Hajnali negyed hét óra körül arra lettem figyelmes, hogy valami eszeveszetten ordít, bömböl, s nem hagyja, hogy békésen szunyókáljak tovább vasárnap reggel. Lassan pattantak fel szemhéjaim, mire tudatosult bennem, hogy nem a nászajándékba kapott, még mindig bontatlan kakukkos óra ébresztett álmomból, s nem is a telefonom. A kis céda, aki nem hagyott aludni, nem más volt, mint az én drágaságom, életem egyetlen cukordarabja, az alig három hónapos lányom, Reese.
- Nice..sír a gyerek..- Félálomból felébredve, bökdösni kezdtem a mellettem szunnyadó nő oldalát, aki mintha tudomást sem akarna venni rólam, vagy a ricsajról, képes volt a fal felé fordulni és még jobban magára húzni a takarót. Jellemző…micsoda anyai gondoskodás.
Igaz, nem hibáztathattam, hisz az elmúlt időszakban nem sokat pihenhetett, s éjszaka is többször felébredt a kis fiókánkhoz. Ám arról nem volt szó, hogy az életünk majd teljes egészében felfordul a születés után, s kéretlen csörgőórára ébredünk óránként. Feleségem ráadásul olyan talpmozdulatokkal túrt kifelé az ágy szélére, hogy egyértelművé tette, ezúttal rajtam van a sor.
- Jó..te győztél. – Forgattam meg szemeimet, majd kihúzódtam az ágy szélére, s némi szemdörzsölgetést követően kivonultam a szomszéd szobába, amit kimondottan a Hercegnőnek alakítottunk át, s ami az elmúlt hetekben tele lett mindenféle baba ruházattal, meg olyan kütyükkel, amiknek használatában még én sem voltam biztos.
- Mi a baj Reese, itt jön apuci.. ne sírj, cssss,ne vedd fel anyád stílusát, kérlek. – Kiemelve a kiságyból az apró kis testet, magamhoz ölelgettem, s halkan gügyörésztem a fülébe, de Reese továbbra is csak sírt. Egyszerűen nem értettem , hogy mi lehet a gond, hisz Bérénice mindig is gondoskodott az etetésről.
- Na mi lehet a gond, hm? Éhesek vagyunk? Vagy valami más? Megnézzük a pelust? Hm? – A levegőbe emelve, arcom elé emeltem a gyereket, de máris megéreztem , hogy bizony itt pelenka cserére lesz szükség.
- Ajj, hogy anyád ilyenkor alszik. Na jó, Hercegnőm. Kérlek, légy türelemmel és ne mozgolódj. – Kedvesen beszéltem a kishölgyhöz, majd igyekeztem az női rokonoktól látott mozdulatokkal kicserélni elsőszülött gyermekem pelusát.
- Fúú, ki ez a bűzkirálynő, hm? Huhhuj, mik vannak itt..- Egyik kezemmel próbáltam felfrissíteni a levegőt, miközben másikkal összegyűrtem a teli batyut, s a kukába dobtam. Egy törlő kendővel aztán letörölgettem az oda nem illő dolgokat, végül egy kis kenőcs, és már tehettem is vissza az új pelenkát. S bár a művelet sikerült, én nyakig olyan lettem. Persze, ez Reesenek nagyon tetszett, hisz a pelenkázás után máris mosolyra kúsztak apró ajkai.
- Bohóc az apád? Hm? Vicces vagyok, mi? Te kis bestia, olyan vagy, mint édesanyád. – Nevetve nyomtam egy apró puszit a homlokára, majd bevettem magam a fürdőszobába, s gyorsan le is zuhanyoztam.
- Egek és pokol, micsoda karikák.- A tükör előtt alaposan szemügyre vettem az arcomat, s döbbenten láttam, hogy a nem alvás milyen hatással volt rám. Az elmúlt hónapokban nem sok időnk volt a pihenésre. Ez azonnal eszembe juttatta, hogy mennyire fáradt vagyok, s nem ártana egy jó erős fekete, hogy tovább bírjam a napot fél óránál. Persze, ahogy ez a gondolat átfutott elmémben, egy árnyat láttam elsuhanni a fürdőszoba előtt, s ahogy jobban kitártam az ajtót, megláttam Bérénicet a konyhában pakolászni. Azonnal megéreztem a frissen főzött kávé illatát, mely hívogatóan cibált az étkező irányába. Gyorsan magamra is csavartam egy törölközőt, s mezítláb sétáltam a konyhába, ahol alaposabban szemügyre vehettem az egy szál ingben serénykedő nejemet.
- Hmm, micsoda reggel. Frissen főzött kávé és hozzá egy szexi feleség? - Mögé lépve, magamba szívtam az illatát, tenyerem hasára csúsztattam, s apró csókot leheltem ajkaira. Nem volt kérdés, azonnal megkívántam, s ez talán nem is volt meglepő, hisz az elmúlt időszakban, a sok teendő mellett nem sok időnk jutott egymásra.
- Mit szólnál, ha közösen elkészítenénk a reggelit, hm? – Súgtam fülébe, miközben a konyhapulthoz préseltem, s ha engedte, akkor újra lecsaptam ajkaira.

Reese születését követően egyre gyakrabban ötlött fel bennem a kétely, hogy talán rossz férfihez mentem hozzá. Edward nem szeret kávét főzni, korán kelni, vagy csak önszántából ránézni a nyugtathatatlanul ordító Tündérkéjére, ha egyszer olyan marasztalóan takargatja az átmelegedett paplan.
Ma már tudtam, hogy egy Császárpingvinnel kellett volna kezdenem. Az állatkertek totyogó frakkosával, akinek a vérében volt a gyereknevelés. A férfias erő, mellyel udvariasan levették az első néhány hét terhét asszonyaik válláról, s maguk keltették ki a tojáslakót. Edward bezzeg… ellilulva kis híján összeesett a szülőasztal jobbján, és hangosabban sikoltotta a „nyomd” parancsszót, mint én magam.
De ha már nem nyújthatom be a válópert, mert a kiújult gondolatért, hogy egy pingvinnel háljak zoofília vádjával állítanának bíróság elé, a legjobb, ha ránevelem Edwardot a tisztes munkamegosztásra és a más családokban megszokott váltakozó szokásokra. Így van. Mr. Northman tehát meg is nyerte magának az első kört, mehet gyereket dajkálni és pelenkázni.
Mikor talpam megtalálta pizsamanadrágba öntött hátsófelét, gyengéd határozottsággal rugdaltam ki a franciaágy másik feléből.
– Gyerüüüüüünk – nyögtem a sötét szoba fülledt melegébe. Elégedetten vetettem magam hasra, fejem alá húztam arcformájának alakjára gyömöszölt párnáját, s a kintről beszűrődő reggeli fényben figyeltem a homályos sziluettet, mely nehézkesek elbukdácsol a szomszéd szobáig.
Talán Edwardnál a Lajhár is gyorsabban leér a huszonötméter magas fa koronájának tetejéből, ha elintéznivalója van a talajon. Az általam ismert sportágak mindegyikében szerencsésen végzett volna hátulról az első helyen. Szerencse? Áh, dehogy. Még az sem szükségeltetik, ha Edward Northman ébredéséről folyik diskurzus.
Elégedetten nyugtáztam, hogy az érthetetlen gügyögés némiképp lecsendesíti a három hónapos gyereket. Ha nem ismertem volna Edwardot, feltételezem naivságomban, hogy csak azért veszi hangosabban azon mondatrészeket emelkedetten szájára, mert így érte a megszokás. Northman azonban… hallanom kellett, hogy milyen tortúrát él át éppen a gyerekszobában.
Ó, nyugodtan dagonázz csak a „babakakiban”. Az a valami már akkor is gusztustalan volt és visszataszító szagot árasztó, mikor műanyag kanállal mértem nyeletni adagokat Reese szájába belőle. A szaglószervemet kibélelő érzékelő receptorok csillói már elhaltak az évek alatt, s a több hétig ázott hulla megaszalódott szilva testének bűze sem hozott lázba, ahogy a cipőmre okádott bélsár is mindennapos jelenség volt a patológián. De Edward… nos, neki még küzdenie kellett a gyomortartalmával.
Még véletlenül sem tettem vissza fejem a párnára, hogy magamba igyam Edward pacsulijának átható pézsma-illatát, félig fülelve a másik szobában folyó dialógra, kikeltem az ágyból. Árulás. A lányom tökéletesen elégedetten nyöszörgött, mikor az apja engem ócsárolt.

Az ágy mellé hajított férfi póló nyakán és vállán Reese gyomortartalma kötött ki, még tegnap este. Így a póló helyett a széken lógó férfiing mellett döntöttem. Csupán egyetlen gombbal vontam össze a két szárnyat mellkasom körül.
A jól betanult mozdulattal vettem magamhoz a kávés bögréket, az előre darált fekete tároló fém dobozát, s az eszközt, melyet vízzel töltve üzembe helyeztem. Ujjaim a gőzölgő kávéfőző melletti pultlapon jártak lassú, kiegyensúlyozott ütemű táncot.
A reggeli kómának engedve, belül lassan számolva a célként kitűzött tizenötig, pihentettem nehézkes pilláim takarója alatt tekintetemet.
Elsüllyedve a kotyogó kávéfőző ébresztő zenéjének lágy taktusa között, hirtelen ért a felismerés, hogy a ház urának két karja teljes valójában bilincset font vékony derekam köré.
Testének melegéhez váratlan vízcseppek társultak. A víz foltossá tette ingemet, s ebből adódóan nem csak egy óvatlanul visszamaradt egyed zavarta meg az ölelkezést, hanem egész armada érkezett a hamvas bőrön a zuhany alól. Sietsége árulkodón lebuktatta a talpa alatt megrezdülő tócsákat.
– Edward, ugye azért jöttél, hogy elvidd a felmosórongyot és felitasd a víztől tocsogó lábad nyomait a fürdőtől idáig? – hangulatromboló tudtam lenni, s hervasztó. De most pontosan ez volt a célom. Tabletta és egyéb védekező szerek hiányában kútba esett a szeretkezés ötlete. Esélyét vesztette a reggeli hancúr, meg ez az ölelkezés is. Tönkre tesz, hogy minden érintésére összerándulok és vad ingerrel reagálok intenzív közelségére.
– Lehet, hogy a lányod éhes. Melegíts neki tápszert. Ma reggel dolgom van a kórházban, nem érek rá megetetni. Megcsinálom a kávéd, cserébe te megeteted. Vissza nem térő alkalom, Ed… ne hagyd ki!
Kitörve öleléséből, ajkamat kutató csókja elől, cukrot és tejszínt öntöttem a csészékbe, majd az elkészült fekete ébresztőt is rájuk mértem. A kávé illata az egész konyhát betöltötte.
– Amúgy sem értem, hogyan gondolod. Elfogyott az antibaba tabletta. Tegnap elhasználtad az utolsó kis-Edward köpenyt, a természettől kapott reményben pedig nem bízok. Ezt te is tudod. Ha hiszékeny lennék és optimista, fele ennyire realista, akkor nem hívtam volna ide nyolcra a bébisintért. Furcsa, de inkább egy idegenre bízom a gyereket, mint anyádra. Nem mintha, a te nevelésedben bármi probléma lenne, de… – valljuk be, Edward neveltetése igenis hagyott maga után kivetni valót, főleg, ha az egyetemi éveket nézzük. – Inkább bízzuk olyanra Reeset, aki ebből doktorált. Téged se a nagyanyád műtsön heveny vakbélgyulladással, hanem egy diplomázott szakember. Ez így fair. A lányunknak a legjobb kell. Aki én lennék, de még szükségem van egy kis időre, hogy beleszokjak ebbe a többlábon élő polip szisztémába. A kávéd, szívem…
Felkeverve a reggeli nedűt, azonnal felé nyújtottam, hogy meggátoljam két tolakodó és a ruhám, hoppá, az ő ruhája alá furakodó kezeket. Amíg lefoglalja magát, engem sem ingerel, nem veszhetünk össze. Ezek még nem azok a hetek, mikor kifogásolhatatlan működést tanúsít a hormonháztartásom.

+18
Kellemes érzés volt magamhoz húzni törékeny testét, s az sem érdekelt, hogy a testemen pihenő vízcseppek majd eláztatják a vállain pihenő ingemet. Kit is zavart az a néhány, hideg csepp a forró ölelésünkben?
- Hm, most egész mást terveztem, Veled. – Súgtam fülébe, ahogy még közelebb húztam testemhez, s ágyékomat fenekéhez préseltem. Ujjaim mohón csúsztak a lenge ing alá, hogy érintsék bársonyos bőrét, másik kezemmel szabadon simítottam végig fenekén, s közelebb eső combjának külső részén.
Csókolni akartam nyakának kecses ívét, de éppen csak érintették ajkaim a finom, illatos bőrt, Bérénice egyetlen fordulattal kitért ölelésemből, s láthatóan igyekezett elfoglalni magát a kávé ízesítésével és alapos felkavarásával.
- Dehogy éhes, nem rég néztem rá, és boldog. Pelenkát cseréltem rajta, kizárólag az volt a baja, nem más. Egy jó ideig most úgy sem lesz éhes, én annál inkább…- Jegyeztem meg pajzán mosollyal, miközben pillantásom végig futott a lenge ingbe csomagolt testen. Feleségem a szülést követően sem szégyenkezhetett, még mindig jól nézett ki, s fel is ébresztette vágyaimat. Talán ezért sem éreztem a kávéfőzés jelentőségét és nem akartam észre venni azt, hogy Bérénicenek nincs kedve hozzám.
- A kávét később is megihatjuk. – Mosolyogva léptem be mögé, s újra elkaptam csípőjét, ezúttal két kézzel vontam magamhoz, miközben az ing alól előbukkanó vállára csókot leheltem. Rossz kisgyerek módjára nem éreztem figyelmeztető jeleit, s minél inkább tiltakozott, annál inkább kívántam őt.
- Ugyan már, Nice. Ne légy már ennyire aggodalmaskodó. Most akarlak és tudom, hogy te is szeretnéd. – Rámosolyogtam, ő azonban továbbra is a bébi sintérről mesélt, meg afféle dolgokról, hogy én rám miért is ne bízhatna egy gyereket.
- Ne beszélj már efféle őrültségeket, a kutya, a macska a kacsa és a teknős is tök jól elvolt velem, mikor elutaztál egy hétre. Emlékszel? Tökéletesen elláttam a feladatot, ezért nem hiszem, hogy szükséges egy gyerekcsősz. Jó, néha felbérelhetünk egyet, mikor elmennénk moziba, vagy együtt töltenénk az időt, de alapvetően nem szükséges. Még a szomszéd Margaret is vállalná szerintem, néha napján…de várj csak, te eltereled a témát. – Bérénice nagyon ravasz volt, éreztem azt, hogy inkább kedvesen kávéval kínál, s  fecserészni próbál, ahelyett, hogy átengedné magát a szenvedélynek. Ezzel azonban nem tudott eltántorítani célomtól. Gyönyörű volt, s már reggel óta elvette az eszem, másra sem tudtam gondolni, csak arra…
- Felejtsd el a kávét..és kicsit koncentrálj másra, mint a gyereknevelés. – Sejtelmes mosoly kúszott ajkaimra, ahogy mögé léptem. Ujjaim szemtelenül csúsztattam öléhez, miközben próbáltam magam felé fordítani, hogy lecsaphassak ajkaira, s szenvedélyesen csókoljam.
- Nyolcig még van egy óra, gyorsan lezavarjuk…- S már csókoltam is, mohón, szenvedéllyel, csak hogy ne is tudjon ellenkezni. Tudtam jól, hogy ő is kíván, ezért sem értettem, miért tiltakozna, ha azt tehetjük, amit szeretnénk. Nem aggodalmaskodtam, bennem fel sem merültek olyan kérdések, hogy mi lesz, ha ismét teherbe esik. Egyáltalán nem gondoltam efféle dolgokra, kizárólag őt láttam magam előtt, s azokat a szenvedélyes pillanatokat, amiket annak idején oly sokszor átéltünk.
Gondolkodás nélkül kaptam fel, hogy a pultra ültessem, miközben ajkaimat egyetlen pillanatra sem szakítottam félbe övéitől. Ágyékom lüktetett a vágytól, s már csak egyetlen apró ruhadarab választott el minket attól, hogy újra megtegyük, azon a konyhapulton, melyen Reese is megfogant.
- Ne tiltakozz  - Súgtam fülébe, miközben lerántottam alsóneműjét, s szenvedélyesen vettem birtokba testét.

Visszatekintve, találtam egy hatalmas pozitívumot a három trimeszter ideje alatt. Felelőtlenül szeretkezhettem a férjemmel a nap bármely szakaszában, a ház bármely részében. Tizenegy hónap telt el úgy, hogy nem kellett gondolnom a különféle fogamzásgátló praktikákra. A regenerálódás szakasza azonban véget ért, s a szervezetem összekuszáltan, fáradtan, megviselten, émelyegve az emlékektől, képes lett volna újabb magzatot kihordani.
A test mindig a háromszorosát bírta el a sérüléseknek, a súlynak, mit agyunk már végső összeroppanás szagával jegyzett. A nők az elmaradottabb térségekben a mai napig lánc-szülők. Teherbe esnek, szülnek, majd regeneráció nélkül ismét magzat ágyazódik be a méh falába. Követhetetlen és megállíthatatlan folyamat, ha az asszony nem tartozik a határozott, emancipált egyedek közé nemében, és nem él a fejlettebb területek egyikén.
Az én drága Edwardom istenien érezné magát, ha az élete nem szólna másról, mint magvainak női veteményesekben való elduggatásáról. Pechére azonban az egyik legfeministább nőt sikerült meggyűrűznie, akit nem tesz boldoggá, ha anyai szerepben tetszeleghet. Így még véletlenül sem teheti kockára, hogy második alkalommal is tapasztalatot szerezzen a reggeli rosszullétekből.
Edward orvos létére felelőtlen volt. Pökhendin legyintett, mikor a hiányzó tablettákról beszéltem, sőt, kezébe vette az irányítást, na meg engem.
A dereka köré erősített frottír törölköző erőtlen hadakozásom közepette megadta magát, s kicsúszott kettőnk közül. Megfeszülő izmai körbe fogtak, a konyhapult hideg márványára ültettek, s addig ostromoltak, míg egy pillanat erejéig meg nem feledkeztem hithű elveimről, hogy odaadóan viszonozzam puhatolódzó csókját férjemnek.
S nem a csókokat elleneztem, a reggeli ölelkezést, az elvétettnek tűnő, mégis szánt szándékkal elkövetett érintéseket, hiszen erre én magam is vágytam. De a lehetőség, hogy újabb családtagot adjunk Northmanék famíliájának, minden kedvemet elvette a folytatástól. Edwarddal egész más gondolatokat hajtottunk, s ennek ékes bizonyítéka volt a combom belső felének érő férfiassága.
– Eddie, nem lehet… – követelőző csókjába sóhajtottam szavaimat, de kételyeim támadtak afelől, hogy érzékelte-e nem tetszésemet. Folyton hárító tenyereim elernyedtek, amint magamban éreztem a férfit teljes egészében. Meglepettség lett úrrá rajtam, s a következő másodpercben azt követte a gyűlölet nyálában vicsorgó harag. Dühödt erővel taszítottam egyet a férfi mellkasán. Ha a helyiség szemközti faláig nem is sikerült eltántorítanom, de annyi helyet csináltam magamnak, hogy reszkető lábaimra helyezve testsúlyomat, kikerüljek szerelmének kelepcéjéből.
Bármennyire vágytam rá, az én észérveimet nem gyűrte le a vágy.
Nem esett jól, ahogy velem bánt. Sértettségem magával ragadta a pulton álló kávés csészét. Marhára nem érdekelt a gőzölgő ital hője, sem a porcelán darabok, melyek akár kárt tehetnek benne szilánkosodásuk után. Nem tudtam parancsolni heves természetemnek, így Edward mellkasának vágtam teljes erőmből az italt és annak tartóját.
– Ezt pedig feltakarítod! Szemétláda. Kanos barom. Nagyon remélem, hogy leforráztalak. Látni sem bírlak. Elment az eszed, vagy mi a frász? Ez kellett? Üvölt a gyerek. Vegyél magadra valamit, lohaszd le a vágyaidat és tűnjél át a gyerekszobába megvigasztalni. Én egy perccel sem maradok tovább itthon. Igazán kössz, hogy elbasztad a reggelemet. Tényleg. Annyira kellett, hogy meggondolatlanul cselekedj! Költözz be valami istenverte egyetemi kollégiumba. Reggelente minden orvostan hallgatót megfarkalhatsz, ha este összeköhögöd nekik a beadandójukat. De itt ez nem így megy, kispofám. Nekem már nincs ösztöndíjam, amiből elvetessek egy gyereket… gondolkozol egyáltalán, mielőtt teszel valami?! Kételkedem benne, hogy normális vagy!

Azt mondják, hogy egy anya szíve beleremeg, ha hallja, hogyan üvölt gyermeke. Vagy szív nélkül születtem, ami anatómiai képtelenség, vagy nem vagyok anyának való. Ó, igen! Ez utóbbi. Ne szépítsünk. Ebben a nyomorult életben, soha nem vágytam családalapításra. Aztán jött ez a hülye… akinek kellett Reese, és mindent tönkre tett.
Nem. Nem a gyereket hibáztatom, Edwardot hibáztatom. Hibáztatom? Gyűlölöm! Ez sokkal kifejezőbb és átfogóbb, ha a mellkasomat belülről kitöltő érzések hadáról van szó.
Hihetetlen gyorsasággal öltöttem magamra a ruháimat, majd vonultam át a fürdőszobába, hogy embert csináljak magamból, s végre magam mögött hagyjam az elmegyógyintézetet, aminek ma reggel tetszett az otthonom.
A gyerekszoba ajtaja előtt egy perc erejéig lelassítottam és elmorfondíroztam rajta, szükség van-e rám odabent. De nem. Erőt kellett vennem magamon. Nincs időm babázgatni ma reggel, vagy inget cserélni, ha Reese újfent kiöklendezné a tápszert. Edwardot talán elgondolkodtatja a gyereknevelés néhány kellemetlen pillanata, mielőtt újra kivont karddal vetné bele magát hüvelyembe.

Tíz perc múlva a kitöltött kávémmal a kezemben álltam az utcán. Kizárt, hogy a reggeli koffein adagom nélkül induljak el otthonról egy munkamegbeszélésre fiatal korboncnokok közé. Az pedig ugyancsak lehetetlen, hogy néhány perc erejéig még megtűrjem a nyomomban baktató Edwardot. Nem. Inkább a kerítés tövébe húzódva iszom meg kedves bögrém kesernyés tartalmát, miközben állom a szomszédházból kikukucskáló Mrs. Parker kíváncsiskodó pillantását, és a nadrágom szárának dörgölőző Darwyn szőrös kis testét.
Nem így kellett volna kezdődnie a reggelnek.
Mélyről jövő sóhaj szakadt ki ajkaim közül. S miután a szemeteskukába hajítottam a bögrémet, még szeretett macskánkra is áldoztam az időmből.
– Vigyázz a bolond gazdádra. Karmold össze a lába szárát, ha kijön, rendben? A kedvemért… vigyázz Reese-re és tartsd szemmel az új dadust. Ügyes legyél!
Összekócoltam sörényét, s hátrahagytam a járdán nyervogó testét. Talán ő érezte, hogy egy sötét szempár kíséri minden mozdulatomat az utca végéről?

+18 tartalom!

- Dehogy nem, lazulj el és élvezd – Suttogtam ajkai közé, miközben férfiasságom utat nyert rejtekébe. Vágytam arra, hogy újra szeretkezzünk, kívántam minden egyes porcikáját, s abban a pillanatban nem érdekelt semmilyen kifogás. Házaspár voltunk, egyikünk sem ment félre, hogy olyan szükségszerű legyen a kis „Edward – köpeny”, vagy néhány kifelejtett tabletta. Sóvárogva kaptam vöröslő ajkai után, miközben csípőm mozdult, s másik tenyerem combján kalandozott.
Sóhaj tört fel ajkaimon, amint éreztem a forró ölelést, újabb mozdulattal akartam vad táncra hívni szerelmes ölét. Hirtelen azonban félbe szakadt a csók, Bérénice pedig szinte fortyogó dühvel villantotta csokoládébarna íriszeit, miközben egy erőteljes lökéssel taszított egyet mellkasomon.
- Mi van? – Értetlenül pillantottam arra a nőre, aki házasságra lépett velem, ki viselte ujján a karikagyűrűt, s aki oly szenvedélyesen tudott szeretni. Ezúttal mégis úgy lökött távol magától, mintha vad idegen férfi lennék, s pillanatok alatt arrébb sietett, hogy még csak véletlenül se legyen a közelemben. Egy visszautasítás mindig fáj, ez pedig különösen rosszul esett attól a nőtől, akitől soha életemben nem vártam ilyet.
- Ne..mit művelsz? Ááúú – Amilyen hirtelen és heves természet volt, meggondolatlanul nyúlt a gőzölgő csésze után, s annak tartalma, az égető kávé máris a hasfalamon szántott végig, vöröslő nyomot hagyva maga után.
- Te jó ég, elment az eszed…- Nem is tudtam megállni egy helyben, annyira forró volt a rám ömlő ital, hogy azonnal a csap felé fordultam, hideg vizet engedtem, s a hozzám közelebbi konyharuhát átitatva a hideg cseppekkel, próbáltam enyhíteni a forró ital irritáló nyomait.
- Bakker Nice..elment az eszed, a f..mra is mehetett volna. – Idegesen pillantottam fel, pillantásommal a nőt keresve, aki persze, hogy nem nyugodott le. A hirtelen dobálózást követően máris szavakat vágott hozzám, s szinte kifordulva önmagából, eszement módon kezdett üvöltözésbe. Én meg csak értetlenül álltam előtte, egy szál semmiben, s próbáltam rájönni arra, hogy mégis mi történt az asszonykámmal. Még mindig nem fogtam fel, mi lehetett a gond, bár minden erőmmel azon voltam, hogy próbáljam megfejteni a rejtélyt.
- Ugyan már..kivettem volna , még mielőtt…ne kiabálj már! – Összeráncolva homlokomat, rá kellett döbbennem arra, hogy nem gondolkodtam női fejjel, s meg sem fordult a fejemben az, mi okozhatott ekkora traumát drága nejemnek. Lassan persze, kezdett körvonalazódni annak a gondolata, hogy talán nem szeretne újabb kilenc hónapig tehetetlen lenni. El is csöndesedtem, s hallgattam, hogyan ordibál velem.
- Persze, hogy üvölt, mikor te is itt visítozol. – Jegyeztem meg csöndesen, bár morcosan, hisz mindentől függetlenül rosszul érintett, ahogyan Bérénice velem bánt. Ráadásul olyan jelzőkkel illetett, mintha szexmániás férje lennék, aki nem képes a cerkáját nadrágban tartani.
- Én basztam el a reggeled? Ó persze, mert az enyém annyira csodálatos…mi..mi? Mi az, hogy elmész? - Abba hagytam sebeim nyalogatását, a konyharuhát a hasfalamra szorítottam, s hirtelen kaptam fel pillantásomat a nőre.
- Nem mehetsz el, nem hagyhatsz itt Reesel…sír és..te vagy az anyja! – Próbáltam megfelelő érveket felsorakoztatni, hogy miért is kellene otthon maradnia velünk, a családjával. Persze, tudhattam volna, hogy ezt a nőt nem fogja meghatni az anyaság gondolata, s előbb hagy ott minket, mint a kacsát, vagy a macskát. A megjegyzéseivel pedig tovább bántott, s kezdte bennem is felszítani a harag tüzét. Lassan olyan hangulat kerekedett, mint egy tipikus, olasz családban, ahol a Mamma mondja ki az utolsó szót.
- Ja, tudod mit? Lehet, hogy ez is lesz. Ha k**ni támad kedvem, majd felkeresek egy kollégiumot és felszedek néhány fiatal tyúkot. Talán nekik még van hozzá kedvük, nem úgy, mint a nejemnek..- Hangsúlyoztam ki az utolsó szót, s vissza akartam vágni. Azt akartam, hogy igen is, vegye tudomásul, hogy a feleségem.
- Mi van, most itt hagysz? Mi? – Pillanatok alatt fordult sarkon, s már csak távolodó alakját láttam, amint dúlva ront be a hálószobába. Én meg ott álltam lohadó zászlóval , mellkasomat hidegvizes konyharuhával csillapítva.
- Remek…és még Reese is sír. Mi van, mit csóválod így a farkad? – Morcosan pillantottam le a macskára, aki gyorsan ki is iszkolt a konyhából, legnagyobb szerencséjére. Nem tudom, hogy mit szólt volna Nice, ha meglátja, tiltása ellenére néha még mindig bent járőrözik Darwyn.
- És akkor még ezt is én takarítsam össze. Ki érti a nőket? Ki? Áhh…megbolondulok. – Bosszúsan nyúltam a söprűért, majd összesöprögettem a törött csésze szilánkjait, s egy ügyes mozdulattal húztam fel a törmeléket arra a régi, kopott lapátra, amit már amúgy is le akartunk cserélni. A törölközőt ezután csavartam vissza a derekamra, s éppen megindultam a hálószoba felé, amikor Nice kitört a fürdőből, hogy sietősen távozzon.
- Ne már, ne menj el, sír a lányod, hallod? Hová mész? Vagy ennyire nem érdekel, hogy mi van velünk? Ezért hívtál bébisintért is? Hm? Hogy ő foglalkozzon a lányoddal, meg velem? Legalább jó csajt hívtál? Jó akkor menj, de ne gyere egy órán belül, hogy legyen időm megheggeszteni! – Vágtam utána gorombán a szavakat, majd bosszankodva öltöztem fel, hogy aztán lecsöndesítsem a zokogó kislányomat.
- Mi a baj édesem? Ne sírj, anyu mostanában lejött a gyógyszerről, és ezt rosszul viseli. Naa, ne sírj…- S miközben próbáltam ölelgetni, babusgatni a csöppséget, hogy enyhüljön zokogása, hallottam, ahogy csöngetnek…
* * *
Majd széthasadt a fejem a fájdalomtól, lüktetett a tarkóm, miközben lassan felnyitottam szemhéjaimat. A szoba forgott körülöttem, éreztem, hogy homlokomon langyos csepp csordogál végig, s számban éreztem a vér fémes ízét. Észhez térve, a következő pillanatban hiába próbáltam megmozdulni, nem sikerült. A kezeim hátra voltak kötözve, a lábaim pedig ugyancsak, székhez voltak erősítve.
- Mi a jó ég..- s Hirtelen, neszezésre kaptam oldalra a fejem, amikor egykori kollégám, a pszichopata Dr. Marlow lépett elő a gyerekszobából, kezében tartva Reeset. A szívverésem pillanatok alatt felgyorsult, dübörgött bordáim között, úgy éreztem, hogy menten szétrobbanok az idegességtől. Félelem, rettegés és düh kerített hatalmába, amint rádöbbentem arra, hogy ez a mocsok van a házamban, s karjai közt tartja a kislányomat.
- Te jó ég…mit keresel itt? Hol van a dajka, hol van a feleségem?? Nice, hol vagy?? Azonnal tedd le a lányomat, hallod? Tedd őt le azonnal! – Ordítottam dühösen, miközben Marlow, látszólag gyengéden csitította sirdogáló kislányomat, s még egy csókot is nyomott a homlokára.
- Csss, megrémiszted. – Mondta nyugodtan, majd a nappaliban heverő kiságyba helyezte Reeset, és közelebb sétált hozzám.
- A dajka, alussza csendes álmát, odakint. – Beteges vigyor ült meg ajkain, miközben egészen a képembe hajolt, s félrebiccentett fejjel, őrültek módjára nézett rám.
- A feleséged, hm, én is várom már, hogy megérkezzen. Már a ruháit is összecsomagoltam, hogy aztán elutazhassunk, jó messzire innen. Tudod Edward, te tényleg botrány voltál már az egyetemen is. Nem is értem azt, hogy egy ilyen intelligens nő hogyan választhatott téged. De úgyis rá fog jönni arra, hogy tévedett..- Negédes mosoly bukkant fel ajkain, mire legszívesebben lefejeltem volna, teljes erőmből. A mozdulat meg is volt bennem, izmaim megfeszültek, ki akartam törni a kötelek fogságából, hogy neki ronthassak, hirtelen azonban éles fájdalmat éreztem Marlow gyors mozdulatát követően. A lélegzetem is elakadt, s lepillantva láttam, pólómat, amint lassan bíborral festi meg vérem.
- Túl sokat pofázol Northman, legközelebb a nyelved vágom ki. – Vigyorogva kihúzta belőlem a pengét, majd megpofozgatta az arcomat, s neki állt mosogatni. Fütyörészve mosogatta el az edényeket, a használt kést, miközben Reese még mindig pityergett.
- Nyugi babám, anyucid nemsokára megjön, és igazi, boldog család leszünk. – Fejem előre bukott, miközben Marlow hirtelen mögém lépett, s székkel együtt hátrébb vonszolt, a konyhába. Aztán leoltotta a villanyt, kezébe vette Reeset, s kényelembe helyezte magát a tévé előtt, háttal a bejárati ajtónak…

Lábaim földbe gyökereztek. Sajgó izmaim visszavágytak a házba; s a néhány lomha lépésben lemért méter után jelentkező honvágyon a gyerekszoba résnyire nyitva hagyott ablakán kiszökő hangok sem segítettek.
Reese sírva, szavak nélkül könyörgött valamelyikünk jelenlétéért. Akaratlanul is irigység fogott el, ahogy a három hónapos kislány sírása nyöszörgéssé fáradt Edward ölelő karjai között. Ott akartam lenni, hogy csókot nyomjak puha arcára, törékeny kézfejére, ráncos combjára, a pelenka pereme alatt elvörösödött érzékeny felületére hófehér porcelán bőrének.
Nem lehetett. Nem szippanthat magába az anyaság, nem engedhetem.
Érzéketlen modorossággal vájtam bele felső fogsoromat rózsaszín ajkamba, hogy kiszakítsam gondolataimat a gyermekszoba csendes melankóliájából. Ambivalens érzéseim támadtak mind a gyerekneveléssel, mind a bonctani intézettel kapcsolatban. Ahogy Reese hiánya elviselhetetlen lett volna, úgy a boncterem fehér csendje is az életem részét képezte. Nem akartam lemondani egyikükről sem. Csupán megfelelő arányt kellett húznom közöttük.
Nehezen fogtam rá a jármű ajtajának kallantyújára. Hiába tártam ki magam előtt a fekete karosszériába vont Toyota ajtaját, a benti vajszín bőrhuzat ölelése nem vonzott. Üres volt a hátsó ülés gyermekülése. Reese hiányzott belőle, na meg mellőle Edward bohóckodó gagyogása.
Homlokon csaptam magam, mely némiképp észhez térített, s sikerült bevennem magam a széles vezetőülésbe. Rossz érzésem támadt, a gyomromat görcsös kényszer szorította.
Ezt minden anyának meg kellett élnie, pont, ahogy a tejtől könnyedző mellbimbók kellemetlenségét a fehér ing alatt.
Ez nem egy választás volt, csupán egy megszokott momentum a gyerektelen életemből. Nem kellett megválnom sem a munkámtól, sem a gyerekemtől – ezt sulykoltam önbizalmamba az utca végéig, szinkronba a rádió bemondójának harsány hangjával.
– Menj a francba a híreiddel… – ingerülten nyomtam ki a készüléket, hogy az előttem álló tizenkét kilométerre koncentráljak. Gyalogosok, biciklit hajtók, más autósofőrök és a tömegközlekedés nyomorúságos eszközei.
Épp, hogy időben nyomtam be tövig a féket, hogy ne gázoljam el a zebrán átkelő biciklis nagypapát. Meg lett volna az önkéntes delikvens a mai boncolásra. Hm, ez talán morbid volt még tőlem is.
A gondolataim még mindig a gyerekszoba vánkosán ültek, s onnan csodálták életem férfijét, ahogy a kettőnk gyermekét szeretgeti.
Haza kellene mennem.

S valójában minden vágyam volt, hogy bevegyem magam a városi kórház alagsorában elterpeszkedő bonctermek egyikébe, vállamra akasszam fehér köpenyemet, helyére tegyem a névkártyámat és azzal együtt néhány magáról túl sokat képzelő, fikát ebédelő kollegámat,  de valami ennél fontosabb foglalkoztatott. Azóta gyömöszöltem egymásnak vékony combjaimat, hogy kiszakadtam Edward egy méteres környezetéből. A férfi kellőképpen felizgatott, hogy ne tudjak rajta kívül másra koncentrálni, csupán lüktető ölemre.
Egy gyors és igénytelen telefonhívás a rám váró egyetemistáknak, majd a kórház nyolcgyermekes tenyészkancájának, aki egyébként az igazgató, és a válasz, hogy persze, érthető, hogy a babámmal akarok lenni. Majd a nyolcadik után belátom, hogy milyen kellemes megbújni a holtak között, akik nem harapják le a fél „csöcsömet” csak hogy a tanyáról érkezett texasi akcentusban raccsoló felettesem igazán megható szavajárását idézzem.

Kikanyarodva az utcánkból, az első gyógyszertárat vettem célba. Az sem érdekelt, hogy nem volt nálam recept, vagy nőgyógyász által jóváhagyott igazolás a nemiéletemről, céltudatosan vettem be magam az egészségügyi asszisztensek közé.
Kiszolgáló személyzettel a nyomomban is inkább én szolgáltam ki magam, mint ők engem. Túl lassúak voltak a bennem munkálkodó szenvedélyhez.
Csak Edwardra tudtam gondolni.

Otthon kiszállva az autóból, a nyitva maradt kapuajtó mellett nyervogó Darwynra lettem figyelmes.
– Rossz macska. Bent kellene lenned, hogy figyelemmel kísérd a dadát. Ejnye, Te nagy agy.
Csak futtában szúrtam oda szavakat a szőrös családtagnak, akinek ez is elég volt, hogy hűségesen nyomomba szegődjön, s kövessen a bejárati ajtóig. Furcsa érzés fogott el, ahogy az előtérben kiléptem a cipőmből, és szögre akasztottam a kabátomat és az ujjába gyömöszölt sálat.
– Edward, megjöttem. Hol vagytok? – a bébi hangja a nappaliból érkezett, így a patikai papírzacskóval kezemben, átsétáltam az élet központjaként számon tartott helyiségbe.
Egy férfi ült a kanapén, aki nem Edward volt. Ezer közül is felismertem volna a rőt, száraz sörényt, melynek fáradt zsír illatát olcsó pacsuli feledtette.
Még mindig élénken élt bennem az élmény, mikor a férfi a boncteremben kívánt öntudatlan állapotomban a magáévá tenni.
Annyira kézenfekvő lett volna elrohanni. Hátrahagyni az otthonomat, mint bűnöző a lefülelt banképületet. De már nem tehettem. Ott volt a lányom, akihez ragaszkodtam, akiért az életemet adtam volna a kellő pillanatban. Fizikai fölény híján, megkötött Reese.
– Marlow? Hogy kerülsz a házamba?
A papírzacskó kihullott ujjaim közül, s egész lényemet rettegés fogta el. A körülöttem nyugvó tárgyak között támadásra alkalmasat kerestem, mely könnyedén kioltotta volna egy pszichopata keserves életét. Nem talált. Félelmemmel küzdve álltam a nappali küszöbén, figyelve, hogyan kebelezi be egész lényemet a rettegés.
– Áh, megjöttél? Bérénice… csodálatos vagy. Gyönyörű. Kívánatos! Máris kívánlak.
A férfitől megszokott beteges félvigyor, nem maradt el félrecsúszott szemüvegkerete alatt. Felemelkedett a kanapéról, s a felém tett lépések nyikorgás a parkettán, minden centi után mélyebbre döfték a mellkasomban forgatott pengét.
– Azonnal add ide a lányomat. Kérem! Mit keresel itt? Hogy jutottál egyáltalán be? Te itt nem vagy szívesen látott vendég. Kiutáltak a börtönből, Marlow? Itt sincs senki, aki kíváncsi lenne rád. Azonnal add ide a lányomat!
Hangom megremegett. A félelemtől duplájára nőtt véremben az adrenalin szintje, s ennek volt köszönhető, hogy nem estem össze menten jelenlétében. Sokkal jobban aggódtam Reese-ért, mint saját magamért.
– Edward bármelyik percben hazaérthet, és ha téged itt talál, akkor nem lesz köszönet abban, amit tőle fogsz kapni. Mit műveltél egyáltalán a dadával? Miért nincs senki ebben a rohadt házban, aki vigyáz a lányomra? Had fogjam meg. Teljesen meg van rémülve.
Nem voltam benne biztos, hogy az értetlenségtől sikoltó Reese az én kezemben elhallgatott volna, mégis sokkal nyugodtabbnak éreztem volna magam, ha nálam lehet. Rossz volt nézni, ahogy a mellkasára fektette, ahogy rázogatta. Bármikor kieshet a kezéből. Reese bármikor megsérülhet, amíg ő itt van.
– Marlow, megfogom Reese-t, te pedig kapsz egy esélyt, hogy eltűnj a házamból és ezzel együtt az életemből. Edward gyűlöl téged. Veszélyt jelentesz ránk. És most veszélyt jelentesz a lányunkra. Meg fog ölni… és még mindig kellemesebb lenne egészséges gerinccel ülnöd a cellában, mint holtan heverészni egy sírgödörben. Add ide a lányom.
Erőt kellett gyűjtenem, hogy végre közelebb lépjek a férfihez, s felé nyújtsam két karom, úgy próbáljam meg átvenni tőle a puha testű kislányt.

+18

Doktor Marlow kényelmesen dőlt hátra a két személyes kanapé támlájának, háta a puha anyagba süppedt, Reese pedig furcsa mód, csöndes érdeklődéssel kémlelte a férfi vastag keretes szemüvegét. Marlow két keze közt pátyolgatta az apró kislányt, s miközben ringatta, tekintetével a lehalkított televízió képernyőjén kémlelte az óvodásoknak szóló gyerekműsor színes figuráit.
Beteges mosoly telepedett meg arcán, néha lopva a csecsemőre pillantott, s úgy sugdosott hozzá, mintha a sajátja lenne a gyermek. Valószínűleg a fegyházban töltött hónapok viselték meg már amúgy is zavaros elméjét, de az is elképzelhető, hogy a férfi tényleg úgy képzelte, visszatért saját családjához.
Füstös elméjének tekervényeiben csak romlottság, kísérletezési vágy, s háborodott szerelem telepedett meg, melyek gyakorta befolyásolták a férfi hétköznapjait. Ezúttal nem a boncolási láz fűtötte, csupán az a beteges szenvedély, s szeretet, amit Bérénice Marsten iránt érzett. A tehetséges, ám borult elme azóta rajongott a nőért, mióta megtudta, hogy közös az érdeklődési körük, s Bérénice hozzá hasonlóan, őstehetség a szakmában. Mindez szenvedélyt kovácsolt szívében, s úgy vélte, hogy ez az egyetlen nő, aki tökéletes párját alkothatja a Föld nevű bolygón.
Mosolya kiszélesedett, amint meghallotta annak a nőnek a hangját, akiért kitartott a börtön falai közt. Végtelen nyugalom uralta a férfit, aki lassan emelkedett fel a kanapéról, hogy megfordulva köszöntse a hazaérkező nőt.
- Az ajtót használtam, nem volt nehéz besétálni, szerencsére éppen akkor érkezett egy nő. De nem is ez a lényeg, hogyan kerültem ide, sokkal fontosabb az, hogy miért jöttem. Igaz-e, szépségem? – Gügyögve birizgálta meg Reese állát mutatóujjával, majd beteges pillantását újra a nőre emelte.
Pillantásával éhesen mérte végig Bérénicet, miközben közeledő léptekkel csökkentette a távolságot kettejük közt. Nem zavartatta magát, arcvonásai még csak meg sem rezzentek a nő ideges szavaitól, arra azonban nem gondolt, hogy visszaadja a kislányt tulajdon édesanyjának. Még inkább magához szorította a csöppséget, aki megérezve anyja idegességét, keseregni kezdett a férfi karjaiban.
- Kérhetnéd szebben is, vagy már elfelejtkeztél a jó modorról? Tudod, akár oda is adhatnám neked, igaz? De akkor huss, kifutnál vele az ajtón, és elmenekülnél, amit nem szeretnék végig nézni. Ugyanis értetek jöttem…kettőtökért. – Negédes, beteges vigyora, s rémisztő tekintete még inkább ijesztővé varázsolta az amúgy is irritáló férfit, aki szokásán mit sem változtatva, sötétbarna zakót, s még sötétebb nadrágot viselt.
- Ó igen, hát persze. Ha itt talál az ostoba, eszetlen és töketlen férjed, akkor majd biztosan rettegni fogok tőle? Ne ijesztgess kérlek, árt a szívemnek. – Nevetve gúnyolódott a nővel, amint szóba került Edward, akit ki nem állhatott. Szívből gyűlölte a férfit, s az egyetlen ok, amiért nem ölte még meg, nem más volt, mint hogy sokkal szívesebben kínozta.
- A dada..nos, ha jól tippelek, akkor a drága kisasszony éjszaka már a boncterem asztalán lesz, ahol megállapítják, hogy ismeretlen tettes egy damillal átmetszette a torkát. – Vállait megvonva, teljes higgadtsággal mesélte el gaztettét, miközben rázogatni kezdte kezei között az egyre jobban síró gyermeket.
- Ne sírj már , mert belefojtalak egy párnába, te ostoba kölyök. – Förmedt rá hirtelen Reesere, s amilyen higgadtság jellemezte eddig, olyan düh uralkodott el rajta abban a pillanatban. Hirtelen pillantását újra Bérénicere emelte.
- Fogd be a szád és ajánlom, hogy csillapítsd le a kölyköd is, mert nem tudom elviselni a bömbölését. – Majd hirtelen, durva mozdulattal nyomta Bérénice karjába a gyereket, de hirtelen pisztolyt is rántott, s magához húzta a nőt, karjánál fogva.
- Hmm, milyen finom az illatod, csókolnám a bőröd – Súgta a nő fülébe, s míg fegyvere csövét a nő oldalába fúrta, szabad kezével annak combján simított végig. Reese azonban nem hagyta abba a kesergését, ami már nagyon bosszantotta a férfit.
- A kurva …át ennek a kölyöknek. Csitítsd le, mert az első golyót kapja. És ne pofázz nekem még egyszer a férjedről. Northman egy senki, egy ostoba, eszetlen barom és nem hozzád való. Fogd fel, hogy vele nem lehet jövőd. Mi illünk össze, ti nem illetek, nem fogod fel? – Hadonászva a fegyverével, odalépett a konyhához, majd félrehúzta a függönyt, s felkapcsolva a villanyt, fegyverével Eddiere bökött.
- Ezért rimánkodsz itt? Ezért? Nézz rá, ez egy töketlen senki. Nézd meg jól!!! – Üvöltött hirtelen a nőre, s karjába kapva, odarángatta a megkötözött Edward elé…
* * *
Az éles fájdalmat követően még éreztem, hogy Marlow rángatja a székemet, s úgy próbál beljebb húzni a konyhába. Erőm azonban nem volt ahhoz, hogy ellenkezzek, ordítsak, s próbáljam kitépni magam a kötelek fogságából. Túl mélyre vágta belém a kés pengéjét, rosszullét kerülgetett, s hirtelen elsötétedett előttem minden..
Néhány perccel később, kábán tértem magamhoz, mikor meghallottam a motor búgását. Felismertem a fekete Toyota hangját, ezer közül is felismerném, de ahelyett, hogy örültem volna, inkább dühösen próbáltam összeszedni minden erőmet, hogy kiszabaduljak, és figyelmeztessem a nőt, baj van. Rettegtem attól, mi lesz, ha belép a házba, s mit fog tenni velük ez az őrült elmeháborodott. Hallva hangját, amint engem keres, iszonyú kínokat éltem meg. Hiába próbáltam feszegetni csuklómmal a köteleket , az átkozott Marlow olyan erősen húzta meg a durva anyagot, hogy szálai lassan véresre dörzsölték a bőrömet.
Rosszul voltam, verejték cseppek gurultak végig homlokomon, izzadtam, mint egy sivatagi vándor, csak épp rajtam fele annyi ruha nem volt, mint azokon a férfiakon. Hallottam minden egyes szót, s üvölteni tudtam volna, de hiába akartam megszólalni, nem sikerült. Marlow egy konyharuhával tömte be a számat, így tehetetlen voltam, s rettegtem attól , hogy elveszítem a családomat. Bérénicet , s a kislányomat.
Aztán váratlanul, elhúzta a függönyöket, s amint felkapcsolta a lámpákat, láthattam a feleségem. Marlow egy gyors mozdulattal rántotta ki számból a konyharuhát, s fegyverének a csövét halántékomhoz szorította.
- Jól nézd meg a férjed, elég egy mozdulat és bumm, volt és nincs…szerinted jól festene a boncasztalon? Hm? Vajon a kollégák megtudnák állapítani, hogy mi lehetett a halál okozója? A bordatörések, esetleg a kés szúrás, netán a fejre mért lövés? Esetleg egy kis méreg? – Beteges röhögésben tört fel, miközben pillantásával Nicet figyelte.
- Vagy van még egy választás. Te, Reese és én elutazunk. Nálam vannak a repülőjegyek, bepakoltam a ruháidat egy bőröndbe. Elutazunk innen messzire és új életet kezdünk, a seggfej nélkül…

Reese sírása öntudatlanul tört ki cseresznyeszín, vékony kis ajkai közül. Tüdeje vehemensen dolgozott apró bordái között, kiszáradt nyelvére elefánt méretű könnyek csókoltak felfrissülést. Majd megszakadt a szívem, hogy nem tarthattam a közelemben, hogy nem foghattam át, hogy megöleljem, és nyugtató szavakat suttogjak puha-pelyhes nyakráncai közé.
Ujjaim a fehér rugdalózóba öntött testének hurkácskái köré fonódtak, s ahogy Marlow elüvöltötte magát, hirtelen ragadtam el az indulatok villámaitól mennydörgő testtől a lányomét. Így is felzokogott, mégis kőlavina zúdult le mellkasomról, s hagyott levegőhöz jutni. Még mindig nem voltunk biztonságban. De a sírástól prüszkölő gyermektestből kapálózó zaklatott meleg furcsamód kitartásra ösztökélt.
Ezt hívták anyai ösztönnek.
Kitartani. Szavak nélkül is tudni, hogy szüksége van rád a magatehetetlen emberkezdeménynek.
– Sss… semmi baj. Minden rendben lesz. Minden jó lesz. Ne sírj Reese. Anya vigyáz rád – súgtam mancsos tenyerébe lágy hangon a szavakat, miközben ütemesen ráztam gyengéd odafigyeléssel súlyát.
Kézfejem elzsibbadt, olyan kitartással simogattam apró felületű hátát. S minden próbálkozásom, hogy kiegyensúlyozott légkört teremtsek a lányom körül, elbukott. A félelem Damoklész-kardjaként lebegett felettünk. Marlow haragjának fogásában a gyilkos eszköz nem lesújtani fog, a képzetlen, harcra képtelen marokból majd egyszerűen kicsúszik. Így működött Derek Marlow. Megijedt, kezelhetetlennek vélte a helyzetet, s elfelejtette kontrollálni lelki szegénységét kicsúfoló gunyoros gyűlöletét.
Átkozott legyen, hogy újra szabad emberként jár. Átkozott, hogy van lába, amin járjon.
– Hogy vigasztaljam meg, ha kiszámíthatatlanul elveszíted az uralmat az indulataid felett? Hogy ne sírna, mikor egy szemétláda betör a házába és… áh… – szavaim elfúltak, ahogy erős rántást éreztem a felkaromon. Kosz rágta be magát ujjának kirepedezett ereibe. Az érzékelő receptorok már rég elhaltak ujjaiban, így felfoghatatlan volt számára, milyen fájdalmat okoz, ahogy csontig belemar végtagomba.
Az izmok megfeszültek, zsibogva üvöltöttek belül szabadságért. Két kézzel fogtam rá Reese testére, nehogy karom felmondja pille súlya alatt a szolgálatot.
– Ha azt mondod, hogy kísérjelek a konyhába, átkísérlek… nem kell rángatnod. Hallottad, Marlow? Engedj már el az isteni! Hová futhatnék szerinted? A következő sarokig? Az a fegyver gyorsabb, mint én. Vedd le rólam a kezem…
Őszintétlen próbálkozásnak tűnt, ahogy megrándultam a fegyver csövének hideg érzetére. Csontomig hatolt a félelem, amint a műszálas inget sercegve maga mögött hagyta a durva felületű tenyér, s helyette a farmernadrág belső varrásán állapodott meg, a comb tövében.
Hosszanti irányban elnyúló izmaim görcsösen várták a pillanatot, hogy feladatot rájuk szabva, összeszorítsam térdeimet és a közéjük ékelődött férfitenyeret. Az ellenkezésem nem segített, hát még a lányom újból kitörő, sikolyba fulladó zokogása. Marlownál elpattan az a bizonyos húr, s újabbat rántva rajtam, tovább taszigált a konyhám irányába.
– Nem akarod abba hagyni az üvöltést, Marlow? – kérdeztem elégedetlenül felcsattanva, mikor Reese hisztérikusan kapkodott a semmibe egy pillanatnyi csendért sóvárogva. – Fogd vissza a hangod, én pedig nem szólok a férjemről többet.
Nem voltam benne biztos, hogy ez a legjobb pillanat, hogy alkut kössek egy őrült szemétládával. Az ilyeneknek nem demokratikusan ítélő bíróság kell, hanem a halfiléző kés a gyomorszáján átvezetve a májába.
A biztonság távoli fogalomnak tűnt, s a remény hetek óta az út bitumenjén rothadó macska tetemnek, mikor a férjem megesett alakja tűnt fel a konyhaszékhez kötözve. Ha addig azt hittem, hogy van remény a menekvésre, a rendőrséggel való koprodukcióra, akkor a bensőmben tomboló eszét vesztett félelem rácáfolt a dologra. Az oldalán vérző férjem látványa bosszúért kiáltott. A múltban elszenvedett erőszakos megmozdulások revánsot követeltek. S lásd Isten lelkemet, nem ez volt az egyetlen út, amin járva őt elképzeltem. De csak ezt hagyta lehetőségnek félőrült személyisége.
– Egy senki. Northman egy rossz döntése volt az életemnek. Annyira megbántam… – a szavak drámai súlyú öltözéket öltöttek fel, ahogy a férjem pólójának anyagát elfedő bíborvörös vérre koncentráltam és a zsebből előrántott bicska pengéjének hosszára. Létfontosságú szerv nem sérülhetett, s ez magabízással töltött el. Egyre nagyobb erőt merítettem a pillanatból, s Marlow tajtékzó mérgéből.
Nem néztem Edward szemébe. Reese-nek csak az egymás hátára hajigált koszos konyharongyok tucatját választhattam fekhelyül, de meg kellett tennem.
– Derek… el fog vérezni. Átszakadt valami fontos szövet, sötétvörös vér festi be az egész padlót. Még egy óra. Hagyd, hogy dolgozzanak azok a boncnokok. Ne segíts nekik egy golyóval. Hagyjuk itt ezt a barmot. Meg a gyereket is. Nem evett hajnal óta. Kiszárad. És ilyen üvöltés mellett gyorsan összeeshet a tüdeje. Már a születéskor is újra kellett éleszteni… menjünk. Veled megyek, akárhova csak szeretnél. Jó? Veled megyek. Szülök neked egy másik gyereket. Northmanét akartad magunkkal vinni? Ne… csak mi ketten. Menjünk ketten… – Reeset a mocskos ruhákra fektettem, s ha Marlow nem vélte indokolatlannak a közeledésemet, fél kezemet felfuttattam karján, hogy vállán állapodjak meg.
A sokat látott kötött sálat megbontottam nyaka körül, hogy az elhanyagolt szakállon zongorázzak végig ujjaimmal. A vékony csík, melyet többször végigrajzoltam, az artéria volt. Érintésem alatt kidudorodott a bőr alól. Most kellene kést szúrnom bele, kitépnem… egy mozdulat lenne, de kevés vagyok egy éles eszköz hiányában.
– Menjünk. Hagyjuk őket… olyan sokat vártál – belenyugvó színtelenséggel ejtettem ki a szavakat, s ha engedékenységet tapasztaltam, kihúztam ingem szárát a nadrág passzéjából. Megragadva figyelmét meztelen vonalú hasammal, pillantásom a háta mögötti konyhapulton nyugodott, azon belül is a konyhakéseket ölelő fatokon.
Bármelyik tökéletes lett volna, hogy elmetssze a férfi nyakát.
Nem volt más választásom. Bármennyire undorodtam tőle, hogy elmélyesszem nyelvemet ennek az utolsó szemétládának a szájában, el kellett feledtetnem vele, hogy fegyvert tart a kezében. Nagy hévvel estem neki mellkasának, hogy aztán csókra kínáljam bizonytalanságtól reszkető ajkaimat. Erősen kellett koncentrálnom, hogy ne hányjam el magam a tudattól, hogy egy olyan férfi érint, akit a föld alá kívánok.
De tartottam magam. S miközben ő kiélte hörgő vágyait testemen, s már az első pillanatban sikerült a nadrágjába ejakulálnia, olyan hévvel toltam neki a pultlapnak, melyen a konyhakések feküdtek. A legkedvesebb, amit tehetett értem, hogy helyzetet változtatott, s engem préselt neki a márvány csiszolt szélének.
Csípőm megroppant az erőtől, amit testemre gyakorolt. Míg Marlow kénye-kedve szerint falta érdes felületű, tohonya ajkaival derekamat, s a farmernadrágtól elválasztott csípőm meztelenségét, markomba gyűrtem a legközelebbi pengét. Ő a női testtel ismerkedett elém térdelve, én pedig a gondolattal, hogy embert öljek.
Edward nyöszörgését és Reese üvöltését csak nehezen sikerült kiszorítanom gondolataimból. De értük kellett megtennem. Amennyire zavartak a koncentrációban, pont annyira segítettek hozzá, hogy pontos szúrást ejtsek Marlow tarkóján.
Vörös vére kilövellt a megsértett aortából. A bódulat erőt vett rajta, s csak pillanatokkal később érezte a tarkójából szétáradó fáradtságot, mely a hirtelen vérveszteséggel járt. Lábaim elé rogyott négykézlábra, s nadrágom szárába kapaszkodott. Hörgött, s velem egyszerre kapott a földre hányt fegyverért. Gyorsabb voltam, így sikerült az étkezőbe rúgnom eszközt.
– Megdöglesz Marlow… soha többet nem kell látnom téged. Soha nem fogsz fenyegetést jelenteni rám, vagy a családomra. Soha többé nem kell félnem tőled… megértetted? SOHA! – a vér látványa nem rémített meg. Látni, ahogy kiszökik arcából az erő, az már embert próbáló feladat volt.
Nem sírtam. Még csak meg sem esett rajta a szívem. Hangosan ziháltam fölötte, s tapostam makacs hátfejét kezének, hogy ne tudja felnyomni magát a konyhám padlójáról.
Marlow így vagy úgy, de elérte a célját. S gyilkos lettem.
A még mindig magamnál tartott kést mellé dobtam. Beletépett a hideg acél hangja az elcsendesült konyhába, a szívembe. Meddig fog kísérteni a kép, a vérébe fulladt Marlow? Lehetetlennek tűnt, hogy megszabaduljak valaha tettem kegyetlenségétől.
Tengelyem körül megfordulva, a rossz színben lévő Edward lábaihoz térdepeltem. Marlow bűzös csókja még mindig ott fintorgott ajkamon, de bárhogy dörzsöltem vöröslő ajkaimat, azokból csak vér serkent, nem lettek tisztábbak.
Hiába öltem meg, s gondoltam úgy, hogy az érintése nem hat majd rám, hogy engedhetek neki, a boncteremben éreztem magam, ahol először próbált meg kapcsolatba lépni velem. Sokkal nehezebb volt tartanom magam, tudván, hogy döntést hoztam. S tehettem volna mást is. S én mégis engedtem, hogy megkapja, amire mindig vágyott. Egy csókot, tőlem.
– Edward. Magadnál vagy? Hé… nem sérültél meg nagyon, ugye? Francba… nagyon vérzel. De ez csak felületi. Nem értem… nem kellene ennyi vért vesztened.
A támlához kötött kezeket kioldottam, s a földre segítve Edwardot, blézeremet szorítottam rá sérülésére.
– Fogd ezt ide, jó? Mindjárt kitalálok valamit. Mindjárt, csak meg kell nyugtatnom Reeset, mert így nem tudok gondolkodni. Szorítsd erősen…
Végül Reese elhallgatott, s ott ültem egyik kezemben a lányommal, másik alatt nyomva a véres rongyot Edward oldalára, nem éreztem, hogy a feszültség múlna belőlem. Belém égett.