A rablás óta nehezemre esik kilépnem a lakásomból. Azt hiszem kezd rajtam kiütközni a paranoia. De nem akarom megadni magam neki, úgyhogy mindent elkövetek, hogy leküzdjem. Semmi kedvem pszichomókushoz járni ilyen szarsággal. Az eset óta attól rettegek, hogy a nyomomban settenkedik az a patkányképű drogos srác, aki elkapott a sikátorban néhány nappal ezelőtt. Bahh…
Az utcán sétálok. Előfordul, hogy gyanakodva hátra-hátra pillantok.
Gyerünk Octi, szedd össze magad!
Nagyot sóhajtok. Sok ember mászkál erre, nem vagyok egyedül. A gondolat megnyugtató.
A hangszerüzlet felé tartok, ahol a múltkor a basszusgitárt vettem. Egy ideje fenem a fogam egy elektromos hegedűre. Ravin, a kis gézengúz leckéket ad nekem, amikor a kedves papa lepasszolja megőrzésre. Egy tízéves tanít hegedülni. Ezen muszáj elvigyorodnom. De nagyszájú kiscsaj igazán jó tanár. A hegedű órák alatt mi nagylányok kegyetlen sokat marhulunk. Csokoládét, jégkrémet és pizzát falunk, körmöt pingálunk, miközben kidumáljuk a gyengeelméjűeket. Például a bandám egyik oszlopos gyógyegerét, akinek a neve kiejtésére sem pazarolnék most energiát. A szomszédjaim örömére meg sztereóban cincogunk a húrokon. Éjszakába nyúlóan... A két metálvagány. Ravin egy kis miniatűr zenei zseni, de én… Nekem még van hova fejlődnöm hegedülés tekintetében.
Kényelmesen sétálgatok, és a kirakatokat tanulmányozom. Hirtelen megakadok az egyik előtt. Ahogy átbámulok az üvegen, mindenféle régi és érdekes holmit fedezek fel. Nem rémlik, hogy itt lett volna az a régiségüzlet, vagy csak én nem vettem észre eddig.
Időm felől ráérek, úgyhogy úgy döntök szétnézek odabent. Benyitok, mire az ajtó fölött függő apró csengettyű ezüstös csilingelésbe kezd.
- Helló! Jó napot! – köszönök, ahogy belépek a helyiségbe, s becsukom magam mögött az ajtót.
Nem látok senkit. Hogy a tulaj, vagy az eladó merre lehet, gőzöm sincs. Addig is, míg előkerül, közelebb lépek a polcokhoz. Az egyik különösen vonz. Hógömb különlegességek és mesebeli mágikus kristályfigurák sorakoznak rajta. Nem nyúlok semmihez, csak a szemem legeltetem a csillogó tárgyakon.

Az új szállítmány mindig jó, ha az ember boltot vezet. Én mondjuk nem dobozos paradicsomot meg konzervpaprikát veszek, hanem mondjuk egy-egy árverésen lévő szállítmányozó emberemet küldöm, hogy keressen valami régi és antikot. Megesik, hogy én megyek ilyen helyekre el, ám kifejezetten lustaságnak tudok élni, így a pult mögött üldögélve sokkal jobban szeretek filmeket nézni.
Ez a legjobb ebbe a kis üzletbe. A kazettákon keresztül, a bakelitokon át, egészen a régi giling-galang órákig minden megtalálható ebbe a kis zsúfolt, de antik dolgoktól és fahéjtól illatos boltban.
Szívesebben vagyok itt mint otthon.
Hirtelen meghallom a hátsó-úgy mond-gazdasági bejáratot, ahol a szállítmányozóm már meg is jelenik.
Egy citera, egy faszobor és egy aktatáskányi régi pénzérmén kívül semmit nem hozott. Nem egy nagy gazdasági támaszpont e pár csecsebecse, de arra elég, hogy az árukból mondjuk egy kis motort lehessen venni. Főleg a régi pénzérmék amik ténylegesen érnek valamit. Amint a kezembe kapom a dolgokat, máris szinte zsebből kifizetem. A doboz pénzérmét rögtön a pult üveges polcához rakom, majd hátrafutva a szoborért elindulok az üzlet közepére. Na, igen ez nem volt egy könnyű dolog. Főleg, hogy a bejárati ajtónál csilingelőm felsikoltott, jelezve egy vevő közeledtét.
Hallom, hogy köszön.
Egyértelműen nő, a dallamos hang szinte végigsimítja az üzlet falát. Azt hiszem, ideje válaszolnom.
- Üdvözlöm! Egy pillanat!
A szobrot átölelve és magam előtt cipelve léptem ki a raktárból így szép látvány lehetett szegény vevőnek, mikor az ajtóban a tulaj helyett, egy két méteres, zord arcúra faragott indián jön ki, majd mögötte egy hosszú loboncos, kissé kusza szakállas alakú fickó fogja a hasánál és nyögve megszólal.
- Ugye, nincs itt Custer tábornok? Még a végén még egy indián-lovasság háború tör ki!
Azzal az egyik sarokba leteszem a szobrot. Nos annyit megjegyeznék, hogy ott és akkor ténylegesen egy favágóra hasonlítottam, mert megint elkezdtem szakállat növeszteni meg hajat is. Egyszóval általános régiség boltosnak néztem ki, na!
- Bocsánat az ócska viccemért!-mosolyodok rá a vevőre.- De az ilyen fajta indiánok harcoltak egykor Little Bighornál ahol is...
Itt megálltam és kicsit zavarodott arcot vágtam, a hirtelen történelem óra szövegemért.
- Öhmm...elnézést még egyszer...Miben segíthetek?

- Rendben! – felelek hangosan a köszönésre, és a férfiúi szavakra, amik valahonnan hátulról érkeznek.
Enyhén félrebillentett fejjel nézegetem tovább a polcokon sorakozó csillivilli csecsebecséket. Vonzzák a szememet, nem tehetek róla. Az elbűvölt belsőgyerek eluralkodik fölöttem. Az üzlet különös kisugárzása, amit a benne felhalmozott régiségekből nyer, egészen magával ragad.
- Varázslat… – motyogom halkan az orrom alatt, mire beszívom az alsóajkam. A szemem megakad az egyik óriási hógömbön. Leghátul pihen a többi közt. Egy zordon, sötét, magányos kastély áll benne egy domb tetején, és előtte mintha egy temető fejfái türemkednének ki a földből a kopár fák között. Ilyet még nem láttam soha. Ritkaság lehet.
A hógömbök a gyengéim. Gyerekkoromban gyűjtöttem őket. Az összes megvan még otthon, Helsinkiben, Esther nénikém házában.
Olyan szinten a hatása alá kerülök ennek a dísztárgynak, hogy épp csak nem nyáladzok.
Aztán neszezés és léptek zaja üti meg a fülem. Azok irányába fordulok, és ekkor nézek farkasszemet egy gigantikus öreg indiánnal. Közeledik a hátsó ajtó felől. Olyan élethű, hogy…
- Ufff. – szalad ki a számon köszönés gyanánt, de aztán észbe kapok, hogy hoppá.
Egy nagyszakállú fickó feje kandikál ki a mogorva szobor mögül. Muszáj elvigyorodnom a szavain, és azon, ahogy az öreget cipeli.
- Nincs veszély. Továbbnyargalt a szomszéd hangszerüzletbe. – döngöm. A bennem élő gyerek nagyonis érti és értékeli a tréfát. Tök felesleges bocsit kérni a mókázásért.
- Ő lenne Ülő Bika? Személyesen? – tudakolom, miközben a fickó leteszi és eligazgatja a rézbőrű bácsit a sarokban.
Valami felrémlik Custer tábornok nevének hallatán. Láttam egy dokumentumfilmet egyik este a Discovery-n, és megmaradt bennem ez-az.
- Csak nézelődöm. – vallom be az eladó kérdésére. - Igazából odavagyok a régi játékokért. Főleg a gótikusokért.
Jó, hát ez üvölt rólam, a talpig feketébe öltözött csajról, akinek a szeme fekete, erős kontúrral van kihúzva, és fekete csatos csizmában jár, meg fekete bőrdzsekiben.
A tekintetem továbbkalandozik a különleges tárgyak birodalmában, mire hirtelen megáll bennem az ütő.
- Egek! Ez egy [You must be registered and logged in to see this link.]! Fullra berendezve! – a lábaim automatikusan odavisznek a pár méterre álló asztalhoz, amin ott tornyosul a legszebb és legelbűvölőbb babaház, amit valaha láttam.
- Hű! Micsoda gondos részletességgel vannak a helyiségek és a bútorok kidolgozva! – közelebb hajolok, hogy bebámuljak a kísértetjárás hangulatát keltő, több emeletes babalakba. Némely szintek között fekete kovácsoltvas-hatású csigalépcső kanyarog, a mennyezeten díszes csillárok függnek, és a falakat különböző sötét színű selyemkárpit borítja.
- Nahát! Eszelősen élethű. – csodálkozok rá halkan felnevetve. - Még pince is van. – jobban megnézem mi rejtőzik benne. - Az ott egy koporsó? Ne mááár. – hitetlenkedve a csodálattól hallatok egy újabb kurta nevetést. - Babái is vannak hozzá? Nem látom őket. Vagy csak jól elbújtak.

Felnevetek a lány szavain. Kétségkívül nem mostanság hallattam őszinte nevetést, ez azonban az.
- Nem is baj ha tovább ment. Custer bár jó katona volt, nem volt egy kegyelmes alak. Ellenben Ülő Bikával...
Megpaskolgattam a zord arcú szobor vállát, ami nem volt kis teljesítmény hisz maga az egész faragvány vagy két és fél méter magas...nagyjából.
-...aki nem hagyta, hogy Custert megskalpolják a többi katonájával ellentétben. Bár ez az Ülő Bika eléggé alul öltözött, hisz a fejkoronája nincsen meg.
A játékokon jót mosolygok és szinte rögtön belekezdek egy megint csak hosszú mondókába.
- Elég sok játékfigurám van, a legtöbbjük igen régi. Valamelyik fából, cinkből és vasból van, bár utóbbiból nem túl sok mert a világháború idején sokukat beolvasztottak miután muníciót vittek a katonáknak, ez az első világháború idején történt leginkább, bár ha engem kérdez bárki ezek értelmetlen cselekmények voltak, hisz az Amerikai Egyesült Államok csak a Lusitania nevű hajó elsüllyesztése után szállt harcba. Na de!
Nagy léptekkel odagaloppoztam a lány mellé akit láthatólag lekötött, a fekete babaház.
- Ha megveszi csak azt mondom, hogy kifejezetten akciós és abszolút megéri. Múlt héten hozták, egy Lucinda Dawson nevű lányé volt talán...tíz-tizenöt éve? Nem is tudom. Egyelőre még nem lett ár téve rá, de ha gondolja megbecsülöm az értékét. Kérdésére válaszolva pedig, igen van hozzá figura. De hol, hol is?
Az utolsó két mondatot motyogva mondtam ki és a polcok előtt járkálva keresgéltem.
- Tudja, már megbocsásson, nem szokásom látás alapján ítélni, de esküdni mertem volna, hogy egy elektromos gitárt vagy basszust vesz. Bár a hangját hallgatva, amit megjegyezném, hogy lenyűgöző, egy mikrofonon is elgondolkodtam. A gitárokhoz erősítőt is tudok ajánlani, de abból csak Yamahám van és egy Laney. Na, de meg is vannak a figurák!
A vevőhöz visszatértem a kezemben egy apró szürke kendővel, rajta fekve három apró alakkal. Az egyikük vörös szemű, fekete hajú abszolút gót stílusú ruhával, a másik egy göndör hajú, öltönyös fickó illetve egy leginkább vámpírra emlékeztető vörös hajú, igen életű lány.

Érdekesen hangzik, hogy a játékfigurákat beolvasztották lőszernek. Még a végén kikupálódok Amerika történelméből. Az viszont látszik, hogy az eladó nagyon képben van. Nyugodtan indulhatna bármely intellektuális vetélkedőn ilyen lexikális tudással.
10-15 éve? Az szép.
- Ez a Lucinda nagyon vigyázott rá. Tökéletes állapotban van. Megtenné, hogy mond egy árat? – ácsingózok a babaház előtt. Szerintem még Birdie is hanyatt vágná magát tőle, ha látná. Jól mutatna a nappaliban. Mármint a játékház. Vajon mi vihette rá a tulajdonosát, hogy megváljon tőle?
A figurákra rákérdezve, a fickó motyogni kezd az orra alatt, és máris hozzáfog a megkeresésükhöz. Rövid időn belül visszatér hozzám, kezében 3 babával.
Ha a középső alakot félmeztelenre vetkőztetnénk, kiköpött Ville lenne. Meg is van! Ville-nek fogom hívni. Ravin ki fog röhögni, de ez van. Jut eszembe… Kell egy Birdie baba is! Hehehe. Felszerelkezem egy egész metálbandával, és kapnak kis méretre szabott hangszereket. A pincében, a koporsó mellett berendezek nekik egy stúdiót.
- Tökéletesek. Elvinném őket.
Az üzletvezető szavaira elvigyorodom, és a tekintetem a markában fekvő babákról a szemeire vándorol.
- Óh, köszönöm. – pirulok el halványan a hangomat minősítő bókra. Na, nem mintha ne lennék tisztában a tényekkel. - Egyébként fején találta a szöget. Zenész vagyok. Gitárokból nincs hiány otthon.
Az egyik polc tetejére téved a pillantásom az eladó válla fölött. Megnyúlik az arcom a meglepetéstől.
- Még [You must be registered and logged in to see this link.] is van? Gondolom ez nem az eredeti. – széles mosoly terebélyesedik az arcomon, ahogy a vörös hajú bábut nézem. Hátborzongató jelenség. Láttam vele egy horrorfilmet, és azon felbuzdulva utána olvastam a legendájának. Meg van átkozva, vagy meg van szállva valami sötét túlvilági lény által. Nem maradnék meg vele egy fedél alatt. Még akkor sem, ha csak utánzat. Azok az ördögi szemei és eszelős vigyora kikergetne a világból.
- Bocsánat. Kissé elkalandoztam. Annyi minden van itt. – magyarázom. - Most legalább tudom hogyan érezhette magát Alice Csodaországban. – megköszörülöm a torkom és visszafordulok a babaház felé. - Meddig van ma nyitva? Tudja, motorral vagyok, de később vissza tudnék jönni érte kocsival.

Igazán fellelkesít, hogy a kedves vevőt (ez esetben nem kamuszöveg, tényleg kedves vevő) ennyire érdeklik a dolgaim, ezért természetesen nagyon készségesen kezdtem megvizsgálni.
- Na lássuk csak...a ház méretei alapján...hmm...igen itt az ajtó kicsit sérült, de ez eltekinthető...hmm...
Félszemmel figyeltem a vevő reakcióit. Esküdni mernék, hogy ténylegesen meg is venné nem úgy mint a sok üres fejű aki csak azért megvegye, hogy a nyáladzó öt éves gyereke megrágcsálja a házat meg a babákat. Mondjuk ezért rendesen kapok pénzt, de most...azt hiszem beütött rajtam a nagylelkűség. Komoly arcot vágva csináltam úgy mintha számolnék majd bólintottam.
- Igen azt hiszem meg is van. Nos a babákkal együtt...
Nagy levegőt vettem majd kinyögtem.
-...negyven dollár. Letekintettem az árából. Nem azért mert ennyi az értéke, hanem mert bízom benne, hogy maga nem a négy vagy öt éves lányának veszi meg aki megrágcsálja és két hét után dobhatja ki az egészet. Tudja ez tényleg értékes, Lucinda Dawson két évig csinálta. Ismerem is a lányt...miket beszélek már érett nő...szóval ismerem. Osteogenezis imperfecta-t diagnosztizáltak nála, ezért nem járhatott ki a szabadba. Elég sok munkába került neki, nem szeretném ha valaki csak az óvatlan kisgyermekének venné meg.
Akár megsértem vele, már ha van gyermeke, akár nem de ez az igazság. Ha mégis egy apró lánykának vagy fiúnak veszi, ugyanúgy eladom de nem szívesen.
Mikor meghallom, hogy zenész széles vigyor ül ki az arcomra.
- Nahát, akkor ráhibáztam! Gitár gyűjteményem van nekem is, ámbár régen játszottam rajtuk. Legutoljára a basszust használtam. Még mindig szépen szól, bár kicsit lazák benne a húrok.
A hátam mögé tekintve hamar kiszúrom a babát és kiráz tőle a hideg.
- Igen, sajnos van. Szerencsére azonban tényleg nem eredeti. A frászt hozza rám esténként. Sőt, ha érdekli még egy Chucky is van, közvetlen azon a polcon.
Felmutatok az említett helyre, ahol Chucky éppen gonosz vigyorral bámul egyenesen lefele a padlóra. Szerencsére most nincsen nála kés.
Az Alice Csodaországos példa újra csak mosolyt csal az arcomra.
- Gyermekkorom egyik kedvenc meséje volt. De nyugodtan nézzen csak körül, nem szokásom senkit kidobni a boltból mert sokáig nézelődik. Egyszer egy bajor család hat óráig volt itt, én pedig végig németül mutattam be nekik a bolt legkisebb csecsebecséjét.
Egész jó móka volt, ezek az európai emberek kifejezetten jó kedvűek és figyelmesek.
- Nos hétköznaponként nyolctól-este tízig, hétvégén kilenctől-nyolcig. Én azt mondom, hogy legkésőbb kilencig jöjjön vissza, félkor már takarítani kezdek meg átszámolni a kasszát aztán zárok.

- Látszik, hogy magának hozzáértő szeme van. Én észre se vettem azt a kis sérülést. – mosolyodom a babaház belsejébe kukkolva, aztán kivárom, míg az eladó kiböki az árat.
Rögvest felugrik a fél szemöldököm a csodálkozástól. Felegyenesedem a játéklak előtt, és megütközve a férfira nézek. 40 dolcsi???
- Hát, valóban jócskán letekintett az árból. – döngöm. - Nem szokásom magam ellen beszélni, deee… azt hittem, többet kér majd.
Megér ez a ház többet is, mint az említett összeg, amit inkább csak jelképesnek érzek. De persze ahogy Ő gondolja, én nem fogok veszekedni azért, hogy emelje meg az árát.
Csibészesen elvigyorodom.
- Én lennék az a gyerek. – vallom be. Nekem nincs se lányom, se fiam, és 100000000000000%, hogy nem is lesz. Egyáltalán nincsenek ilyen indíttatásaim. Na meg persze férfi sincs az életemben, aki esetleg ilyenekkel nyaggatna.
Hogy két évig készült ez a házikó? Lucindának volt türelme hozzá, annyi szent, mindent tökéletes aprólékossággal dolgozott ki. Végtelen kreativitásra vall a munkája.
- Oste mi? – kérdezem meglepetten. Nem vagyok hülye, de orvos sem, sok közöm nincs a betegségek latin megnevezéséhez. Minden esetre ez az osteizémizé genezis imperfecto - vagy mi a szösz - úgy hangzott, mintha Harry Potter káromkodott volna egy isteneset, de akár egy dark metál banda is futhatna ezzel a névvel.
- Biztosíthatom afelől, hogy vigyázok rá. Sőt, írásba adom, ha szeretné.
Az eladó látványosan fellelkesül a gitárok emlegetésére. Kurta nevetést hallatok.
- Maga nagyon sokoldalú fickó. – jegyzem meg elismerően.
Az Annabelle babától nekem is borsódzik a hátam. Ráadásul ott figyel mellette a másik elmebeteg; Chucky. Az ijesztő figuráról a tekintetem inkább visszatér az eladó szakállas arcára.
- Pont egy Annabelle-Chucky ámokfutópáros hiányzik az életemből. – eresztek szabadon egy jóízű kacajt.
Haza nem vinnék egy ilyen babát, nem mernék aludni, hiába csak egy élettelen játék. Még a végén megszivatna a hitetlenségem miatt. Viszont beugrik valami. Nekem nem kéne, de szép csak-úgy-ajándék lenne Birdie-nek. Szerintem tutira odáig lesz a gyönyörtől, ha kap egy igazi Chucky-t. Amilyen dilis a haver, nem lepne meg, ha vele aludna.
Ville-nél nem merek egy ilyennel bealakítani. Hehe.
- Tudja mit? Chucky-t is elvinném. – sejtelmes, gonoszdi vigyorfélére húzódik a szám sarka. Kíváncsi vagyok Birdie milyen képet fog vágni az új pajtija láttán.
A német vevőkre elmosolyodom.
- Akkor elmondhatja, hogy finnek is megfordultak a boltban. Akinek Chucky-t szánom, szintén finn. – magyarázom. Jah, megszálltuk az USA-t.
Kiválóan beszélem az angolt, de azért érződik rajtam egy finom külföldi akcentus. Talán már az elején levette.
A kedves bíztatásra, hogy nyugodtan keresgéljek tovább, eszembe jut valami.
- Kinéztem még egy szép hógömböt, amiben egy fekete kastély áll. Azt is megvenném. Kifizetem az egészet most, aztán 9-ig visszajövök értük. Ha így megfelel.
Tényleg úgy érzem magam, mint egy gyerek, aki beszabadult a világ legizgalmasabb játékboltjába, és nincs senki, aki határokat szabna neki.

Szerény mosollyal megvonom a vállam.
- Ugyan! Tudja, több évig voltam könyvtáros, bár nem a legjobbak közé tartoztam, úgyhogy nyugodt és unalmas óráimban szívesen csináltam maketteket. Egy alkalommal az egykori Bastille-t készültem megcsinálni ám az egyik bástyáját véletlenül ledöntöttem könyökkel, úgyhogy kezdhettem elölről. Éles szemem van és jó orrom van az ilyenekhez. Sajnos egy baleset óta nem csinálok maketteket.
Azzal felemeltem a jobb kezemet, ami láthatólag remegett.
- Egy ideg megsérült a fejemen, mikor véletlenül átsétáltam egy üvegfalon.
A részleteket azonban bölcsen eltitkolom, nem akarom elmondani, hogy részeg voltam és az egész a rohadt szeptember 11 miatt volt.
- Alapjáraton többet is kértem volna, azonban...
Enyhe mosoly csúszik az arcomra.
-...magát ténylegesen érdekelte az árum. Másrészt az üzletvezető, a takarító és az eladó, illetve a beszerző is én vagyok egy személyben. Így a magam ura vagyok.
Amint kimondja, hogy neki lesz a játékház először meglepődök majd felnevetek.
- Így mindjárt más! Nos akkor egy rossz szavam sincsen!
A kérdésére elsőre már betervezem, hogy abszolút orvosi diagnózist mondjak, ám mára eléggé sokat okoskodtam, így röviden és hétköznapi szavakkal elmagyarázom.
- Üvegcsontozata volt. Egy rossz mozdulattal képes eltörni bármelyik végtagját.
Újabb mosoly csúszik a képemre.
- Én elhiszem, ha vigyáz rá, nem szükségeltetik írásban adni.
Megvonom a vállam, halk zavart nevetéssel párosítva.
- Inkább furcsának mondanám magam, de a sokoldalú talán mégiscsak jobb megfogalmazás.
Igen, határozottan jobb. Vajon mit szólna, ha kijelenteném, hogy egy rosszabb nap akár igazi ideggóc vagyok, meg jóformán akkor beszélek csak értelmesen ha be vagyok tépve. Bár ezt melóhelyen teljesen hanyagolom, olyankor könnyen beszélek bárkivel és minden gondomat elraktározom későbbre. Most csak egy adag frissen főzött kávé hatása alatt vagyok, aminek az illata még mindig árad a raktár melletti kis konyhából.
- Határozottan jó párost alkotnak.-nevetem el magam.- Mintha Sátán és Lucifer összehaverkodnának.
Visszabaktatok a pultomhoz majd leemelve onnan a kis árfüzetemet felírtam a következőt:
-DAWSON HÁZ=40 dollár
-CHUCKY=36 dollár
-HÓGÖMB=25 dollár
Mindhármat kipipáltam majd bólintottam.
- A három egybevéve, százegy dollár lesz.
Majd elmosolyodtam.
- Baráti ár, nézze el. És ha megengedi be is mutatkoznék, Hall Ryan Corpson vagyok. Ha gondolja hívhat Ryannak vagy Hallnak is.
Szavaira széles vigyor szaladt végig az arcomon.
- Hogy őszinte legyek, én svédnek tituláltam volna a beszédstílusát tekintve, bár náluk ritka a mély fekete haj. Én személy szerint Miamiból jöttem, ahol viszont a hozzám mért sápadtság nem megszokott. Ott mindenki fitt és egészséges.
Bár jó magam, már jó húsz éve nem élek Miamiban. A helyszínelők óta (hehe).

Hogy átsétált egy üvegfalon? Gyanítom nem David Copperfield féle produkció volt. Nem vagyok gondolatolvasó, nem tudhatom mi jár a fejében, de nem is hinné mennyi közöm van drogosokhoz. Gyakorlatilag csak ilyen alakok vesznek körül. Én meg vagyok az egyetlen, aki nonstop száraz és tiszta.
- Szóval magáé az üzlet? – nem lep meg, de most legalább fény derült rá.
Reméltem is, hogy nem lesz ellenvetése az ellen, hogy saját használatra veszem meg a gót vityillót.
Az „üvegcsontozatra” látványosan megvilágosodom.
- Óh. Sajnálom. Nem lehet könnyű így élni. – el sem tudom képzelni milyen lehet bezárva, félni a legapróbb rossz lépéstől is, ami akár az ember vesztét okozhatja. - Annyi biztos, hogy én Lucinda helyében képtelen lettem volna megválni ettől a gyöngyszemtől.
Közben odasétálunk a kasszához.
- Kártyát elfogad? – tudakolom. Ha nem, az sem gond. Legfeljebb kiugrok és keresek egy automatát. Ha jól rémlik, van itt egy a közelben.
- A 3 kis figurát is beleszámolta? – kérdem.
A baráti árra, a fickó szemébe mosolygom.
- Igazán kedves, köszönöm. – a bemutatkozásra átnyújtom a jobbomat a pult fölött, hogy kezet szorítsak vele. - Rendben, Hall. – viszonzom a vigyorát, amit jócskán takar a szakálla. - October Soininen. De az ismerőseim csak Oci-nak, vagy Octi-nak becéznek. Egyikért sem harapok.
A nemzetiségem vs fekete haj problematikáján felnevetek.
- Na igen. Kilógok a sorból…- mondom, mire a fülem mögé tűröm a hajam. - Miami szép hely lehet, még nem jártam arra, de talán eljutok oda is. Ha mást nem, a turnéknak hála. Hm… Rohamsisakja nincs véletlen? Nem Star Wars-os, hanem háborús. – valószínűleg ez a legfurább kérdés, ami egy nő szájából elhangozhat (a „Játszol velem Nintendót?” mellett), de halál komoly vagyok. Birdie barátjaként sosem lehet tudni, mire számítsak, jobb ha van egy ilyen kéznél.

Büszkén kihúzom magam, a vaságyastól együtt lévő hetven kilómmal.
- Csak is az enyém. Illetve van még egy fuvarosom, de ő csak néha jön dolgozni.
Na, igen Birdienek kezdtem már hívni, mert annyit repked ide-oda, hogy lassan ember helyett madárrá alakul. De legalább mikor ténylegesen dolgozni kell, akkor aztán igen szorgalmas. Mint a hangya.
Megvonom a vállam.
- A fene tudja, miért nem kellett Lucynak. Biztos készített azóta több tucatot...
Régen láttam már a lányt, összesen négyszer találkoztam vele. Először még tinédzser volt, én sem voltam több huszonötnél. Legutoljára három éve, akkor meglepően jó egészségnek örvendett. Még arra is rávitte a lélek, hogy kijöjjön a házuk elé napozni.
- Persze, hogy elfogadok.- válaszolom majd ahelyett, hogy besétálnék a pult mögé, átugrom azt.
Öreg róka nem vén róka, mondja szinte a vigyorom amit eresztek Octoberre a mutatvány után. Majd rövidke örömömet megzavarom azzal, hogy a kassza mellől leemelem azt a...az izét...kártyagépet...asszem ez a neve...szóval azt.
- Igen beleszámoltam a figurákat is.-bólintok barátságos vigyorral.
Természetesen kezet fogok vele és bár mosolygok mint a vad alma, ténylegesen a szakáll eltakarja a nagy részét.
- Ez esetben örvendek, October. Ígérem, ha legközelebb ellátogat, majd valamivel borotváltabb képpel fogom köszönteni. Bár az is lehet, hogy rám se ismer.
Na igen, szakáll nélkül kölyökképem van. Bár talán az nem is olyan rossz, elnézve a negyvenkét évemet.
Első mondatára csupán legyintek egyet.
- Sose baj, ha kilóg a sorból. Ha mindnyájan ugyanolyanok lennék, rohadt egy őrlődés lenne az élet.
Majd az üzlet kötés további szavain megint csak pimasz vigyor ül az arcomra.
- Talán meglátom mit tehetek...
Azzal megfordulva nyíl egyenesen elindulok a csak "Nagy Szekrény" felé, ahonnan két sisakot illetve egy sapkát leemelek.
- Nos, ez egy vietnami háborús amerikai sisak, ez egy német katona rohamosztagos sisakja a második világháborúból, ez itt pedig egy matróz sapka, úgy az öbölháború idejéből származó katonai sisak és a kedvencem...
Azzal lehajoltam a pult alá majd gyorsan elrendezve a kinézetem felbuktam a kassza gép mögül. Kurva nevetségesen nézhettem ki, ugyanis a fejem tetején egy német tiszti sapka volt, a bal szememen pedig egy monokli. Arcomat, mintha csak magas grófi családból származó német katona lennék, megnyújtottam majd magas hangú akcentussal megszólaltam.
- Nhos, kedvhes háölgyem, rhemélem elégedett az árhúval.
Idáig bírtam majd egy rövid nevetés kíséretében lekaptam magamról a sapkát és a monoklit.
- Mindkettő eredeti és majdnem a fél gatyámat ráköltöttem, de megérte.

Hall beszökken a pult mögé, mire előhúzom a dzsekim mellzsebéből a bankkártyát és odacsúsztatom elé.
Jót vigyorgok azon, hogy legközelebbre megborotválkozik. Engem speciel nem zavar az arcszőrzete, mindenki úgy néz ki, ahogyan szeretne és jól érzi magát. De ha ő szakálltalannak akarja álcázni magát, akkor én meg növesztek, és senki sem fog felismerni senkit.
- Igen. Egyet értek. Marhára unalmas lenne. – bólogatok arra, hogy éljenek a sorból kilógok. - A természet tudja mit csinál, és nagyon úgy fest, hogy szereti a sokszínűséget.
Érdeklődve követem Hall alakját, ahogy hátat fordít és elindul a szekrény felé. Két sisakot rámol ki belőle és valami mást, majd visszatér a pulthoz.
- Hű! Csinos darabok. – egy röpke pillanatra elképzelem magam, amint ebben az olajzöld vietnami rohamsisakban feszítek a konyhában. Formára olyan, mint egy bimbi, de hatásos védőfelszerelésnek tűnik. Persze, csak akkor venném fel, amikor Birdie felugrik hozzám. Lehet Ville-nek sem ártana egy. Just in case. Tuti jót röhögnének rajtam a srácok, ha ilyenekkel felszerelkezve állítanék be hozzájuk.
Jót nevetek a kosztümös és német akcentussal megspékelt előadáson. Hall egészen hóbortos, mókás fickó. Kedvelem.
- Natürlich! Vagy hogy mondják arrafelé. – heherészek. - Bőség zavara van. – döngöm széles mosollyal az arcomon. - Ide el kell hozzam legközelebb az egyik barátomat. Ő is imádni fogja ezt az üzletet. – gondolok itt Birdie-re.
- Ez a vietnami mennyibe kerül? – halál komolyan érdeklődöm felőle. Jó poén lesz ezzel szivatni Birdie-t, de még az is megeshet, hogy beleszeret és lenyúlja.

- Határozottan egyetértek. Bár némelyik ilyen sokszínűség azt hiszem, bármennyire is lenyűgöző többször a háttérbe szorulhatna. Gondolok itt mondjuk egy-egy viharra, ami inkább természethez kapcsolódik, nem is az emberekhez. Van aki csodásnak tartja...
Szerényen magamra mutattam.
-...de minden csoda mögött egy kis sötét folt áll. Egy villám lehet csodás, de halálos, akár csak egy ember. Egy jó képű férfi vagy egy angyalian szűzies fiatal lány. Ki tudja melyik tart rózsát és melyik fejszét a háta mögött?
A monológomat végül egy kis zavar szakítja meg, ami végül a saját nevetésem.
- Bár annyira belemerültem ebbe a gondolat menetbe, hogy nem is tudom mit akartam kihozni belőle. Na, mindegy oda se neki...
A sisakokon persze már található ár, méghozzá nem is szerény. Őszinte vagyok, ezeket bármilyen szívesen is megtartanám, eladom de nem ingyen. Sokszor szabok baráti árakat, de ha csak nagyon olvadt vajszerű a szívem. De ezek a sisakok, a történelem kis kockáit viselik, vért verejtékező katonák hordták és bármennyire is szívesen tenném, nem adom már ingyen.
- Igen, csinosak és értékesek. A vietnámi meglepően jó paccban van, még a háló is amit a sisak köré tekertek is egész sértetlen. Ez leginkább azt jelzi, hogy vagy az utolsó katonai osztag közé tartozott a viselője vagy amolyan "látszat katona" volt aki inkább a média osztályt erősítette. Mindenesetre jól látható, hogy nem csak díszből tartották, mert ott egy-két karcolás látszik, ami alapvetően nem lehet a gyártás közbe szerezni.
A német szóra meglepetten vigyorodok el.
- Nahát, a kiejtés és a hanglejtés jó. Natürlich, így mondja az igazi német, bár a végén a "ch"-t néha már a k és a h betűvel vegyítik, az összegzés pedig egy macska köhintésével összehasonlítható. És igen, azt hiszem igazi gyűjtögetőnek mondhatom magam. Lassan inkább múzeumnak fogom kikiáltani, nem boltnak. Bármikor hozhatja a barátját is, minél több ember annál jobb.
Mikor megkérdezi az árat, kicsit megszívom a számat.
- Hát bármennyire is kedvelem, October és szívem szerint letekintenék az árból, ám sajnos ez elég értékes...300 dollár.

Hall gondolatai elkalandoznak. De őt legalább tudom követni. Birdie hozzá hasonlóan képes szárnyalni fejben, de ő durván csapong egyik témából a másikba. Amikor hallgatom, sokszor csak kapkodom a fejem, hogy HE? Tényleg el fogom hozni ide, és bemutatom Hall-nak, szerintem jól megértenék egymást. Bár… Zseni legyen a talpán, aki átlátja a haver fejében lévő káoszt.
Hall szavaira halk nevetést hallatok.
- Semmi gond. A lényeget értettem. – kacsintok rá.
A röpke nyelvleckére elvigyorodom. Hát igen. Nem vagyok német, és azt hiszem a német nyelv az utolsó, amit a számra vennék. Túl pattogósnak és keménynek találom.
- Komolyan becsülöm azt, aki képes beszélni ezt a nyelvet. A nyelvtanát már nem is bonyolíthatták volna jobban. Az angolban pont azt szeretem, hogy egyszerű. Egyből az agyamba és a fülembe mászott.
Alaposabban szemügyre veszem a vietnami sisakot. Tényleg remek állapotban van. Valóban muzeális darabnak tűnik. Nem vagyok régész, de azért ezt még én is sejtem. Az ára sem lep meg. Viszont nem értem, hogy Hall-nak miért esik nehezére kinyögni az összeget. 300 dolcsi? Zsebpénz. Szeretem a pénzt, és ő is szeret engem, nincs és soha nem is volt belőle hiány. Mindig megtalál.
Hatalmas, könyörgő, Csizmáskandúr szemekkel pislogok Hall-ra.
- Felpróbálhatom? – kérdezem.
Nem fogok megsértődni nemleges válasz esetén.

Szerény mosollyal megvonom a vállam.
- A nyelvtanulás nem olyan vészes. Én személy szerint három nyelvet tanultam, de csak a németet tudom elég jól, mivel éltem egy rövid ideig Münchenben és egészen más mikor tanulod a nyelvet és más amikor kint vagy az adott helyen.
Aztán hirtelen leesik a tantusz. Pont egy külföldi nőnek magyarázom, hogy milyen könnyű megtanulni a nyelvet, ha külföldön élsz. Barom!
- Mondjuk nem mintha ezt pont magának kéne mondanom.
Legközelebb át kéne gondolnom, az okoskodásaimat.
A kérésére kicsit furcsállva nézek rá, hisz a legtöbben inkább dísznek tartják és nem veszik fel. Bár egyszer volt egy öreg bácsi bent, aki kiszúrta a német tiszti sapkát és igencsak bevadult. Kapásból elkezdte kiabálni, hogy:"mocskos náci, büdös gyerek gyilkos!!" Hát ha még meghallotta volna, hogy kiválóan beszélek németül, viszonylag akcentus nélkül, szerintem ott helyben előhozza a tudata mélyéről a második világháborús tapasztalatait és helyben kivégez egy M1 Grand puskával. Néha kiráz a hideg az ilyen öregemberektől.
Na, de visszatérve a lényeghez, October ott áll előttem nagyra meresztett macskaszemekkel, hát erre mit tudnék mondani?
- Öhmm....persze.
Azzal a kezébe adom a zöldes sisakot. Azt hiszem előre is felkészülök, hogy ne nevessem el magam, hisz egy megtermett férfire is nagy lehetett ez a sisak. Már csak a visszaemlékezések és az archív felvételek alapján kijelentem, hogy ezt eleve nagyra méretezték, ezért sosem helyezkedett el kényelmesen a katonák fején a rohambili.


/Bocsánat a késésért, sok munka és semmi móka nem volt /

Felnevetek a nyelvtanulás rejtelmeinek fejtegetésén.
- Sokakat megtévesztek azzal, hogy folyékonyan beszélek angolul. Mintha második anyanyelvem lenne.
Gyermeki csínnyal vigyorgom Hall-ra, ahogy felém nyújtja a sisakot.
- Köszönöm! – veszem át tőle a pult fölött. Forgatgatom, nézegetem, érzem az ujjaim alatt a  tapintását.
Nem messze tőlünk, pár lépésnyire egy antik, faragott keretes állótükör támaszkodik a falnál. Elé toppanok, mire meglátom benne magamat. Felhúzom az olajzöld bilit. Az összképre kibukik előlem a nevetés. A talpig feketébe öltözött rockerlány egy bimbivel a fején. Igazából többször beleférek, és akárhogy húzom össze az állam alatt a csatját, egyre félrebillen az egész. Nagyon komoly.
Bőszen igazgatom, hogy megálljon, de nem fogad szót. Kénytelen vagyok a sisakot kézzel megtartani a fejemen.
- Már csak néhány faág és levél hiányzik a hálóból a tökéletes kamuflázshoz. – magyarázom. Szerintem Birdie díjazná, ha egyszer ilyen harci díszben fogadnám.
Hall nyugodtan kinevethet, ha jól esik neki, nem fog megbántani.
- Nem egy praktikus viselet háború idején. – döngöm somolyogva. - Inkább akadályozna és feltartana, mint megvédene. Meg aztán… Kár tönkre tenni. Istenkáromlás lenne a nappaliban dobálni. – ezzel leveszem a sisakot, visszatérek a pulthoz és egy mosoly kíséretében visszaadom Hallnak.
Az ára csöppet sem aggaszt, de ez a sisak valóban szinte múzeumba való. Birdie ellen azt hiszem, inkább maradok a feláldozható daraboknál.