílusom az egész tárgyalás alatt hol lemondó, hol lekezelő volt, hol pedig csak a messzibe révedve bólogattam. Nem akartam többet beszélni, mint amennyit feltétlen muszáj volt.
- Kérdés? Ó az rengeteg felmerült. Például miért kell ezt a pingvin jelmezt viselni, vagy azt, hogy miért nem képesek ablakot nyitni? Persze ha az a szándékuk, hogy megfulladjak a parfümjeik összekeveredett bűzétől, sikerrel haladnak - magyarázok magam elé, majd felnézek, és elveszem a poharat. Nem vagyok a legkedvesebb, de most még azon is túlteszek, amilyen eddig voltam. A fülem zúgása egyre zavaróbb, és olyan, mintha soha nem szűnhetne meg. - Megint túl sok a cukor... Mindegy, kösz - jegyeztem meg, miközben folyamatosan a kávét iszom, hátha egy kicsit jobban leszek tőle. Reméltem, pedig sosem remélek. De ha ma nem engednek ki házi őrizetbe, akkor biztos vagyok benne, hogy nem érem meg a további tárgyalásokat. Túl sok inger ért eddig józanon, és kezd kicsúszni a testem feletti irányítás a kezeim közül.
- Tudja rendes magától, hogy így küzd valakiért, aki már rég feladta, de úgy érzem az egész teremben csak maga hiszi azt, hogy én nem vagyok gyilkos. Kicsit túl naiv nem? - fordulok végre felé, és tekintetem most inkább rideg, mint elkeseredett. Nem vagyok most elkeseredett, vagyis elnyomja a feszültség, a düh és az egyéb érzéseim, amiket nem tudok azonosítani. Valahogy úgy érzem, hogy most képes lennék ölni azért, hogy legalább öt cent alkoholt bevihessek a szervezetembe. A nyakkendőmön lazítok, majd levezem a zakót, ami szaunaként funkcionált eddig is, és magam mellé dobom. Tudom, hogy fontos lenne a megjelenés, de nem vagyok képes tovább viselni ezt a ruhadarabot. Nem tudom, hogy fogom kibírni a tárgyalás végéig...

A bátyám őrjöngött, amikor megtudta, mi az a legújabb ügy, amin dolgozom. Akkora hordereje ugyan nincs, hogy egészen Londonig eljusson akár a napilapok által, inkább csak itt helyben kavar nagy port. Viszont elakartam kerülni azt a minimális esélyt is, hogy mástól tudja meg, így magam vallottam be Skypon keresztül. A várt reakciót produkálta. Pont úgy viselkedett, mint tíz évvel ezelőtt, pedig az eltelt idő alatt már felnőtt emberré vált, és feleségével most várták az első gyermeküket. Mégis amikor meghallotta Brandon nevét, az arca láthatóan elvörösödött, és tehetetlenül csapkodni kezdett. ”Hagynod kellene az egészet a fenébe! Miért csinálod ezt Caitlyn? Semmivel sem tartozol annak a rohadéknak! A börtönben kellene megrohadnia az összes többi elmebeteggel, mint Ő. Elfelejtetted már, hogy egyszer kis híján már megfojtott? Ha már tinédzserként így viselkedett, gondolod nehezére esett volna most megölni a legjobb barátját?! Ne legyél ilyen naiv drága húgom..’
Hasztalan volt minden próbálkozásom arra, hogy megmagyarázzam, Brandon akkori deviáns viselkedésére megvan a megfelelő pszichológiai magyarázat, csak még nem állíthatom biztosan, hogy jók a sejtéseim. Ahogy az sem érdekelte Zacket, hogy igenis ártatlannak tartom a férfit. Több dolog is szemet szúróan nem stimmelt a bizonyítékokban és az elbeszélésekben, és biztos voltam benne, hogy van valami a háttérben. Már csak arra kell rájönnöm mi az, és egy kis időre lesz szükségem. Ez a házi őrizetes dolog pedig nem csak Brandonnak tenne jót, hanem nekem is több idő állna rendelkezésre a magánnyomozásomhoz.

Ahogy mellette ültem, s felé fordultam, most először volt alkalmam közelebbről figyelni arcának vonásait. Az elmúlt napokban egyetlen alkalommal sem kerültem hozzá fizikailag ilyen minimális távolságot tartva. Nem azért nem tettem, mert féltem. Szó sincs róla. Egyszerűen nem volt alkalom rá. Most pedig a térdeim összeszorítva húzom magam alá a lábaim, és nyújtom át a kávét, mely mozdulathoz alig kell kinyújtsam a karom.
– Tudom, hogy nem a legkényelmesebb viselet, de ezzel megtiszteli a bíróságot és az esküdteket. Legalábbis látszólag. Nekünk pedig nagyon fontos a látszat, mert ezzel érhetjük el, hogy elrendeljék a házi őrizetet. – nem először beszélek arról, miért is fontos az első benyomás, de most is pont olyan türelemmel mondom el ezt neki, mint az első alkalommal. Az iskolában igen csak eszesnek és éles elméjűnek ismertem meg, de a mostani viselkedése erre rácáfol. Ezzel mondjuk nincs gondom, mert ha kell, még tízszer elmondom, csak korábban nem volt ennyire nehéz felfogású. Bár az is igaz, hogy korábban tudta azt is, hogy ki vagyok, miután először vettem a bátorságot, és leszólítottam. – Tudomásom szerint működik a légkondicionáló készülék a teremben, de akkor intézkedem arról is, hogy kinyissák az ablakokat. –
Az utóbbi reakció nem lep meg, elvégre elég feszélyezett a teremben a hangulat. Személy szerint engem nem érint olyan érzékenyen, hiszen nem ez az első tárgyalásom. Bár az is igaz, hogy magamnak is csak nehezen vallom be, hogy ha nem is vagyok feszült, de nagyon izgulok a férfiért.
– A bírósági kávé olyan, mint a kórházi étkeztetés. Nem a finomságáról és a tökéletességéről híres. De jobb mint a semmi. – válaszolok egykedvűen az újabb morgásra, majd én is belekortyolok a kávémba, és elgondolkozva nézek a folyosó másik irányába. Nem akarom bámulni, pedig.. nem! Nem, és nem. Ez csak egy munka Caitlyn. Semmi több.

A férfi szavait meghallva felé fordulok, és kapcsolódik össze tekintetem kékjének ridegségével. Egy pillantás elég ahhoz, hogy a libabőr végigfusson a karjaimon. Áldom az eszem, amiért a fekete blézer még mindig rajtam van, és ez így is marad. Így jótékonyan elrejt minden olyan reakciót, amit nem tudok kontrollálni. Ellenben az arcom mimikájával. Először nem felelek semmit a csipkelődő szavakra, végül lágyan elmosolyodom.
– Magának ezzel nem kell foglalkoznia Mr. Cutteridge. Egy dolga van, az pedig az, hogy jó képet mutasson magáról ott bent a teremben, miközben mellettem ül, én pedig beszélek. A többit bízza csak rám. – akik ismernek, nem gondolnák, hogy a bíróság előtt, egy nálam termetesebb és idősebb férfival olyan szócsatába kezdek, mint pár perccel ezelőtt. A vádak egymás után repkedtek, nekem pedig sikerült elérnem azt, hogy a bíró ne adjon helyt a felperes vádjainak. Igazi adrenalin löket volt ez. Csendben figyelem, ahogyan a férfiról leveszi a zakót. A félig elfogyasztott kávémat most magam mellé teszem a padra, és ismét Brandon felé fordulok, majd a kezeim felemelve nyúlok felé, de a mozdulat megáll a levegőben. Tudatosan, nem azért, mert megrémültem volna. – Megengedi, hogy megigazítsam úgy a nyakkendőjét, hogy azzal ne keltsen zilált hatást, mégis ne érezze magát kényelmetlenül? –
Kérdezem, és a várt reakció szerint cselekszem. Ha megengedi, akkor közelebb hajolva hozzá, apró kezeimmel lazítok a nyakkendőn éppen, a csomót szépen megformálva, majd ha ezzel végeztem, ingjének gallérját megigazítom, egészen a tarkójáig nyúlva. Amennyiben nem, akkor csak a vállam megvonva ejtem az ölembe a kezeim.
– Amit bent a tárgyalóteremben mondtam, azt komolyan is gondoltam. Ami a kiállítást illeti. – szólalok meg. Ez volt az egyik, amely mellett sokat érveltem. Az éppen csak elkezdett kiállítás megszervezése, hogy a kész műveket ki tudja állítani az emberi társadalom különféle rétegeiről. – Függetlenül attól, mi lesz a végítélet, meg kell valósítania ezt az elképzelését. Szerintem. –

there's no sweeter innocence than our gentle sins

Caitlyn & Brandon

Tekintetem megfáradt, és éreztem magamon, hogy arcom olyan gyűrött, amilyen csak egy emberi arc lehet. Tudtam, hogy túl sok ideig nélkülöztem életemből azokat a dolgokat, melyek nyugodttá tesznek, amelyektől nem érzem magam olyan elcseszettnek, amilyen valójában vagyok. Mert az vagyok, egy elcseszett senki, egy félresikerült példánya az embernek nevezett fajnak. Nem vagyok több, és tudom, hogy benn mind azt gondolták, hogy gyilkos vagyok. Hiszen a megjelenésem, a tekintetem nem utal másra. Nem hihetik, hogy védek valamit, hiszen én magam sem akarom, hogy mást gondoljanak. Egyedül Caitlyn az, aki ilyen megszállottan hisz benne, mikor még én magam sem akarok szabadulni.
Bár tény, hogy az elmúlt hét megviselt, rajtam kívül volt a börtönben egy kölyök, aki nálam rosszabb állapotban volt. Láttam az arcán, hogy már nem képes elviselni a heroin hiányát. Én nemértettem, hogy miért nincs elvonón, ha ennyire függő, de másnap ment volna ki. Reggelre felakasztotta magát. Szánalmasnak tartottam, mégis megdöbbentett, és valahol hiányérzet keletkezett bennem. Mintha a srác léte fontossá kezdett volna válni, holott csak magamat láttam benne. Önmagamat, vagyis ahová éppen tartok ezzel az életvitellel, de nem érdekelt. A fiút sem érdekelte. Nem értem, miért van egyetlen kakukktojás a gépezetben, és miért ismerős minden mozzanata, minden pillantása és minden egyes szava, amikor kiejti őket. Nem tudom felidézni, de a múltamból sok olyan emlék van, ami rejtve marad előttem, és csak azokat látom, amik szörnyűek, amit csak az ital űzhet el. Habár az ital nem űzi ki elmémből Caitlynt, meg kell próbálnom. Túlságosan is érzem őt mindenhol, a parfümje illata beleégett az orromba, a hangja folyton a fülemben cseng, és a tekintete mintha mindenhová belátna. Mintha a vesémig hatolna, és próbálna rájönni a titkaimra.
- Fontos a megjelenés. Tudja, milyen régen nem érdekel már? - kérdezek vissza, mintha ismerne. Néha felettébb különös, hogy azt érzem, hogy nem most látom először, mintha a beszélgetéseink mögött ott rejtőzne az igazság, de lehet, hogy túl sokat képzelek bele. Lehet, hogy kezd kimenni a reggel összetört és felszívott gyógyszer, de még az is megeshet, hogy a képzeletem játszik velem. Megeshet, hogy annyira ismerni akarom, hogy az agyam elhitte, hogy talán régebben is ismerhettem.
- Nem hiszem, hogy a légkondi segít, de... - iszom még egy kortyot, majd egy nagyot sóhajtok. Cigarettára vágyom, és ha már Caitlyn ennyire akarta, akkor a saját házam magányára, ahol egyedül lehetek. - Tegyen belátása szerint. Nem kell a kedvemben tennie, az csak magának rossz... - mordulok fel ismét, ahogy megint úgy tesz, mintha fontos ember lennék. Persze lehet, hogy csak én látom bele, de nem zavar, nem érdekel, mit tesz és mit nem. Nekem szinte sok megszólalási jogom nincs a teremben, itt kinn pedig nem akarok beszélgetni, csak ha feltétlenül muszáj. Ismét érzem azt a sötét elkeseredettséget, mait eddig. Ledobom magamról a zakót, mert már idegesít. Kényelmetlen, és meleg, és ismét érzem kezeim remegését. Úgy érzem, mintha egész testem belülről remegne, belülről adná át magát valami ismeretlen erőnek.
Olykor nem figyelek arra, hogy mit mond, olykor kötekedek, mint valami zsémbes remete. Nem értem, hogy miért érdeklem őt még mindig? Miért kedves? Nem lehetne kedves ilyen tömény bunkóság és rosszindulat után, amelyet már magam is érzek magamon.
A nyakkendőmre sem figyelek, ő az, aki meg akarja igazítani, amit én széthúztam, mikor ő elment a kávéért. Olyan érzés a viselete, mintha fojtogatnának és megőrülök úgy érzem. Mégis hagyom, hogy megigazítsa, és ezzel elkerülhetetlenül közel kerültem hozzá. Figyelem őt, ahogy a nyakkendőmre koncentrál, figyelem a vonásait, a haját, melynek illata most az orromba férkőzött. Az illatát is ismerősnek hiszem, és egy pillanatra fuldoklom a közelségtől, mégis mintha vágynék is rá. Nevetséges helyzet, nevetséges érzésekkel.
- Ismerem Önt valahonnan? - csúszik ki ajkaim között halkan, szinte suttogva a kérdés, miközben még mindig őt nézem. Nem veszem le róla a tekintetem most, hogy ilyen közel van hozzám, mintha egy erős mágnes lenne, ami vonz magához, és én nem tehetek ellene semmit. Erre a pillanatra minden más kimegy a fejemből, és vonásaim meglágyulnak ahogy arcát fürkészem. A varázs csak akkor múlik el, mikor kihátrál a közelségből, és ismét a rideg valóság csap arcul engem. Arcom ismét rideggé változik a kiállítás említésére. Nem érzem úgy, hogy helyes lenne.
- Nem érzi úgy, hogy a nagy semminek szervezni egy kiállítást felesleges? Mégis ki jönne el egy gyilkos fotóit nézegetni? - kérdezem lemondóan, és ismét visszakoztam pár lépést. Túl sokkoló volt a közelsége, és az ajkaim közül véletlen kiszaladt kérdés sem visszaszívható többé. Mázsás súlyként nehezedik rám a teher, amit alig két hete vállaltam magamra, mert akkor ittasan azt hittem, hogy erős vagyok. De tévedtem. Gyenge vagyok és szánalmas.
- Az elképzelésem? A munkáim nagy része üres, és semmit mondó, nem látom értelmét, hogy fáradozzak, és felesleges pénzeket adjak ki valamire, amire senki el sem jön... - szólaltam fel most erélyesebben, mert nem értem, hogy miért hiszi, hogy érdemes. Az egész munkám egy szart sem ér. Persze már kamasz korom óta imádtam, és a fotózás nyújtott menedéket, de most mindent borúsan látok. Talán ha hazaérek, és végre lenyugodhatok... Talán...

- Nem tudom, de van egy sejtésem, hogy már jó ideje nem foglalkoztatja. - válaszolok egykedvűen, fel sem véve magamra a stílusát. Úgy érzem, és bízom benne, hogy ez talán nem nekem szól, hanem a helyzetnek. Annak a mély depressziónak, amellyel küzd. Mert mostanra, a találkozásaink révén, és az orvosával beszélve világossá vált a számomra, hogy itt nem egy nehezebb természetről van szó. A betegség teljesen bekebelezte, és a bezártság, a megszokott környezetből való kiszakadás csak ront rajta. Ezért is akarom annyira, hogy végre haza kerüljön, és az otthonában töltse szabadságvesztése napjait. Ez az ügy nem a közeljövőben fog lezáródni, és tartok attól, hogy a börtönlét olyannyira rossz hatással lenne rá, hogy olyanra vetemedne, amibe még csak bele sem merek gondolni. Már pedig gondolnom kell erre, és most van lehetőségem megakadályozni azt, hogy teljes összeomlásában saját kezével vessen véget az életének. Túl sokan választották már ezt az utat. A következő megjegyzést hallva, mosollyal az ajkaimon ringatom meg a fejem. - Felnőtt nő vagyok, eltudom dönteni, mi a jó nekem. -
Felesleges lenne rá kérdezni, mégis mit ért az alatt, hogy nekem csak rossz, ha bármit teszek Érte. Miért gondolja azt, hogy csak károm származhat abból, hogy elvállaltam az ügyét. Hogy igenis foglalkozom Vele, és még ha nem is mondom ki egyértelműen, küzdök Érte, és az igazságért. Ő nem tudja azt, amit én, Hogy felismertem a démont, amely most körülöleli és egyre mélyebbre taszítja. Amely az elméjébe férkőzött, és nem hagyja élni. Nekem kell lennem a fénynek, annak az apró kis sugárnak, aki elűzi a Rá telepedett sötétséget, és segítőkezet nyújt neki ahhoz, hogy újra önmaga legyen. Őrültség, tudom, de folyton ez jár a fejemben. Ő, és a cél, amelyet elakarok érni. Nem tudom még pontosan, hogyan fogom tenni, de ez nem akadályoz meg ebben.

Ahogy közelebb hajolok hozzá, tekintetem és minden figyelmem a nyakkendőjének szentelem. Nem gondoltam át teljesen, hogy ez az ajánlat, vagy nevezhetjük gesztusnak is, mivel is jár pontosan. Nem jutott az az eszembe, hogy mennyire is közel kerülök hozzá. Túl közel. Az illata erőszakosan tör utat az elmémbe, egészen a bőröm alá férkőzve. Nem tudom, engem néz e, de egy biztos, nem merek most felnézni, inkább a fekete anyag kisimításával foglalkozom. Ujjaim a nyakkendőről az ing gallérjára siklanak. Ha már elkezdtem, nem fogok visszahátrálni. Csak szépen lehajtom, és kész. Csak három mozdulat, csak.. éppen a tarkójánál van a kezem, amikor meghallom a kérdést. Fejem felkapom, és világoskék szemeim az övébe kapcsolódnak. Csupán egy pillanat, amíg láthatom azt a bizonyos arcot, amire én is emlékeztem. Melyen nincs elutasítás, nincs ridegség és közöny. Amely némileg kisimult és nyitott. A szemek, melyek az első perctől kezdve foglyul ejtettek, kíváncsian néznek Rám. A szívem megáll egy pillanatra, és levegőt sem veszek egy hosszú pillanatig. Ajkaim a döbbenet és meglepettség egyvelegétől elválnak egymástól. Kezeim az immáron tökéletesre igazított inggallérról lecsúszik a vállára, mintha abban akarnék megkapaszkodni. Rögtön utána pedig jön a fájdalmas elismerés. Csak egy felderengő emlék vagyok csupán. Egy alak, amit nem tud hova tenni. Nem vagyok több, csak pár ismerős vonás. Nem tudom eldönteni ez a fájdalmasabb, vagy az. hogy egyáltalán fel sem ismer.
Kiegyenesedem, és a padon kissé hátrébb csúszok, hogy a kínzó közelségéből némileg kihátráljak. Lehajtom a fejem, és egy nemlétező szöszt söprök le fekete szoknyámról. Érzem, hogy halvány pír futott végig az arcomon, amit képtelenség elrejteni. Veszek egy mély levegőt, és felemelve a fejem, egy kedves mosolyt varázsolok az arcomra.
- Nem hiszem. - rázom meg a fejem. - Átlagos arcom van, talán ezért érezheti úgy, hogy találkoztunk már korábban. -
Zack szerint sosem tudtam jól hazudni, most mégis úgy érzem, hogy ennél tökéletesebb alakítást nem is nyújthattam volna. Jobb, ha nem derül ki az, amire Ő sem emlékszik. Csak mindent túl bonyolítana. Azt pedig nem szeretném. Félő, hogy megakadályoz célom véghezvitelében.
- A negatív reklám is reklám, Mr. Cutteridge. - ennyit felelek csupán arra, a kérdésére, ki menne el egy gyilkos kiállítására. Sejtelme sincs arról, hogy bármennyire is szomorú, de ennél nagyobb reklámot nem is kaphatott volna. Az, hogy kissé megemeli a hangját, nem ér el vele mást, csak a pár lépésre álló két őr most felénk fordul, és tesznek pár lépést, mire felemelem a kezem, és intek a fejemmel. Ezzel is jelezve, hogy nincs semmi probléma. - Tegyen belátása szerint. De amíg itt vagyunk, legalább addig próbálja meg az érdeklődése látszatát fenntartani a kiállítása iránt. Különben mehet vissza a cellájába. -
Hangom ösztönösen halkítom le, és annak ellenére, hogy Ő az imént erélyesebben szólalt fel, a legnagyobb türelemmel és gyengédséggel a hangomban szólok Hozzá.

there's no sweeter innocence than our gentle sins

Caitlyn & Brandon

Egyetlen pillanatra úgy éreztem,hogy közel vagyok a megoldáshoz. Hogy tudom már, miért olyan ismerős Caitlyn arca. Éreztem az illatát, éreztem őt, és ahogy ujja véletlenül a bőrömhöz ér, mintha összeolvadt volna kettőnk világa, hogy valami mássá alakuljon át. Abban a rövid pillanatban elengedtem a közönyt és a ridegséget, abban a pillanatban mindent megadtam volna, hogy két karja közt elbújva nyugodhassak meg. Erős vágyat éreztem az iránt, hogy feladjam az álcám, és kiöntsem a lelkem, erősebb volt mindennél, amit valaha tapasztaltam. Ahogy kezeit a vállamon éreztem, és ahogy kék szemei végre összetalálkoztak saját keserű íriszeimmel, már közel álltam hozzá, hogy megtegyem. Mennyi mindent tehettem volna abban a pillanatban. Csupán két szó elég lett volna, hogy biztosítsam, nem vagyok gyilkos. Mégsem tettem, hiszen a hajlam, a késztetés bennem volt mióta elraboltak. Talán a születésemtől kezdve itt él bennem. Mégsem öltem, és a legjobb barátomat pláne nem tudtam volna megölni.
De a pillanat elmúlt, s ő elhúzódott. Sosem éreztem ennyire egyedül magam, mint most, ahogy ismét eltávolodott tőlem. Olyan érzés, mintha kiszakított volna valamit belőlem, és én most ismét a saját sötétségembe temetve süppedtem vissza a közöny és a ridegség szoros karmai közé. Ismerős volt az érzés, mégis mintha idegenül érintene. Az a pár másodperc közelség ilyen elemi erővel hat rám, akkor mi lenne, ha tovább tartott volna? Nem akarok belegondolni, inkább csak remélem, hogy nem akar válaszolni a kérdésemre, mert talán rosszul esik a válasza, ha azt feleli... Hogy nem ismerhetem. Hogy átlagos az arca. Pont akkor felelt, mikor a gondolataim még mindig itt járnak, és én ismét felkapom a fejem. Mivel nem néztem rá eddig, nem láthattam azt, hogy elpirul, viszont most minden maradék figyelmem az övé.
- Ön minden, csak nem átlagos... - csak az orrom alatt jegyzem meg, talán nem is hallja. Nem tudom, mi üthetett belém, nem tudom, miért beszélek össze-vissza, csak azt, hogy még mindig a hatása alatt tart. - Tudja az emlékezés nem egyszerű számomra. Az orvosom szerint a tudatalattim elzárja előlem az emlékeket, amik egy csepp jót is tartalmaztak. Szerinte így akarom ostorozni magam, de nekem jó így. Sajnálom, hogy egy pillanatra olyan ismerősnek tűnt. Talán csak én akartam ezt hinni -keserű mosoly jelenik meg az arcomon, miközben a poharammal játszom. Iszok belőle, majd ismét két kezem közt forgatva próbálom leplezni kezem ideges remegését. Nem tudom, miért magyarázkodom, talán a rám gyakorolt hatása teszi, de egy pillanat alatt illant tova a gyengeségem, ahogy a kiállítás eszembe jut. Még olyan emlékek csatolhatók hozzá, melyeket elfelejtenék. Melyek miatt még mélyebbre zuhanok, és ez a folyamat nem áll meg, csak gyorsabbá válik.
- Azért nem tud érdekelni, mert az szervezte, akit megöltem, az az ember fekszik halottan egy hullaházban, akinek köszönhetem, hogy idáig eljutottam. Egy képre sem tudnék ránézni azok után, amit tettem - heves vagyok, és az őrök sem érdekelnek. Csendes őrült vagyok, aki nem fog ámokfutásba kezdeni, csak azért, mert felkapta a vizet. Fáj a lelkem, és egyre mélyebbre zuhanok. Egyre lejjebb süllyedek, és legszívesebben tényleg saját kezűleg vetnék most véget az életemnek. Mikor lesz már vége mindennek? Miért nem tudok megnyugodni, és miért nem tudom tisztázni az érzéseimet? - Egyedül képtelen lennék rá - állok fel a székből, hogy fel és alá sétálgassak. Addig sem kell gondolkodnom, vagy ránéznem. A kávém maradékát kiiszom, majd a pohárral játszadozom a kezemben. Forgatom, és néha behorpasztom, ami tompa morajjal enged az erőnek, majd végül Caitlynnel szemközt támaszkodom a falnak. Mégsem tudom sokáig kerülni azt, hogy ránézzek, vagy a vonásait elemezzem.
Gyűlölni akarom, de valamiért kedvelem őt...

Bármennyire is halkan ejti ki a szavakat, az orra alatt elmormogva azokat, akaratlanul is meghallom. Bár ne tenném! Amikor azt hiszem, lassan minden letisztázódik bennem, történik valami, ami ezt az egészet felkavarja. Azt mondják rólam, hogy zseni vagyok. A tesztek, és az, hogy már tizenhét évesen a Harvadra jártam, ezt mutatják. Most mégis ostobának érzem magam, amiért ilyen kellemetlen helyzetbe sodortam magamat és a férfit. Kellemetlen.. fityfenét! Abban a pár rövid másodperc inkább tűnt csodásnak, mintsem kellemetlennek. Látszólag könnyedén húzódom el a másiktól, de ez nem teljesen fedi a valóságot. Az a szomorúság, melyet az első pillanattól érzek, mikor tudatosult bennem, hogy a férfi, akinek elsőként adtam oda magam, fel sem ismer, az az érzés segít abban, hogy távolságot tudjak Tőle tartani. Villanásnyi idő erejéig látom az arcán átfutó érzelmeket. Mintha sajnálná, hogy elhúzódom, mintha... nem. Ez is csak a képzeletem szüleménye. Nem nézek rá a bókot követően sem, már ha bóknak lehet nevezni, lehet csak egy megállapítás volt a részéről. Bárcsak létezne egy meditáció, vagy egy belső mantra, vagy akármi, ami a pirulásomat eltünteti! Én vagyok az, aki elárulja magát és az érzéseit.
De ahogy beszélni kezd, újra felkapom a fejem, és Őt figyelem. Most először van az, hogy többet mond, mint tő mondatok, és elutasító, lerázó szavak. Már majdnem örülnék ennek az apró lépésnek, amikor meghallom a szavakat, amely ismét fájdalmasan hatolnak belém; [i]sajnálom, hogy egy pillanatra olyan ismerősnek tűnt..". Sajnálja, hogy egy felderengő kép vagyok. Nálam jobban nem sajnálja senki sem.
- Igazán nem történt semmi. - rázom meg a fejem, a kedves, mosolygós maszkom mögé búja, elrejtve a valódi fájdalmamat. - Gyanítom, hogy az agyának a tudatalatti része zárja el az emlékeket, mely így a stressz és egyéb kellemetlen behatások ellen védi. Minden bizonnyal okkal van ez így. -
Bár Ő azt mondja, az agya a jó emlékeket zárja el, én félig orvosi szemmel nem így látom. Inkább sorolom be magam a hibák kategóriába, amelyet mélyen elrejtett, és nem is akar rá emlékezni. Talán már nem is akarom, hogy emlékezzen rám. Mit sem érne az egész. Talán most többet lát bennem, mint az akkori énemben egyáltalán. Egy szerelmes, végletekig rajongó csitri voltam. Egy a sok lány közül az iskolában.

A hangulat, mely csendes volt ugyan, de számomra nem hozott mást, csak újabb felismeréseket és keserűséget. Képtelen vagyok neheztelni a férfira a viselkedése miatt. Bármi is történt azon az éjszakán, egy barátot, egy testvért vesztett el. Ezen nem tud senki sem egyhamar túllépni. Túl közeli még az egész, a sebek pedig túl elevenek, még nem forrtak be, és soha nem is fognak teljesen. A legtöbb esetben mindig mindenre van válaszom, de ebben az esetben nem mondok semmit sem. Inkább a kávémért nyúlok, és belekortyolok, majd az üres poharat idegesen forgatom a kezemben. Felesleges lenne a férfit közhelyekkel traktálni. Azzal csak szítanám a benne tomboló harag tüzét. Arra pedig most nincs szükség.
A poharat nézem a kezemben, és nem is nézek Rá, még akkor sem, amikor feláll. Szemem sarkából látom, ahogyan fel s alá járkál. Amikor megáll, a velem szemben lévő falnál, még akkor sem mozdulok pár pillanatig. A tarkóm jellegzetes bizsergése jelzi, hogy figyel, és talán ez az, ami miatt felnézek rá.
- Nem vagy egyedül Brandon. - egyenesen a szemeibe mondom a szavakat. Úgy bukkannak elő a halvány rózsaszín ajkak közül, hogy ha a kezemet tapasztanám rá a számra, akkor sem tudnám megakadályozni, hogy kimondjam az imént elhangzott szavakat. A következő másodpercben pedig nyílik a tárgyaló terem ajtaja, és az egyik ügyész bukkan fel, és kezeivel int nekem. Felállok ültő helyemből, és oda megyek. Halkan váltunk pár szót, végül az ügyész újra bemegy a terembe. Veszek egy mély levegőt, és Brandon felé teszek pár lépést, és mellette megállva nézek fel Rá. - Egyelőre még nem született meg a döntés, körülbelül még húsz perc. Szeretne kimenni cigarettázni? -
Úgy teszek, mintha az előbbi momentum meg sem történt volna. Mintha nem tegeztem volna le, és tettem volna olyan kijelentést, amit.

there's no sweeter innocence than our gentle sins

Caitlyn & Brandon

Nem tudom, hogy mi nehezebb, elfogadni a tényt, hogy van aki még hisz az ártatlanságomban, vagy a tudat, hogy nem vagyok képes ezt a személyt gyűlölni. Nem engedhetem ilyen közel. Érzem, ahogy elural a feszültség a felismerés nyomán. Közelebb engedtem, és látott valamit. Tudom, hogy így volt, láttam, éreztem őt. A tekintetében ugyanezt véltem felfedezni és ez megijesztett. Olyan elemi erővel csapott arcul, hogy kénytelen voltam inkább a poharamra koncentrálni. A közelsége rossz volt, legalábbis annak akartam hinni, azt akartam, hogy rossz legyen. És valamilyen szempontból az is volt. Összezavart, és beférkőzött a világomba, melybe nem fért bele ez az egész hit, amit ő képviselt. Nem akartam tudomást venni többé arról, hogy mit is válthat ki belőlem a közelségével.
Inkább burkolóztam továbbra is a saját világom sötét magányába. Inkább álltam fel mellőle, minthogy a közelsége ismét elragadjon. Sok volt ez így nekem. Hiszen azt sem tudtam immár, hogy én magam hogy állok. Elvesztettem mindenemet. Nincs, aki mellettem állna és nem veszem észre, hogy pont Caitlyn az, aki valamiért mellettem áll, azért, hogy haza kerülhessek végre, azért, hogy ne ítéljenek el. Rettegtem, hogy ki fog derülni a titkom, féltem, hogy rájön, és akkor már kétszeresen is elbuktam a számomra fontos emberek felé. Sóhaj szakadt fel tüdőmből, és kerültem a tekintetét. Még akkor is, amikor beszélt, nem akartam válaszolni. Éreztem, ahogy kiver a víz, ahogy a kezem remegése nem enyhül. Talán egy pillanatra el is sápadtam. Rosszul vagyok ettől a környezettől, ami most körülvesz. Ki akarok innen szabadulni, hogy legalább egy kis friss levegő enyhítsen a bennem uralkodó feszültségen. Ám sajnos úgy érzem, hogy már az is kevés lenne.
Mégis mintha a mai nap, ez a hely felélesztené bennem a rég elnyomott emlékeket akkorról, mikor még gyermekként ültem a folyosón, ahol még Adam és Hope is velem voltak. Én viseltem a legrosszabbul a megrázkódtatást. Ők nem tudták miért, hiszen sosem beszéltem az ott átéltekről. Nem tehettem, mert akkor elfordultak volna tőlem, és egyedül maradtam volna. Nem lennék ma itt, ha akkor nem állnak mellettem. Talán akkor Adam is élne még. Talán... Az a rohadt sok talán egyre jobban kezd kiborítani. Elegem volt, és minél jobban eszembe jutottak a dolgok, annál jobban uralt el a remegés, a feszültség és a sötétség furcsa egyvelege.
Nem reagálok a kérdésére, mert feleslegesnek éreztem. Nem akarok belefolyni az elmém elemezgetésébe, és nem engedem, hogy ő is ezt tegye. Így jobb, ha ennek a témának itt és most vetünk véget, mielőtt jobban belemennénk. Nem akarom, hogy megismerjen, csak azt akarom, hogy végre otthon lehessek.

Újra és újra ugyanazok a gondolatok tolulnak elmémbe, én pedig nem tudok szabadulni tőlük. Pedig mindent megteszem azért, hogy ez megtörténhessen, de valahogy mégsem sikerül. Azt hiszem fáradt vagyok, és elegem van. Bár vége lenne az egész életemnek. Ismét sóhajtok, és felkapom a fejem a szavaira. Meglep a merészség, hogy letegez, de leginkább az, amit mond.
- Nem? Az utolsó embernek tudjuk, mi lett a sorsa. Szerintem ez pontosan azt jelenti, hogy egyedül vagyok, é meg is érdemlem. Nem érdemlek mást - válaszolok ismét hevesebben, de nem emelem meg a hangom, csak elutasítóvá válok. El akarom lökni, mert nem akarom, hogy meg akarjon ismerni. Azt akarom, hogy maradjon a lehető legtávolabb, hogy békén hagyjon, és az ismeretségünk hivatalos vonalon mozogjon tovább. El kell kerülnöm a közelségét, és képes vagyok megtenni. Ezek után elfordulok tőle, mintha ezzel ismét lezárnék egy témát, amit nem akarok feszegetni. Tulajdonképpen semmit nem akarok feszegetni, sőt beszélni sem akarok. A beszéd az csak fényt derít pár titokra, és túl áradt vagyok, ahhoz, hogy mindenre figyeljek. Csak akkor nézek ismét rá, mikor visszatér a férfitól, akivel eddig beszélgetett. Szavait örömmel veszem, arcomon mégis közöny ül.
- Igen, azt hiszem ez a mai nap legjobb ötlete - váltott a stílusom flegmára ismét, majd elindulok, ha ő is. Tudom, hogy a két őr követni fog, de őket észre sem veszem. Eddig sem zavartak sok vizet, és ez után sem fognak érdekelni, csak egyetlen egy dologra vágyom, és az még elérhetetlen...

Nem csak Brandon az, aki meglepődik a saját merészségemen. Mellyel átlépek egy határt, és nem is kicsit. Lehetséges, hogy nem lenne baj, ha mindkettőnk számára nyilvánvaló lenne a közös múltunk, melyben történt annyi minden, hogy okot adjon a tegeződésre. Ennek viszont semmi esélye sincs, hiszen alig pár percre tagadtam le mindent, ami csak létezhetett. Beállítottam magam egy átlagos, tucat nőnek, akinek az arcvonásai nem jelentenek semmit sem a férfi számára.
Arcátlanságomra nincs bocsánat, így a férfi dühös szavait teljesen jogosnak érzem, még sem reagálok rá semmit sem. Nem fogok elnézést kérni, sem pedig magyarázkodni, mert az csak rontana a helyzeten. Igazán nem lenne semmi értelme sem. A másik, hogy közben nyílik a tárgyalóterem ajtaja, engem pedig hív a kötelesség, így alkalmam sem lenne reagálni a heves reakcióra.

Könnyebb a struccpolitikát választanom most ebben a helyzetben, mintsem egyenesen beleszaladjak egy újabb kellemetlen helyzetbe. Alig pár percre sikerült kétszer is elbotlanom, amikor egy pillanatra hagytam, hogy a szívem átvegye az irányítást az elmém fölött. Ez pedig nem helyes, és nem fordulhat elő még egyszer. Meg kell őriznem a látszatot, mintha valóban csak két idegen lennénk egymás számára.
A válaszát meghallva újfent elmosolyodom, majd az őrök felé fordulok, és intek nekik. Így négyesben elindulunk a hosszú folyosón. Én Brandon mellett lépkedve magabiztosan, mögöttünk pedig a két őr. Nem is kell sokat menjünk, míg az udvarra jutunk, ahol alig szállingózik pár ember. Megállva az egyik kijelölt dohányzó területnél veszem elő a telefonom. Alig pár percig nem is szólalok meg, csak a készüléket nyomkodom, olykor körbe nézve az udvaron. Az egyik visszatükröződő üvegen megpillantom magunkat, ahogy ott állunk egymással szemben, egy tisztes távolságot megtartva. Fogalmam sincs, miért ragadja meg a figyelmem ez a pillanatnyi kép. Talán mert Brandon elképesztően fest az öltönyében, talán mert hiába a fekete tűsarkak, még így is legalább egy fél fej van közöttünk, talán mert.. nem. Nincs talán. Nem lehet.
– Beszélünk kell a két lehetséges végkifejletről, ami a jelenlegi tárgyalást illeti Mr. Cutteridge. – szólalok meg. S ahogy már mondtam, a viselkedésem pont olyan kifogástalan, mint az iménti botlásom előtt. Ignorálom a dolgot. A karjaim könnyedén fonom össze magam előtt, és pillantok a férfira. – Az tiszta sor, hogy amennyiben úgy döntenek, nem kaphat házi őrizetet, akkor abban az esetben visszaszállítják a Detention Centerbe. –
Egyik lábamról a másikra teszem az egyensúlyom, és már éppen folytatnám a beszédet, amikor két ember elhalad mellettünk, és rám köszönnek. Visszaintek nekik, majd a kisebb szünet után ismét a férfi felé fordulok.
– De reméljük, hogy a kedvezőbben alakulnak az események. Amennyiben megkapja a házi őrizetet, akkor innen átszállítják a börtön melletti Örsre. Ott megkapja a személyes tárgyait, amelyeket elkoboztak, amikor az első alkalommal behozták. Lesz némi papírmunka, de azt majd én elintézem, Önnek csak alá kell írnia. Közben a bokájára felszerelnek egy nyomkövetőt, amely pontosan mutatja a nagy huszonnégy órájában a tartózkodási helyét, és azonnal jelez, ha a lakóterületet elhagyja. Amennyiben ez megtörténik, azonnal behozzák. – itt egy pillanatra megállok. – Csak egyszer történhet meg, és utána vége. Nem lesz esélye többet arra, hogy megkapja a házi őrizetet. Tudom, és remélem, hogy érzi ennek a súlyát Mr. Cutteridge. –
Megtapasztalhatta, milyen a börtönben, elzárva a külvilágtól. Ahol nem dönthet saját magáról sem, és rajta kívül mindenki más meghatározhatja az életét.
– A nyomkövető felhelyezése, és a papírok aláírása után egy járőrautó elviszi az otthonához. Így ha minden a terveim szerint alakul.. – a karórámra pillantok. – – Akkor a délutáni teát már otthon iszogathatja. –
Sajnálom, angol vagyok, nálunk a délutáni tea eléggé meghatározó. Igaz, én pont nem tartom be, mert nem igazán van időm rá, még a hétvégeken sem.
– Kérdés esetleg ezzel kapcsolatban? –

there's no sweeter innocence than our gentle sins

Caitlyn & Brandon

Fél pillanat volt csupán, mikor képes lettem volna kikelve kiabálni vele, azért, hogy az elmémet akarja megérteni. Ne akarja, mert azzal csak neki lesz rossz. Nem akartam soha, hogy megismerjenek, és most sem akarom. Már akkor is ilyen voltam, mikor az iskolában folytattuk tovább az életünket. Az idős nő egyetlen pozitív gondolata az volt, hogy megtanított minket írni és olvasni. Aztán felolvastatta velünk a Bibliát. Gyűlöltem. Ő érte el, hogy ne higgyek semmiféle istenben, mégis egy-két mondata belém ivódott. Láttam gyermekeket, idősebb gyermekeket öngyilkosságot fontolgatni, sőt hallottam is mikor megtette. Legalábbis amikor észrevették a halálát. Akkor történt az, hogy mindenki kapott. Akkor éreztem azt, hogy nem akarom ezt tovább. Hogy elég volt. Ahogy az ostor csattant a meztelen hátamon, vártam, hogy vége legyen, hogy úgy üssenek meg, hogy nem kelek fel többé. Mind a mai napig ezt kívánom, hogy bár ne legyen holnap.
Cigaretta füstje száll a magasba alig pár másodperccel az után, hogy kiérünk. Tisztes, legalább öt lépés távolságba helyezkedem, az őrök pedig természetesen hozzám állnak közelebb, legalábbis két oldalról vesznek körbe minket. Direkt nem szólok, és nem nézek a nőre, aki a telefonjával babrál, én az eget figyelem a napsütést, és a néhol zöldellő fákat. Minden olyan természetes így, ha kizárom a külvilágot. Mégsem tudok megszabadulni attól a növekvő feszültségtől, ami még mindig itt van bennem. A cigaretta is csak alig enyhít az érzésen, amely sosem engedhet többé. Így nem is akarok beszélgetni, és értékelem hogy nem szólal meg. De ez nem sokáig tart, hiszen a hangja ismét elér hozzám, én pedig nem tetszésemet kifejezve sóhajtok, miközben a szemeimet forgatva pillantok le rá.
- Akkor beszéljünk - csendült fel a hangomban a szarkazmus tömény mennyiségben, de nem fordultam felé. Tudom, mi lesz, ha elutasítják a kérelmet. Mehetek vissza a koszos cellába, ahol valószínűleg a saját gyógyszereimmel fogom magam túladagolni pár napon belül. Biztos voltam abban, hogy nem bírnék ki több napot abban a cellában a kényelmetlen ágyon.
- Ugye vízálló? - kérdezem, mintha annyira viccesnek tartanám. Valójában nevetséges kérdés, hiszen nem ez a legfontosabb, mégis kibukott belőlem. A közönyöm olyan mértékű, hogy csak a gúnyosságom múlja felül. Aztán több dolog is eszembe jut, ahogy Caitlyn felé fordulva méregetem ismét az arcát. Érzem, ahogy borostám alatt enyhe pír szökik arcomra a haragtól, ami hirtelen fellángolt bennem. Nem értem, miért. Vagyis igen, a szavak tették ezt, melyet ő mondott. Az ajkait figyeltem, majd ismét elfordítottam a fejem. Éreztem, ahogy a könny marni kezdte a szememet, és csak én tudtam, hogy mi lelt.
- Szóval Adam temetésére sem mehetek el? Nem róhatom le a tiszteletemet, utoljára? - csóválom meg a fejem felháborodva, de nem nézek rá. Tekintetem még mindig vörös, és kell pár másodperc, mire rá tudok nézni. Tekintetem még akkor sem a régi, de legalább nem gyűlik könny bennük. Csupán csalódott és lemondó vagyok, aki ezt az utolsó kegyet sem kaphatja meg, csak akkor, ha kiszökik, és hagyja magát bevitetni. Egyetlen esély, mely a temetés lehetne. Ha itt és most nemet mond, akkor sem érdekel. Ott kell lennem, el kell búcsúznom tőle, nem érdemli azt, hogy legalább én ne legyek ott. A torkomban maró gombóc zárja el a beszéd lehetőségét, és az előbb is megcsuklott a hangom, ahogy szóba került a temetés. Inkább ismét elfordultam, miközben még egy cigarettát gyújtottam.
- A tea nőknek való - vonom meg a vállam, miközben sűrű füstfelhő hagyja el ajkaimat megint. Kezem ismét remegni kezd, ahogy a temetés jut eszembe, hogy talán csak úgy lehetek ott, ha megszegem a szabályokat. Állkapcsom összeszorítom idegesen, nem akarok újabb megjegyzéseket tenni, de tudom, hogy elkerülhetetlen. - És Ön is meg akar róla bizonyosodni, hogy a védence otthon van? - kérdezem ismét élesen, amellyel csak ki akarom deríteni, hogy oda is követ majd, vagy sem...

A bejövő leveleim átolvasását követően veszek egy mély levegőt, és közelebb lépek a férfihoz, leküzdve a kettőnk lévő nagyobb távolságot, melyet Ő maga teremtett meg. Úgy érzem, némileg kitisztult a fejem, és képes vagyok ismét profiként viselkedni. Ezért is kezdeményezek egy újabb beszélgetést, mely jól láthatóan nincs az ínyére. A legkevésbé sem érdekel, hogy nem tetszik neki a helyzet, vagy kirázza a hideg a hangomtól és a jelenlétemtől. Hiába forgatja a szemét, amit el kell mondjak, azt elfogom mondani, és a nyegle viselkedése sem változtat rajta.
- Nagyon gyakorlatias a kérdése. - jegyzem meg, és újfent elmosolyodom. A kérdés talán nevetségesnek tűnhet első hallásra, de ha jobban belegondol az ember, nem az. - Igen, por, ütés és vízálló. -
Adom meg végül a választ. Azt már nem fejtem ki, hogy amikor először találkoztam ilyen kis műszaki csodával, teljesen ledöbbentem, mennyire precízen és körültekintően lett megtervezve. Igaz az is, hogy a funkciója megköveteli mindezt. Ahogy tovább beszélek, pontosan látom, mit váltanak ki a szavaim. Düht és sértettséget, és már várom a pillanatot, amikor a mondat végére érek, és rám fogja borítani azt a sok keserűséget, amely most benne fortyog. Nem is várat sokáig magára, hogy a bomba robbanjon, és ne tegye fel a kérdést felháborodott hangnemben. Csendben figyelem, ahogy elfordul, és újfent nem néz rám. Ezek a reakciók, ez a viselkedés felülírja mindazt, ami bent történt. Amit bent mondott, hogy nem vagyok mindennapi, és hogy talán csak Ő volt az, aki annyira emlékezni akart rám. Mégis kapaszkodok ebbe az apró pillanatba, és azt is tudom, hogy teljesen hasztalanul.
- Ma kaptam kézbe az állami ügyésztől kapott engedélyt, mely lehetővé teszi, hogy részt vegyen a barátja temetésén. - szólalok meg. Hangom határozottan cseng, mégis halkan beszélek. Mintha nem akarnám, hogy bárki tudomást szerezzen erről. Ez csak Rá tartozik, senki másra. - A tárgyalás végén akartam elmondani, a végkimeneteltől függően. -
Fűzöm hozzá. Más ügyvéd biztosan nem foglalkozott volna ezzel, hiszen egy szóval sem említette a találkozóink során, hogy részt akar venni a temetésen. Én viszont ismertem a szóban forgó férfit, ismerem Brandont, és pontosan tudom, mennyire fontos ez a számára. Nem feledkeztem el róla, és amikor az első alkalommal a részvétemet nyilvánítottam Neki, azt is komolyan gondoltam. De minderről neki tudomása sem lehet, hiszen nem fedtem fel a kilétemet.
A teára vonatkozó megjegyzését elengedem a fülem mellett, és nem felelek rá semmit. Elmerengve nézem a gomolygó füstfelhőt, és a következő, metszően fájdalmas kérdését hallva ismét Rá pillantok, még ha nem is veszi fel a szemkontaktust velem.
- Csak az örsre megyek be magával, és segítek a papírmunkát elintézni, utána már a fiúkra fogom bízni a hazajutását. Délután van még két tárgyalásom, így nem tudom hazakísérni. - aprócska mosoly jelenik meg ajkaim szegletében. - Gondolom roppant mód sajnálja, de ne aggódjon, a napokban biztosan felkeresem majd. Az, ha ennek a tárgyalásnak vége, még nem jelenti azt, hogy a mi kommunikációnk is véget ér. -

there's no sweeter innocence than our gentle sins

Caitlyn & Brandon

Ahogy halad előre a beszélgetés, egyre jobban érzem az egyedüllét fájdalmas voltát, mely egyre szorosabban fonta körém karjait. Fáj a létezés, a lélegzés, sőt még maga a puszta mozdulataim, amellyel az ajkaimhoz emelem a cigarettát, még az is elképesztő fájdalommal jár. Ám ez nem fizikai fájdalom, sokkal inkább belülről jön. A lelkem szenved, és ezáltal szenvedek én is. azzal, hogy esetleg haza is juthatok, minden eszembe fog jutni, minden, aminek nem kellene. Például az, hogy Adam alig tíz percre lakott, és már nem mehetek át többé hozzá. Vagy az, hogy sosem jön már egyikőjük sem. Sosem ülhetünk ki a hátsókertben a pavilonba italozni, és már sosem lesz semmi rendben. Én örökké egy lecsúszott senki leszek, akit nem lehet megmenteni mert nem is akarom.
A keserűség ölelt körbe, mikor eszembe jut, hogy mi történik, ha nem mehetek el a temetésre, ha nem köszönhetek el tőle, az embertől, aki az egyetlen volt, ki mindig megértett és mellettem volt. Milyen embernek néznek mások? Egy olyannak, aki megölte a barátját, mert összekaptak valamin. Ha ismernének, tudnák azt is, hogy mennyire szoros volt a kötelékünk. Hogy sosem lettem volna képes megölni.
- Hogyan... tudja mit? Nem érdekel - rázom meg ismét a fejem. Nem akarok belemenni egy újabb körbe, amikor megnyílok neki. Egyszer már elcsesztem, most nem akarom. Habár bizonyára észrevette a megnyugvást a tekintetemben, ahogy megemlítette, hogy ott lehetek. Nem tudom, hogy képes leszek-e végigcsinálni, hiszen túl sok ember lesz ott, aki vádolni fog. Akik gyűlölködve köpnének arcul csak azért, mert nem ismerik a sztorit. De nekem akkor is ott kell lennem, ha utána összetörnek, mert csak én tudom az igazságot. Én vagyok az, aki mindent tud, és a lány, aki soha vissza nem néz többé. Legalábbis remélem.
- Őszintén sajnálom, hogy nem tud velem jönni, ügyvédnő - jegyzem meg gúnyosan, mert nem gondolom komolyan. Valahol örülök, hogy nem tart velem, bár annak kevésbé, hogy folyamatosan kell tartanom vele a kapcsolatot. Bár a telefont nem vagyok köteles felvenni, szóval... - Minden nap az Ön hívásáért epedeznék - mondom csak úgy félvállról, bár van benne egy apró igazság. A hangja édes, és lénye vágyott számomra, de pont ezért viselkedem vele így, hogy még véletlenül se akarjon közel kerülni az emberhez, aki én magam vagyok...

Az, hogy mit is szeretett volna kérdezni, soha sem fog kiderülni. Ő egyszerűen félbe harapta a mondatot, én pedig nem akartam rá kérdezni. Most az egyszer egyre gondolhattunk. Felesleges köröket leróni egyikünk sem akar ebben a stresszes helyzetben. A lényeget már elmondtam. Részt vehet a temetésen. Az, hogy ez nekem mibe került, teljesen részletkérdés, és nem is tartozik senkire.
Úgy érzem, az a parányi próbálkozás arra, hogy egy normális társalgást beindítsak kettőnk között, teljes kudarcba fullad. A gúnyos szavai látszólag lepereg rólam, és a legkevésbé sem foglalkozat. De valahol mélyen szomorúságot okoz bennem. Tudom, hogy ott van benne az a fiatal fiú, akibe annak idején beleszerettem, csak a sok keserűség nem engedi, hogy most, felnőtt férfiként is megmutassa ezt az oldalát. Egyelőre fogalmam sincs, hogyan csalogathatnám elő, mindezt úgy, hogy a sebeket is kezeljem. Rengeteg megválaszolatlan kérdés van bennem, de türelemre intem magam. Idővel minden elválik majd.

A megjegyzéseit nem méltattam válaszra, inkább elfordítva a tekintetem, vártam, hogy befejezze a dohányzást, majd visszamenjünk a bíróság falai közé. Alig egy óra leforgása után már az Örsön ültünk. Elmondhatatlanul boldog és elégedett voltam, hogy elértük azt a célt, amit mindketten ugyanúgy akartunk. Az egyetlen közös pont, amiben egyetértettünk. Haza mehet, és ott várakozhat két tárgyalás között, házi őrizetre várva. Éppen a papírokat futottam át, amikor a szomszédos terem nyitott ajtaján keresztül néztem be, ahol Brandon bokájára éppen a nyomkövetőt. Akaratlanul is elmosolyodom, végül ismét a papírok felé fordulok. Igen! Ez az! Mámorító érzés tud lenni a győzelem, de még egy védencem sikerének sem örültem ennyire, mint most.
Amikor a férfi kilép a szobából, felkapom a fejem, majd odalépek Hozzá, és átnyújtom a papírokat.
– Ezt írja alá itt és itt, ezzel igazolva, hogy a személyes tárgyait, melyet a börtönbe kerüléskor elkoboztak, hiánytalanul átvette. – ujjammal megmutatom hol kell aláírnia, és még egy tollat is adok hozzá. Amikor ez megvan, bólintok egyet. – Köszönöm. Timothy és Sam fognak gondoskoni arról, hogy hazajusson épségben, és ahogy átlépi a küszöböt, onnantól kezdve érvényes a házi őrizet. Ne feledje, amiket korábban mondtam erre vonatkozóan. –
Nézek a szemeibe, majd összerendezem a papírokat, és egy részét az íróasztalnál ülő nőnek nyújtom, másik részét a táskámba mélyesztem.
– A temetés részleteivel kapcsolatban még keresni fogom. A mobiljába elmentettem a számom, hívjon ha esetleg bármi probléma lenne. – minek is áltatom magam, úgy sem fog hívni. Mégis kötelességemnek érzem, hogy elmondjam mindezt. Végül elmosolyodva nézek ismét Rá. – Most mennem kell. Vigyázzon magára Mr. Cutteridge. –
Búcsúzom el tőle, de nem húzom el a pillanatot, hiszen hamar megfordulok, és távozom a helyszínről. Egyrészt mert tényleg várnak rám. Másrészt pedig ha nem lesz a közelemben, talán lesz alkalmam kiszellőztetni a fejem.

köszönöm a játékot <3