I need to feel nothing

Caitlyn & Brandon

Amikor elveszítünk valakit, egyetlen gyertya, vagy millió imádság sem hozza vissza őt többé. Semmi nem enyhít a fájdalmon, melyet az illető elvesztése okoz. Testvéremként szerettem Adamet, de ez a szeretet nem akadályozta meg a halálát. Életem legrosszabb napja volt az a nap. Hiszen, mikor valakiket így szeret valaki, akkor az a legrosszabb nap az életében, mikor elveszti őket. Mindent eldobtam akkor, mikor Adam összeesett, és már nem akarok talpra állni. Mégis hogy tehetném, ha még a nagyszüleim halálát sem tudtam feldolgozni?
- A rohadt életbe! - verem le a pulton lévő poharakat dühömben. Már tudom, hogy csak egy megoldás van. Hogy ez a fájdalom enyhüljön, nekem is el kell aludnom. Nem reggelig, vagy holnaputánig, hanem örökre. Miért nem vagyok képes rá? Miért nem tudom elvenni az életemet, mely már régen megcsömörlött? A "testvéreim" nélkül semmi vagyok, egy szerencsétlen alak, aki már millió darabra hullott szét, melyet a szél kapott fel és vitt el messzire, hogy soha ne lelhessek rá.
Telefoncsörgés riaszt fel a pusztításból, melybe belekezdtem. Nem foglalkozom vele, mert nem érdekel. A villanyokat lekapcsoltam, és a függönyöket is behúztam, ahogy a redőnyöket is leengedtem. El akartam tüntetni minden egyes emléket róluk, de ahhoz fel kellene gyújtanom a házat, amire képtelen vagyok. A telefonom elhallgat, én pedig felsóhajtok. A gyógyszeres dobozt veszem a kezembe, mely már régóta ott pihent a konyhapulton. Nyugtató van benne, én pedig kettő szemet veszek be belőle. Egy italos üveg akad a kezembe, és én egy lágy mosollyal nyugtázom. Szinte látom lelki szemeim előtt a "Elijah Craig" feliratát, és alatta a tizennyolcas számot, mely az ital korát hivatott jelezni. Leöblítem vele a gyógyszereket, majd egy bicskát túrok ki a fiókból, de sötétben ez igencsak nehezen megy. Hosszas csörömpölés után a kezembe akad a nagyapám katonai bicskája, és rögtön zsebre is dugom, majd a nappali felé veszem az irányt, hogy ott kinyissam az ajtót, mely a hátsó kertbe vezet. Magam után bezárva indulok meg bizonytalan léptekkel a hátsó kertben lévő kiülő felé, ami egy fa köré épült három éve.
A fa törzsét körülölelte a borostyán, melyet régen a nagyszüleim gondoztak, én viszont én nem ezt tettem. Hagytam, hogy elfedje mellmagasságig. Olykor-olykor beúszik lelki szemeim elé egy-egy emlékkép. Nevetés, önfeledtség. Majd sötétség, halálhír. Temetés. Adam temetése, ahol összesúgtak mögöttem, és megvetően pillantottak rám. Emlékszem, hogy azt hittem, már elég erős vagyok ezekhez, azt gondoltam elbírom a súlyt, de összeroppantam. Csak nagy erőfeszítések árán tudtam kordában tartani az indulataimat a temetés alatt is, és ez miatt küldtem el az ügyvédnőt. Egyedül akartam lenni, érezni, ahogy fáj, ahogy összetörök és feladom. - Nélküled semmi sem vagyok... Nélkületek csak egy kínszenvedés minden áldott nap... Nekem kellett volna meghalnom! - beszélek a semminek, mert úgy sem hallhatja senki már. Egyedül vagyok, így nem kell álcáznom, hogy jól vagyok. Nem vagyok jól, és csak ordítanék, ameddig be nem rekedek. Tekintetemet könny marja, miközben letépem a borostyánt egészen térd magasságig egy helyen, hogy megláthassam a vésést: "A+B+H Örökké" - Hazugság! - kiáltok fel kicsit hangosabban, de a nap már lemenőben, senki sem figyel oda. Az egyik szomszéd úgy is elkötözött. Nagyokat kortyolok az üvegből, majd dühösen kezdem el áthúzni először az A betűt, majd a H betű és az Örökké felirat is erre a sorsra jut. Végül egyetlen feliratot vések a fába, hogy utána teljes erőmből döfjem a fa törzsébe a kést. "Torzszülött gyilkos" Csendesen szipogok, miközben könnyeim kibuggyannak, hogy a borostám rengetegében tűnjenek el. Lábaim feladják a szolgálatot, és tehetetlenül rogyok a földre. Könnyeimet elengedem, hiszen nincs, aki meglásson nincs senki, aki megszóljon azét, mert férfi létemre kisbabaként zokogok összerogyva, egy száz éves fa törzséhez támaszkodva.
A gyógyszer és a whiskey egyvelege a tompaság leplét húzza háborgó lelkemre, én pedig örömmel fogadom. Nehezen emelem ajkaimhoz az üveget, hogy ihassak belőle, majd csak elfekszem a puha élénkzöld fűben. Nem érdekel, hogy mi lesz holnap, hiszen én már nem akarok holnapot. Egyetlen dologra vágyom, a keserű, mégis oly csábító halálra, mely örökké elaltat, hogy többé ne szenvedhessek...

Ujjaim a kormányon dobolnak az autóban szóló halk zenére, miközben a forgalomirányító rendőrt szuggeráltam. Ó, kérlek, na most..! Végre elindulni látszik a kígyózó kocsisor, majd hirtelen megint megállunk. Tehetetlenül sóhajtok egyet, miközben az vezetőülésben hátradőlök. Pechemre leállt az automatikus, központi vezérlésű jelzőlámpa pont egy olyan csomóponton, amelyen nekem is át kell haladnom ahhoz, hogy hazajuthassak. Ennek következtében két figyelmetlen sofőr egymásnak rohant, most pedig, hogy a helyszínelés véget ért, végre átengedik a forgalmat. Természetesen ezt is rendőri segítséggel. Ha valamit nem szeretek, az a tétlenség, és én most egy helyben ülök, már lassan negyven perce. Ez alatt az idő alatt háromszor hazaértem volna vagy vissza. Megint megindul a kocsisor, és végre bekerülök a sor elején lévő első négy autó közé. Talán a következő alkalommal, amikor a rendőr az én kocsisorom engedi elhaladni, én is végre beleférek.
Merengésemből a telefonom csörgése riaszt fel. A készülék a műszerfalra erősített tartón pihen. A képernyőt kétszer megérintve veszem fel a telefont, és hangosítom ki egyszerre.
- Caitlyn Doughton, tessék.  – szólalok meg, és közben a rádiót is kikapcsolom. Fogalmam sincs, ki lehet a hívó fél, hiszen egy ismeretlen számot jelzett ki, mielőtt felvettem volna. A vonal túlsó végén egy idős hölgy zaklatott hangja hangzik fel, és ahogy bemutatkozik, majd beszélni kezd, azonnal feszültebbé válok. – Igen, igen emlékszem. Nem beszéltem vele napok óta… Tessék? Kiabálást?  –
Nehéz követnem az asszony hadaró szavait, de nincs szükségem arra, hogy visszakérdezzek, hiszen kiragadom a megfelelő információkat, amelyre szükségem van, mindenfajta pánikkeltő körítés nélkül.
– Azonnal odamegyek. Nem, ne hívja a rendőrséget, se a mentőket vagy a tűzoltókat. Majd én elintézem. Köszönöm, hogy szólt. – és azzal a lendülettel, ahogy elköszönök tőle, bontom a hívást. A következő pillanatban a rendőr int, hogy indulhatunk, én pedig rá tolakszom az előttem lévőre, majdnem összeütközve vele. Mivel teljesen rátapadtam, könnyedén átcsúszok ebbe a körbe, és, amint látótávolságon kívül esek, tövig nyomom a gázt. Jelen esetben a gyorshajtás érdekel a legkevésbé.

Alig tíz perc múlva lefékezem Brandon háza előtt, és a vállamra kapva a táskám, pattanok ki az autóból. Bár már késő este van, a ház pont olyannak tűnik, ahogy az idős nő – akinek a tárgyalás előtti napokban adtam meg a számom Brandon tudta nélkül -, leírta. A redőnyök lehúzva, és életnek egy apró szikrája sem látszik. A tűsarkak hangosan koppannak, ahogy végighaladok a járdán, fel a lépcsőn, és a kezemben szorongatott kulccsal be is megyek a házba.
– Mr. Cutteridge? – szólok bele hangosan a sötétségbe, de válasz nem jön. Beljebb lépek, és a telefonom kijelző fényével világítok körbe a házban, és megkeresve a villanykapcsolót, gyújtok végre fényt. – Mr. Cutteridge? Mr. Cutteridge itthon van? Igazából a maga érdeke, hogy itthon legyen.. végülis a rendőrségtől még nem hívtak fel. –
Inkább csak magamnak beszélek, mert jól láthatóan a férfi nincs a közelben. Ahogy haladok egyre beljebb a házban, úgy oltom fel a villanyokat. Beérve a konyhába a tekintetem azonnal megakad a gyógyszeres fiolákon, és az italon. A kezembe véve vizsgálom meg azokat, közben a pultra teszem a táskám a telefonommal együtt. Az, hogy a gyógyszert és az alkoholt így együtt látom, nem sejtet túl sok jót. Veszek egy mély levegőt, és miután sehol nem találtam meg a férfit, és a zárt szoba ajtaján is hiába kopogtattam, elindulok a kertbe. Ahogy kilépek a verandára, azonnal meglátom Őt, a fa alatt összeroskadva.

Azonnal odafutok – ami még nekem is külön mutatvány tűsarkú cipőkben -, és letérdelek mellé.
- Mr. Cutteridge? – először csak a vállához érek, és finoman megrázom, miközben a nevén szólongatom. Kezem a nyakára simul, kitapintva a pulzusát. Oda hajolok, egészen közel az arcához, hogy a légzését ellenőrizzem, majd én is megkönnyebbültem sóhajtok egyet. Rendben. Nincs itt gond. Legalábbis nem akkora, hogy azt ne tudjam kezelni. Az életjelek rendben, tehát szó sincs itt bármiféle halálról, mint amit az idős nő emlegetett. Inkább tartok attól, hogy teljesen kihűl. Az éjszaka korántsem olyan meleg, mint a nappalok.
– Brandon, térj magadhoz. – ez nem az a helyzet, ahol a formaiságot kell követni, ráérek azzal, ha magához tér. Mit sem törődve a harisnyámmal, vagy a szoknyámmal, térdelek a földre, és fordítom a hátára, majd hajolok le hozzá. – Gyerünk Brandon, ébredj fel! –
Kezeim közé veszem az arcát, és finoman pofozgatni kezdem, hogy magához térítsem.

I need to feel nothing

Caitlyn & Brandon

Sokáig csend ölel körül, vagy csak én érzem, hogy sokáig tart. Az elmém megtréfál, és igazából csak percek telnek el. Mégsem érdekel, csak zuhanok a semmibe, sötét, és feneketlen sötétségbe, mely elnyel, de sosem hagy földet érni. Képek villannak be, egy nőről, aki kitárt karokkal guggol le, én pedig a ölelésébe bújva próbálok megnyugodni, ám ekkor erős kéz ránt ki onnan, a védelmet nyújtó kezek közül, én pedig zokogok. Pontosan ugyanúgy, ahogy a fűben tettem. Pedig az emlék nem valós, csupán jelképes, hiszen tényleg elszakítottak az anyámtól, ki életet adott nekem. A sötétség elnyeli alakját, én pedig ordítok a fájdalomtól, és könyörgök, hogy engedjenek haza. Minden egyes jajszó egyetlen pofon, vagy rúgás, minden egyes könnycsepp büntetés. Fájdalom, mi átjár, de nem fizikai, a lelkem hullik darabokra.
Látom Adamet gyerekként, mosolyog, holott egy koszos és büdös pinceszobában vagyunk, mocskos, keserű könnyektől foltos ágyon ülve. "Megvédelek" Komolyodik meg a tekintete, és hiszek neki. Mindig is erős volt, őt sosem törték meg. Sosem engedett, és mindig támaszt nyújtott mindegyikőnknek. Jajszó nélkül tűrte az ezért járó büntetést. Ételt lopott, és végig kellett néznem, ahogy a szíjjal verik véresre a testét, ő pedig nem könnyezett, nem sírt, egy hang nem hagyta el ajkait. Határozottan pillantott rám, és tekintete azt sugallta, hogy minden rendben lesz. Alakja mégis az emésztő sötét martalékává válik, ahogy anyám is szertefoszlott, és én megint zuhanok.
Fázom, fogaim összekoccannak, és még mindig remélem, hogy egyszer mindez megszűnik, hogy a zuhanás végén béke vár majd, és megnyugvás. De egy kép ismét elragad, egy arc, és két ragyogó zöld szempár, melyek ismerősen csillogva pillantanak rám. Segítséget kér, én pedig magamhoz ölelem őt. Vigaszt adok neki, ő pedig lassan megnyugszik. De nem tart soká, hiszen elrángatnak, és a szíj csatos vége csattan hátamon. Felordítok, és érzem, ahogy kiver a víz. A fájdalom mozdulatlanná tesz, és könnyes szemeimmel Hope gyermeki arcát fürkészem. Mosolyogni próbálok, de nem megy, csak egy fintorba torzul arcom. Az a csodaszép arc eltűnik, és én sokáig zuhanok ismét. Már úgy érzem, hogy vége, de nincs, csak egyre mélyebbre és mélyebbre kerülök, ahonnan nem tudok szabadulni. Nem enged az űr, nem enged tova, csak ölel magához, mintha én lennék az éltetője.
A következő emlékben már dermedten nézek egy üveges tekintetet. "Brandon, Brandon térj magadhoz!" rázást érzek, de ez más, mint az eddigiek. Valóságos, és Hope zöld szemei ismerős kékre váltanak, s hangja érettebb a koránál. Rám néz, én pedig elveszem a tekintetem Tim üveges tekintetéről. Felemelem a kezemet, hogy megérintsem az arcát, de ahogy hozzáérnék, köddé válik. Megfordulok, és csak most veszem észre, hogy már nem zuhanok. Adam kamasz arcával találom szembe magam, aki karon ragad, határozottan, ellenkezést nem tűrve. "Gyerünk Brandon, ébredj fel!" A női hang felülről jön, tompán, és halkan. Gyenge érintések az arcomon, melyek egyre erősebbé válnak, és én összerándulok. Nem csak álmomban, a valóságban is.
Olyan hirtelen ülök fel, hogy megszédülve a fának borulok, és nem fogom fel, hogy hol is vagyok. Nem aludhattam sokáig, habár a végtagjaim hűvösek, jobb kezemben még mindig az üveget szorítom, melynek kétharmada elfogyott. Ajkaimhoz emelem, és csak akkor veszem észre az ügyvédemet.
- Mi..ért nem tud lega..lább egy napra békén hagy.ni? - zaklatott vagyok, és részeg, hangom többször is elcsuklik, és az ital torzítja. Homlokomon hideg verítékcseppek jelentek meg, és arcom minden bizonnyal sápadt. Nem vagyok teljesen tisztában azzal, hogy mi történt vagy azzal, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy nem találkoztunk. Próbálok felállni, de ahogy felemelkednék, elterülök a földön a hirtelen helyzetváltoztatás miatt. Szánalmasan festek, és nevetségesen. Igen, kinevetem saját magamat egy whiskey-s üveget szorongatva, és teljesen lejáratom magam...

Kár lenne tagadnom azt, hogy aggódom Brandonért. Kár lenne magamat azzal hitegetni, hogy nem fontos a számomra. Még mindig. Ha nem így lenne, akkor nem száguldottam volna egészen idáig, fittyet hányva a sebességkorlátozásokra. Én! Én aki mindig tiszteletben tartja a törvényt, és igyekszik a teljességgel betartani. Ahol negyvenes a sebességhatár, ott pontosan negyvennel megyek, sem többel és sem kevesebbel. A száguldás nem az én műfajom, most mégsem érdekelt. Az autóban nem szólt zene, amíg ide tartottam, a szívem mégis hevesen dobogott.

A temetés óta nem beszéltem Vele. Tudtam, hogy a háta közepére sem kíván, mégis ragaszkodtam ahhoz, hogy elmenjek vele. Az én jelenlétem kiváltotta a rendőri kíséretet. Így is épp elég felhajtást keltett az, hogy Brandon megjelent a szertartáson. Nem akartam még jobban felhívni Rá a figyelmet. Az, hogy ezt eltudtam intézni, nagyon sok szívességbe fog nekem kerülni, de nem érdekelt. Semmi sem érdekelt, csak az, hogy Ő eltudjon búcsúzni a barátjától. Végső kegyeletét lerója testvérének, és tudatosuljon benne a halál valódi ténye, amikor a koporsóra rádobják az első lapát földet. Minderre szükség van, hogy a gyász folyamatán végig tudjon haladni.
Mindvégig ott álltam mellette, mintha csak aprócska termetemmel szüksége lett volna a védelemre. Ott álltam a tekintetek kereszttüzében, és egész egyszerűen nem érdekelt. Ez a találkozás most más volt, mint a többi. Nem beszéltem, nem is kezdeményeztem. Tudom, hogyan kell együtt hallgatni a másikkal, úgy, hogy az többet mondjon minden szónál. Számomra többet mondott, de abban is biztos voltam, hogy Brandonnak ez nem jelentett semmit sem. De ez most nem is fontos. A temetés végén, amikor az autómmal megálltam a ház előtt, arra kért, hagyjam egyedül. Ne keressem fel személyesen. Időre van szüksége. Én ezt elfogadtam, egy feltétellel. Telefonon legalább naponta egyszer adjon nekem életjelet. Természetesen ezt nem tartotta be, én mégis álltam a szavam. Hiába nem volt számomra elérhető, még sem jöttem el ide. Ma sem tettem volna, ha nem hív fel a szomszéd.

Arcának apró rándulásai jelzik, hogy végre kezd magához térni, és a szólongatásnak és a pofozásnak végre van hatása. Hirtelen ül fel, és ha nem egyenesedem ki én is, kis híján lefejel. Szerencsére ezt a balesetet sikeresen kivédem azzal, hogy nekem sincs olyan rossz reakcióidőm. Lassan felállok a térdelésből, és úgy pillantok le rá.
– Nekem is nagyon hiányzott már, Brandon. – valahogy most nem áll számra a vezetéknevén való szólítás, így a magázást megtartva, a vezetéknevén szólítom. Hangom kedves, és bár a sötétség miatt Ő nem láthatja, egy meglepett mosoly bujkál az ajkaimon. Csendben figyelem, ahogy megpróbál felállni, aminek egy hatalmas esés lesz a vége, és aztán.. egyszerűen felnevet. Megingatom a fejem, és úgy lépek oda mellé. – Mi lenne, ha inkább bemennénk? Egy ideje már kint fekszik, és most nem éppen alkalmas az időjárás a szabadég alatti alváshoz. –
Lehajolok hozzá, és megfogom a kezét, amiben éppen nem szorongatja az üveget, s megpróbálom felhúzni.

I need to feel nothing

Caitlyn & Brandon

Nem tudom, hogy mi történt, és most sem fogom fel a külvilágot. Édes tompaság borul rám, és az alkohol fátylán át látom a külvilágot. Caitlyn jelenlétét is csak nehezen fogom fel. Ám hiába a részegség, a keserűség nem távozott, a fájdalom itt van, csupán tompább, de érzem, és ez szívás. Nem figyelek rá, és sokáig nem felelek. Ügyetlenkedek, és a belém nyilalló fájdalom ellenére is felnevetek. Elfeküdtem mindenemet a hűvös talajon, és most az ügyvédem lába előtt heverek. Nem tudom, hogy emlékezni fogok rá, vagy sem, csak azt, hogy képes vagyok végre a normálisabb viselkedésre. Legalábbis ha nem vesszük a részegséget, és a koszos ruhát, ami elfedi a testem. Nehezen helyezem magam ülő helyzetbe ismét, majd felhúzom a lábaimat, hogy alkarommal arra támaszkodjak. Ismét az üveget emelem ajkaimhoz, és jóízűen kortyolok belőle.
- Dönt..se m-már el, hogy t-tegez, vagy magáz - szólok rá, de hangom nem bunkó, csupán részeg felháborodás cseng benne. Felnézek rá de alakja szétfolyik tekintetem előtt, Mégis képes vagyok felfogni ilyen állapotban, hogy nagyon is jól néz ki. Olyan nő, akinek sosem érnék fel az elvárásaihoz. A nő, aki mindig is elérhetetlen lesz. Ha józan lennék sosem gondolnék ilyenre, vagy mégis? Nem tudom, nem akarok józan lenni, gondolkodni sem akarok. Arcomon elkeseredettség ül, tekintetem vörös, bár a sötétségben eltűnik, és nem láthatja. Hiszen a kinti villany nincs felkapcsolva.
- Bemenni? Jó itt kinn szere-szeretek itt lenni - érintésére kiráz a hideg, de nem rossz értelemben, hanem sokkal inkább kellemes fajta módon, ami végigfutott egész testemen. Nem hagytam magam a húzó erejének, amúgy sem lettem volna képes felállni. A ház messze volt, és imbolygott, mintha egy hajó lenne a tengeren. Vagy csak én látom így? Kezem mégis rámarkol az apró kézre, de magam felé húzom őt, aminek minden bizonnyal az lesz az eredménye, hogy magamra rántom őt.  - Hoppá, ügyvédnő - jegyzem meg szinte már gyerekesen. Ha tényleg a közelemben köt ki, akkor láthatja arcomat, melyre minden érzés kiült. Minden rossz érzés, fájdalom, harag, veszteség, keserűség és minden, amit a gyász ölel körbe. Ismét csak megbizonyosodhat róla, hogy nem vagyok tisztában azzal, hogy milyen nap van, vagy azzal, hogy mennyi az idő. Mert csak szenvedtem, és tomboltam. Mert fájt a puszta létezés, és mert a sötét lakásban lézengtem. Nem mentem ki a kertbe, csak ma jöttem ki először, csak ma tüntettem el a fába vésett fogadalom egy részét. Vagyis az eltüntetés az túlzás, hiszen csak áthúztam, és egy új kifejezést véstem a nevem kezdőbetűje alá.
- Magamra maradtam. Sa-sajná-lom, h.ogy elküldtem délelőtt - engedem el a kezét, és inkább iszom. De a torkomban növekvő gombóc miatt még mindig elcsuklik a hangom, és légvételem is szaporábbá válik. Mintha egy részem a részegséggel előtérbe került volna, és ez a részem az, amelyik jobban szenved bárkinél és bárminél. - Csupán meg akarok halni - hangomat még mindig az ital torzítja, de ez az első mondat, amit sikerül elsőre, tisztán és érthetően kimondanom. Ez az egyetlen, amit tudok, amit a nap huszonnégy órájában érzek. Ettől nem tudok szabadulni, de mégis miért esik nehezemre, hogy önnön magam vessek véget a szenvedéseimnek?

Édesanyám mondogatta mindig, hogy végtelen türelemmel áldott meg a sors. Ennek gyakran hasznát is veszem, és úgy érzem, ez a helyzet is nagyfokú türelmet kíván, és még csak nem is esik nehezemre.
Nem, nem az nem eshet nehezemre, hogy kedves vay éppen türelmes és megértő legyek hozzá. Sokkal inkább az, hogy amióta olyan közel kerültem hozzá egy nyakkendő megigazítása következtében, folyamatosan arra a pillanatra gondolok, amikor megkérdezte, ismerős vagyok e neki. Az arcvonásai ellágyultak, a szemei pedig.. Kihasználva, hogy a szabadég alatt vagyunk, veszek egy mély lélegzetet, remélve, hogy a friss levegő kitisztítja a fejem.
– Még nem döntöttem el. – nevetem el magam a kérdésén, hiszen igaza van. Ez az egész teljesen abszurd. Először a tárgyalás szünetében, most meg ez. – A legideálisabb az lenne, ha a formalitást megtartanánk, és magázódnánk, de nyitott vagyok minden új ötletre. –
Valójában tudom, hogy ebből a beszélgetésből vajmi marad meg az emlékezetében holnapra. A burkolt kérdés ott van a szavaimban. Vajon Ő hogy szeretné? Az illem azt diktálja, nekem kellene felajánlanom, de valamiért még sem teszem meg. Mintha ez is egy fal lenne bennem, ami távolságot tart tőle. Nos.. magázódás ide vagy oda, a távolságtartásnak lőttek abban a pillanatban, amikor keze az enyém köré fonódott, és nemes egyszerűséggel lehúzott magához. Fogalmam sincs, miért gondoltam azt, hogy majd pont én fogom tudni behúzni a házba. Arra viszont végképp nem számítottam, hogy leránt magához, és még csak meg sem kell erőltetnie magát. Elveszte az egyensúlyom, az ölében kötök ki, karjaimmal reflexszerűen kapaszkodom meg a vállaiban. A megjegyzését hallva nem mondok semmit, csak felpillantok Rá. Egy hosszú pillanatig csak nézem Őt, és képtelen vagyok felfogni, hogy ismét mennyire közel kerültem hozzá. Túl közel.
Elengedi ugyan a kezem, s azt az ölembe ejtem, de a másik még mindig a vállán pihen.
– Már három napja, hogy utoljára látott. – szólalok meg halkan. Mivel elég közel vagyok hozzá, nem kell különösebben hangosan beszéljek. – Nem kell bocsánatot kérnie, mert nincs miért. Megértem, hogy egyedül akart lenni. –
Biztos az alkohol tehet arról, hogy így megnyílik nekem, főleg, ami a következő kijelentését illeti. Ami tisztább eddigi minden szavánál. Ami olyan élesen cseng, hogy a dobhártyám majd beszakad. De ha az Ő viselkedését az alkoholra vezetem vissza, akkor mi az ami engem megállít abban, hogy felálljak? Mert még csak arra utaló magatartást sem mutatok. Helyette Őt nézem fürkésző tekintettel.
– Ne mondja ezt. Nem akarhatja eldobni az életét, amelyből csak egy van. – duruzsolom halkan. – Hatalmas veszteséget élt át, és tudom, hogy ez fáj, és most minden borongósnak tűnik, de ez nem lesz így mindig. Higgyen nekem. Mindig van egy jobb és szebb jövő, csak tennünk kell érte. –

I need to feel nothing

Caitlyn & Brandon

Azt gondoltam, hogy a legrosszabb nap a temetés napja lesz, mikor a sok megvető pillantás közt kell majd elköszönnöm a testvéremtől, az embertől, ki mindig mellettem állt. Képtelen voltam rá nézni, majd mikor megtettem, akkor le sem bírtam venni róla a szemeimet. Amikor a koporsóra szórták az első lapát földet, az emberek elszállingóztak, nem törődve azzal, hogy én is ember vagyok, hogy én is elvesztettem őt. Szemükben nem voltam más, csak egy gyilkos. És mégsem ez volt életem legrosszabb napja, hanem amikor tudatosult bennem a magány. Amikor Caitlyn elment, én pedig ott maradtam. Én kértem rá, de akkor még nem tudtam, hogy ez ennyire borzalmas. Csak a csend volt, mely megőrjített. Csak az egyedüllét volt, melyen nem tudtam változtatni. Rosszabb volt, mint a börtön. Az emlékek felemésztenek, és a gyász elhatalmasodott rajtam. Érzem, ahogy maga alá temet, mintha mázsás súlya rám kerülne, és örökké ott maradna.
- Ahogy... -mély levegőt veszek, majd megemelem felé egy kicsit az üveget. - óhajtod - kortyolok megint az üvegből, letegezve őt. Már nem érdekel. Már semmi sem lesz a régi, és már nem akarok semmit. Amikor megfogja a kezemet, én nem engedem, sőt, még magamra is húzom. Azt akarom, hogy itt maradjon, hogy ne hagyjon egyedül, mégsem mondom ki. Csak nézem őt elvarázsolva, mint ahogy a gyermek nézi a legújabb játékait. Szemeim lassan könny marja, és a torkomban lévő gombóc sem csökken.
- Három... -motyogom az orrom alatt, miközben ajkai halovány vonalaira tévednek tekintetem. A fókuszálás még ilyen közelre is nehezemre esik. - Három nap rohadt kínzó magány? - vonom fel a szemöldököm, legalábbis próbálkozom vele, de nem sok sikerrel. Ő még mindig közel van, és érzem a testének melegét, mely jóleső bizsergéssel járja át a testem. Vagy csupán az alkohol kezd ismét egyre jobban hatni rám? Nem tudok különbséget tenni, hiszen azt sem tudom, mikor múlt el három nap és hol voltam, mikor ez történt? De képtelen vagyok rájönni, és amúgy is megerőltető lenne. Elfordulok, és iszok egy kortyot, miközben ismét a hangját hallom, ahogy beszélni kezd a kósza kimondott szavaimra a vágyra, melyet ismét nem értem el.
- Bárcsak elhihetném, de... - hangom elcsuklik, és inkább az italos üveget emelem ajkaimhoz, majd a homlokomnak támasztom, de már képtelen vagyok visszafogni azt, amit nem akartam, hogy lásson. Könnyeket. Fájó, keserű könnyeket, melyeket ő a gyászra fog. - Az egész életem egy szenvedés... - próbálom lenyelni a torkomban lévő gombócot, de nem megy. Ismét gyermekként érzem magam, aki csak bőg, mint egy kisbaba, és nem tud beszélni. Az üveg magam mellé kerül, most először engedem el, hogy két kezem közé foghassam Caitlyn arcát. - Neked biztos, hogy mesébe illő életed volt, de nekem maga volt a pokol, és ez sosem lesz jobb, sosem... - a könnyek végigfolynak arcomon, de nem érdekel, csak érintem az arcát, majd végül kezem lemondóan csúszik testem mellé. - Engem nem vár szebb jövő, csak a vágyott halál - csóválom meg a fejem, végül átadom magam a keserűségnek, és nem beszélek tovább. Könnyeim tovább folynak, s lassan vállaim is megrázkódnak a fájdalom súlya alatt.

Újfent megmosolyogtat a reakciója, ahogyan letegez, és talán most tényleg ez lesz a legegyszerűbb. Van egy olyan sejtésem, hogy a holnapi nap, ha felébred, semmire nem fog emlékezni, és így nekem is könnyebb, hogy nem kell minden kimondott szavamra és megfogalmazásra figyelnem. Belegondolva, hogy mekkora bakit követtem el a tárgyaló terem előtt, amikor szemérmetlenül letegeztem, utólag szégyelltem magam miatta. Nem tudom hogyan éri el ezt nálam a férfi, hogy a jól eltervezett és felépített falaim mögé férkőzik. Pedig nem tudatosan teszi, az biztos, hiszen úgy viselkedik velem, mintha egyenesen gyűlölne. Csak remélni merem, hogy a betegsége mondatja vele azokat az elutasító szavakat, és nem ez a valóság.
Ahogy az ölébe kerülök, önkéntelenül is közelebb simulok hozzá. Az első meglepettség és kisebb ijedtség után egyenesedem ki kissé. Éppen csak annyira, hogy ne érezzem közvetlenül magamon testének melegét. Az egyik kezem még mindig a vállán pihen, tekintetem pedig összekapcsolódik az övével. Nem ittam egy korty italt sem, mégis úgy érzem, mintha én is részeg lennék, vagy legalábbis becsiccsentettem volna. A szívem újfent gyorsabb tempóba kapcsol, és van egy olyan sejtésem, hogy csak akkor pihen meg, amikor kilépek Brandon házának ajtaján.
Most, hogy ilyen közel kerültem Hozzá, látom a szemeiben gyülekező könnyeket, melyet próbál lenyelni.
- Igen. Három nap telt el, mióta utoljára láttalak. - bólintok lassan, miközben halkan válaszolok újra a kérdésére, elmondva ugyan azt. Bármennyire is fájdalmas, de tudatosulnia kell benne, hogy a napok elszaladtak mellette. Minden bizonnyal ezt az időt is ilyen állapotban töltötte, ezért sem érzékeli az idő múlását. Tekintetem követi az üveg útját, és meglepetten konstatálom, hogy elengedi azt. De a legnagyobb döbbenet akkor következik be, amikor kezeivel az arcom fogja közre. Érzem, ahogy a férfi ujjai alatt elpirulok. Szemeim folyamatosan az Ő elködösült tekintetét nézik. Mit nem adnék azért, ha mindezt józanon tenné meg.. de tudom, hogy ez soha nem fog megtörténni. Soha.
- Szerencsés ember vagyok, mert csodálatos életem volt... - miért is hazudnék? A férfi rátapintott a lényegre. Ha történtek is velem rossz dolgok, másképp tekintek ezekre a momentumokra. Minden okkal történik. Az élet során feladatokat kapunk, amelyeket meg kell oldanunk. Ha elfutunk előle, a sors biztosan úgy hozza, hogy azt újra megkapjuk feladatként. Tíz évvel ezelőtt elmenekültem Brandon elől, amikor ellökött magától, ahelyett, hogy harcoltam volna érte. Most pedig újra itt vagyunk. Ez az én feladatom. - Mindenkinek megvan a saját keresztje. Kétségtelen, hogy a Tiéd borzasztóan nehéz, de viselned kell. A halállal nem oldasz meg semmit. Ha most nem, a következő életedben újra megkapod ezt a feladatot. -
Dallamos hangon beszélek, és közben akaratlanul is megérintem az arcát, felitatva kibuggyanó könnyeit. A szívem összeszorul, hogy így kell látnom. Tudom, hogy az ügyvédjeként nem szabadna ebbe az egészbe belemenjek. Eljöttem, láttam, hogy még él, és magam mögött kellene hagynom... de képtelen vagyok rá.
Ahogy a vállai megrázkódnak, azonnal mozdulok, mindkét kezemmel átkarolva a nyakát húzódom hozzá közelebb, és ölelem magamhoz. A vállaim, és a nyakam oltalmat nyújt neki, hogy elrejthesse arcát, és a könnyeit.
- Mindenkinek jár egy szebb, és boldogabb jövő. Neked is Brandon. - suttogom halkan, és a tarkóját majd simítom végig újra és újra, nyugtatólag, megérintve a háta azon részét, melyet elérek. - Tudom, hogy nem hiszel benne, mert most minden sötét, borongós és fájdalommal teli, de az idő.. minden sebet begyógyít. Megfogsz gyógyulni, és boldog leszel. Ezt megígérem Neked. -
.. és magamnak. Még ha én bele is rokkanok, és el is pusztulok, de megfogom menteni Őt saját magától.

I need to feel nothing

Caitlyn & Brandon

Összeomlott körülöttem minden és én próbáltam talpra állni, de egyedül nem megy. Senki nincs velem, senkit nem érdeklek, és engem sem érdekel semmi. Képtelen vagyok a mocsokból kimászni és nekem jó itt a földön, itt karjaimban Caitlynnel, aki megdermedve pillant rám. Sejteni vélem, hogy az érintésem alatt talán elpirul, de nem foglalkozom vele. Közel van, és most nem akarom ellökni csak azt szeretném, ha nem vetne meg, de biztos vagyok benne, hogy csupán szánalomból ül itt velem.
Csak biztatásként mondja, hogy jobb lehet, hiszen ő is látja, látnia kell, mennyire nem lesz jobb. Ez csak egy süket duma, amit azok mondanak, akik még reménykednek. A remény hülyeség. Csak elhitet velünk dolgokat, amik nem is úgy fognak történni, ahogy mi akarjuk.
- Három nap... - motyogom az orrom alatt, mintha nem tudnék mást mondani de csak próbálom felfogni a tompaságom ellenére, hogy három napja nem beszéltem vele. Három napja visz az á, sodor messzire, ahogy csak erejéből telik, és én nem tiltakozom. Nekem így jó. Én nem akarok már semmit az élettől. Ahogy kijelenti, hogy ő szerencsés, én csak még jobban érzem, hogy az én világomban sosem süt majd ki a nap, az én világom csak a szenvedés és a fájdalom.
- A halállal mindent megoldok, nincs következő élet, csak egy mese - jegyzem meg elkeseredett és elcsukló hangon. Halkan beszélek, így Caitlynnek nagyon kell figyelnie, hogy meghallja keserű, és lemondó szavaimat. Nem érdekel, hogy mit gondol rólam, és engem sem érdekel, hogy ennyire megnyílok neki. Minden bizonnyal ezt a részt el fogom felejteni, ahogy sok mást is elfelejtettem már életemben. De arra cseppet sem számítok, hogy majd átölel, és én megadón veszek el vékony karjaiban. A vállaim rázkódnak, mintha görcsös roham lenne, de csupán fáj minden egyes légvétel.
- A sorsom, hogy ne legyek boldog. Nem szabad... Mert akkor... - kicsit talán kikelek magamból, ellenkezés közben, de mégis a vállába temetem arcom, és egyik kezemmel átkarolom őt, míg a másikkal támaszkodom, el ne dőljek. - Mert akkor valami elragadja tőlem... Nem akarok boldog lenni, csak meghalni - hisztérikussá váltam, mint egy kisgyerek, aki nem kap meg valamit, vagy mint mikor elveszik a játékát. Nem akarok szebb jövőt, és még ha tényleg lehetséges lenne, az hosszú évek múlva jöhetne el, de nekem ez nem adatott meg. Hiszen gyerekként is ezt mondta a pszichológus, de nem lett igaza, nem lehettem boldog sokáig, mert mindent elvesztettem. Elveszett voltam, és minél inkább éreztem, annál több könny tört fel belőlem, és annál erősebben kapaszkodtam Caitlyn törékeny alakjába, mintha csak ez tartana még itt, mintha ez akadályozna meg a zuhanásomat...

Nem hibáztatom azért, amiért nem látja azt, ami a szeme előtt van. Ha valamikor, hát most nincs egyedül. Ez abban a pillanatban eldőlt, amikor beléptem Hozzá a kihallgató szobában, és közöltem Vele, én vagyok a kirendelt védőügyvédje. Utólag már én is beismerem, hogy a felismerés első percében eldőlt az én sorsom is. De erről, a sorsomról én döntök, és én ezt akarom. Helyette is.
Figyelek minden szavára, minden mozdulatára. A testem és a lelkem, az elmém összes idegszála Rá fókuszál, és most nincs is semmi más. Nincsenek paragrafusok, nincsenek megvető pillantások, nincs semmi sem. Csak Ő, és a mélyen gyökeredző fájdalma. S itt vagyok én, aki megpróbálok egy pillanatnyi enyhítést nyújtani neki, hiszen azzal én is tisztában vagyok, hogy ez nem megy egyről a kettőre. A legnagyobb feladat az, hogy elérjem, hogy felmentsék a vádak alól, a többi pedig jön majd magától.
- Ne mond ezt. - suttogom halkan, miközben nyugtatólag simogatom Őt. Lehunyom a szemem egy pillanatra, és csak szorosabban húzom magamhoz. Tíz év alatt mit sem változott a kettőnk közötti fizikai különbség. Még mindig aprónak tűnik mellette, de most úgy érzem, az egész világ elől eltudnám rejteni, és megtudnám védeni. Érzem a bőrömön sós könnycseppjeit, ahogy arcát a nyakamba fúrja, menedéket lelve mindenki elől. Érzem, hogy a teste megremeg a feltörő érzelmek súlya alatt, mégis erősen tartom a karjaimban, egy pillanatra sem meghátrálva. - Ne mond ezt. Ez nincs így. -
Ismétlem magam újra halkan és kedvesen ejtve a szavakat.
- Egy ember sem érdemel ilyen sorsot. Igenis szabad, sőt, jogod van boldognak lenni. Majd meglátod. - mondom halkan, mintha csak egy mantra lenne, amely nem a meggyőzésre szolgál, hanem a gondolatébresztésre. Lehet más számára értetlen ez, amit teszek. Egy részeg, önmagáról nem sokat tudó, depressziós ember elméjébe elültetni olyan gondolat magvakat, melyek talán soha nem fognak kicsírázni. De én hiszek benne, hogy igenis így lesz. Nem azonnal, de talán egyszer így lesz, ahogy én mondom. Boldog lesz, és új életet kezd valaki más oldalán, és rájön, hogy az élet igen is lehet gyönyörű és csodálatos.
Nem beszélek tovább, most elhallgatok egy kis időre, csak ölelem magamhoz, és lassan ringatni kezdem a karjaimban, miközben továbbra is a hátát simogatom. Egészen elmerülök a pillanatban, a közelségében. Észre sem veszem, hogy valami ismeretlen dallamot kezdek el halkan dúdolni. Talán az Ő megnyugtatására, talán a saját lelkemben dúló vihar lecsendesítésére. Percről percre jobban érzem azt, hogy sokkal nehezebb ez az egész mint gondoltam. Fogalmam sincs, hogy ha végül újra felépítem Őt, hogyan fogom tudni majd elengedni. Bármennyire is fájdalmas lesz, meg kell tennem.

I need to feel nothing

Caitlyn & Brandon

A gyermeki traumáim felélénkülnek,minél jobban kapaszkodom Caitlyn törékeny alakjába. Látom, hogy valami történni fog, nem lehetne ilyen közel, nem ölelhetne magához, nem tehetné mert baja esik. Mindenkivel ez történik, akit közel engedek magamhoz, ezért nem teszem. Terheimet régóta cipelem már, és nem fogok megszabadulni tőlük soha. Furcsán fogom fel a külvilágot, és most talán egy kicsit most mintha irreálisan kapaszkodnék valakibe, aki csak egy ügyként kezel. Talán csak azért ilyen hozzám, mert részeg vagyok, vagy mert megsajnált. Igen, szánalomra sem lennék méltó, ő mégis itt térdel velem a koszos fűben, és vigaszt nyújt, még akkor is, ha ez csak hazugság. Még akkor is, ha nem igazi a vigasz, mellyel körülölel.
- Nem bírom tovább... - suttogom erőtlenül, mert a fájdalmat felerősítette az alkohol és a magány. - Megérdemlem a halált - suttogom, mert valóban így gondolom. Úgy érzem, hogy egy kicsit tisztult az elmém, habár minden bizonnyal ez is csak egy illúzió. Hangomban az erős ittasság kivehető, hiszen szavaim olykor alig érthetők. - Nem akarok tovább élni - ellenkezem vele, de mintha a görcsös sírás alább hagyna. Mindig is meg akartam halni, minden áldott nap, még az elrablók karmai között, és később, mikor majdnem megöltem azt a lányt. Mégis miért nem emlékszem az arcára? Nem látom magam előtt, csak magamat, ahogy az utolsó pillanatban engedem el. Megérdemlem a halált, mert képes lettem volna ölni is. Gyűlöltem magam, gyűlöltem a külvilágot, és gyűlölni akartam Caitlynt. Talán egy kicsit sikerült is, de mégsem hittem benne, hogy sokáig menni fog.
- Fogalmad nincs mit éltem át... - sóhajtottam egy nagyobbat, miközben még mindig elvesztem karjai között. Mintha képes lenne segíteni, de nem akartam, hogy megtegye. Egyedül akartam lenni, és meghalni, mégis az egyik részem boldog volt, hogy itt van mellettem. Boldog? Az túlzás, de a jelenléte elfeledtette velem a gyász és a keserű fájdalom apró részét. Ha nem is az egészet, valamivel könnyebb volt. Vagy talán az alkohol segít? Talán a tompaság mindennek az okozója? Elapadtak a könnyeim. - Nem akarok boldog lenni - ismétlem újra, de nem mozdulok, nem engedem el a pillanatot. Még nem. Nem vagyok józan, és nem érdekel semmi. Már annyi mindent megbántam, és legalább erre talán nem fogok emlékezni, talán ez nem fog előtűnni az emlékeim közül soha. Hagyom, hogy a perc elragadjon, és a hozzá közel töltött idő megnyúljon. Hallgatom édes hangját, és érzem, ahogy eláraszt egy bizonyos deja vu érzés. Mindemellett a közelsége nem várt érzést kelt életre, ami cseppet sem illik bele a pillanatba. Érzem, ahogy megkívánom őt, és ez az, amiről nem tehetek, főleg részegen nem, így nehezen, de kibontakozom a biztonságot adó karok közül. Az üvegemet keresem, hogy végre ismét érezhessem a whiskey ízét.
- Ismertem egy lányt, aki folyton énekelt, hogy megnyugodjak... - szólalok meg szórakozottan. Félreértés ne essék, nem vagyok józan, sőt úgy érzem, szomjas vagyok, de az üveg egyszer csak kifogy. - Hoppá... Ez kifogyott... Azt hiszem kelleni fog még - próbálok saját erővel feltápászkodni, miközben téren állva megakad tekintetem az új, friss feliraton. Ujjammal simítom végig, és egy pillanatra a homlokomat a fának döntve sóhajtok nagyokat. Végül csak sikerült felállnom a túlságosan is instabil földön úgy, hogy a fa egy kiálló bütykébe kapaszkodtam. Sikeresen felhorzsoltam a tenyerem, melyre felszisszenek, az üveget pedig kiejtem a kezemből. A fűbe esik tompán, és nem törik darabjaira. A ház felé fordulok, és feltett szándékom, hogy eljutok a nappali ajtajáig. Csak húsz lépés, nem több, mégis mintha kilométerekre lenne. Tétován indulok befelé, megfeledkezve egy pillanatra az ügyvédemről, és botladozva, józan kígyó módjára igyekszem eljutni a házba... Innom kell, túl tisztának érzem a külvilágot, túlságosan is fáj, és nem akarok most gondolkodni, felelőtlen akarok lenni, felelőtlen döntéseket hozni, melyekre nem emlékszem majd...

– Butaság. – rázom a fejem, amikor azt mondja, hogy megérdemli a halált. – Rengeteg dolgot túléltél már, ezt is túl fogod. –
Hangom kedves, és tele van bizakodással. Valójában én tudom, hogy így lesz, és hiszek Brandon helyett is. – Ne mond ezt, nincs így. –
Önmagamat ismételve újra és újra mondom ezeket a szavakat, reagálva a szavaira, ezzel is éreztetve, hogy nincs egyedül. Már nincs. A karjaimban tartva ringatom Őt, miközben szemeim lehunyom. A szavai, melyekkel ismét önmagát ostorozza, elvesznek az ölelésünkben. Hallom őket, de csak kezem érintése válaszol most helyettem, ahogy kedvesen végigsimítom a tarkóját, érintve a sötétbarna tincseket. Fogalmam sincs mikor, vagy hogyan, de csak késve kapom fel a fejem és ébredek rá, hogy halkan dúdolok Neki. Pont úgy, mint régen. Nem kellett külön alkalom, vagy hangulat hozzá, hogy valami fülbemászó dallamot dúdoljak. Akár főzés, teregetés vagy éppen tanulás közben, amikor el-elkalandoztam, és észre sem vettem magam, hogy már megint dúdolok. Akkoriban nagyon aranyosnak találta ezt, és akkor azt hittem szereti is ezt.. képek ugranak be a szemeim elé,  kéretlenül. Olyan emlékek, melyekről azt hittem, rég eltemettem magamban, mi több, el is felejtettem. Ahogy mozdul, és kibontakozik az ölelésemből, jobbnak látom azt, hogy ha felállok, így nehézkesen bár, de sikerül kikecmeregnek az öléből, ahol kezdtem túlságosan is jól érezni magamat. Veszek egy mély levegőt, és felnézek a csillagos égre, és ekkor meghallom a férfi szavait. Abban a pillanatban a libabőr végigfut a karjaimon, és érzem, hogy teljesen rákvörössé válik az arcom. Úgy érzem magam, mint akit rajtakaptak, pedig ez teljeséggel képtelenség! Hiszen nem lát a fejembe! Idegesen porolom le a szoknyám, ami teljesen hasztalan, hiszen a sarat nem lehet csak úgy lesöpörni.
– És mi lett azzal a lánnyal? – úgy szalad ki a számon a kérdés, hogy észre sem veszem. Csak az üres üveget markolászó férfit figyelem. Micsoda badarság.. minek is kérdeztem rá? Lehet nem is rólam van szó! Ki tudja, hány lány dúdolt neki? Ha az arcomra nem emlékszik, majd pont arra igen, hogy dúdoltam neki? – És mi lenne, ha inkább egy jó erős kávét innál újabb tömény alkohol helyett? –
Brandon térdel, és tekintetét követem a fára, majd valami furcsa késztetést érezve azonnal közelebb lépek, és összeráncolt szemöldökkel figyelem a betűket, melyek át lettek húzva. Pillanatok múlva pedig újra hátralépek, és nézem, ahogy megpróbál felállni a férfi. Segítenék neki, őszintén, de legutóbbi próbálkozásom is kudarcba fulladt. Így aztán inkább ott maradok a közelében, hogy ha esne, akkor odatudjak ugorni, és figyelni arra, hogy a fejét ne üsse be.
– Óvatosan. – szólalok meg, amikor ledörzsöli a tenyerét, és végül rájövök, hogy ez a tétlenség nem nekem való. Így amikor elindul a ház alá, odalépek hozzá, és a hóna alá bújva fonom át a karját a vállamon, én pedig átkarolom a derekát. – Na gyerünk nagyfiú, nincs olyan messze a ház. –
Mondom, miközben próbálok vele együtt haladni. A tűsarkak nem sokat segítenek a helyzeten, de most nem is érdekes. Eskü, ha beérünk az lesz az első, hogy lerúgom a lábaimról. De egyébként.. kit is akarok most bíztatni? Magamat, hogy kibírjam a házig anélkül, hogy elborulnánk, vagy a férfit?

I need to feel nothing

Caitlyn & Brandon

A séta nehézkesen megy úgy, hogy a talaj imbolyog, de legalább önmagamat érzem erősebbnek az által, hogy szinte alig fogom fel a külvilág zajait és ingereit. Egyetlen dolgot fogok fel a legintenzívebben, ez pedig az az állandó keserűség, amit nem tudok eltüntetni. Nincs az az alkohol, vagy altató, ami elvenné tőlem, de én mégis próbálom ignorálni azt. Az elmúlt órában nem ez látszott, az elmúlt órában elvesztem örökre. Érzem a sötétséget, mely körülölel, pusztán nem foglalkozom vele, pusztán próbálok csak hinni abban, hogy a továbbiakban egyszer majd elmúlik.
- Azt sem tudom hogy működik az a csillivilli szar, ami kávét ad... - nevetek fel kínomban, mikor már a segítségével sétálunk a ház felé. Nem könnyítem meg a dolgát, hiszen súlyommal még így is imbolyogva sétálok a ház felé. - De! Még nem törtem össze! - emelem fel szabad kezem mutatóujjamat kinyújtva, mintha ez lenne a legjobb teljesítményem az elmúlt idő folyamán. Nem tudom, mikor törtem össze, csak azt, hogy találtam egy ilyet a házban, viszont annyi gomb volt rajta, azt sem találtam meg, hogy hová tegyem a kávét.
Lassan érünk be a lakásba, és én hunyorgok a lámpa fényénél. A konyháig már egyedül teszem meg az utat a fal mentén, sokkal könnyebb. Kinyitom a felső szekrényt, és mosolyogva figyelem az újabb teli üveget. Nehezen bontom ki, de sikerül, és az illem kedvéért most poharat keresek, aminek az eredménye az lesz, hogy pár darab ki is repül, egyenesen mellettem, és a pulton koppanva tovább engedve a gravitációnak a konyhakövön landol.
- Hoppá... Nem baj, van még... - markolok meg egy ép poharat, majd töltök magamnak italt végre. Aztán Caitlynt keresem meg tekintetemmel, és egy pillanatig csak nézem őt. Mintha nem is látnám, de csak őt nézem, a vonásait az arcát, a jelenlétét. Végül kitöltök neki is egy pohárral, majd felé csúsztatom a konyha közepén lévő kis szigeten, ami pult és szekrény is egyszerre. Tisztán emlékszem a kinti kérdésére, csak egyszerűen nem akartam még válaszolni. Kortyoltam inkább a pohárból, bár nem nyugtatta meg kavargó gyomromat, most nem foglalkozom vele. Nagyot sóhajtva próbálom felidézni a lány arcát, de nem megy. Homály fedi.
- Az életemnél is jobban szerettem... - méregetem őt, majd a poharam alját. - A lányt. Tökéletes volt, már akkor tudtam, hogy nem hozzám való, mikor összejöttem vele. Először csak játszottam vele... - ráncolom a szemöldököm, ahogy gondolkodni próbálok, de részegen, és kavargó lélekkel nem nagyon sikerül. - Féltem őt szeretni... végül átadtam magam az érzésnek, amit nem kellett volna. Ez csak egy szomorú történet - rázom meg a fejem, miközben kortyolás közben megkeresem tekintetemmel Caitlynt. Először az alakján fut végig a tekintetem, majd az arcán, végül kiiszom a maradék italt a pohárból, és magamhoz veszem az üveget. A fürdőszoba felé indulok, ami a bejárat mellett van, jelenleg balra. Mikor végre kijövök a konyhából, megállok egy pillanatra. Ez a hosszú szünet pusztán arra kell, hogy összeszedjem a gondolataim. A lakásban könnyebb egyenesen menni, ha van mibe támaszkodni, de emlékekről beszélni még így is nehéz. Sosem beszélnék róla, ha józan ennék, most pedig egyszerűen akarok.
- Aztán majdnem megöltem őt, ezért véget ért... - háttal vagyok Caitlynnek, így nem láthatja arcomat a részegségem ellenére megkeményedni de hallhatja, hogy feszülten remeg meg a hangom. - Azóta nem engedtem senkit olyan közel, te se akarj megismerni, csak bajod eshet... Aki képes embert ölni, nem jó ember - csóválom meg a fejem, majd elindulok a fürdő felé, de szerencsétlenségemre beesek az ajtón. Valamin megbotolva terülök el a padlón, persze magamat ismét kinevetem, majd iszom az italból, amit persze megmentettem. Csak kilötyögött belőle pár deci, de az nem nagy veszteség. Ahogy fordulok, a ruhám beszívja a kiömlött italt, majd végre csak sikerül a vécébe kapaszkodva legalább ülő helyzetbe kerülnöm.

Hiába is áltatnám magam azzal, hogy milyen erős vagyok, ez egy ordas nagy blöff lenne. Legalábbis ami a fizikai erőnlétet illeti. Azért valljuk be, a jóga nem az a testmozgás, amitől hirtelen hatalmas erőre teszek szert, így pont az történik, amire számítottam, amikor Brandon mellé lépek. Nagyon erősen kell koncentrálnom, hogy minden lépésnél megtartsam Őt, és egyúttal magamat is.
- Majd megnézem azt a furcsa, földönkívüli szerkezetet. Biztos nem olyan ördöngös a használata. - reagálok a szavaira, miközben a derekét fogom szorosan, a másikkal meg a kezét tartom a vállam fölött, és próbálom az udvaron keresztül, a hepe-hupás földön áthaladva a ház felé irányítani a lépéseket. - Nagyon ügyes vagy. -
Vigyorodom el, ahogy a kezeit felemeli, és hatalmas büszkeséggel állapítja meg a tényt, hogy ezt a szerkezetet még nem törte össze. Hangomban jókedv bujkál. Valahol örülök, hogy lassan kezdünk elkanyarodni az előző témától, bár azt sem felejtem el észrevételezni, hogy a feltett kérdésemre, ami az általa emlegetett dúdolós lányra irányult, nem felel. Talán jobb is így.
Végre beérünk a házba, és elengedem Őt. A lábtörlőben letörlöm a sarat, közben egy pillanatra sem tévesztem szem elől. Miután végeztem a talpam letisztításával, sietősen utánamegyek, egészen a konyháig. Az ötletem, miszerint lerúgom a lábbeliket, abban a pillanatban vetem el, amikor Brandon ügyeskedése által pár darab pohár csörömpölve törik össze a konyhájának a kövén.
- Pár ilyen akció még, és már egy darab pohár sem lesz az egész házban. - fűzöm hozzá, és közelebb lépkedve állok meg a pult mellett. Nem, határozottan nem fogom levenni a cipőmet így, a törmelékeket elnézve. Nem fogok mezítláb ezek között az üvegszilánkok között sétálgatni.
Tekintetem összetalálkozik az övével, és az elködösült szempárt nézve biztos vagyok benne, hogy csak néz, de nem lát. Figyelem, ahogy két poharat megtölt, és egyet felém csúsztat a pulton. Érte nyúlok, és magam elé húzom a poharat, bár eszem ágában sincs inni belőle. Nem szoktam inni, vagy ha mégis, az nem több egy pohár vörösbornál. Pár pillanatig a poharamat nézem szórakozottan, s amikor megszólal, azonnal felkapom a fejem. Tudom, hogy a kint feltett kérdésemre felel, és azok a szavak, amelyeket mond.. beleszédülök. Meg kell kapaszkodjak a pult szélébe, nehogy összeessek. Az életemnél is jobban szerettem.. ne mond ezt, kérlek. Eddig abban a hitben voltam, hogy nem jelentettem Neked semmit, és ez a tudat segített abban, hogy egy falat felhúzzak magunk közé, és közém és az én érzéseim közé. Kérlek ne.. Tökéletes volt. lehajtom a fejem, és érzem, hogy a karjaim megremegnek. Uralkodnom kellene magamon, és a reakcióimon, de képtelen vagyok rá. Szavai arculcsapásként érnek. Tíz évnyi csendet, tíz év alatt, mélyen elrejtett emlékeket és érzéseket szakít most fel bennem. Féltem őt szeretni.. Lehunyom a szemeim, és feltörni készülői könnyeim erőszakkal nyelem vissza. Tudom, hogy ebből nem fog észrevenni semmit, még sem nézek rá, inkább elfordítom az arcom, és az ablakon túli éjszakát figyelem, mintha az olyan roppant érdekes lenne. Ahogy magához veszi az üveget, és hátat fordítva nekem elindul, csak akkor van bátorságom Rá nézni.
- Vajon Ő is így gondolja? Hogy megakartad ölni Őt? - kérdezem rekedt hangon, de talán túl halkan ahhoz, hogy egyáltalán meghallja. A szemeim most a kitöltött pohár italra esik. A következő pillanatban megragadom azt, majd belekortyolok. A pohár az asztalra kerül vissza, én pedig köhögve kapkodok a levegőért, a szemeim pedig még inkább könnybe lábadnak. - Ez borzalmas. -
Köhögöm, majd a csaphoz lépek, és töltök egy pohár vizet, és azt lehajtom. Hogy lépes ebből ennyit inni? Kaparja, mi több égeti a torkom.
Arra kapom fel a fejem, hogy egy tompa puffanás szűrődik ki a fürdőszobából. Sietősen megyek a férfi után, akit ott találok a padlón elterülve, s lassú mozdulatokkal a wc kagylóhoz küzdi fel magát. Odalépek hozzá, és leguggolok elé, majd a szemeibe nézve billentem oldalra a fejem.
- Szerintem eleget ittál már. Nem adod inkább nekem azt az üveget? - nyújtom felé a kezem, kérve. Kedvesen kérem, bár tudom előre a választ, de még így is jobb, mintha erőszakkal akarnám kivenni a kezéből. Annak semmi értelme nem lenne.

I need to feel nothing

Caitlyn & Brandon

A házam egy szemétdomb. Nincs rend, és ráadásul a szellőztetést is napok óta hiányolta, hiszen a redőnyöket lehúztam, a villanyokat pedig még véletlenül sem kapcsoltam fel. A nappal is éjjel volt, mert így könnyebbnek éreztem. Most sem látom értelmét, hogy lássam azt, ami körül vesz, azt, amit látok. Az emlékek, fotók a kandalló fölött, egy boldog férfi a nagyszüleivel, egy boldog fiú a barátaival. Mára már egyik sem én vagyok, csak egy emlék, egy szellem. Az, akivé most váltam már soha nem lesz ismét boldog. Még a közelébe sem érhetek, oly távoli tünemény. Ha hozzáérhetnék, minden bizonnyal eltűnne, ahogy az álombéli Hope is semmivé foszlott. Nem értem, miért van itt velem az ügyvédem, és miért tesz úgy, mintha fontosabb lennék nála, mint egy megoldandó ügy. Nem értem, és ezért nem töröm rajta a fejem. Nem is menne ilyen állapotban azt hiszem. Sőt sehogy nem menne, mert nem is akarom megérteni.
- Leszarom a poharakat, és minden mást is - vonom meg a vállam, ahogy alpáribb stílusra váltok.Nem akarom megbántani, de tényleg semmi nem érdekel. Legfőképp nem a poharaim sorsa. Gyűlölöm az egész házat, és sokat taszított rajtam az emlékek közé való visszatérés, de mégis hova mehettem volna? A börtönben nincs alkohol, a börtönben nincsenek gyógyszerek, csak amit az orvosom felírt.
Aztán ahogy a lányról beszélek, nem figyelem már Caitlyn arcát, így nem láthatom azt, mit váltanak ki a szavak belőle. A szavak melyek soha nem voltak őszintébbek. Sokáig hiányzott nekem a történtek után, majd végül az idő folyamán arca a homályba veszett, ahogy a neve is követte őt. Miért felejtettem el őt? Miért nem láthatom többé az arcát? Talán nem is akarom, talán csak a részegség hiteti el velem, hogy emlékezni szeretnék rá. Kérdéseit alig hallom, mégis olyan fülsértően hangosnak hallom őket, de mégsem válaszolok, csak ignorálom, legalábbis látszólag. A fürdőbe megyek, majd ott is hasra esek, mert megbotlottam a felgyűrt szőnyegben. A falnak támaszkodva ülök fel a vécé mellé, miközben kavargó gyomromról tudomást sem veszek hanem iszok még egy kortyot.
- Az a lány túl szerelmes volt, hogy meglássa a bennem rejlő gyilkost. Én pedig elzavartam, hogy éljen tovább... - nagyot nyelek, majd kifújom a levegőt. - ...nélkülem. Ő nálam jobbat érdemelt - bólintok magam elé, de a kérésére nem felelek egyből. Az italra nézek, de nem engedem el. Olyan helyre helyezem magam mellett, ahová csak akkor ér el, ha keresztül mászik rajtam.
- Ha inni akarsz, van még kinn bőven, és máshol is... -köszörülöm meg a torkom, miközben küzdök önmagammal, vagyis inkább a gyomrommal, mely felkavarodott. Talán az esés, talán a gyógyszerek, talán, hogy ezek szerint napok óta nem ettem szinte semmit, de képtelen vagyok benn tartani a gyomrom tartalmát, és a vécé fölé görnyedve adom ki magamból azt a csekélynek nem nevezhető mennyiségű italt, ami a gyomromban volt. Nem tart sokáig, én mégis öklendezem egy ideig, majd először whiskey-vel öblítem ki a számat, melyből megy a felsőmre is, így egész nagy foltban nedves már a ki tudja hány napja hordott szürke hosszú ujjú póló. Koszos kezemmel próbálom lesöpörni, holott minden ember tudja, hogy a folyadékot beissza az anyag, de így csak azt érem el, hogy koszos lesz az aranyszín folt. Egy kis vöröses árnyalat keveredik barnával, s az előző szín az alvadt vért jelképezi. Legyintve tápászkodom fel a vécé elől, hogy a mosdóhoz lépjek. A polcról sikeresen leügyeskedem a fogkefét, viszont a fogkrémmel bajban vagyok. A tetejét még sikeresen leszedem, de sajnos a fogkefére nem sikerül a krémet ráerőszakolnom. Persze az italom emellett a mosdó szélén pihen, nem akarom, hogy messzebb legyen tőlem.
- A kis cseles elszökik.. - morgok a fogkrémre, vagy a fogkefére, nem teljesen kivehető, melyikkel vagyok éppen bajban, de végül megoldom annyival, hogy a mosdóba esett krémből kanyarintok, hogy megmoshassam a fogam, és kiöblítsem a számat. Először egy korty vízzel öblögetek, hogy végre ne érezzem a saját gyomorsavam maró ízét, majd egy jól irányzottnak hitt mozdulattal dobom a félig kiöblített fogkefét a pohár helyett a polcra, ami a tükör előtt van. Egy pillanatra farkasszemet nézek a tükörképemmel, de nem tovább, mert nem vagyok képes elviselni magam sokáig. Végül ismét az üvegért nyúlok, hogy azzal is kiöblítsem a számat, majd az újabb kortyot a gyomromba juttassam. Ezek után megint a mosdó szélén landol az ital, én pedig végignézek a felsőmön, és magamban nyugtázom, hogy rám férne egy fürdő, de egy pillanat alatt eldöntöm, hogy nincs nekem kedvem hozzá.
- Kell egy tiszta póló - jegyzem meg, majd felnézek Caitlynre, és most esik csak le, hogy végignézte az egész részeges bénázásomat...

Szórakozottan nézek körbe most először a házban, miközben közli velem, hogy tesz magasról mindenre és mindenkire. Nem felelek rá semmit, mert nincs mit mondanom. A környezete pontosan elárulja azt, amit a szavai és a tettei is bizonyítanak. Nálam sincs minden élére állítva, nehéz is lenne egy olyan társ mellett, mint Maszat, de az itt látható káosz mindent felülmúl. De ez legyen most a legkevesebb, sokkal inkább fontos az, hogy záros határidőn belül az ágyba fektessem Brandont, és utána hazamenjek.
A fürdőszobába érve próbál elfeledni azokat a szavakat, amelyeket kint mondott. Az ital borzasztó íze, amibe belekortyoltam, egy rövid időre kiűzött minden fájó emléket és gondolatot. Szeretném, ha ezen túllépnénk, és nem mondana semmit az önkéntelenül elsuttogott szavakra. Abban bízva, hogy nem hallotta meg, guggolok le a férfi elé, és ekkor meghallom a választ.
- Helyette hoztál meg egy olyan döntést, ami mindkettőtöket érintett volna. - kezdem nevetségesnek érezni magam, amiért a tíz évvel ezelőtti énemről beszélek Brandonnal úgy, mintha nem én lennék az a lány. Pedig én vagyok. Én vagyok! Hát nem látod? Miért nem ismersz meg? Ha szerettél mi okod volt arra, hogy a rólam őrzött emlékeket oly mélyre ásd magadban, hogy még az arcomra sem emlékszel? Úgy érzem, hogy minden levegő elfogyott a szobában. Kiszáradt ajkaim szórakozottan nyalom meg, miközben a férfit nézem. - És szerinted most ezt teszi? Él nélküled? Nem gondoltál arra soha, hogy felkeresd újra? -
Saját magam ostorozom azzal, hogy felteszem a kérdéseket, de úgy érzem, meg kell tennem. Talán ez az utolsó alkalom, amikor választ kaphatok tíz év kérdéseire.Inkább választom a fájdalmas igazságot. Eleget éltem az édes tudatlanságban.
- Nem akarok inni, és jobban tennéd, ha Te sem vedelnél tovább, mert ennek rossz vége lesz. - mosolyodom el kedvesen. Sikertelen próbálkozásom az üveg elkobzására még nem veszi el a kedvem. Ahogy a wc fölé hajol, felegyenesedem, és odalépve mellé kezdem el simogatni a hátát. A következőre pedig ha lehetne, sem tudnék felkészülni. Kommentár nélkül végigkövetem azt, ahogy a whiskyvel kiöblíti a száját, és sikeresen le is köpi magát. Talán ez a végkifejlet még mindig jobb, mintha a hányása került volna a már egyébként is viseltes pólóra. A műsor pedig itt még nem ér véget. Közbeléphetnék, segíthetnék a fogmosásnál, de nem teszem. Végigkövetem, hogyan idétlenkedik a fogkrémmel, és hogyan öblíti ki újra a száját az alkohollal. A gyomrom bukfencezik egyet, és véve egy mély levegőt, a tekintetem egy pillanatra a plafonra emelem, majd onnan vissza a férfira. Amikor felém fordul, összefont karokkal, és felvont szemöldökkel nézek vissza Rá.
- Neked nem tiszta póló kell, hanem egy fürdés. - válaszolok, és odalépve hozzá, ragadom meg a felsőjének az alját. - Gyerünk, tedd fel a kezeid. -
Dallamos hangomba most nem kevés komolyság és elszántság vegyül. Ellenkezésre számítok, de most nem fogom magam hagyni.
- Ne kéresd magad. Attól még, hogy veszel egy tiszta pólót, ugyanúgy bűzleni fogsz, és ezt nem hagyom annyiban. Na, gyerünk. - eltántoríthatatlanul kezdem el felhúzni a pólóját, és ha nem ütközök akadályba, akkor áthúzom a fején, és végül a földre hajítom a sarokba. Próbálom kizárni az elém táruló képet, ami a felsőtestét illeti, de képtelen vagyok rá. A következő mozdulatom a nadrágja felé irányulna, de valahol félúton ráeszmélek, mire is készülök. Te jó ég! - Khm. Ezt magad vedd le, mm.. khm, addig megengedem a fürdővizet. - köszörülöm meg a torkom, és elfordulva a férfitól, a kádhoz lépek, majd lehajolva a lefolyót bedugom, a vizet pedig megeresztem. Ó te magasságos.. miért kellett már megint elvörösödnöm?

I need to feel nothing

Caitlyn & Brandon

- Biztos vagyok benne, hogy boldogabb nélkülem. Ráadásul... - akadok el egy pillanatra ahogy gondolataimból kirángat Caitlyn hangja. Nem tudom, hogy min járt az agyam, csak azt tudom, hogy nem minden szavát hallottam. Kérdése viszont hangosan zeng fejemben, melyre most valamiért válaszolni akarok. - Nem tudom felidézni előttem az arcát, sem a nevét. Mintha az egész csak egy álom lett volna... Ha mégis létezett, nem érdemeltem meg a jóságát - csóválom meg a fejem, majd elindulok a fürdőbe ahol már magam sem tudom, mit teszek. Arra koncentrálok, hogy ne jöjjön ki belőlem az alig egy óra alatt megivott ital, de mégis megtörtént. Nem minden tettemnek vagyok ura, ahogy a fogkrémmel is harcolnom kellett, ahogy magamra öntöttem a whiskey-t, ahogy még jobban összekoszoltam a felsőmet. Tulajdonképpen nem is reagálok elsőre Caitlyn szavaira, hanem próbálom összekaparni magam, de azt hiszem, most még egy darabig nem fog menni.
Aztán már nem is tudok reagálni, olyan gyorsan történik minden. Caitlyn már hozzám lép, és a felsőmet veszi le rólam. Természetesen hagyom magam. Felteszem a kezem, mint egy gyerek, és engedem, hogy a felső a földön landoljon.
- Nézzenek oda, ügyvédnő - mosolyodom el féloldalasan, miközben egész más felé tereli el a gondolataimat ezzel a tettével. Végigmérem őt, ahogy eddig még soha, és mosolyom levakarhatatlan. Elégedett vagyok magammal, és ezt leplezetlenül adom tudtára. Aztán a nadrág felé nyúl, de a mozdulat annyiban marad, és valahol ez nekem nem tetszik. Élveztem volna, ha tovább folytatja. Sosem voltam szégyenlős, így amíg ő a csappal foglalkozik én leveszem a nadrágomat és az alsómat is.
- Amit elkezdett, miért nem fejezi be? - billentem oldalra a fejem, ahogy őt figyelem, amíg a kádba hajol a dugót bedugni. - Hm... -jegyzem meg ennyit a látványra, majd magamban megállapítom, hogy gondolatmenetem végérvényesen másfelé kalandozik. - Sajnos segítségre szorulok -sóhajtok, és lépek kettőt felé, de megtorpanok. Csak figyelem őt, és észrevettem már, hogy zavarba jött, ami szintén elégedettséggel töltött el. Most először figyelhetem meg rajta az apró jeleket, amik meglepnek, mert róla nem tudnám elképzelni. - Zavarba hoztalak valamivel? - kérdezem, miközben keresztbe fonom a mellkasom előtt a kezem. Talán nem árt egy fürdő, talán rendezhetem a gondolatmenetemet is közben...

A kimondott szavak a fülemben visszhangoznak. Boldogabb? Talán tényleg így volna? Az biztos, hogy amíg az útjaink újra össze nem fonódtak azáltal, hogy a kirendelt ügyvédje lettem, minden olyan egyszerűnek tűnt. Nem forgolódtam éjszakánként álmatlanul az ágyamban, miközben folyton Ő jár a fejemben, és nem hagy nyugodni a gondolat, hogy a sors ismét egymás mellé sodort minket. Miért? Miért tette, mi a célja ezzel? Milyen újabb leckét kell megtanulnom? Mert csak erről lehet szó. Ez az egész nem lehet puszta véletlen.
Egy külső szemlélő azt mondaná, igaza van a férfinak. Boldogabb voltam, hiszen éltem az életem, világot láttam, utazgattam, a karrieremet építettem, és gondtalannak tűnt az életem. Valójában csak kitöltöttem azt az űrt, amelyet a hiánya okozott. A tanulmányaim mellett pedig sokáig kerestem az okot, a miérteket, hogy megértsem mi történhetett velünk akkor és ott, abban a pillanatban, amikor minden megváltozott. Igen, szerelmes voltam, talán túlságosan is, ahogy Brandon fogalmazott. Azóta sem éreztem még csak hasonlót sem, mint akkor.
Ahogy a gondolataimba mélyülve nézek magam elé, a folytatást hallva összeszorul még jobban a szívem. Már ha ez egyáltalán lehetséges. Felkavarja az állóvizet minden egyes kimondott szavával, és egyre inkább ostobának érzem magam. Egyre messzebb kerülök attól az elmélettől, amelyet magamban kreáltam, ez pedig felkavaró élmény. Rólam beszél, hogy nem emlékszik rám, nem tudja felidézni az arcom, sem a nevem. Jóságról beszél, és a könnyeik megint marni kezdik a szemeim. Végül egy mély levegő, és ezt az egészet összepakolom, és félreteszem magamban. Legalábbis addig, amíg haza nem érek, és ki nem fejtegetem magamban. De most nincs erre idő, vagyis.. nem ez a legmegfelelőbb alkalom, és mint oly sokszor, most is a saját érzéseim háttérbe helyezem, mert egy valamire, és egy valakire fókuszálok most.

Némi megkönnyebbülés fut végig rajtam, amikor végre azt látom, hogy hagyja magát. Legalábbis ami a felsőjét illeti. A viseltes darab hamar a földön végzi, és ahogy a szemeim elé tárul az a bizonyos látvány, rögtön rájövök, hogy ez is egy hasonlóan jó ötlet volt, mint amikor felakartam segíteni a földről, a nyakkendő igazításról nem is beszélve. Ügyvédnőnek hív újfent, megint korántsem viselkedem úgy. A tárgyalótermi hidegvérem és higgadtságom most mintha teljességgel eltűnt volna. A szívem diktál az eszem helyett, és nem gondolom át előre a lépéseim, pedig igazán nem ártana. Most is nyakig vagyok a slamasztikában.  Nem elég, hogy a szemeim elé táruló látvány teljesen zavarba hoz, a féloldalas mosolya még rá is tesz egy lapáttal. Lebuktam, ez már biztos. Elsőre nem is sikerül azonnal elkapni a tekintetem, és úgy kell magamra szóljak, hogy ne bámuljam már! Mintha csak most döbbennék rá, hogy Brandon az elmúlt évek alatt a tinédzserkori csimasz srácból férfivá vált a szó legszorosabb értelmében. Pedig eddig is egyértelmű volt a számomra, elvégre, hé hello, eltelt több,  mint tíz év. Mégis ahogy a kétségtelenül edzett és gyönyörű felsőteste tárul a szemeim elé, úgy fut végig az arcomon a pír, hogy azonnal rákvörössé válok. Szinte már bűnösnek érzem magam, amiért Rá néztem.
Elfordulva Tőle, inkább a fürdővízre koncentrálok, és közben folyamatosan saját magamat nyugtatom, szinte már mantraszerűen. Végül is láttál már meztelen férfit, nem? Igaz, nem éppen ilyet, de.. nem! Nem jöhetsz zavarba csupán ennyitől! Felnőtt nő vagy, és..
– Azzal fejezem be, ha végre majd az ágyban fekszel. – szavai rángatnak ki a sajátos kis meditációmból. Háttal vagyok neki a válaszadáskor, és bár hallom a farmer súrlódását, nagyon remélem, hogy az alsónadrággal vár addig, amíg ki nem megyek innen. Nem, nem terveztem végig itt maradni. A hümögésére pedig inkább nem reagálok semmit sem. Miközben a kezemmel a víz hőmérsékletét ellenőrzöm, meghallom az újabb megjegyzését.
– Mégis miben.. Tejóég! Brandon! – gyanútlanul egyenesedem fel, és fordulok felé, miközben beszélni kezdek, amikor is az előzőnél is arcpirítóbb látvány tárul a szemeim elé. Meglepettségem nem csak az arcomon nyilvánul meg, hanem a reakciómon is. Az egyik kezem azonnal a szemem elé kapom, amolyan szemellenzőt kialakítva, hogy még véletlenül sem lássam újra azt amit. – Nem tudtál volna várni, amíg kimegyek? –
Kérdezem kissé elvékonyodó hangon. Ez tényleg borzasztóan kellemetlen, és zavarba ejtő, és lám, a következő kérdése erre irányul. Csak lopva nézek Rá, és szigorúan az arcára, nyaktól felfelé. Az önelégült arckifejezése nem segít sokat a helyzetemen.
– Nos, khm. Igen. Nevezhetjük így is. – köszörülöm meg a torkom, és még mindig kitartóan és makacsul próbálok másfele nézni, és félig el is fordulok a férfitól. Kár lenne tagadni az egyértelműt, így inkább nem is megyek bele nevetséges tagadásokba. – Kkkhm, amíg ööö.. megfürdesz, én készítek valami mkhmm finomat. Rendben? Addig is próbáld nem összetörni magad. Majd khm, benézek. –
Majd végül megfordulok, azzal a céllal, hogy most azonnal a menekülés útjára lépjek, és végre külön légtérben legyek, némi távolságot tartva a meztelen Brandontól.